Békés Megyei Népújság, 1981. május (36. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-31 / 126. szám

1981. május 31., vasárnap o Csoór István: Zeguholmu... Mladonyiczky Béla: Buchenwald A művészet — játék? Max Frisch hetvenedik születésnapján Az emberrel együtt vénül­nek az emlékek is. Minél ré­gibb egy emlék, annál érté­kesebb. Kopogtatás nélkül surran be és csendre, nyuga­lomra inti a közel háromne­gyed évszázadra visszatekin­tő embert. Zeguholmu = Szeghalom. HÖNING, a BORBÉLY, A FOGASZ ÉS A KÖPÜS. Nagy darab és súlyos ember volt. Hatalmas görbebotra támaszkodott, mert a mázsán felüli testet nehezen bírta a láb. A Szélmalom utcájában lakott, a műhelyét meg a Nagy utcán rendezte be. Reggel korán indult, de nem az üzletbe, hanem előbb egy­két házhoz, ahol köpüt ra­kott a vérmes cseléd hátára. A köpü gyűszűnél nagyobb átmérőjű, nikkeles edényke volt, ami odatapadt a hát csupasz bőréhez. A tetején elhelyezett kicsike billentyű lekapcsolása után a benne levő, élesre fent parányi vá­góéi felnyeste a bőrt, és utá­na a köpü magába szívta a vért. öt-hat ilyen szerkezet megszabadította a vérmes embert a „fáradt” vértől, és utána nem jelentkezett a fül­zúgás, a tarkófájás, a szédü­lés. Ügy érezte magát a pá­ciens, mintha újjászületett volna... A SZEGÉNYEK SZEGÉ­NYE. De sokan voltak! A sziken csak az akác tengette életét. A laposabb helyeken a nyárfa és a mélyedésekben, kubikgödrökben a fűzfa. Fá­ban szegény vidéknek ismer­ték. Erdője ugyan akadt, a várhelyi, a fokközi, de oda tüzelőért senki sem tehette be a lábát. Az erdőkerülő még gallyszedés esetében is sóval töltött puskával egyből a fenekébe sózott. A kemény télben fázott a család. Ügy gondoskodott tüzelőről a sze­gények szegénye, ahogy tu­dott. ősszel ellepték a mar­hacsorda legelőjét a gyarma­ti oldalon és a teljesen meg­száradt „marhalepényeket’’ gyűjtötték össze és hordták haza. Kiváló tüzelőnek szá­mított a csutkatő. őszi szán­tás után kiforgatta az eke a kukorica földben maradt tö­vét, az őszi szél hamar meg is szárította. Kiment a nép a szántásra, és lepedőkbe gyűj­tötte össze. Otthon fűthette vele a kemencét, de főzhette vele a „kolompérpaprikást”. Akit ebben az időben beteg­ség gyötört, vagy aki más ok miatt kimaradt a gyűjtésből, egész télen cidrizett. Gyűjt-- hette a megfagyott falevelet és bonthatta a kerítés desz­káit, és az üres ólról a nád­tetőt ... ÍZÍKKÓRÓ. Ez meg a ten­gericsutka levelétől megsza­badított kóró. De ez már csak a tehetősebbnek nyúj­tott tüzelési lehetőséget. An­nak a jómódú embernek, aki legalább egy tehénnel bírt. Hajnalban a tehén jászolába lökött egy kéve csutkát, és a levelét rághatta a jószág. Ita­tás után kévébe szedte az ízíkkórót és az istálló olda­lához sorakoztatta, hadd szívja a nap, szárítsa a szél, mert ha csörgősre megszá­radt, úgy égett, mint a gyer­tya. Főzhetett vele a bera­kott tűzhelyen az asszony, és marék szalmával, két-három kéve ízíkkóróval befűthette a kemencét úgy, hogy a gye­rekek egész nap pendelyben szaladgálhattak a házban ... TAPOSOTT GANÉ. Ez is a módosabb ember tüzelőjé­nek számított. Az istállóból kihordott trágyát nem a föld­re hordta, hanem a trágya­dombon gyűjtötte össze, és a tavasz jöttével tüzelőt csi­nált belőle. Szalmával, víz­zel keverte a trágyáit, és kb. húszszor húsz centis, lécből készített formába taposta be­le. így televerte az udvar földjét. Egész nyáron át szá­radt, utána a színben vagy az eresz alatt „stócolta”. Té­len tüzelhetett vele az asz- szony. Darabokra törte és tömte vele a kályhát. Ke­mencében is használta, de kenyérsütéshez már nem, mert úgy gondolta, hogy a kenyér felveszi a trágya ízét... VÁGOTT GANÉ. Ez a tüze­lési fajta a birkás gazdák­nál vált szokássá. Kodály­ban teleltek a birkák. A gaz­da nem ganézott ki alóluk egyszer sem. Csak tavasszal, amikor a jószágok legelőre kerültek. Arasznyi vastagság­ban és sziklakeményre ta­posva gyűlt össze a birkák ganéja. Ezt meg kockákra vágta, tenyérnyi vastagság­ban a rétegekről lemetszette és kihordta az udvarra szá­radni. Kitűnő lángott adott, és nagyon kellemes meleget. Csak a kályhára kellett ügyelni, nehogy visszafújjon, a repedt cső ne füstölögjön, mert akkor a ház apraját- nagyját kihajtotta az udvar­ra. A kályhacső repedését szilvalekvárral kente be az asszony. Jobban fogott, mint a cigány foltja ... A HÁROM KIS UTCA. Az elsőnek, ami ma a Kovács László bádogos műhelyénél végződik, három neve is volt. Torányi Kis utca. A suszter­házaspárról kapta a nevét. Az utca derekában laktak, de egy éjjel a két öreg cse­lédet meggyilkolták. A falon függő csizmaszárba rejtett, összekuporgatott pénzt a ga- ládok nem találták meg. A második nevét Szabó Albert­tól kapta, akinek a kocsmá­ja és a boltja az utcával szembe nézett. A harmadikat az ártézi kútról: az ártézi Kis utca. Ezzel az utcával párhuzamosan húzódott a második Kis utca, amit meg Kiss Lajos asztalosmesterről neveztek el, mivel neki az utca bejáratánál volt a mű­helye. A harmadik Kis utca — szintén párhuzamos az első kettővel — a Munkás Körről kapta a nevét: Mun­kás Kör Kis utcája, de ne­vezték K. Patai Kis utcának is, mivel a község egyik te­kintélyes gazdája abban az utcában lakott. Mindegyik­nek megvolt a rendes neve, a névtáblája, ám a község lakói nem használták, csak azt. amit a sok-sok esztendő beléiük rögzített. Hiába volt a Fő utca Simái utca. ma­radt az ősi elnevezés: a Nagy utca. A Széchenyi ut­ca meg Vasút utca. A Kos­suth utca meg Morga utca. A Kossuth tér Templom tér, a Dózsa utca Kastély utca, vagy a Gazda Kör utcáia, a Nádasdy utca a Szélmalom utca, vagy a vendéglősről el­nevezett utca: Danka Mari utcáia. A postásnak és az egyetlen községi rendőrnek: Lengyel Tóthnak nem oko­zott gondot a sok kettős el­nevezés, mert a településnek az apraját-nagyját név sze­rint ismerték. SZELES, SZELESKERT. Itt is rövidítés történt. A kertet elhagyta a nép. Köz­ségen kívülinek tartották az emberek, mert a Vasút utca házvégeitől két hatalmas kubikgödör választotta el. Ebben az egész nyáron át pangott a víz. A pocsolya sa­vanyú szagú bűzt árasztott, amit még tetézett a szeszfőz­déből kifolyt szennylé és a millióegy szilvamag kelle­metlen j,illata”. A két vége teljesen nyitott volt, így hosszában állandó légmoz­gást lehetett észlelni. Innen a neve. A gyéren ültetett akácfák levelei még éjjel sem pihenhettek, mert moz­gatta a „szelesi szél”. Járdát abban az időben ott még nem készítettek. Cuppogott a szelesi nép a sárban és a le­vált csizma-bakancs talpát madzaggal kötötte fel. Ké- ' sőbb pallójárdát kapott. Ezt szívesen vette, csak akkor káromkodta el magát, ha két targoncás szemben talál­kozott. Ki térjen ki? Saccol- gatták a terhet, és a köny- nyebbiket tették félre közös erővel. Megszokták a lakók a szelet, annak a szélnek, ame­lyik a falu felől jött, még örültek ki. így szólt akkor az ember az asszonynak: — Nyisd ki, annya, az ab­lakot, hadd szíjjak magam­ba egy féldeci pájinka sza­gát... Ma már betonjárdán köz­lekednek az emberek, és a két kubikgödröt nyárfával ültették tele. DON-KANYAR. A Szegha­lom—vésztői műút koplaló­kerti derékszögű kanyarját nevezte el D. F.-né a máso­dik világháború utáni évek­ben erre a névre. A kanyar­ban csárdát nyitottak, amit az 1980-as nyári árvíz nem kímélt meg, egyenlővé tette a földdel. A jövő-menő em­berek, kirándulók, fürdőzők, a Sebes-Körös Társulat gát- és csatornaőrei be-bejártak ide egy-egy nagyfröccsre, egy-egy féldecire. Egy nyári zivatar hajtotta be D. F. gé­pész gátőrt is. A vizes gú­nyában átfázott, és melegí­tőnek bevágott egy féldeci szilvát. Az eső nem tágított, D. F. sem. Felhajtotta a má­sodikat, a harmadikat. Söté­tedéskor indult neki az út­nak, amikor már nótát is szült a szilva. Danolászott, gajdolt, taposta a tócsát, míg azután az egyik latyakos tó­csában elcsúszott. Hasra vá­gódott, és mire feltápászko- dott, addigra még a gatyája is átázott. S míg kiköpködte szájából a kutyaszőrt, a pelyvát, addigra haza is ért. Otthon a felesége széttárta a karját és rémülten sikoltott fel: — Te szerencsétlen! Ügy nézel ki, mint aki a Don- kanyarból menekült! A don-kanyari csárdát és a P. J. naiv festő falfestmé­nyét elvitte a víz, elvitte a fürdőző Zsuzsannát és a le­selkedő véneket is. KOCSMÁK. Szinte meg­számlálhatatlan kocsmát tar­tott fenn a község. Hogy mi­ből éltek a kocsmárosok? Azt a szerelmetes nagy ég sem tudja megmondani. Éltek. Egyetlen egy sem zárt be, egy se adta be az ipart. A vasútállomással szemben volt a Vasúti Vendéglő, ami­nek a tulajdonosa K. Kiss volt, aki a K betűt az álta­la létesített „zengeráj”-ról kapta. Mellette Jónásné, kö­zel hozzá a nagylaposi legelő lejárója mellett Csutka Vera kocsmája, akit Szél Verának hívott a nép, mert a kocsma tetejét néhányszor elvitte a szél, és a Nagylapos legelő­jén tette le. Két házzal bel­jebb Nagy Pista mérte az italt, akinek az egyik lábán már a pióca sem segített. Egész nap bebugyolálva tar­totta. A kocsma előtt ült, és a fájós lábát gyalogszéken pihentette. Néhány házzal odébb a Braunnéé, akinek vegyesáruüzlete is volt, és így két kasszába gyűjtötte az aprópénzt. A Vasút utcán még három üzemelt. A kis Schillengerrel szemben egy, majd távolabb a Márkus-fé- le, és az ártézi kút mellett a Pláner üzlete. A Nagy ut­cán sorolt az Űri Kaszinó, mellette a Községi Kávéház, mellette a Polgári Olvasó Egylet, és ferdén szemben a Kutasi Pali kocsmája, aki a zárórát mindig így jelentette be: „Uraim, kérem, »zárt- óra«!” A Piac tér, ma Hősök tere sem szűkölködött. Ott volt a Gazda Kör, két házzal odébb a Pilc-féle kocsma, közvetlen mellette az Ipar­testület, és amellett megint Altmann Náci, a Kis utcá­ban a Munkás Kör, ahol ke­vesebb fogyott az italból és több a zokszóból. A Morga utcán még egy, a moslékos Elek utcájában a másik, a Braun kocsma, a Korona vendéglő, a Szabó Alberté, és még számtalan helyen vár­ták a szomjazó vendéget, „hozómra” mérték az italt. A paraszt fiának adtak hi­telben is. Tudták, hogy előbb-utóbb fizet. A Polgári Olvasó Egylet volt a legnagyobb kártyacsa­ták színhelye. Előfordult, hogy a gazda felesége is lap­ra került. El is vesztette. Még azon a hajnalon fel is akasztotta magát. VlZICIBERE. Ez volt a szegény család reggelije, va­csorája. Ezzel sohasem lehe­tett jóllakni, csak az az ér­zés töltötte el az embert, hogy evett, és nem üres gyo­morral megy napszámba. Menekültek is a háztól a serdülő gyerekek libapász­tornak, belső cselédnek, sum- másnak, és vasárnaponként sűrű, rongyos tömeg vette körül a piactéren a publiká­ciós széket és hallgatta a publikálást. A hívó szót, ahol munkát kerestek. Vágtattak a házhoz, a gazdához, és a gazda úgy mustrálta az em­bereket, mint a kupec a vá­sárban a lovat. A víziciberé­től nem lett díjbirkózó sen­ki. íme a recept: gyerme­keknek fél liter, felnőtteknek egy liter vizet langyosított a ház asszonya, amibe megszá­radt kenyérhajat, az abrosz­ról marókba sepert kenyér- morzsát, maradék máiét, ma­radék görhét áztatott, majd ecettel ízesítette, és hogy az ecet savanyúságát valahogy elvegye, kanálnyi cukrot szórt bele. Az számított az igazi víziciberének, amiben megállt a kanál. De az ilyen még a szent karácsony esté­jén sem fordult elő. Ha az éhségtől nagyon or­dított a gyerek, kapott egy uijnyi édesgvökeret. Rághat­ta. az édeskés ízét nyelhette, és érezte, hogy a nyáltól te­lik a gyomra ... Szegénység és bőség együtt... S ha villanyt gyújtunk, gáz-, vagy olaj tűzhely mel­lett melegszünk, ha gyara­podó testsúlyunkat mérjük, ha a tévét nézzük, a rádiót hallgatjuk, ha a sült karajt esszük ropogós burgonyával és uborkasalátával, ha az is­kolák környékén félig elfo­gyasztott zsömlét és szalámi­darabkát látunk, jó, ha idő­közben a víziciberére is gon­dolunk ... Max Frisch nagyban hoz­zájárult a kortárs dráma alakulásához, és máig kiala­kult képéhez. Csakúgy, mint honfitársa, Friedrich Dür­renmatt, vagy Bertolt Brecht, Arthur Miller, Sámuel Be­ckett, Harold Pinter, akik közül talán egyik sem lepte meg tetteivel és írásaival annyiszor családját, ismerő­seit, Svájcot, nézőit és olva­sóit, mint Max Frisch. A zürichi polgári család­ból származó író irodalom- történeti tanulmányait fel­cserélte az újságírással, majd építészetet tanult és el­kezdett regényeket, meg el­beszéléseket írni. Csapongá- sai aggodalmat okoztak, ám hamarosan komoly sikereket ért el mindkét területen: irodalmi és építészeti díja­kat kapott — felváltva. Fel­váltva lepve meg az iroda­lom. illetve az építészet mű­velőit, rajongóit. Sokat uta­zott Európában, Ameriká­ban, politizált, és bírálóan nyilatkozott a svájci való­ságról. Az építészek sokáig irodalmárnak, az irodalmá­rok építésznek, míg a balol­daliak jobb-, a jobboldaliak' baloldalinak tartották. Drá­mái hamar lettek népszerű­ek, bejárták a világ színpa­dait, híressé téve szerzőjük művészetét. Aztán az elis­mert író szákított a dráma műfajával, átváltott a pró­zára. Max Frisch hetven­éves; életműve a világiroda­lom jelentős fejezete. Ábrázolható-e világunk a dráma eszközeivel? Leegy­szerűsítve így hangzik a nagy kérdés, amellyel ko­runk drámaírói előbb-utóbb találkoznak, s amelyet any- nyiféleképp válaszolnak meg. S ez az a kérdés, amely Max Frisch jellegze­teségére is egyértelműen rá­világít. Brecht igennel fe­lelt, de hangsúlyozta, hogy változtatni kell és lehet is ezen a világon, s az ábrázo­lásnak ebből kell kiindulnia. Max Frisch ezzel szemben azt vallja, hogy a teljes va­lóság színpadi megjelenítése lehetetlen; a művészet já­ték, s hogy maga Brecht se a létezőt, hanem az elkép- zeltet, a megálmodottat fes­ti le. A svájci író szerint, ami művészileg megfogal­mazható, az csakis önkényes átírás, utópia. S míg Brecht a világ ábrázolhatóságát tár­sadalmi kérdésnek, az író dolgát pedig politikai külde­tésnek nevezte, Max Frisch véleménye a következő: az író írjon, mert ez a dolga; a politikai nézet, a társada­lomra gyakorolt hatás mel­lékes. így jutott el Max Frisch a reflexiók színházához, ahol minden csak játék, „minden megnyilvánuló én csupán egy szerep”, ahol különböző fényekbe forgatja a múlt és a jövő nézeteit, jelenségeit, s ezáltal távol tartja magát az állásfoglalás felelősségétől. Darabjai a szereplők visel­kedési formái körül forog­nak.' Kiosztott vagy válasz­tott szerepjátszás, vállalás vagy meghátrálás, s a kuta­tás. hogy van-e mindennek tere, értelme. A korábbi művek — És a holtak újra énekelnek, Biedermann és a gyújtogatok, Andorra — még az erkölcsi tartás és meg­győzés jegyébe» születtek, állásfoglalásuk' határozott. A regények — Stiller, Homo Faber — viszont már nem keresik az egyén társadalmi kötelékeit, pesszimista né­zetből fakadnak — akár így viselkedsz,, akár úgy, megbá­nod, súgják. S landolunk Gantenbien-nál, aki vaknak teteti magát, csakhogy tar­tózkodhasson mindenfajta megjegyzéstől. ítélettől. Jellemző a szerző nyilat­kozata Játék az életrajzzal című késői munkájáról: „A klasszikus dramaturgia, ame­lyet eddig alkalmaztam, olyan meggyőződés játéksza­bálya, amellyel már nem rendelkezem. Ez a „végzet dramaturgiája” csak a ren­deltetésszerű lefolyást kínál­ja hihető kimenetelnek, és ezzel feltételezi, hogy bizo­nyos történet csak így foly­hatott le, és sehogy más­képp ..' Mladonyiczky Béla: Nagy Balogh János Niedzielsky Katalin Lajosházi Éva : Szobortalpazatra Nem lehajtott fejjél. Kifeszített mellel állta ő a sarat „tisztes” szavak ellen. Nem volt jóstehetség, nem volt örök isten. Egyszerű emberként vitte sorsa, s hitte.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents