Békés Megyei Népújság, 1981. április (36. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-12 / 86. szám

0 1981. április 12., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Szabad asszociációk Jevtusenko versei olvastán Az Európa Könyvkiadó a múlt év végén 25 ezer pél­dányban közreadta Jevge- nyij Jevtusenko: Ballada a nekifutásról című kötetét. Verseskönyv, s úgy olvastam, mint egy regényt. Első vers­től az utolsóig, s az azt kö­vető: Kiállítás a pályaudva­ron című esszéig. Verskötetet ritkán olvasnak így. Nekem sem szokásom. Több mint hetven vers! Nem is sike­rült egyvégtében, egyvágtá- ban átszáguldanom rajta. Jevtusenko. Mit tudunk ró­la? 1949 óta jelennek meg versei. Mi, magyarok 1961 óta ismerjük. Az irodalom­tudósok szigorú mércéje sze­rint kissé harsány, öntetszel- gésbe hajló. Az egyszerűbb verskedvelők számára gyer­mekien őszintének tűnik nyers, szókimondó, sokszor ' szarkasztikusán éles hangja, melyet új kötetében* huszon­egy híres magyar költő zen- dít meg nyelvünkön. Nehéz neveket kiragadni, mégis ki kell emelnünk az orosz költészet hű közvetítőjét, Rab Zsuzsát, és élő klasszikusun­kat, Illyés Gyulát. Ott sora­kozik azonban még számos neves műfordító: Aprily La­jos, Bede Anna, Képes Géza, Tandori Dezső, Veress Mik­lós is. Az időrendi szerkesz­tésű kötetbe E. Fehér Pál válogatta a költeményeket. Sorra pergetvén a lapokat a szatírák, a bölcseleti ver­sek között meg-meg kellett állni, s utánamélázni a táb­la előtt tépelődő, szellemi le- blokkolással küzdő profesz- szor rajzának. „Hiszen ez itt — az osztás főszabálya, / s elfeledte — az osztás fősza­bálya”. Igen. Ez kellene le­gyen, de most- az asszonya- hagyott ember, a matézis tu­dora, nem ismeri ezt. Utá- narévedtem a rendre eltávo­zó anyák menetének is, kik­nek későn rendezünk „zajos . születésnapot”. E két egy­szerű példa is láttatja, hogy számomra az Aprily Lajos magyarította versek-tűntek a legszebbeknek. Talán azért, mert ezek olyan tűnődőén lí­raiak? Biztos, hogy nem csupán azért, mivel a szerel­mi költészet a közelebbi én­líra is helyet kapott a kötet­ben. Szinte már magyar versként dúdoljuk a Bűvölőt, melyet Illyés Gyula adott át nekünk. „Tavaszi éjszakán gondolj reárn / és nyári éj­szakán gondolj reám”. Olyan muzsikás, mint Szimonov\ Várj reámja. Tény, hogy Aprily műfordítói művésze­tének varázsa nagyon erős. Anyeginje is közelebb áll hozzám, mint Bérczy Káro- lyé, Hiszem, hogy e helyt ea nem magánjellegű vallomás. Meg-megállított több vers, pedig kimondottan izgalmas széllemi kaland volt követni egy férfias, merész költői profil kibontakozását. A most 48 éves Jevtusenko úgy rajzolódott elém, mint egy, az életre nagyon éhes ember — s költő. Teljes éle­tet akar. Szerelmet. Egészen. Mindamellett azonban lát­szatszerelmekkel is felcseréli, mert ő a „hírhedt szibériai Villon.” A világ bármely pontján eljevtusenkóskodna, de azért orosz földben kíván elporladni, mert ő a szibériai Villon. 73 éves koráig fity- tyet hány a betegségnek’, ha­lálnak, azután lassacskán el­indul felé, mert már állított „örököst”, utódot, Pjotr Jev- genyics személyében. Szálas termetű legény. Sokarcú, ö Jevgenyij Alek- szandrovics Jevtusenko, de ő az asszonyok Zsenykája is. Majakovszkij követője, az idő eldönti, hogy utóda-e? Kezet csókol a nagy Vológya anyjának’ Ahmatova árnyá­nak, s szerelmi fohászt küld a távozott hitves, Bella Ah- madulina után, de ő az is, aki képes keserűen kicsúfol­ni önmagában is a bennünk lakó rosszabbik ént, akit Kompromissz Kompromisz- szovicsnak nevez. Versekről nem lehet cse- lekményrajzot, tartalmi le­írást adni. Hiba is lenne pró- - bálkozni ezzel, de valami mégis élesen látszik. Jevtu­senko nem kendőzi az arcát. Költészete egyszerű. Alig rejt titkot, csak annyit, amennyi verssé emeli a közlendőt. Hattyúként allegorikus üze­netet küld a kötet címadó versében, s ilyen rejtett tar­talmat hordoz a Törpenyír- fákja is. S