Békés Megyei Népújság, 1981. március (36. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-29 / 75. szám
1981. március 29., vasárnap o izuiwrare Tóth Ernő: Magángyűjtemény Az a hír kelt szárnyra, hogy karácsony estéjén Ond- ris is ott volt Palkóéknál a majorban. A párttitkár ezt a tanácselnöktől, az öreg Chle- biktől tudta meg, aki jóleső- en mesélte, hogy a fia jól érezte magát a majorban. Már hogyne érezte volna jól magát, amikor ott volt az özvegy is. És együtt nótáztak a többiekkel. — Talán a karácsonyi szent éneket is elzengték? — kérdezte közben a párttitkár. — Azt én nem tudom — mondta a tanácselnök. — De annyi szent, hogy Ond- risnak tetszett a mulatság. A párttitkár rosszallóan megrázta a fejét, majd arra gondolt, hogy persze, Ondrisnak mulatság volt, hiszen a szép asszonnyal együtt nézte a csillagszórók fényét. És nemigen jutott annak az eszébe Jézus. De hát a kommunisták együtt zengték a hívőkkel a Mennyből az angyalt? — Hanem baj van a Kurta soron — mondta aztán a párttitkárnak az öreg Chle- bik*. — A téeszcsében szán- tatlanul hever jó darab föld a hó alatt. Ondris is nehezen boldogult a mi Petőfinkben a szántással, de csak meglett. Bizony a végén már fa- gyogatott. meg egy kis hó is belepte a határt. De hát a párttitkár ezekre a szavakra nem figyelt oda, a majorbeli karácsonyest járt az eszébe, és el is köszönt a tanácselnöktől. S aztán, amikor másnap összehívta a vezetőséget, arról beszélt, hogy egyes kommunisták tévúton járnak, megalkusznak az egyházzal, megfertőzte azokat a vallásos ideológia. Az ácsmester meglepődve nézett a párttitkárra, majd közbeszólt, hogy mégis miről van szó. Talán az evangélikusok úrvacsorát vesznek fel, a római katolikusok meg gyónnak? A párttitkár erre azt válaszolta, hogy erről nincs tudomása, de elég az, hogy a majorban karácsonyestét tartottak1. Az ácsmester ekkor elnevette magát, majd azt mondta, hogy aligha volt valaki a városban, aki nem vitt haza legalább egy fenyőgallyacskát, hogy ünnepeljen a család. Még ha mondaná is neki valaki, hogy nem, ő akkor se hinné el, mert olyan szokás ez, mint vasárnap tiszta inget felvenni. Erre a jelenlevők közül ki az ajkát takarta el ujjai hegyével és krákogott. ki meg az ablak felé fordította a fejét, mintha valamit észrevett volna az utcán, és azt figyelné.- A titkár meg az ácsmester felé fordult, és azt mondta annak, hogy ő most a majorbeli ünnepségről beszél. Mégpedig azért arról, mert azt csak Palkó beleegyezésével tarthatták meg. És ha szokás is, akkor se hagyhatják szó nélkül azt, hogy kommunisták segédletével ünnepli meg egy nagy közösség Jézus születésnapját! És nemcsak Palkónak nem volt ellenvetése, hanem parcellaszomszédjának se, és a kacska kezű se szólt az ellen semmit, ahogy azt ő azóta már megtudta. A Petőfi i Téeszben nincs kommunista, és ott mégsem gyűl- , tek egybe karácsony estéjén.'' De se a földművesszövetkezetben, se a tanácsnál nem volt karácsonyi ünnepség. Csak éppen a Dózsában. Az ácsmester közbeszólt, hogy aki imádkozni akar Jézushoz, az nem megy olyan mulatságra, mint Palkóéknál volt. Mert ahol nóta szól, ott nem Jézust dicsérik, hanem mulatnak. Csak éppen karácsonykor. És miért ne? Hiszen a földműveseknek jobban van ilyenkor idejük szusszanni, mivel nem hajtja azokat nagyobb munka. Kár, hogy nem tudott Palkóéit mulatságáról, mert ha tud arról, akkor ő is elment volna oda. Attól még odaadta volna a feleségének az ajándék fejkendőt, az meg neki az inget. Aztán a fenyőágacska mellett ugyanúgy koccintanak, mint máskor, s esznek süteményt, meg szaloncukrot, ha ő nem is eszik édességet. Mert egyszer egy évben ez a szokás se tesz tönkre senkit. A párttitkár közben nagyokat nyelt, s arra gondolt, hogy az ácsmester sehogy se tudja felfogni az egyházi reakció célját! Mert hát a papok az egyházi ünnepekkel gátolják a materializmus terjedését. És nem úgy van az, ahogy az ácsmester mondja, hogy a karácsonyi ünnep olyan szokás, mint vasárnap tiszta inget felvenni. De nem beszél többet a karácsonyról, mert az ácsmester akkor még tovább hajtogatja a szokásokat, aminek aztán se vége, se hossza. Tudja ő azt, hogy ritka az a család, ahol nem gyújtottak gyertyát karácsony estéjén. Még ő is összezörrent emiatt a feleségével. Mert amikor az bevitte a szobába a fenyőfát, hogy feldíszítse, ő kikapta a kezéből, kivitte a gangra, és baltával összeaprította. A felesége aztán egész este pi- tyergett, hiába osztotta ő el a gyerekeknek a szaloncukrot, az ezüst- és aranyszínű tztaniloba csomagólt diót, meg mindent. Aztán lefeküdt. mert a felesége egy szót se szólt hozzá. Amikor meg karácsony reggel felkelt, látta, hogy a felesége csak bevitt a szobába fenyőgallyacskákat, miután ő elaludt, mert ott hevertek azok a gyerekek holmijai közt. De azért már nem szólt, nem akart több perpatvart. Csakhogy ezt idegen nem látta! Palkóék karácsonyáról meg sokan tudnak, hiszen eggyel többen is voltak, mint ahányan vannak, mivel Ondris is ott volt, a Petőfi Téesz elnöke. S hirtelen azt mondta a többieknek, hogy ne is töltsenek több időt ezzel a napirenddel, hiszen a majorbeli esetnek napnál világosabb a tanulsága: éberebbnek1 kell lenniük, nehogy a vallásos ideológia még jobban beszivárogjon a soraikba. És Palkónak is ezt mondja el. És azt is, hogy inkább a nyári betakarítás után aratási ünnepet tartsanak, amikor a gabona már a magtárban van. Mert ez az igazi ünnep. Búzakoszorú kell az embereknek, és nem töviskorona. — Ha pedig megtehetnénk — mondta aztán nevetve a titkár —, hogy csak a töviskorona lenne az egyházé, a búzakoszorú meg a népé, meglátnánk, ki bírná tovább. A szimbolikus szavak jókedvre derítették a többieket, s feloldódott a karácsonyest miatti szorongásuk. Az ácsmester azt érezte, hogy a titkár mégiscsak rájött, nem lehet a karácsony esti ünnepséget csak úgy megtiltani. És aztán megnyugodva mentek el a vezetőség tagjai a pártszervezet székházából. De azt nem tudták, hogy a titkár még ezen a napon lovat és szánt kér a tanácselnöktől, hogy kimehessen a majorba. Meg is lepődött Palkó, amikor a lovas szán megállt a majorudvaron. Parcellaszomszédja pedig lesietett a padlásról, ahol kukoricát morzsolt, mert meghallotta odafenn a lovak nyakába akasztott csengettyűk szavát. Mert hát fogattal leginkább elöljárók szoktak a majorba kimenni. Palkó pedig mindig magához hívja őt, mert azt tartja, hogy jobb, ha ketten hallják, amit azok mondanak. — Jó, hogy jön, elvtárs — szólt oda neki a párttitkár. — Beszédem van magukkal. — Hát ilyenkor, télen jobban is van időnk a beszédre — mondta Palkó parcellaszomszédja a titkárnak. Amikor aztán odabent az irodában mind a hárman letelepedtek a lenyúzott és pokrócokkal letakart bőrfotelokra, a titkár mindjárt rákezdte, hogy hallja, karácsony estéjén jól érezték magukat. Palkó erre azt válaszolta, hogy az őszi munkák után rájuk fért egy kis jókedv. Parcellaszomszédja meg azt mondta hogy a ku- koricaszár-vágás és a répaszedés közben nemigen volt kedvük dalolgatni. Inkább fel-felszisszentek, amikor az ujjaikon, tenyerükön éktelenkedő sebeket valami megszúrta. Karácsony estéjén pedig már kedvük kerekedett, és rágyújtottak egypár nótára. A titkár felemelte a fejét, és azt mondta, hogy ez így nagyon jól hangzik. De hát karácsony estéjén mégiscsak Jézus születésnapját ünnepük a hívők. És a majorbarr is ezt tették, hiszen meny- nyezetig érő karácsonyfát állítottak fel a nagy szobában. A kommunistáknak pedig ebbe nem szabad lett volna belemenniük. Mert ezzel azt érték el, hogy a hívők azt hiszik, a kommunisták és köztük semmi különbség sincs, hiszen együtt dicsérték Jézust.1 Márpedig ez sehogy se fér össze. Ez olyan, mintha a tüzet a vízzel akarnák összebékíteni. Palkó nem bírta tovább hallgatni a titkár szóáradatát, és úgv mozdult meg a fotelban, mintha szét akarná azt Toppantani. De hirtelen eszébe jutottak karácsony eredetéről az özvegy szavai, és visszafojtotta az indulatát. Csakhogy nem úgy mondta azt el, amit az özvegytől hallott, mint aki tudatni akarja a vallástörténetnek ezt a momentumát, hanem odavagdosta a titkár- hak a szavakat, miközben arra gondolt, hadd vegye az észre, hogy nem mindentudó. A titkár bosszankodott Palkó hanghordozásán, de türtőztette magát, nehogy kirobbanjon, miközben az járt az eszében, hogy az is csak a szokásokra hivatkozik, akár az ácsmester. S azt mondta aztán, hogy nem akar azon vitatkozni, ősközösségi hagyományú ünnep-e a karácsony. Ö azt mondja, akármilyen hagyomány, népszokás karácsony estéje, a kommunisták akkor se ünnepelhetik Jézust. Palkó parcellaszomszédja ekkor hirtelen közbeszólt: „Ne is!” Majd nevetve monta a titkárnak: „Talán csak nem Jézust dicsérő dal az, hogy: „Nem ismerünk címet, rangot, ágas-bogas koronát...”? Aztán Palkó szólalt meg, hogy kár ezzel a titkárnak az időt vesztegetni, mert a majorbeli hívők is arra figyelnek jobban, mit kapnak a téesztől. Hiszen az ünnep is akkor szép, ha jobb holmit vehet magának valaki, és jobb falatokat rakhat az asztalra. Hasznosabb volna, ha a titkár annak az okát derítené ki, hogy miért maradt szán- tatlan föld a Kurta soron. Mert hát a Kurta soriaknak sem elég az Isten igéje, kenyérre is szükség van. És hát hiába volt a téeszcsében városi ellenőr az ősszel, mégis kevesebb vetőbúzát tettek ott a földbe, mint amennyi szükséges. Mondta ugyan az ellenőr, hogy menynyit vessenek, de a téeszcsé- ta'gok azt mondták, ahol nincs, ott az Isten is hiába keres. A titkár elégedetlenül állt fel a lenyúzott bőrfotelről, s az járt az eszében, hogy Palkóék nem fogják fel a vallásos ideológia veszélyét, és másról beszélnek, mint Bo- dóné, amikor a bor árát kérik. De hát ezt a hangulatjelentésben nem tálalhatja a megyei titkár elé, mert azt mondaná neki, hogy a városban az ideológiai harc elposványosodott, hiába vitték őt pártiskolára. Pedig Ott megtanulhatta volna, hogy ahol csökken a kommunisták ébersége, oda behatolnak a szocializmustól idegen eszmék, amit bizonyít a majorbeli karácsonyest. És hogy segíti ő a szocializmus erkölcsi normáinak a terjedését, ha a vallásos ideológia befészkelődik a város legmagasabb fokon álló közösségbe? És mielőtt kiment az udvaron álló szánhoz, azt mondta Palkónak és parcellaszomszédjának, hogy ne a Kurta sorral törődjenek, arról majd gondoskodik ő, hogy a tanács emberei rendet teremtsenek ott, hanem saját dolgaikra ügyeljenek, mert az egész város szeme raituk van. Amikor aztán a majorudvaron kívül siklott már a szán a titkárral, Palkó ösz- szenézett parcellaszomszédjával, aki széttárta a kezét, és felhúzta a