Békés Megyei Népújság, 1981. július (36. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-19 / 168. szám

1981. július 19., vasárnap

Odakinn esett az eső. A hegyekből pedig — melyek égbenyúló óriásokként tartották ölükben a motel kétemeletes épületét — szakadatlan áradatként zubogtak a vizek. A fürdőszoba csapja is csöpögött. Olykor úgy tűnt, mintha- a kinti zajok a szél vijjogásával együtt nem is a hegycsúcsok felől szöknének be a félig nyitott ablakon keresztül, hanem egyenesen a fürdőszoba csapjából kelnének életre. Minél jobban figyelt erre a zajra, annál nyugtalanabbá vált. Már ott tartott, hogy a kinti világ egy kiismerhetetlen és alakját folyton változtató élőlény sikolyaként harsog a fűiébe. Árnyakat vélt fölfedezni az ágya mellett. Igen, árnyakat, melyek egyre na- gyobbakká nőttek, és hasonlítani kezdtek ismerőseire, munkatársaira. S ha volt ebben valami félelmetes, hát az éppen az volt, hogy egyre inkább hasonlítottak rájuk. Irigységük, rosszindulatuk tapintható borzadállyal nehezedett a mellére.

Ha mindez álom lett volna, akkor most felnevetne. De nem álmodott. Nyitott szemmel feküdt az ágyban. Az éjszaka sötétjét is megszokta már. A hangok és az árnyak a leikéből törtek elő. A takaró alatt a férfi felé matatott, mint amikor az ember segítőtársat keres. Aztán megrázta a vállát. Aztán föléje hajolt és úgy rázta.

— Mi történt? — kérdezte a férfi félálmában.

— Beszélgessünk.

— Ilyenkor?

Ennyi, meg egy fintor volt a válasza.

Visszahanyatlott a párnaia.

Most már csak a férfi szu- szogását figyelte, ahogy egyre erősödik, míg végül horkolásba csap át. Sokszor megesett, hogy nézte a férfi álmát. Az éjjeli lámpa fényénél, maga alá kapott lábakkal, borongós és édes fájda- ommal nézte. Feltámadt aenne ilyenkor a vágy, hogy magához ölelje, vagy meg- :sókolja. Ám, soha se tette. Csendben felöltözött, kiment, Deült a kocsijába, mely egy sötét mellékutcában állt. Hazaérve első dolga az volt, logy bement a gyerekek szobájába anélkül, hogy a fér- ére ügyet vetett volna. Felkapcsolta a villanyt, megnézte íket. Később, ahogy önmagát • elemezte, rájött, hogy :zek a látogatások nem az idesanyáé voltak, hanem zakszerű orvosi vizitek. Megszokott, beidegzett moz- lulatok, ahogy félrebillentette i takarót és a két orcácskát 'izsgálgatta, a lélegzetüket igyelte valami megnevezhe- etlen rideg elszántsággal, nint műtétnél, mielőtt a szikét kézbe venné. De ilyen- íek csak jóval később látta inmagát. Akkoriban ezek a ;ondolatok nem foglalkoztai- ák, csak amikor a pletyka nár nyelvére vette. Boldog ■olt, anélkül, hogy tudta vol- 1

a. Bement a szobájába, le- eküdt és a férfira gondolt, így gondolt rá, mint akit a ■ele való rövid együttlét a nagasba röpített. Szédült et- ől a magasságtól, és belebi- seregett a teste. Azt hitte, ■rökre megőrizheti a titkát, letente csak egyszer találkoztak a távoli kisváros kopott szállodájában. És még lekor is, amikor a titok csak zámára maradt titok, úgy ■etette bele magát ezekbe a alálkozásokba, mint aki nem örődik a sorssal, bármit is iozzon a holnap.

— Hát te nem alszol?

A férfi a szemét dörzsöl- ;ette.

Nem válaszolt. Hangja tá- olinak hatott. Mintha a he- yekből szűrődött volna a zobába. Csak éppen elcso- álkozott, mert nem gondol- a, hogy felébred.

— Miért ég a villany? — kérdezte ismét a férfi.

Kibomlott, hosszú haját átra simította, aztán várt, ajon mit fog csinálni. Hoz- ábújik, Vagy ismét elalszik, e férfi nem mozdult, de iyitva maradt a szeme.

— Az előbb beszélni akar- ál, de elnyomott az álom. locsáss meg. Vagy álmodtam olna?

— Nem álmodtad. Meg kartam kérdezni, miért jöt- ünk Erdélybe, ide, a FogaSerédiJános:

Cascada motel

rasi-havasokba, ebbe a motelbe?

A férfi most feléje fordította a fejét anélkül, hogy felemelte volna a párnáról.

— Hogy zavartalanul együtt lehessünk, nem?

— Hogy rendezzük, amit rendezni kell, nem?

— Igen — válaszolta meg- adóan a férfi. Megfogta az asszony kezét és megcsókolta a tenyerét. — Amikor megtudtam, hogy férjhez mentél, azt hittem, megőrülök.

— Túlzol.

— Miért mentél hozzá, szeretted?

Az asszony elgondolkozva nézte a mennyezetet.

— Azt hiszem, igen. Volt, ami összekapcsolt. Szakfolyóiratokat böngészgettünk, tanulmányokat írtunk, s ha külföldre mentünk, sohase mulasztottunk el felkeresni egy-egy híresebb klinikát. Aztán idehaza kidolgoztuk, hogy miként lehetne a korszerűbb módszereket bevezetni. Nagyszerű elképzeléseink voltak. Csakhogy ezeknek a megvalósítása sok nehézségbe és értetlenségbe ütközött. Laci végül otthagyta a kórházat és elment körzeti orvosnak. Lassan, fokozatosan, szinte észrevétlenül változott meg. Most már ha elmegyünk külföldre, csak a kirakatok érdekelnek, mit lehet vásárolni. Aztán izgulunk. sikerül-e átverni a vámőröket. Odáig jutottunk, hogy most már csak ezek a kis trükkök kötnek össze.

— Meg a házasság.

— A világ szemében, mert a mi házasságunk régen nem házasság.

— Nem erről van szó.

— Hát?

Az asszony felült az ágyban, cigarettára gyújtott. Ahogy elnézte a füstkarikákat, eszébe jutottak házasságának azok a hónapjai, amikor úgy érezte, hogy lassan belekopik a szürkeségbe. Ám maradt benne még egy icipici szikra, amely akkor kapott lángra, amikor megtudta, hogy Gábort a városba helyezték, a kórház élére. És akkor hirtelen feltámadt ifjúságának szárnyaló ereje.

— Mondd, te csak a nőt látod bennem?

Gábor meghökkent.

— Nem értelek.

— Azt kérdem, te csak a nőt látod bennem?

— A nőt is, a barátot is. Sok mindenért szeretlek. De először a nőt szeretem benned, a szép, formás alakú nőt. Szeretem a szádat, a szemedet, és azt a mozdulatot, ahogy hátra "simítod a hajadat. Csodálom a tudásszomjadat is, hogy folyton keresed az új gondolatokat. Mindig is csodáltalak ezért

— Emlékszel, én írtam a szakdolgozatodat!

Gábor felkacagott.

— Csak a felét.

— De az ötletet én adtam, én szereztem be a szakirodalmat.

A férfi a konyakosüvegért nyúlt. Ott állt az éjjeli szekrényen, a lámpa mellett. Ivott belőle, aztán az asz- szonynak nyújtotta, de az eltolta magától, erre a férfi kiitta az egészet, s a szoba közepére hajította az üres üveget. Ismét csókolgatni kezdte a kezét.

— Szeretlek, szeretlek, szeretlek.

Magdi lassan elhúzta a kezét. Maga alá kapta a lábait és úgy nézte a férfit.

— Rajtad múlott, hogy ki lesz az osztályvezető főorvos?

— Nem egészen.

— De egészen. Ha az igazgató főorvos azt akarja. Te vagy a hatalom a kórházban, neked bólogatnak, veled mindenki egyetért.

— Ne feledd el, az igazgató főorvost is ki lehet kezdeni.

— Mégpedig?

— Ismerik a kapcsolatunkat.

— Mondj még ilyeneket.

— Otthagytad a férjedet két gyerekkel.

— Kovács doktor kétszer vált el, mégis ő lett az osztályvezető főorvos.

— Kovács doktor együgyű' lélek, a légynek sem árt.

— Éppen az, hogy együgyű lélek, és tehetségtelen. Az osztályon folyik a pletyka. A legfőbb beszédtéma, hogy kinek milyen kocsija van, hova utazik a nyáron, mikor vesz víkendházat. Ha én lennék az osztályvezető, megválogatnám a munkatársakat. Kötelezővé tenném a szakfolyóiratok tanulmányozását. Hetente szakmai vitákat rendeznék és fokról fokra bevezetném a legkorszerűbb gyógyítási módszereket. Egyszóval lépést tartanék a világgal.

A konyak hatni kezdett. Gábor felemelte a kezét, aztán a homlokára bökött, és felkiáltott:

— Most már tudom, mit

csodálok benned gyönyörű asszonyiságot mellett: a

szárnyalásodat, Magdikám.

— Én nem szárnyalni akarok. teret keresek, hogy maradéktalanul kifejezzem önmagamat, és segítsek a betegeken.

— Óriási, pontosan ezért! Esküszöm, soha se fogsz megöregedni. Olyannak maradsz örökre, amilyen az egyetemen voltál, amikor az előadások után kiültünk a Ti- sza-partra és a jövőnkről álmodoztunk. Te mindig szárnyaltál. Néha olyan magasra felszálltál, hogy nem tudtalak követni. Senki se tudott követni az évfolyamon, csak az öreg prof. Szerelmes volt beléd.

Gábor hahotázott, aztán hátrabukott és elaludt.

A hirtelen támadt csendben úgy nézett kikerekedett szemmel a férfira, mint egy idegenre. Visszataszítónak találta. Nem tudni miért, de nem riadt meg ettől az érzéstől, nem is meditált rajta. Csendes belenyugvással fogadta, mintha lelke mélyén már nagyon régen várta volna a pillanatot, amikor a férfi varázsa szertefoszlik. Csak azon döbbent meg, hogy ennek otthonától majdnem ezer kilométerre kellett bekövetkeznie, minden drámaiság nélkül, a lehető legsivárabb pillanatban. Néhány héttel ezelőtt egészen másként gondolt erre az útra.. Kapcsolatuk beteljesedéseként lebegett előtte. Ügy vonzotta, mint egy titok, melynek egyszer s mindenkorra a mélyére hatol.

Nem bírt a szobában maradni. Magára kapta a ruhát, kiment a folyosóra. Félhomály fogadta. Valahol lenn a lépcsőházfordulóban égett egy körte. Arra indult. Lassan, vigyázva, nehogy zajt csapjon. Ott a villanyfény közelében, a telefonnál egy tarka kendős, báránybeke- cses, idősebb székely asszony állt, és kétségbeesetten tárcsázott.

— Jaj, lelkecském, segítsen, sehogy se tudom megkapni Szebent. Az orvost akarom kihívni.

— Beteg talán?

— Nem én, hanem az unokám. Itt fekszik szegénykém az egyik bódéban. Árusok vagyunk Korondról.

— Majd én segítek — mondta Magdi, anélkül, hogy a készülékhez nyúlt volna. Felszaladt a szobájába. A táskájában mindig volt gyógyszer. Azzal jött vissza.

— Talán orvos a lelkem? — kérdezte a székely asz- szony.

— Az vagyok.

— Ó, akkor magát az isten küldte.

A motel mögött fabódék sorakoztak. Az asszony elővette a zseblámpát, és benyitott az egyikbe. Hevenyészett ágyban egy tíz-tizenegy év körüli fiúcska nyöszörgőit. Magdi megvizsgálta. Nagyobb volt a nagymama riadalma, mint a gyermek baja. Meghűlt a nedves, őszi időben, felszökött a láza, s emiatt nem tudott aludni.

Kalmopirint adott neki, és vizes borogatást tett a fejére. A fiúcska megnyugodott, és kisvártatva elszenderedett. A székely asszony nem győzött hálálkodni. Zseblámpájával körbepásztázta a bódé belsejét, a temérdek csecsebecsét, a tányérokat.

— Válasszon valamit lelkem, a férjének is. Láttuk, amikor megérkeztek. Az unokámmal az autójukat is megnéztük. Szép, derék férje van, lelkem.

— Nem a férjem, a szeretőm — válaszolta Magdi.

Dacból, sértett büszkeségből, csak éppen azt nem tudta, miért éppen ennek az asszonynak mondja, aki ke- zét-lábát töri. hogy kifejezze háláját.

Az asszony meghőkölt, aztán felragyogott az arca.

— Ó, leikecském, a szerelem nagy dolog, a legszebb dolog a világon. így tartjuk mi ezt székelyek.

Magdi egy hamutálcát választott, középen egy ülő ijővel. Az asszony hozzá tett két tányért, meg egy díszes korsót.

— Aztán merre indulnak reggel? — kérdezte.

— A havasokon át a Hidra-tóhoz.

— Vigyázzanak leikecském, mert az veszedelmes egy út. Néhány napja vihar támadt, és lesodort egy autót onnan a magasból. A roncs most is ott van a motel végiben. Egy marosvásárhelyi házaspár lelte benne a halálát.

Gábor jókedvűen ébredt. Mosakodás közben fütyöré- szett. Mikor felöltözött, átölelte Magdit. Hangja magabiztosan csengett.

— Az éjszaka döntöttem. Elveszlek feleségül.

Magdi gunyorosan nézett a szemébe.

— Megint.

— Mindig erre a döntésre jutok.

— Én pedig úgy döntöttem, nem leszek a feleséged.

— Erről még beszélünk.

Beültek a kocsiba. A székely asszony odarohant hozzájuk.

— Nehogy elinduljanak, leikecskéim. Viharfelhőben van a hegy csúcsa.

Gábor késdőn meredt Magdira. Tekintetük találkozott.

— Nos, igazgató főorvos úr?

— Várjuk meg, míg elvonul a vihar — mondta a férfi.

— Nicsak, hiszen te gyáva vagy — nevetett Magdi.

A férfi egy szót sem szólt. Begyújtotta a motort és megmarkolta a kormányt.

Mikor a transzfogarasi útra kanyarodtak, erős szél csapta meg a kocsit, megrázta az elejét. Feljebb havas eső kezdett esni. Gábor ráhajolt a kormányra, és szemét a síkos útra szegezte. Most éppen a motel felett voltak. Magdi lenézett. Látta a székely asszonyt, és még néhány embert, akik kirohantak az épületből. Mindannyian nekik integettek, hogy forduljanak vissza. Odafenn már eszeveszetten tombolt a vihar, s ereszkedett lefelé.

F. Varga Mária: Csendélet álarccal

Bónus István :

Csorvási emlék

A Köröstáj-nap alkalmából

Mintha külföldre készülődnénk,

Úgy égett mindannyiunk arca,

Pedig csak annyit mondott anyánk:

Megyünk a csorvási piacra.

Monortól Csorvásig nem hosszú az út.

Mégis gyötrő: mezítláb, gyalog.

De feledtük ezt, mert feltűnt a torony S repültünk felé, mint az angyalok.

Régi emlék: medencés kút, piac,

Egy rossz kabát, mit olcsó áron vettünk,

Ügy él bennem, mint elsárgult fénykép Hiába szállt annyi év felettünk.

És sokszor szokott a szívemben Olyan balga vágy is teremni:

Szeretnék még egyszer — kisgyermekként — A csorvási piacra menni...

Bencze József:

Négysoros

Mikor villanyt kaptunk, ö lámpának vélte, elfújni ráhajolt pislákolva, félve.

Képeink

Három amatőr festő és egy képzőművészeti főiskolai hallgató képeit mutatjuk be kulturális mellékletünk mostani számában. Molnár János orosházi, csendéleteket fest, és a régi paraszti világból megőrzött emlékképeket. Varga János Békéscsabán él, a változó táj érdekli elsősorban. F. Varga Mária, az orosházi festők csoportjának tagja, egyre jobban rátalál kifejezési formáira, dinamikus színvilága figyelemre méltó. Gál Katalin Szeghalmon született, IV. éves főiskolai hallgató Budapesten, Sarkantyú Simon növendékeként.

Gál Katalin: Otthon