mennyire orosz! — Suk- sin „kis menyasszonyai”, a fehér nyírfák, Siskin táv­latos tájképei elevenednek meg a lapokon, hol a szabad verstől a Dása-Mása-miegy- mása rímjátékokig, a tiszta rímtől a szlengig változatos Papp László: Intele Nem. adhatod föl, ami szép volt, Ifjúságod kamasz-hitét. Habár az utad túlnehéz volt, Elfáradni ráérsz te még. Ne feledd millió testvéred, Kapzsi kalmár soha ne légy. Hörcsögtempó, kis önös érdek hínárja ne fonjon be még. Állóvíz-lelkű emberekkel Mi dolgod? — nagy luxus neked És árulás, ha nem verekszel. Mit kezd így véled a Sereg? Kívánom, újra megszülessél, Legyen nagyálmú éjszakád. Itt az idő, hogy megméressél: Mit lehet bízni rád. formációkkal találkozhatunk. Az északi pótlékból Szocsi- ban locsi-pocsizni kívánó poémahős elveri a stekszet és nyilvánvalóan nem a sza­lonok nyelvét beszéli. . Említettük, a közvetlen előd: Majakovszkij. Költé­szete, életvitele példa a má­hoz, a mai cselekvéshez, de e költői világban ott fénylik a nagy orosz költészet leg­rangosabb névsora: Puskin, Biok, Jeszenyin, Paszternák, a ma Vinukorovjáig. Itt a műveltség mércéje: A Kara­mazov testvérek személyes olvasata, meg a Szovjethon alapos ismerete. Jevtusenko rokona azon­ban a budapesti Lóczy Lajos utca lakója, az a magyar műfordítónő is, aki életét az orosz költészet magyarrá al­kotására tette fel, s aki sze­reti, de féli a magányt. Il­letlenség lenne a magányba menekült kilétét kutatnunk, ízetlenség lenne ez, mert a költőasszony szenvedi is vá­lasztott magányát. A versbe idézett magyar költőnő motívuma átvezet egy másik fontosnak tűnő jelenséghez. Ami örök .emberi, az ál­talánosítható. Arra csak egy szavunk van. Ez országhatá­rokat átlépve bekéredzkedik mindenek költészetébe. Jev­tusenko most olvasott ver­seiben is vannak számunkra ismerős vonások. Melyek ezek? Több közül hadd emeljek ki egv párat! Ady: Elbocsátó szép üze­netében olvashatjuk: „Sorsod szépítni hányszor adatott / Ámító kegyből, szépek szé- piért / Forrott és küldött ékes Léda zsoltár”, Jevtusen­ko így írja ezt: „Egykedvű szívvel csaltalak / azzal, ki épp elém idézett, / ráhazud­tam neved és lényed.” Jó­zsef'Attila Kései siratójából ismerjük a „harminchatfokos lázat”. Ezzel az Északi pót­lék című poémában talál­kozhatunk, s a Hetedik cí­mű verse is eszünkbe jut, amikor a szovjet költő ön­maga megsokasításáért ki­ált: „egy Jevtusenko költő legyen csak / a másik spa­nyol illegális munkás”... és így tovább, tízig. Világhírű költőről szólok. Ez fékez. Mit írhatnék ró­la, mi újat, Békéscsabán? Tudott dolog, hogy végig- száguldott a fél világon. Ro­bert Kennedyvel, Fidel Castróval parolázott. Sta­dionok telnek meg, hogy em­bertömegek hallják a szavát. Gyönyörű siratót zengett a rég holt Lorca felett Mad­ridban, nálunk is megfor­dult, Amerika kőrengetegé­ben versbe citálta Ginsber- get, Updiket, Millert s e kö­tet prózai epilógusában az egész emberi kultúrát hívja minden Dachauk, '-minden sovinizmus ellen, igaz esz­méihez tanúskodni. Mégis ő maga az „igazra tanú”. Eb­ből a kötetből ars poeticának beillő versek egész sorát vá­logathatnánk ki. Kicsendül belőlük. Ilyen ma a Szov­jetunióban az a költő, aki azt igényli: „Tartsatok kom­munistának!” Egyetlen (s rendhagyó mó­don prózai) idézettel hadd bizonyítsak: „Szavunkkal azért is mindent meg kell tennünk, hogy az emberiség ne juthasson el a szellemi jóllakottság önelégült üvöl­téséig, ami erkölcsileg leg­alább olyan veszélyes, mint a háború.” Szabad Olga Ifj. Rácz József: Ifjúság Költészet napja, 1981 Kiss Anna: Virág és hajszálak a hóban (Részletek) Kígyóálom Olyan a kert, mint képes bibliákban, és sárga, mint azoknak lapjai, még a kígyó is ugyanaz a fán, titok­zatos háromszögfejével — Imé, köszöntelek, akárki vagy! — hallja döbbenten tulajdon beszédét Bay tisz- teletes, érzi a vállán, keresztelő palástja feketéjén nyugodni azt a háromszögfejet, amitől néki, Isten em­berének irtóznia kellene, mert a kígyó maga a Bűn, de nem irtózik mégsem...! Ehelyett hosszú, bölcs be­szélgetésbe merülnek, és hajnali ébredése valósággal boldognak mondható ... ! Boldogságával kisétál a kert­be, mely sárga, mint az álombéli volt, hallgatja, ho­gyan lapozza a szél fái áttetsző aranylevelét. — Vesztél volna meg kismacskakorodban !!! Akkorát csattan mögötte az ajtó, hogy a kulcs is alápendül a köre. Mosóasszonya pöröl a macskával, mindkettő nehéz természetű lévén, nem állják egy­mást, bár a veres kandúr örökké bosszús tüsszögése őt is ki-kihozza sodrából, a bitangja tüntetőén és toll- mocskos pofával állandóan a fészkek felé sandít! A büntetést pedig nem állja, sőt...! Pókháló akad szempilláján, erre mosóásszonyt meg macskát oda hagyva, meg a szívében fészkelődé álmot, lepókhálóz- za a bukszosokat. Más lélekkel Földön hozzák a hasukat a felhők, erzsébeti köszön­tők nagy dübörögve tolonganak a kapufél körül, pá­linka nélkül gellert kap az ének, nosza elő a flaskát, istenisten! Vak Benedek a nyúlfehér hajával, majd­nem piros szemével reázendít, jön a szöveg vastagja, vékonya, elrittyenti a végét, betoszulnak, ahányan vannak, temetik a fánkot, tarkóra nyomott sipkával forognak a szentségesszent demizson körül, dicsérik a barackfát, szilvafát, aki egyenest pálinkát teremjen, meg az istent, aki még számtalan Erzsébet-napot ad­jon vigasságra! öreganyám boldogan ténykedik pirosfehércsíkos ab­rosza táján, mivel az asztal rendesen terítve, ez az a nap, az egyetlen az évből, amikor őt énekkel tisztelik, kiforgatván nehéz természetéből, amit viselni maga is alig tud, mirólunk nem is szólva. Na, de most nem dőlhet fel a paszulyos fazék, amivel az asszonyi hara­got ábrázolja öregapám, amire elébb-utóbb elrepül a dohányvágó is, mert türelemben ő sem adja alább, bújt, aki bújt, ne ríjon, akit oldalbatalált! Na, de most, Erzsébet-kor, mivel a felhők így le­lógnak földig, a hószagúak, öreganyám kivetkezik ma­gából, a reggeli mosakodás után ünneplős kartonszok­nyájával együtt, meg a mindig gombhíjas réklivel (üveggombok, talán még szépkorából) felölti azt az er­zsébeti képét, amitől öregapám hitte volt, hogy őneki bizony nősülni kell! Filadelfi Mihály: Varjak szürke ég alatt (Részletek) Csak magam vagyok — tudom! —; hazudok szépet önmagomnak is, de göcsörtös hitem nyeldeklőmön akar egy-egy szívet markoló pillanatban, s hol a közösség, ' amely ilyenkor fölold?! Gyáván hozzád menekülök ... Varjak kárognak a szürke ég alatt... hitem, nyugalmam visszaadd! Lásd, önmagomban elmerülök ... Nem lettem semmivel sem okosabb az évtizedek folytán, boldogabb sem, hogy rám mosolygott a maga idejében egy tenyérnyi tavasz, s íme most újra itt van egy karnyújtásnyira írógépemtől; nagyot nyújtózko­dott, levetette titokzatos leplét az ÖRÖK is. Vesd meg a halálnak ágyad magad, Tán rád köszönt még a céda virradat. Keserű arccal kivel parolázol, Gyorsvonat-léptű bús szívedre gázol, Testedben bolyongó Káin-seb-virággal, Galambtalan röptű fonnyadt olajággal, Hisz tört életednek nem is volt vége! S nem maradt utána már űr sem, csak béke... Bizony, csak ti, amely nélkül elfogyna lelkűnkből az ének; s ha dalt tudok örököt mondani — egy sornyit csupán! — az IGAZSÁG TI VAGYTOK DAGADÓ SZÁMON EMLÉKEIM, ŐSEIM; JELENEM VAGY­TOK! SZENT KONTINUITÁS! TE MEGSZAKÍTHA- TATLAN DRÁGA ÖSFOLYAM! SORS! VÉLETLEN ÉS TÖRVÉNYSZERŰSÉG, mind ott vagytok, ha el­megyek nagyanyám háza előtt, ahol ma is látom őt, mint gyermekkoromban, amint hűvös tenyerében ku­koricacső vagy fésült kenderkóc dalol, amíg ö keserű zsoltárokat énekel. Én nem tudok indulatok nélkül! Nem az enyéim, s ami fény bennük: az a féktelen ... 1 A szavak — bizony! — önmagunk bús leple: mögöttük ott van a KIMONDHATATLAN! S csak amit nem lehet kimondani! Töltsük föl egymást lelkünk melegével ■ ■. Hínár a szívben, hínár a szóban ... S lombok között a fény...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents