Békés Megyei Népújság, 1981. március (36. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-01 / 51. szám

IJHaUKTiltl-------------------------------------------------- ---------------------SZÜLŐFÖLDÜNK--------------------------------------------mi március L, vasárnap-------Q V endégünk volt: Váncsa Jenő mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter Fotó: Veress Erzsi Az elmúlt esztendő időjá­rásával nemigen kényeztette megyénk mezőgazdasági üze­meit. A rendkívül kedvezőt­len tavaszt még kedvezőtle­nebb nyár követte, majd ki­léptek medrükből a Körö­sök, s végül csapadékos ősz, majd korai tél lepte meg a földeken dolgozókat. Mind­ezek ellenére termelőszövet" kezeteink rendre-másra jobb eredménnyel zárták 1980-as gazdálkodásukat a vártnál, holott év közben nem egy kö­zös gazdaságban panaszkod­tak arra, hogy az új közgaz­dasági szabályzók is „visz­nek” el annyi nyereséget, mint a rossz időjárás. Ezzel a témával kezdtük a beszél­getést a február közepén megtartott nagyszén ási zár­számadáson Váncsa Jenő me­zőgazdasági és élelmezésügyi miniszterrel, aki így fogal­mazott: — A tavasz valóban eltért a szokásostól, a nyarat sincs miért dicsérni, csapadékot is kaptunk éppen eleget, ezzel együtt mégis azt kell mon­danom, hogy össz-egészében nem volt az átlagosnál ked­vezőtlenebb az elmúlt év időjárása, mezőgazdaságunk jó évet zárt. Ez még a leg­többet szenvedő, árvízzel súj­tott megyékre, közöttük Bé­kés megyére is elmondható. Az ágazat teljesítményé­nek jelentőségét növeli, hogy élesedő nemzetközi helyzet­ben, fokozódó külpiaci köve­telmények közepette tett ele­get két legalapvetőbb fel­adatának. Vagyis úgy oldotta meg országunk élelmiszerel­látását, hogy közben termé­keinek negyedrészét külföl­dön értékesítette. Ezek az eredmények jó alapot szol­gáltatnak az előttünk álló feladatok teljesítéséhez. A következő öt esztendőben a belső ellátás színvonalának emelésével egy időben több mint 30 százalékkal kell nö­velnünk a mezőgazdaság és az élelmiszeripar kivitelét Ezt csak úgy tudjuk megol­dani, ha az ágazat termelése az egyaránt fokozódó meny- nyiségi és minőségi követel­ményeknek is eleget tesz. — Ebben az összefüggésben, milyen perspektíva áll a Dél-Bé­kés megyei termelőszövetkezetek összehangoltabb, szorosabb ter­melési együttműködése előtt? — A dél-békési termelő- szövetkezetek új kezdemé­nyezésének megítélésekor ab­ból kell kiindulnunk, hogy egy-egy térség egybehangolt fejlesztésében óriási tartalé­kok szunnyadnak. Végül is csak az itt gazdálkodók kö­zös akaratán múlik az, hogy mennyire tudják összefogva kiaknázni ökológiai adottsá­gaikat. Az anyagi erők kon­centrálása ehhez megteremt­heti a legalapvetőbb feltéte­leket, a többi már az együtt­működésben résztvevőktől függ. Az a lényeg, hogy a társulás tagjai közül egyik se igyekezzen a másik fölébe kerekedni, ne akarjon dik­tálni a többinek. Megfordít­va: minden társult tsz őriz­ze meg az önállóságát, a köl­csönös előnyöket keressék. Ha mindezt szem előtt tart­ják, nagy jövőt jósolhatunk a dél-békési vállalkozásnak. — A miniszteri derűlátás min­den bizonnyal újabb lendületet ad azoknak, akik ezt az együtt­működést szervezik. Ehelyütt azonban azt is meg kell említe­nünk, hogy a Békéscsaba és Környéke Agráripari Egyesülés alakulását, kezdő lépéseit leg­alább ilyen nagy érdeklődés előzte meg, s külön figyelem vette körül. Azóta négy év telt el, s az egyesülés jelenleg is lehetőségeit keresi. Vajon az a közgazdasági környezet, amely­ben túlzottan is vigyáztunk, hogy semmi külön előnyt ne él­vezhessen a BAGE, nem jelen­tett-e éppen egyfajta hátrányos megkülönböztetést? — Az agráripari egyesülé­sek megszületésekor úgy fog­laltunk állást, hogy ezek az integrációk éppen az egye­sülésben rejlő új lehetőségek révén kerülnek a többi me­zőgazdasági üzemhez képest előnyös helyzetbe. Ezért sem­miképp nem tartjuk célsze­rűnek az átlagostól eltérő to­vábbi kedvezményekben ré­szesíteni agráripari egyesü­léseinket. Megggyőződésem, hogy az eltelt négy év eset­leges sikerei, vagy kudarcai sem szolgáltatnak még elég­séges alapot messzemenő kö­vetkeztetések levonásához. Ezeket az új típusú együtt­működéseket kísérletnek szántuk, alapvetően kísérleti jellegük a mai napig sem szűnt meg. Legfőbb felada­tuknak továbbra is azt tart­juk, hogy a termelés és gaz­dálkodás ezen magasabb fo­kon szervezett formáját él­jék, tapasztalatokat szerezze­nek. újabb és újabb lehető­ségekhez nyissanak, mutassa­nak utat. Az agráripari egye­sülések tevékenységének ér­tékelését semmiképp nem befolyásolhatja a türelmet­lenség, hiszen nem rövid tá­vú kezdeményezésekről van szó. A BAGE a kibontakozást nagyszabású és nem éppen olcsó fejlesztésekre alapozta. Ennek a visszafogott beruházási politika nem kedvezett, sőt egyre inkább az olcsó, pénzkímélő megoldások kerülnek előtérbe. Ugyanakkor a különböző szigorú előíráséig ép­pen az olcsó módszerek elterje­dését fékezik. Mi ebben a MÉM álláspontja? — Mi azon vagyunk, hogy a fölösleges előírások száma csökkenjen. S mi több, szűn­jön meg minden olyan aka­dály, amely az ésszerű kez­deményezések elé tornyosul, amely indokolatlanul szorítja vissza a vállalkozói szelle­met, gátakat szab az emberi alkotókészségnek. A beruhá­zásokkal kapcsolatos fontos, és szigorú előírásokat termé­szetesen végképp megszün­tetni nem lehet, hiszen van­nak olyan alapvető feltételek és tényezők — például az állategészségügyi követel­mények, szempontok —, ame­lyektől egyetlen telepépítés során, vagy új technológia meghonosításakor sem lehet eltekinteni. Mi nemcsak örömmel fogadjuk a fejek­ben megszülető újdonságo­kat, hanem ösztönzünk is ar­ra minden mezőgazdasági üzemet, mezőgazdaságban dolgozót, hogy keresse a ma­gas színvonalú, költségtaka­rékos gazdálkodás új útjait. — Üj utakat keres a háztáji gazdálkodás is, mert mint töb­ben állítják, a nemzedékváltás Yégbemenetelét követően keve­sen maradnak, akik az állattar­tás hagyományos feltételei mel­lett is vállalkoznak a kisüzemi termelésre. Várható-e a háztáji­ban a technikai feltételek látvá­nyos és gyors korszerűsítése? — A háztáji gazdálkodás­nak továbbra is fontos szere­pet szánunk. Ezt talán a ta­valyi adatok is bizonyítják, főleg az a szám, amely sze­rint a házaknál hizlalták meg az országban tartott sertés- állománynak több mint fe­lét. A továbbfejlődés megha­tározásakor abból kell kiin­dulni, hogy a háztáji gazdál­kodás a nagyüzemi gazdál­kodás része. Amiképp a me­zőgazdasági termelés egészé­re vonatkozik a korszerűsí­tés követelménye, akként vo­natkozik ez a háztájira is. Se nem kevésbé, se nem ki­emeltebben. A megoldás ugyanaz, mint eddig is: a nagyüzemi gazdálkodás ke­retein belül fejlődjék tovább a kisüzem, a háztáji gazdál­kodás. Meggyőződésem, hogy ennek üteme eddig is kielé­gítő volt, a takarmányozás, a tartástechnológia célrave­zető, színvonalas formái tért nyertek, meghonosodtak a kisüzemekben is. — Ezek szerint mezőgazdasá­gunk igazán nincs könnyű hely­zetben, hiszen úgy kell eleget tennie növekvő feladatainak, hogy közben fejlesztési lehetősé­gei nem térnek el az átlagostól. — Ez nem ilyen egyértel­mű, hiszen kormányzatunk kiemelt összegekkel támogat­ja azt a hatalmas programot, amelytől a talajok termőké­pességének nagymérvű foko­zódását várjuk. A komplex meliorációra gondolok, amelyhez még így is kevés a pénzforrás, éppen ezért tá­mogatunk minden olyan kez­deményezést, amely az öb- lözeti elv alapján nyugvó, átfogó talajjavításhoz és víz­rendezéshez újabb erőket, anyagi forrásokat képes moz­gósítani. — Komplex meliorációt emlí­tett. Ha nem is tartozik szoro­san a tárgyhoz, hadd kérdezzem meg, nem gondoltak-e még a minisztériumban arra, hogy szép magyar kifejezést találjanak er­re a határainkon túl is érdek­lődést keltő programra? — Lehet, hogy az átlag új­ságolvasó nehezebben értel­mezi a komplex melioráció kifejezést, mint a szakmabeli. Nekünk ez eddig nem oko­zott különösebb gondot, min­denesetre, ha valaki, mond­juk egy újságíró, előállna egy megfelelő, jó magyar kifeje­zéssel, szívesen fölcserélnénk vele a komplex meliorációt, amely végül is a talajok át­fogó, teljes körű rendbeté­telét, a termőképesség foko­zását jelenti. — Ebben az átfogó talajrende­zésben Békés megye igen nagy súllyal részesedik. A program befejeztével, illetve még addig is, a VI. ötéves terv időszaká­ban, mit vár a tárca a megyé­től, az V. ötéves tervi teljesít­ményre alapozva? — Miként azt a nagyszé- nási zárszámadáson hozzá­szólásomban is elmondtam, az elkövetkezendő években mezőgazdaságunknak és élel­miszeriparunknak jelentősen növelnie kell a nemzeti jöve­delemhez való hozzájárulá­sát. E feladat teljesítésében Békés megyének igen-igen nagy szerepe van, mint az ország olyan tájegységének, amely eddig is átlagon felül növelte gabona- és húster­melését. Ha röviden kellene válaszolnom a kérdésre, azt mondanám tehát, hogy még több gabonát, és még több húst várunk Békés megyé­től, mint eddig. De — to- vábbmenve — nemcsak azt várjuk egyszerűen, hogy megtermeljék a gabonát és a húst, hanem azt is, hogy azt megfelelő színvonalon feldolgozzák, bővítsék az élel­miszeripari termékek vá­lasztékát, kínálatát, korsze­rűsítsék a csomagolástechni­kát, vagyis hogy jól meg­szervezzék a termelés teljes körét, a nyersanyag-előállí­tástól a feldolgozáson át, ha kell egészen a gazdaságos ér­tékesítésig — mondotta be­fejezésül a miniszter. Kőváry E. Péter A dal szerint valamikor Debrecen vize volt a Horto­bágy folyó, rajta a kilenc- lyukú híddal. Ma már ke­vésbé érezzük a híd fontos­ságát, mint egykor az uta­sok — úgy néhány száz év­vel ezelőtt. A sajátos műem­léki hármas — a híd, a csár­da és a szekérállás — látvá­nyosság az idegeneknek, a Hortobágy jelképének tartja, A hortobágyi kilenclyukú híd és büszke rá az alföldi em­ber is. Hazánk leghosszabb kőhíd- ja 1827-től 1933-ig épült Po- volni Ferenc tervei szerint, helyén a XIV. századtól fa­híd volt. Mint átkelőhelyet valószí­nűleg már a honfoglalás előtti időkben használták. Több egykori oklevél említi, a források 1346-ban emlékez­nek meg először a hídról. Történetéről tanulmányok születtek. Még több a nép aj­kán élő legendák száma. „...a hozzá való meszet tejjel oltották...” Az egykor szeszélyes Hor­tobágy folyón át vezetett az út az ország északkeleti ré­széből Pest és Buda irányá­ba, fő közlekedési útvonal A kilenclyukú híd volt már a XIII. században is. Hídvámszedési jogában a Hortobágy folyón megerő­sítette Debrecent 1460-ban Mátyás király, mivel ez a terület' -a Hunyadiak, ponto­sabban Szilágyi Erzsébet birtoka. A hídvám bérlője ugyanaz a személy volt, aki a csárdát is bérelte, a városi tanácsnak kellett elszámol­nia. 1944 októberében még megvolt a kapu, ma már csak a két árván álló kőosz­lop őrzi a híd csárda felé eső végénél a hídvámszedés emlékét. A török hódoltság után, 1697-ben gondoskodtak a híd újjáépítéséről, gyorsan elkészült, és körülbelül egy évszázadig állt fenn. Ez a tizennégy nyílású fahíd ké­sőbb elavult, s a város által kiküldött szenátorok 1825- ben új, állandó kőhíd építé­sét javasolták, de építéséhez csak két évvel később fog­tak hozzá. Povolni Ferencen kívül más mesterek is pályáztak, végül Povolni Ferencre esett a választás, mert ő tervezte kevesebb építőanyaggal, és kisebb költséggel a híd meg­építését: 845 ezer téglát és 1100 köböl meszet kért a munkához. Az építkezésben addig szokatlan, új módszer­rel, cementhabarcs alkalma­zásával készítették a hidat. Egyesek azt tartják, hogy a meszet szárazon szórták a kövek közé, s az ott forrt ki, ezért annyira erős és tar­tós a híd. A burkoláshoz To­kajból szállították a köve­ket a város szekeresei. Po­volni Egerből povolánföldet (a cement alapanyaga) hoza­tott. A szokatlan új kötő­anyag tejszerű, fehér pép volt, ezért keletkezett az a Hortobágyi lovas (MTI-fotó — KS) hiedelem, hogy a kötőanya­got tejjel oltották. A híd formája népi klasz- szicista stüusú, amely a csárda ívezetében éppúgy megtalálható, mint más Hor­tobágy környéki építménye­ken is. A folyó két partján épült ellenfalak közötti hossza 92,13, a szárnyfalak­kal mért teljes hossza 167,30 méter. Magassága az átlagos mederfenéktől a karfal tete­jéig 7,90 méter. A karfalak védelmére minden pillér fe­lett egy darabból kifaragott háromnegyed tömb alakú ke­rékvető van beépítve a mell­védfalba. Egyedüli díszítése a falazott választópárkány, amely a boltozatok felett fut. Feljárói a puszta jelle­gének megfelelően készültek: az öblösödő alaprajzi elren­dezés az átkelő ménesek és gulyák felhajtását könnyítet­te meg. Egyik elbeszélő népiesen kilenclábúnak mondja a hi­dat. Ha ez igaz volna, nem nevezhetnénk kilenclyukú- nak, vagyis a pillérek száma mindig kevesebb eggyel a nyílások, illetve boltozatok számánál, így — mivel a hídnak kilenc nyílása van, pilléreinek, azaz lábainak száma csak nyolc lehet. Hogy miért éppen kilenc­lyukú lett a híd, arról meg­alkotta a maga legendáját a nép is: Egyik betyár a csár­dából menekülvén a pandú­rok elől, úgy nyert egérutat, hogy kilenc leány hajolt meg előtte, s az ő hátukon kelt át a folyón... Dr. Karádi Katalin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents