Békés Megyei Népújság, 1981. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-21 / 144. szám
1981. június 21., vasárnap KÖRÖSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Leszállások és fölmerülések Cs. Pata] Mihálynál Szegeden, Csabán és Luxemburgban Csak azt sajnálom, hogy nem kérdeztem meg Szegeden Cs. Pataj Mihálytól, hogy merre van Csabán a szülőháza? Pedig illett volna, mert a festő, a szegedi főiskola docense hatvanéves. Ritka vendég itthon. A múzeum 1970-ben rendezte meg önálló tárlatát, és jövőre, januárban lesz a következő. Tizenegy év közben, nem sok? „De igen. Nagyon sok. Szeretném én is, ha többször találkoznánk. Az otthoniak, meg én. De ha egyszer így hozza össze a sors, akkor azt kell elfogadni.” A műteremlakás, ott Szeged belvárosában tele képpel. Vendégmarasztaló fotelekben ülünk, és a professzor úrnak felemlítem, hogy volt szerencsém tanítványa lenni az orosházi gimnáziumban. Harmincnégy éve. Még azt is hozzáteszem, hogy ré- gészkedni is jártunk a Mo- nori tanyákra. Igaz, pár hónap volt az egész, aztán Szarvasra ment tanítani, a képzőbe ... Pontosan emlékszik mindenre. Kellemes, szép percek. S miközben eltelt harmincnégy év, most hatvanévesen, országhatárokon túl is jól ismert kiállító művészként, főiskolai docensként tekinthet vissza és előre, az elkövetkező évekre. Képeket rak körénk, hogy megérkezhessünk Cs. Pataj Mihály külön világába, mely ugyan nem másabb, mint amiben én, te, ők és mi élünk, csak annyiban, hogy a művész másnak látja. Másképpen látja, javítana ki most, ahogy leírom ezt a szót, és igaza van. „Nagy öröm ért a napokban, egy grúz lap írt rólam elismerő sorokat. Aztán pár hete egy másik: Luxemburgban nyílt kiállításom. Ez külön nagy kaland. Valahogy kikerült oda két képem, és meghívott a Forum Royal galéria tulajdonosa. Én voltam az első művész Közép- Európából, aki Luxemburgban kiállított." Nagyon szerényen mesél, szinte csak úgy mellékesen, hogy nem is az a fontos, az a luxemburgi kiállítás, hanem az, amit érez, amiben él, amit nekünk, a képei előtt álló halandóknak el akar mondani. „Az ember alkotta tárgyaknak lelkűk van”, csapong, és nekiindul egy kiselőadásnak, mintha csak önmagának mondaná. „Nézd ezt a szu- székot. A csabai nagyanyámé volt, 1850-ben csinálták. A szuszék egy élet története. Ha eléje ülök, és gyönyörködöm benne, feltámad bennem a múlt. A gyerekkorom, a nagyanyám menyasszonyi koszorúja, amit a szarufák között találtam. Életünk a bútorainkhoz kötődik.” A hatvanas évek végén festette első szuszékos képeit. Meg szalmavirágokat, tiszta szobákat, női arcokat. („Nagyon szépek a nők, minden nő szép valakinek”) Itt némi csend következik. Jogos csend, nagy igazságok után. A csend kiemel, aláhúz. Mint most is. Aztán egészen más következik. „Ha nincs feszültség a képben, nincs kép. Számos technikával kísérleteztem. Egy ideig a kollázs izgatott, mostanában pedig az arany háttér. De ennek is története van. Tíz évre nyúlik vissza. A szovjetunióbeli Szuzdalban felejthetetlenül szép ikonokat láttam. Rengeteget. És lenyűgöztek, elámítottak. Az egyszerűségükkel, a tömörségükkel. Azzal a felületgazdagsággal, ami az ikonokon kívül s$hol nem található. Számomra első a formaszépség, a reneszánsz kultúra szelleme munkál bennem. Meg lehet-e úgy festeni az ikonokat, a mi családunk, a mi „szentjeink” ikon-képeit, hogy .az a régi és a mostani kultúra egymásraépüléséből szülessen?” Amit mond, képekkel bizonyítja. A kérdést és a választ is, hogy: lehet. Arany- ragyogású háttérből kiemelkedő mai arcokat látok, csillogó színeket, melyek elindítanak bennem gondolatpatakokat a történelemről, az emberi sorsról, a szerelemről, az életről és a múlandóságról. „A tagadás újat hoz létre. A barokk tagadta a reneszánszt, a reneszánsz a gótikát. Most? Úgy érzékelem — és ez bizony ellentmond a korunkban divatos nonfigurativitásnak —, hogy éppen most támad csillapíthatatlan éhségünk a görögrómai formakultúra iránt...” Hunyorít, mosolyog, és megtoldja ezt is: „Az egyiptomi sírkamraképeket bámulom. Azt a síkban tartott természetelvű világot, amely egyszerre tesz fel kérdéseket a festőnek, a tanárnak, a régésznek.” Eszembe jut az 1947-es orosházi ásatás. Hát persze! Cs. Pataj Mihály régészdiplomát is őriz a ládafiában. Vagy a 150 éves szuszékben, amelyben fél évszázad tartotta a legbecsesebb holmikat. „A nyugalom nosztaligája nagyon erős bennem, meséli jóval később; elmenni, kikapcsolódni, találkozni a természettel. Hidd el, ez mélyen tartalmi dolog! Majd újságokat. lapozgatunk. Egyik jugoszláviai kiállításakor írta róla Ács József festőművész az újvidéki Magyar Szóban: „Örömét leli a múltban, a néprajzban és a tájban való művészettörténeti ,leszállásaiban’, és a jelenbe való fölmerüléseiben. Ez tehát Cs. Pataj esztétikájának időben széthúzott, kincsekben gazdag területe.” Hatvanéves, és a gyerekkorát kérdezem újra. „Az erős érzelmi élettel megvert emberek gyerekkora még inkább meghatározó, mint másoké. Nem több ez, csak másabb. Most is jól emlékszem a Csaba melletti sopronyi tanyavilágra, ahol az apámnak kis földje volt, és gazdálkodott. Aztán Szarvasra, ahol az ifjúságomat töltöttem ... Amikor visszakerültem a képzőbe, a gyermekkor újra rámtalált. Valaki azt kérdezte tőlem Luxemburgban: ha itt élnék, hogyan festenék? Azt mondtam: ugyanúgy, mint otthon. Az elbocsátó föld, a szülőhelyhez való ragaszkodás életre szól. Ezért festek az ikonosztikus portrék mellett nagyhorizontú alföldeket, nagy egeket, nagy felhőket. Egyszervolt, megismételhetetlen tájakat, egeket, felhőket. Eltűnődöm néha: aki nem élt ilyen világban, hogyan festhet ilyen világot? Mert fest.” Valósággal szikrázik Szeged felett a korai nyár, a műteremben pedig a nagy horizontok, a nagy egek. És a „mi ikonjaink” aranya világít. Ugyanúgy, mint a repülőgépről a szófiai Vaszil Nyevszki katedrális szín- arany kupolái. Leírhatatlan a nemes fém belső fénye, leírhatatlan az ember belső fénye. Cs. Pataj Mihály otthonában ezekben volt részem. Nagy örömömre gazdagítva ritka, szép órák gyűjteményét. Nem is tudom, hogyan került szóba, de már arról mesél, hogy a vasutas képzőművészkörben ötvenhat tanítványa van. Meg szerződése kilenc kendergyári szocialista brigáddal, akik időről időre eljönnek ide, a műterembe; aztán szóba kerül a művészet, az élet, a család, a bánat és öröm. Kesereg is kicsit: „Képzeld, a főiskolán végzett hallgatóink egyhar- mada nem megy tanítani. Adminisztrál inkább, vagy másra vállalkozik. Ez az, ami megérthetetlen.” De ez már újabb téma lenne, újabb órák tárgya. Majd legközelebb... Sass Ervin Cs. Pataj Mihály: Portré Cs. Pataj Mihály: Szuszék, köcsöggel Ménesi György: Battonya, 1891. Búza Barna művének leleplezésekor bolond szél fúj ricsajoznak jóllakásig melyik evett főkolompos nagy györgy andrás ide csinált hat gyereket húsz a másik húsz pakurár cucilista tán kegyelme imádkozna vasárnapon vagy a kocsmában vedelne kölyke vércse vinnyog karján jó firma az tüzes némber mert ehetnék mert ihatnék fekszik ifjjal fölkel vénnel magyar szerb és román paraszt ököl-erdő innen fentről ez már a vég uramisten jogról ítél és a rendről Bencze József versei: Mikor szarvas voltam Mikor szarvas voltam tiszta vizet ittam, hallgatag csalitban pajtásom a szél volt, hej, de nagyon rég volt. Nappal kóboroltam tisztavizű holdban, senki sem emlékszik, hogy én szarvas voltam. Csábító Szaladjunk a kertbe várnak ránk a fák, tanuld el a nyári bimbóringatást. Szoknyát bont a szél is, szoknyát bont a fa, lombok közt az ágon piros kisbaba. Újházy László: Fényvakság Szakállat növeszt a szív felé a fiatal belső tartalom: egyenes utat gubancnak lát, — neki-neki rugaszkodik az a nagy ész, — s nem veszi észre, hogy körülötte szerelmek, sárguló levelek peregnek, peregnek. Martin Gábor felvétele
