Békés Megyei Népújság, 1981. február (36. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-01 / 27. szám

1981, február 1., vasárnap o Varga Dezső: Rekviem Hát eltemettük Magda né­nit is. Hatodikén érkezett a táv­irat: „Meghalt Magda néni. Temetése 10-én fél tizenkettő­kor, Keresztáron. Feri.” Het­venhét éves volt szegény vén csont. Halála nem ért meg­lepetésként, évek óta nyomta az ágyat. Ritkán látogattam meg őket. Legutóbb soproni szanatóriumi beutalásom út­ját szakítottam meg, hogy lássam egyetlen, még élő pesti rokonomat. Magda né­ni már járni se igen tudott. Ágyában felülve, a falon függő ikon alatt olyan el­esett volt, mint maga a ke­resztre feszített Jézus. — Jó, hogy eljöttél, fiam — sírta el magát. — Tu­dod ... mostanában sokat beszélgetek az anyáddal, Ju- lissal. Tegnap is itt volt ná­lam. Mondok, várjál Ju­lis... nemsokára találko­zunk ... — Ugyan, Magda néni! — próbáltam viccelődni, és el­mondtam, arra mifelénk még százéves korában is keringőt táncolt az öreg Gavenda ... Próbált fölkelni, de lábai, mint túl nagy terhet cipelő, málhás jószágoké, roska­doztak. Fölsegítettem az ágyára. Erőtlenül hanyatlott hátra, s meredten, mintha tőle várna segítséget, bá­multa az ikont. A zuglói családi házban, ahol gyülekeztek' a rokonok, ismerősök, unokaöcsém csön­desen mondta el Magda né­ni utolsó napjait. — Már félrebeszélt. Vilá­gos pillanataiban nagyon sze­retett volna látni téged, ír­tunk, nem jöttél... Ezer nyavalya gyötörte a cukor­bajon felül. Mindene elkopott már. Bent voltam az Uzsoki- ban, azt mondták az orvo­sok, nem sokáig húzza sze­gény ... — Expresszlevelet írtam nyomban, hogy jött a táv­irat. Kértem, intézzétek az én koszorúmat is, ne kelljen kétszáz kilométerről cipel­nem, majd kiegyenlítem a számlát... A levelet nem kapták meg időre. Így aztán Keresztáron lemaradtam a többiektől, s fontolgattam a virágárus ajánlatát, háromszáz vagy ötszáz forintos koszorút- ve­gyek. Az utóbbi mellett dön­töttem, nem hagytak sokat töprengeni. Fél tizenkettő elmúlt, és még mindig vártuk a refor­mátus papot, meg a kísére­tét. Feri halkan mondta a koporsó mellett: — Exhu­máltatok apámat, és egymás mellé temetjük őket. Nyu­godjanak együtt most már ... A hatvanhárom éves korá­ban elhunyt Józsi bátyám temetésén nem tudtam jelen lenni. Most őt is temettem. Apám bátyját, akinek súlyos asztmáját vágta el a kaszás. A sírból tűnt elém régi ké­pe, alacsony, groteszk alak­ja, félpúpos háta, fogatlan ínyei, kis, rőtes bajusza, mely alatt mindig fityegett a kialudt Levente-csikk vagy a tőrök dohányból sodort ci­garettavég. Aránytalanul nagy koponyája & magas homloka volt, ritkuló haját kopott, vagy harmincéves sildes sapka fedte télen, nyáron, kissé oldalra húzva, vagy hátra tolva, és gör­nyedt vállán reggelente, ha munkába hívták, mert szo­bafestő volt, nem nagyon piszkolta tovább kétágú lét­rája elnyűtt ruházatát. Foly­vást köhécselt, krákogott, és egyfolytában két órát is tu­dott beszélni. Mindig szidta a rendszert, mindig morgott, zsörtölődött otthon is. Elszánt harcosa volt a szocdem- pártnak, pedig sokszor meg­kergették őt Angyalföldön vagy Zuglóban a Népszava- agitálások kampányaikor. So­ha nem fogta be a száját. Lázár úr, amolyan „padlóra köpni szabad” kocsmájá­ban, amelyik csak néhány szusszanásnyira volt a Rá­kos-patak partjától, szinte provokálta a politikai össze­tűzéseket az „ébredő magya­rokkal”. Ha valaki megfe­nyegette kisfröccsgőzös ré­vületében, ő fölényesen csak annyit felelt: — Aztán mit tehetsz elle- 'nem, te barom? Legföljebb elvetetheted a létrámat, meg ... Ha bevisznek, ott legalább zabálni adnak ... Egy ízben alaposan meg- nyuvasztották Józsi bátyá­mat. Kilesték amint elnehe­zült léptekkel, kezében me­szes vödrével, hátán a létrá­val haza, a Paskál utca felé tartott. A patak partján ron­tottak rá vagy öten. „Cuci- lizmus köll neked, vén tró- ger?! Megkapod!” Hiába cséphadart kétágújával, el­döntötték, és agyba-főbe rúg- dosták. Szót se szólt otthon, elhes­segette magától a sápítozó Magdi nénit, hallani sem akart orvosról. — Hozz vi­zet, aztán eredj innen! Tö­rődj a magad dolgával!... Magában dünnyögött, míg a kis, törött sarkú falitükör előtt, majdnem nyeleden bicskája hegyével nyomogat­ta feldagadt képén a púpo­kat: — A bitangok! Megfi­zetnek még ezért. Izgága természete nem en­gedte nyugodni, másnap es­te is bedöcögött a Lázár-cse- hóba. Dagadt, véraláfutásos képét látván, ugratták isme­rősei : — Mi az Jóska? Fordítva másztál fel a kétágúra? — Rossebet! Nem látjátok, ezt kik'lopfolták. Ne pofáz­zon annyit, aki öt perccel ki­sebb a többinél!... .— Csak csaholjatok. Az igazságot akkor sem lehet le­verni ... Rengeteget olvasott otthon, mert többször nem volt mun­kája, mint volt. Éjszakába nyúlóan füstöltette a büdös petróleumlámpát, hiába zsör­tölődött a felesége, hogy oltsa el már, a Rosier fűszeres nem ad többet a kiskönyvre, ha nem fizetünk1. Józsi bá­csi mordult egyet: dögöljön meg a Rosier, te meg for­dulj a falnak. Ezekből a so­rokból, asszony, tudás lesz, ami köll majd, ha eljön az új világ. Meglátod, akkor sufniba dobom a létrát... Ezt csak nagyzolásból mond­ta, mert a lakásuk is sufni volt. öccse, Illés (az apám) meg én sokszor meglátogattuk Jó­zsi bácsit. Apám cserepes volt, és néha a bátyjának' is tudott munkát szerezni az úri házaknál. Tízegynéhány éves lehettem, és minden ér­dekelt. Hegyezett füllel fi­gyeltem, mit pusmognak az öregek? Zavartak bennünket Ferivel, hogy rúgjuk kint a rongylabdát, de szándékosan lassabban majszoltam a Magda nénitől kapott zsíros kenyeret, hogy kitudjam, mi­ről tanácskoztak. Nem sokat értettem a számomra idegen szavakból. Legfeljebb annyit, hogy mikor apámmal haza­felé ballagtunk, ő is doho­gott kérdésemre: — Űgyse érted ezt te fiam ... Menjen ő csak egyedül a vesztébe. Nekem elég volt a tizenki­lenc ...! Na! Gyere, igyunk egy kismálnát... Bementünk a csehóba, ahol az ilyen be­szélgetések után apám rend­re leitta magát... Aztán a szél gyorsan so­dorta a történelem fonalát, nőni kezdett az én baju­szom is, és már óvatosan be- le-beleszóltam Józsi bátyám mondandóiba. Talán ezért vélte úgy, hogy az ő hatá­sára kerültem az új világ titkos agitátorai közé, és — amint később megtudtam — egyáltalán nem szomorúan, inkább büszkeséggel nyug­tázta anyám szűnni nem aka­ró zokogását, hogy „bebör­tönözték a fiamat, egyetlen magzatom! Mi lesz szegény drágámmal?” — Ne bőgj, Julis, ne itasd ezt a rothadt földet a köny- nyeiddel! A vér nem válik vízzé. Meglásd, egyszer nagy ember lesz belőle. Fiatal és erős. Kibírja a börtönt, és örülni fogsz még neki... Soroksár, Margit-körút, Sátoraljaújhely, Dachau, Augsburg, Kaufering és Landsberg. Két és fél évet tartott az út hazáig. Anyám már nem tudott örülni ne­kem, apámat Kistarcsán vé­gezték ki. Józsi bácsi hall­gatagon, csüggedten, csaló­dottan fogadott. Ő, aki addig merészkedett, hogy a nyilas szomszéd fűszerüzletében a leg válságosabb időkben is bátran hirdette az igazabb világ jövetelének elkerülhe­tetlenségét, a barbárok pusz­tulását, egyszerre kiábrán­dult lett. Meg sem meleged­tem náluk, görnyedt vállára akasztotta kopott létráját, felmarkolta vödrét, beléhají- totta a meszelőt. — Hívnak, fiam. A Rös- lerék. Te csak pihenj ... — Nagyon odavan, sze­gény — szipákolt Magda né­ni. — Azt remélte, vénségé- re majd adnak neki valami rendesebb munkát. Mondok: ne menj oda, Józsi. Van ne­ked foglalkozásod. Igazam lett. Meg se akarták ismerni a pártban, tudod, újak inté­zik ott az ügyeket, a többi­ek mind beálltak a kommu­nistákhoz. Sok meg odave­szett ... Mit akar, kisöreg ? A Népszava-agitációk kora lejárt, most más szelek fuj- dogálnak — ezzel küldték el a Peyerék. — Mondok: látod, Józsi. Nem kellesz te már nekik. Napokig egy hang se jön ki a száján, csak egyre keshedtebbül köhécsel. Fojt­ja az asztma ... Néhány hét múlva bú­csúzni mentem hozzájuk. Még mindig abban a láger­ben lopott ócska civil ruhá­ban lötyögtem, amit az SS- depókban szereztünk. Mint­ha igazát védené, sajnálkoz­va nézett végig rajtam, must- rálgatta gönceimet. — Te is ott tartassz, ahon­nan elindultál! Miért nem vagy valaki?! Megszolgáltál érte!... Nem jól van ez így • • • — Miért nem, Józsi bá­tyám? Hiszen szabadok let­tünk! — Mit ér az, ha kilátszik a feneked? Vagy azért szen­vedted a börtönt, hogy újból a Rösler-féléktől, meg a töb­bi kizsákmányolótói függjön a kenyered? Nem... Nem igazságos világ ez sem... Neked is valahol fönt kéne lenned... Tudtam, hogy magára is gondol ez az örökké izgága, mindig mindenkinek ellent­mondó és vélt igazában is türelmetlenkedő, rozzant tü- dejű bátyó, és én hetykén oktattam ki: — Maga ezt nem érti, csak örökké türelmetlenkedik, meg vitatkozik. Tudhatná: nem azért csináltam, amit tet­tem, hogy most benyújtsam a számlát. Különben is. Ott vagyok én, ahol kellek, és nem lent. Meg aztán az is, ami már gyerekkoromban szerettem volna lenni. Tudja meg; újságírónak küldenek a Viharsarokba. Csak né­hány hónapra. Aztán megint Pestre jövök. így állapod­tunk meg. Majd hívnak ... — Mész ... küldenek ... hívnak ... Miért nem mon­dod az igazat? Eldugnak ... Nem vitatkoztam vele, aki nem érezte a fényes szelek fujdogálását. Arra a néhány hónapra illendően elköszön­tem tőle. És most, egy nemzedéknyi távolságból jutnak eszembe a szavai. Megilletődötten állok a sír mellett. Az ő emlékére is kellett volna hoznom egy ötszáz forintos koszorút — gondolom szégyenkezve. Ezt írattam volna fehér szalag­ra fekete betűkkel: Örök emlékül, a Viharsarokból. Feri, ellentétben az apjá­val, sohasem politizált. Elekt- romérnöki diplomát szerzett, most egy mammutvállalat szaktanácsadója. Két gyer­meke s felesége van. Zuglói négyszobás összkomfortos családi házukban, amit tíz éve — már jóval apja halála után — építtetett, felkutat­tuk a szülei régi fényképeit. Néhányat közülük magam­mal hoztam. Akadt egy olyan, amelyiken bácsikám sufni-lakásuk előtt török do­hánnyal kínál, és én nagy igyekezettel pödröm a stau­bot. Talán ez volt életem el­ső legálisan szívott cigarettá­ja. Sárgult fotók. Késői emlé­kek ifjúkorom fel hűtlenségé­ből... A valóság zilált szálai Győrffy László: Kőorgonák állapítás. Kusza, mert a va­lóság zilált szálait (divatos szóval: gubancait) választja tárgyául, s a mód, ahogyan mondanivalóját rögzíti, ugyancsak zavaros. S ha ne­tán valaki „lágyabb énekre" vágyódik, az ne Győrffy László világában keressen andalító mesét. Kár lenne néhány mon­datban összegezni a Kőorgo­nák történetét. Úgyse sokat mondana az összefoglalás: két fiatal, H. és D. egymást és önmagukat szeretve-mar- va emlékezik a múltra (K - hoz és R.-hez fűződő kapcso­lataikra), s közben a tán se­hová se vivő jövőjük felé sodródnak. Olyasmi hatást gyakorolt rám ez a kis könyvecske, mint ahogy elképzelek egy magasról meginduló hógom­bócot. Gurul, gyarapszik, hízik a fehérség, néha ma­gával sodor, de lavina erős­ségűvé még nem képes fej­lődni. Térrel, idővel izgal­masan kísérletezik az író. s őszintén kívánom, hogy e művét is tekintse biztató kísérletnek. És mivel a könyvben néha az érthető­ség rovására is gyakori a német szó, e nyelvet nem bírók jó, ha szótárral a ke­zükben fognak az olvasás­hoz. Kívánom nekik is, ol­vassák szeretettel. Lehető­leg kétszer... Andódy Tibor Betű szerint idezek egy rövid bekezdést Győrffy László Kőorgonák című könyvéből: „Ahogy felkapaszkodnak a barokk ház lépcsőjén az első emeletre, D. világít a zseb­lámpával. Nyitott folyosó vezet a lakás üvegajtajához. H. bérelte ki az IBUSZ-on keresztül az öregasszonytól, amíg D. a városban van. Három napra. Otthon, H.- éknál nem lehetnének együtt. Délelőtt megbeszél­ték az öregasszonnyal, aztán hoztak neki egy rakás tor­tát a közeli eszpresszóból, és D. azt mondta: megtoldja a bért ötven forinttal, ha éj­szakánként H. ott alhat. Az öregasszony megengedte.” Kinek? Mit? Hol? Ismételt kérdéseket teszek fel, pedig immár rájöttem, D. az férfi (magamban el is neveztem Dénesnek), H. az nő (magánszótáramban Hel­ga), és legalább olyan kusza a sorsuk, mint amilyen ne­hezen kibogozható a fent idézett mondatok értelme. Másodszorra olvasom Győrffy László frissiben megjelent könyvét. Teszem pedig azért, mert első olva­sásra — bármennyire is restellem — nem tudtam boldogulni az apró köny­vecskével. Ügy hittem, hogy a Magvető Könyvkiadó gon­dozásában közzétett mű — terjedelme miatt is — gyors befogadásra számíthat. Bal­ga fejjel vonaton utazva kezdtem olvasni, s hamar ró kellett jönnöm, hogy csöp­pet sem könnyű fába vág­tam a fejszét. Különösen zavaró volt, hogy a hosszú párbeszédek végén derült csak ki, hogy mi az, amit H. mond és mit állít D. S hogy mégis miért bir­kóztam végig a 189 oldalt? Személyes okom van rá. A könyv írója ugyanis régi jó ismerőseim közé tartozik. Győrffy Lászlót még békés­csabai színészkorában ked­veltem meg. Rokonszenves volt számomra a sokat aka­ró szellemi garabonciás. önmagámban keresem te­hát a hibát, amiért „első nekifutásra" csak ritka pil­lanataiban tudtam egy hú­ron rezdülni a könyvvel. Most nekifogok újra. Könyv­tár puha csöndjét választot­tam a találkozáshoz. Nem zavarhat sem kalauz, sem útitárs vagy a váltók zaja. * * * Igen. Érdemes volt újabb három órát Győrffy László társaságában eltölteni. Ha nehezen is, de úgy érzem, végre „megadta magát" a mű. valamelyest sikerült be­fogadnom. Bár látszólag el­lentmondásba kerülök az első olvasás után leírtakkal, de talán néha nem is baj, ha egy-egy mű aktívabb szellemi tornára készteti a hozzá közeledőket. Banális hasonlattal élve: a dió — bár nehezebb feltörni — ne­mesebb gyümölcs, mint a szotyola. Győrffy László könyve ku­sza alkotás. Ez nem bírálat — különösen nem elmarasz­talás! — csupán ténymég­Képeink Molnár Antal festőmű­vész alkotásait látja az olvasó kulturális mellék­letünkben. A művész Békéscsabán él, évek óta rendszeres kiállító. Sze­repel a nagyobb, kollek­tív kiállításokon is, leg­utóbb a Délalföldi; és az Alföldi Tárlaton mutat­ta be új képeit. Vonzza a grafika, túlnyomórészt azonban olajképeket fest. Témái változatosak: portrék, tájak, útiélmé­nyek rögzülnek alkotá­sain. Szívesen jár kiállí­tani üzemi klubokba. Köröstáj kulturális mel­lékletünkben 1965-ben publikált először. Molnár Antal: Gátőrház

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents