Békés Megyei Népújság, 1981. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-07 / 132. szám
l!>81. június 7., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET 7 Kőszegi jeg/zetlapok A szív és az ész gyönyörű mesékre képes Paizs Goebel Jenő: Önarckép (1930) Paizs Goebei emlékezete Nézelődök a kőszegi belváros Chernél nevű utcájában, és ezerhatszázban járok. Elindultam a városfal robusztus bástyájától errefelé. A bástyát most Zwingemek, magyarul „falszorosnak” hívják (nem tudom mióta), és képkiállításokat rendeznek benne. No lám: ágyúk, puskák helyett képek! Ez sem rossz változás, Megyek tovább, és megállók egy barokk kapu előtt. A falon emléktábla (itt minden házon van egy), ebben lakott Szé- chy Mária, a „Murányi Vénusz. Gyöngyösi István és Petőfi Sándor verse jut eszembe. Itthon aztán pontosan utána nézek Petőfinek. Gyönyörködöm. És feljegy- zek két sort: „Nincs hatalom, mi tőlem elszakasszon, Sorsom és sorsod egy csillagra van írva." A szerelem hatalma? íme, Murány várának eleste — szerelemért. És még mondja valaki, hogy a történelemben minden olyan hősi és fennkölt. Habár a szerelem is az. Ha tényleg úgy van. mint volt 'Széchy Máriáé és Wesselényi Ferencé, akiknek sorsa egy csillagra volf írva... A kőszegi múzeumban látható Széchy Mária cipője. A kriptából hozták ide, mert ott temették el a Murányi Vénuszt Kőszegen, az egyik templomban. Hárbmszáz éves cipellő. Kicsi, finom ívű, magas sarkú. Harminchatos lehetne ma, az üzletekben. Ma, 1981-ben, amikor azért sétálhattam a kőszegi Chernél utcában, mert ebben a városban rendezték meg a Magyar Televízió gyermek- műsorainak és gyermekfilmjeinek szemléjét, május harmadik hetében. Naponta foglaltuk el másfél százan a Jurisics-vár lovagtermét, ültünk hat napon át hat színes monitor előtt, megnéztünk összesen 16 óra filmet, műsort, és vitatkoztunk ezekről ugyanannyit. Érdemesen. * * * Katkics Ilona rendező, a szemle igazgatója mondott megnyitót. „A véletlen egybeesése, hogy mindazok, akik fontosnak tartják a gyér-, mekkultúra két területének, a televíziónak és a filmnek nagyhatású szerepét, felnövekvő nemzedékünk életében, mindig májusban jönnek össze Kőszegen, e vendégszerető, kedves városban. Az újjáteremtő szándék vezeti az egybegyűlteket. Megerősíteni törekvéseinkben az újat, a jót, az előrevivőt. Szeretnénk választ kapni azokra a kérdésekre, amelyek izgatnak bennünket: kapcsolatteremtő nyelven szólunk-e a különböző korú gyerekekhez? Arról beszélünk-e, ami érdekli őket? Olvan magatartásformákat suaárzunk-e. amelyek a követendő példakép kiválasztását megkönnyítik a számukra?” Kapcsolatteremtő nyelv. Nagy kérdés. Arról » beszélnek-e a televíziós műsorok, ami a gyerekeket érdekli? Még nagyobb kérdés. Pszichológiai elemzés nélkül megválaszolhatatlan. Magatartásmodellek. Jók-e, rosszak-e, vonzók-e, érdektelenek-e? A gyerek a leghűségesebb tévénéző. Mindent megnéz, ha leülhet a képernyő elé. Mindent, ami mozog, aminek meséje, cselekménye van. A gyermekműsortól a krimiig. A felelősség éppen ettől óriási. De ne vágjunk elébe, a viták a második napon kezdődtek. Addig bevonult-dö- cögött a lovagterem hat monitorján Süsü, a sárkány, legújabb kalandjával, Szer- gej bohóc, a kis Vük egyik epizódja, mesejáték az „ág- rólszakadt igricről”, a Futrinka utca népe, a Hipp-hopp című magazin (mely később az elmarasztalások kereszttüzébe került, jogosan), Kunkori és a kandúrvarázsló, és a Pompom-sorozatból „Az egylábú esernyőma- dár.” Felsorolni is sok, egymás után nézni pedig kissé fárasztó. A szemle résztvevői azonban dacoltak a fáradtsággal, dacoltak az idővel, mert felelősséggel kívántak beszélni arról, amire Katkics Ilona hívta fel a tisztelt egybegyűltek figyelmét. És következtek újabb vetítések, újabb napok, és sorozatban a viták. A kicsiknek, a nagyobbaknak, és a még nagyobbaknak szóló filmekről, műsorokról. Szenvedélyes viták, enyhe kisiklásokkal, rendre á helyes vágányra igazodva. A felelős megnyilatkozás vágányára. * * * Most annak kellene következnie, hogy kifejtsem véleményemt a látott 16" óra filmről, műsorról. Hogy csak nagyon röviden teszem, azért van, mert többre taksálom a közösen kialakult (vagy nem is egészen kialakult) véleményeket, mint a sajátomét, melyek hol egybeesnek a közös véleménnyel, hol ellenkeznek azzal. Persze, egyénileg mindenki így van ezzel, és az a helyes. Nem vagyunk egyformák ebben sem, véleményeink részleteiben még annyira sem. A 16 óra film és műsor nagy meglepetéseket és csalódásokat hozott. Nekem, legalábbis. És valamiféle megnyugvást, hogy alapvetően jól szolgálja a Magyar Televízió a gyermekkultúrát, és van szíve kísérletezni, műhelyt teremteni, új csapásokra vágni. Együtt vállalva a siker és a kudarc lehetőségét, mégis felelősen, megfontoltan és sokoldalúan lemérve a várható hatást. Meglepetés? Igen, akadt. Például a Vük, a kis róka kalandjai, melyek valahol már a híres Dzsungel könyve atmoszféráját idézik. Ha kijut külföldre, világsiker lehet. Aztán Sándor Pál filmje, a Maskarák, melyet nemcsak a kamaszok, hanem a felnőttek is szívesen látnak majd, hiszen van-e tisztább, igazabb sugallat, mint a Maskarák-é: megkövült, megváltoztathatatlannak tűnő kudarcaink a szív és az ész egymásra találásával megválthatok. Mert a szív és az ész együtt új, gyönyörű mesékre képes... A „Kétszer kettő gyakran öt” Bar- talus Ilona lenyűgöző egyéniségével felszikráztatja a fegyelmezett, a kiszámított, mégis természetes egyszerűség titkait. Chopin B-dúr mazurkájával ismerkedünk ebben a félórás filmben (Katkics Ilona rendezte bravúrosan), hogy az utolsó perc után kimondjuk (vagy ne mondjuk ki): zene nélkül nem lehet élni. Nem lehet. Végül (pedig még jóval több a meglepetés) a Vidor Miklós novellájából készült „A hátvéd halála és feltámadása”, mely ősbemutatóként pergett a hat monitoron, és váltott ki fergeteges tapsot az évszázadokat megért lovagteremben. Üresjárat nélkül fut, robog a cselekmény. 1944, Budapest. Háború, iszonyat, légiriadók és felejthetetlen • gombfocimeccsek, harmincöt év utáni emlékezések. * * * Poszler György, az Eötvös Loránd ^-Tudományegyetem docense foglalta össze a több napos vitát. Pompás előadással, remek elemzésekkel, új gondolatokkal. Néhányat ezekből. „Jó, hogy a tévé már nem kizárólag a felnőttek szemével nézi a gyermekek világát, hanem a gyerek szemével is a felnőttek világát." ízekre bontható mondat. Minden ízéről órákig lehet beszélni. És nem a szót szaporítva, hanem okosan, érdemben, alkotóan. Amit sokan nem tudnak még. „A felnőtt- és a gyermeknézőpont közötti lebegés a helyes álláspont. Egyik a másikat kontrollálja. És nemcsak a filmekben, műsorokban kell így lennie. Hanem az iskolában is. Ha az iskolában nem érződnek a felnőtt világ erővonalai, baj van. De milyen erővonalaknak kell hatniuk? Mi a nevelés? A személyiség kibontakoztatása és megkötése. Az individuum és a közösség szintézise. Ezt még nem teremtettük meg. De az út ismert. A televízió is szolgálhatja, és szolgálja is.” Mi jellemzi a „nagy műveket”? A nyitottság. A nyitottság felé haladás, amikor lehetőségeket sugall a nézőnek (a gyereknek) arra, hogy miként döntsön arról, amit lát, amit esetleg (és ez a jó) önmaga kis életére, sorsára is kivetít. A túlzott didaxis (oktatás) ellentétes hatást vált ki. Goethe mondta: „Abban a pillanatban, ha észreveszem a szándékot, elkedvetlenedem." Pedig műalkotás nincs szándék nélkül. Valamerre orientál. De merre van az erre? Mikor „veszem észre” a szándékot? Mitől veszem észre? Azt is Poszler György említette, hogy „remekművek mindig a giccs melletti borotvaélen táncolnak.” És azt is: „Ne mondjuk a gyere-, keknek valamire, hogy az, ha nem az.” Tehát az őszinteség, az igazság- A gyermeki lélek roppant érzékeny mind a kettőre. Ha csalódik, nagyon csalódik. A felnőttekben csalódik, és egy ilyen csalódás egész személyiségére kihat. Vekerdi Tamás pszichológus ugyanezt fogalmazta meg: „Az igaz gondolat egyenlő a szép gondolattal." „Hitelesek-e a gyermek- műsorok, gyermekfilmek erkölcsi tanulságai? Hitelesek-e a jellemek?” — kérdezte Bitiéi Ágnes pszichológus, hogy kifejtse válaszát. Mesz- sziről indult: a gyermek természetes, sallangmentes, őszinte, keresetlen. Sokan ezeket a tulajdonságokat „gyermeki ártatlanságnak” nevezik, pedig szó sincs erről. Az óvodás kor telített a legnagyobb feszültségekkel. Természetesek-e a tévéfilmek? Nem mesterkéltek-e a konfliktusaik? Jó-e a nyelvezetük. szépen beszélnek-e a szereplők? Ha igen, nagy hatással vannak a kisgyerekre. Ha nem akkor is. „Akkor jó egy műalkotás (tévéfilm, vers, novella, regény és a többi), ha a gyerek a látottakat (hallottakat) vonatkozásba tudja hozni önmagával, akár ösztönösen is. Ilyenkor az érzelem és az értelem is egymásra talál, kibontakozik. Mire a gyerek hétéves lesz, az érzelmi vonások kissé elszürkülnek. A baj ott folytatódik, hogy (Binét Ágnes szerint) az iskola tovább szürkít. Pedig a kisgyerek a hétköznapok csodavilágában él. Számára minden jelenség megismételhetetlen, egyszeri.” A gyerekkultúráról beszéltünk. Akkor pedig nemcsak a tévéműsorok és filmek ürügyén érvényes a következő: „A gyermek nem ismer sablonokat, sztereotípiákat. Ha igen, ha elfogadja, az már felnőtthatás. Rossz hatás.” Mihály fi Imre rendező: „Beszéljünk a gyerekkorról illúziómentesen, messzebb jutunk. Legyen példánk egy 8 éves gyerek. Már iskolába jár, elviselte élete első igazságtalanságait, tele van lelki problémákkal, átéli a család értékváltásának mai időszakát, és televíziót néz. Mit néz? Nemcsak gyerekműsort, hanem Orion űrhajót, Bénit és Frédit, Kojakot és Der- ricket; kegyetlenségeket, vérengzést lát. Fel kell mérni a gyerek helyzetét a mai világban. És úgy csinálni gyerekfilmet, -műsort. Meg kell tanítani a gyereket szórakozni, elvezetni igaz értékekhez. Megtanítani katartikus művek befogadására. Ugyanakkor több humort! Többet!” Valaki más a rádiótól: „Egy felmérésből tudom, hogy ami távol van az irodalomtól, az tetszik a gyerekeknek. A bohóckodás. Ez sok mindent elárul. Erre oda kell figyelni.” Végül: „A szemle nagy tanulsága, hogy a művészi szuverenitást nem lehet ösz- szetéveszteni a művészi ön- eélúsággal. A pedagógiai tudatosság nem mond ellent a szórakoztatásnak, mert a jó szórakoztatás aktív, tudatos részvételre késztet, és - személyiségformáló erejű.” Ló- ránd Ferenc pedagógus után Palásty György rendező: „Minden műsort, filmet (műalkotást) ihlettel kell létrehozni, .gyártani’, rutinból nem lehet. A művészet nem tömegtermelés." * * * Sétálunk a kőszegi óvárosban, nézzük a fotográfiákat a múzeumban a régi Kőszegről, Ferencz Jóska parádés látogatásáról, a nyomorról és gazdagságról, a várról és a városról, benne sétálunk a múltban. -Az ok pedig, hogy ott lehettünk, a jövő. Az újabb nemzedékek érzelmeinek, értelmének formálása, szép-gyönyörű játékokkal, igaz mesékkel, nagy legendákkal, s ha már nagyobbak: okos szóval, tiszta szándékkal. Sass Ervin Életében kellett volna már megbecsülni, és még halálában sem tudjuk. Paizs Goebel Jenőről van szó. De mit mond ez a név, ha még kortársaiért is unos- untiglan meg kell ismételjük, legyen az Nagy Istváné, Egry Józsefé, Vajda Lajosé, Barcsayé. Pedig Barcsay Jenő nyitotta meg éppen Paizs Goebel emlékkiállítását, 1966-ban. Nem véletlenül. Barcsayt is a szentendrei művésztelep jelesei között tartjuk * számon. melynek nyolc alapítója közül Paizs Goebel volt az egyik tagja, s ott élt, 1944-ig, negyven- nyolc éves koráig. Most lenne nyolcvanöt éves. Nevével kapcsolatba hozhatnánk Párizst, ahonnan 1926-ban tért vissza Paizs Goebel Jenő, Nagybányát, ahol két évet töltött az erdélyi táj varázsában. Nagybányát „Magyar Barbizon- nak” nevezték. Mielőtt Paizs Goebel hazatért, a barbizoni művészek társasága tagjául választotta. De mi volt Barbizon, ahol Paál László festette csodálatos erdőit? A párizsi kőtengerből a természetbe menekülő művészek otthona. Paál Lászlónak: a hazai fák, erdők varázsa, vonzalma. Paizs Goebeinek ennél még több is. Ö a fákban, a levelekben, az átsütő fényben, gyökerekben emberi hasonlóságot látott, rejtett szimbólumokat. Az erdők csendjének szépséges, vesztett nyugalmába fokozatosan beköltözött az emberré vált természet látomása. Az önarcképek, a tájak békéjét felváltják a mégoly idillikus témákat is (szerelem, gyümölcsösbolt. labdá- zók) megfogalmazó, kifejező, kuszáit, tépett festői víziók. Ha addig, mondjuk a vörös és zöld nyugalmas békében élt képében egymás mellett, (Rákos csendélet, 1930), mint ablakkeret és a fal színe, most a negyvenes években sárga, kék, vörös egymást metsző, tépő nyugtalanságban tolmácsolja a Tágra nyílt szemű önarc- kép-nek (1943), vagyis Paizs Goebel Jenőnek révületbe, bizonytalanságba vesző világát. Sorolják őt ide is, oda is, mondják Szőnyi-tanítvánv- nak, szimbolistának, szürrealistának. De hát miért kell mindenáron valahová besorolnunk, ha például Barcsay Jenő is a mesterének tudja, jóllehet Barcsay józan szemléletében hiába keresnénk akár Szőnyi István lírain lágy festőiségét, szimbólumot, vagy akár valamilyen rejtett célzást a valóság feletti valóságra, mint a szürrealistáknál? Paizs Goebel Jenő művészetét érdemes megismerni, szeretni. Művészetében találkozót ad korának minden nagy vállalkozása. Békére hajló, lírai alkat, s ezért néz szembe iszonyattal a kívülről fenyegető rémmel, s az agyában burjánzó sejtek halált hozó kegyetlenségével. Van azonban valami, a mai művészethez különösen szóló üzenete a borzadályról is: a művészetnek szépen kell elmondani még a mocskot, a szörnyűséget is. így válik értelmesen emberivé számunkra a barbizoni erdők mélye, a szentendrei művésztelep halk szavú nyugalma, a tisztán felépített, szerkesztett kép, a félelemben fogantait látomás. Koczogh Ákos Gál Farkas: Aranypihe Mintha selyem arany-réten állnék félve, tettenérten, magam is arannyal hintve kételkedve minden hitbe, minden esküvéstől csalva mégis esküre hagyatva. Mintha arany-füves rétre vinnél veled-szendergésre, veled való aluvásra, bokros összeszuszogásra, Homlokunk érintő csendre mintha kettőnk együtt menne. Állok aranypihe-lázban szerelmedtől is hazátlan szavaidtól is némulva mégis aranyrétre hullva, mely ha véremtől megázna gyúlna bokros virágzásba.