vállát, mintha azt mondaná, hogy ettől ugyan nem lettek okosabbak, majd visszament a padlásra. Palkó meg az irodába sietett, mert számításait szakította félbe a titkár. Azt számolgatta, hány üszőt tudnak most venni, hogy szaporodjanak a teheneik. Mert a régebben vett üszőik már megellettek. Süldőket meg nem kell venniük, hiszen tizenöt anyakocájuk van már, s azok fialtak any- nyi malacot, amennyit meghizlalhatnak ebben az évben. Vájnái László: Felirat anyám fejfájára A régi házat, hol születtem, semmi szét nem porlasztja már, s te időtlen időkig ott állsz anyám a kertkapunál. Blúzod selyem szalagja az emlékezésből föllobog, s kedvenc virágod színe a tűzzománcpiros. S homlokod fehér holdja a tűnő időt hazudtolja. Cserei Pál: Karácsony utáni csengettyűszó (Részlet) Q ________________________________ A rcok közelről Cserei Pál Megszoktam, hogy éveken át egykori munkahelyén, a Népújság főszerkesztői szobájában találkozom Cserei Pállal, s így most furcsa, hogy otthonában, kényelmes házicipőben fogad a nyugdíjas „főnök”. Amikor jövetelem célját említem, mindjárt feléled benne a rutinos újságíró, s ő maga kérdi, mennyi helyet terveztek a portrénak. Mondom, egy hasábot. Észrevehetően elgondolkozik: 48 gépelt sorban ugyan mit mondjon el egy munkásélet ezernyi tapasztalatából? — Tudja mit? Beszélgessünk, és majd eldönti, ha leírásra érdemes dolgot mondok — ajánlja Cserei Pál. — És ha a kezdetekkel akarja indítani az anyagot, megírhatja, amit kevesen tudnak rólam: mint oly sok irodalommal kacérkodó ember, én is versírással kezdtem. 1940 szeptemberében jelent meg a Népszavában az Ősz' című költeményem. Ezután egészen a német megszállásig — amikor a Népszavát betiltották — jelentek még e nagy múltú munkáslapban az írásaim, s közben a Szabad Szó is publikálta munkáimat. A felszabadulás viszont egészen új irányt adott életemnek: először Szarvason lettem párttitkár, majd rövid idő múlva a megyei laphoz kerültem. Így aztán az egykor szépírói ambícióimat felcseréltem a „mindennapok krónikása” címével. — Tinódi Lantos Sebestyén is mint kora krónikása pergette napjait, s a jó ég tudja, de „vitte valamire” az irodalomban is. — Megtisztelő a hasonlat, még ha nem is saját személyemre, inkább a sajtóban dolgozó kollégáimra szánjuk az efféle dicséretet. És megelégedtem, ha az országépítést, a mindennapok politikai harcait a leírt szó erejével, vagy éppen munkatársaim irányításával tudtam segíteni. Örömmel nézek vissza a megtett útra, hiszen merem remélni, hogy egy kis része az én munkámnak is van a megyei iro’dalom fellendítésében. — Például a Köröstáj létrehozásában. — Igen! Ha ránézek a mai szép formátumra, jó színvonalra, bő terjedelemre, gyakran eszembe jut, de sok vesződség, reménytelennek tűnő harc előzte meg, hogy kialakuljon egy alkotó gárda, hogy teret adjunk bemutatkozásra, eljuttassuk az újságolvasókhoz szőkébb hazánk irodalmát, képzőművészetét, s néha ablakot nyissunk a nagyvilágra is. — Immár nyugdíjasán nem élesztgeti azt a soha el nem hamvadt szépírói parazsat? — Ő, dehogynem! Örülök, ha íróként jelenek meg a Köröstáj hasábjain, ha műveim különböző antológiákban szerepelnek. Legnagyobb munkám pedig: regényt írok újabb kori történelmünk egy szeletéről. Tulajdonképpen az egykor önmagam által is átélt valóságot - idézem fel más nézőpontból. Ami egykor mindennapi harc volt, immár „írói” élménnyé vált számomra. És az emlékeim irodalmi értékű megformálásához legalább annyi erő kíil^ mint egykori főszerkesztői munkámhoz. Andódy Tibor
