Békés Megyei Népújság, 1981. február (36. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-01 / 27. szám
SZÜLŐFÖLDÜNK 1981, február 1., vasárnap o Békcssámson—Belsőmajor helységnéven ismert településtől pár száz lépésnyire délre, a rég múlt időkből származó, ám omladozó állapotában is monumentális, öreg téglahíd látványában gyönyörködhet, aki véletlenül arra jár. A véletlen szót azért hangsúlyoznám, mert a jó ideje forgalmon kívül álldogáló „nyugdíjas” hídon egy jelentéktelen dűlőút visz keresztül, de ezen már senki sem közlekedik. A Tótkomlóst —Békéssámsont—Hódmezővá. sárhelyt, illetve az Orosházát—Békéssámsont —Makót összekötő régi országutak találkozási Fotó: Németh Jenő pontja innét mintegy fél km-re északra alakult ki, és jelenleg is ott található. A Hódmezővásárhely felé összekötő forgalmat biztosító, mintegy 10 éve létesített modern vasbeton hídról már szinte látni sem lehet a nádas között megbújó régi híres „török” hidat. Az idős békéssámsoni emberek körében ma is ezzel az elnevezéssel találkozunk, bár a név eredetének hitelességére, a kőhíd építésé-, nek történetére semmi konkrét adattal nem tudnak szolgálni. Még néhány év, és lassan nem lesz, aki valamit is tudna erről a hajdan oly szép és minden bizonnyal igen fontod emberi alkotásról. A térszínt fölé alig magasodó, kettős boltíven támaszkodó vén híd szinte elvész a vízi világ két édes gyermekének, a sás és nádtengernek zöld özönében. A Száraz-éren átívelő, feltehetően több száz éves hídmatuzsálem a műemlékekben meglehetősen szegény Békés megyei táj féltve őrzött kultúrtörténeti kincse lehetne, ... de nem az! * * * Ülök az omlatag hídpere- men, és felém intenek az apám ültette akácok, melyek között hajdani kis tanyánk falai omladoznak. Onnét néztem óraszám a délibáb által feje tetejére állított, vagy a tél ködében óriás várfokká magasodó szép, öreg kőhi- dunk panorámáját. Szomorúan nézem a parti fecskéknek, télen a gémberedett verebeknek praktikus fészkelőhelyet nyújtó mélyedéseket az omladozó támfalakon, és eltűnődöm. Valóban ennyire keveset jelenthet számunkra a szülőföld egy-egy szép műemléke? Megvallom, ezt a kritikát ezúttal önfejem felett. cserdítettem el, hiszen véletlenül magam is egyike vagyok azoknak a hajdani sámsoni ifjaknak, akik gyakran itt találtak legjobb búvóhelyet, ha romantikus játszókedvünk kerekedett. Ismerem e tájat, mint a tenyeremet, de a Kőhíd titka ma is oly távoli és egyben izgató számomra, mint hajdanán. Kik építhették, mikor és miért ilyen távol a századok során történelmileg kialakult országutak találkozási pontjától? Próbáltam minderre magyarázatot találni, idős embereket megkérdezgetni, de sajnos mindeddig nem sok eredménnyel. Az érlelő idő azután furcsamód elvezetett, ráterelt engem is a nyomkeresés, a múltidézés különös, izgalmas ösvényeire. Búvárkodás könyvtárakban, levéltárakban. Beszélgetés, levelezés ismerős és. ismeretlen barátokkal. Egy a korral járó, de kifejezetten kellemes lázállapotnak tudnám nevezni ezt a tünetegyüttest. Az eredmény sajnos még mindig elég kevés. Amit elmondhatok, talán arra lesz elegendő, hogy érdeklődést keltsek a téma iránt, esetleg úpabb partnerekre tegyek szert a további kutatáshoz, avagy szíveket buzdítsak a restaurálás, a műemléki teljes védelem alá helyezés nem könnyű feladatának mielőbbi sikeres végrehajtására. * * * A Száraz-ér adott szakaszán napjainkban folyó nagyarányú vízügyi szabályozó munka, még inkább a Kőhíd romos állapota láttán jogosan aggódókat szeretném mindenekelőtt megnyugtatni. Az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság illetékes hódmezővásárhelyi szakaszmérnöksége és a Műemlék-felügyelőség szakemberei között lefolyt, statikai mérésekkel előkészített tárgyalásairól olyan hírek szivárogtak ki, hogy a békéssámsoni „török” híd „marad”! Efölötti örömünkben gondolom érdemes lesz kicsit közelebbről megismerni a sámsoniak híres „Kőhídját”. Hidunk eredetének kutatásában legnagyobb segítségemre volt Herczegh Mihály hódmezővásárhelyi levéltárigazgató, aki a forrásmunkák megjelölésén túl, régi térképek tanulmányozásával, igen valószínűen igaznak tűnő következtetésre jutott. Vertics József 1774. évi, illetve a Josephinische Aufnahmen, II. József korabeli térképein csakúgy, mint más régi térképeken, a Vásárhely és Csomorkány felől, illetve Orosháza, Tótkomlós és Makó felöl érkező utak nem a Kőhídnál, hanem a majorságnak az északi oldalán, egy jóval egyszerűbb és jellegtelenebb hídnál találkoznak. Ebből logikusan arra következtethetünk, hogy ezen útvonalak kialakulásának idején a Kőhíd még meg sem volt, vagy olyan állapotban lehetett, hogy nem szolgálhatott nagyobb forgalmú utak átkelőhelyéül. Ez utóbbi feltevés szerint elképzelhető, hogy Kőhidunk valóban török kori létesítmény, amelyet a vidék mezőgazda- sági fellendülésének idején, a XVIII—XIX. század fordulóján újíthattak fel, uradalmi, gazdasági érdekből. Emellett szól az a tény is, hogy a híd másfél tégla vastagságú boltozatának felső féltéglarétege nincs kötésben az alsó egész soros réteggel, tehát nagyon valószínű, hogy később építhették az eredeti réteg fölé. A feltételezett török kori híd léte tehát napjainkban közvetlenül nem igazolható. Egyelőre ott tartunk, hogy Lépésy János „Mérnöki téli napok” című (Orosházán, Tavaszelő 4-én 1845 kelt) munkájában megtaláljuk mai helyén a Kőhidat. Egy 1851. évi térkép szintén jelöli a hidat és azt mutatja, hogy rajta egy belső gazdasági út vezet keresztül. Pillanatnyilag tehát annyit tudunk biztosan a Kőhíd koráról, hogy legalább 150 éves, ami szép kor ugyan, de egy „törökhíd”-nak ez nem elegendő. A feltevéseknél maradva még egy esetleges összefüggést érdemes megfigyelni. Kőhidunk- tól mintegy négyszáz lépésre áll egy hatalmas (50x10 m-es, háromemeletes) régi magtár. Ennek építési ideje megbízható források szerint 1809, a napóleoni háborúk ideje. Csaknem 1 méter vastagságú falának anyaga megegyezőnek látszik a Kőhíd téglájával. Igen valószínűnek tűnik, hogy a két létesítmény egy időben épült. A magtár nyilván a raktározás, a Kőhíd pedig a Száraz-ér túloldalán elterülő jó gabonatermő területről való szállítás céljára szolgált. * * * Mindennek, vagy a Kőhíd török eredetének eldöntéséig még sok mindent lehet és kell tisztázni, ami igen érdekes helytörténeti munkának ígérkezik azok számára, akik megfelelő forrásmunkával és elegendő lelkesedéssel rendelkeznek. Bízzunk benne, hogy lesznek többen is ilyenek, megyénk helytörténészeinek egyre népesedő családjában. Munkájukat kissé megkönnyíti, dr. Gáli Imre „Régi magyar hidak” című 1970- ben megjelent könyve, amelyben a szerző gazdag képillusztrációt mellékelve írja le hazánk régi hídjait. Békés megye öreg hidjai közül ösz- szesen hetet említ, amelyből a Battonya alatti öreg Szá- razér-hidat azóta már, úgy tudom, felrobbantották. A megmaradtak zöme Gyulán található, tehát a megye területén gyakorlatilag már csak ez az egy öreg híd van, amire érdemes lenne nagyon vigyáznunk. A fokozott oltalmat, a restaurálást, illetve a szigorúbb védelem alá helyezést mi sem indokolja jobban, mint hogy a dr. Gáll-féle leírástól eltelt rövid 10 esztendő alatt kétségbeejtően felgyorsult a híd pusztulása. Napjainkban már nemcsak lyukak táton- ganak a mellvéden és a peremen, hanem kisebb-na- gyobb omlások, folytonossághiányok. A hídtest felületéről a csapadék és szél szinte teljesen lehordta a töltésföldet, aminek következtében a boltozat felső rétege kilátszik, és erősen pusztuló képet mutat. A mellvéd szárnyfalai évről évre rövidülnek, ami az egész szerkezet megromlásához vezethet, ha most a 24. órában nem sietünk hatékonyan segítségére. Én bízom Békéssámson szülőföldszerető lakóiban és vezetőinek találékonyságában, az illetékes felettes szervek támogatásában. Őszintén remélem, hogy lehet még újra szép kirándulóhely az öreg Kőhíd hajdan oly szép és kedves vidéke. Pleskonics András Békés megye néprajza „miniben” Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy valóban kuriózumszámba megy a békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium és Szak- középiskola kiadásában 1973- tól megjelenő minisorozat. A főként könyvbarátoknak, illetve gyűjtőknek eddig elkészült 12 kötetke Békés megye néprajzát mutatja be gazdagon illusztrált képanyag segítségével. Ezen felül — és ez már a szerkesztés praktikusságára vall — valamennyi mű végén a különböző témák egy-egy alapos ismerője, kutatója foglalja össze tömören a legfontosabb tudnivalókat. A széria első kötete a Butéliák címet viseli. A csaknem 170 oldal terjedelmű könyvecskében a zöld színűre festett, pálinka tartására alkalmas mázas edényeket látjuk, amelyeket békési fazekasok készítettek a múlt század közepétől a századfordulóig. Noha legtöbbjükön jól látszanak a díszítőelemek — általában valamilyen virág-, vagy állatmotívum —, éppúgy kinagyítva is megtaláljuk őket a butéliákról készült képek mellett, mint a már nehezebben kivehető, hol rövid, hol hosszabb feliratokat is. Akinek ió a látása, nem kell különösebben megerőltetnie szemét ahhoz, hogy a készítő (esetenként a készíttető) nevét, a gyártás helyét és idejét, no meg a tréfás sorokat is kibetűzze az apró nyomtatott betűk alapján. Lapozzuk fel például a 158— 159. oldalt. Balról a méregzöld butéliakép, jobbról a kinagyított, kézzel írott (vésett) szövegrész, s alatta a teljes felirat: „Ez Az Bu- tella / Készült Zsibritta János é / Szarvason / 1877 évben / Juniusz 24-én. Szép Butella az / én nevem mikor / pálinka van / benem ha palin ka nincsen ben nem üres cserép az én nevem / vivátt” Lipták Pál a könyvecske végén található ismertetőjében többek között ezt írja: „A templomba járó tótok gyakran rendeltek imakönyv alakú butéliákat...” Szakszerű tájékoztatást kapunk dr. Tábori Györgytől is, aki a Szőttesek (2. köt.), a Bútorok (3. köt.) és a Szűcshímzések (7. köt.) című munkák képanyagával összefüggésben elemzi a legfontosabb helyi sajátosságokat. Többek között feltételezi, hogy a 18- század elején Békés megyébe betelepülő magyarok, szlovákok, németek — és később a románok — birtokában voltak a fonás és szövés mesterségének. Kezdetben csak saját használatra készültek a törülközők, térítők, asztalkendők, és az egyéb házi textíliák, de később jutott belőlük piacra is, ami jelentős jövedelemhez juttatta a családokat. A házi szövést, amely „a 19. század második felében és a 20. század fordulóján élte virágkorát”, lassan háttérbe szorították az olcsóbb gyári termékek. A felszabadulás után a jó néhány településen megalakult háziipari szövetkezetek ismét felelevenítették a szövés mesterségét. A szlovákság festett bútorairól készült fotók és az ismertetők szintén kellő útbaigazítást adnak az érdeklődőknek. A szerző megemlíti, hogy a 18. század elején a lakosság maga csinálta az asztalokat, székeket, ágyakat, és az egyéb berendezéseket. Később a német származású asztalosok is szívesen készítettek faragott és festett bútorokat. A Magyar Néprajzi Múzeum gyűjteményét gazdagítja például az a virágmintákkal díszített gondolkodószék, amelynek származási helye Békéscsaba, s amelynek támláján ez a felirat olvasható: „Anno 1778”. A Szűcshímzések című mini könyv a Békés megyei ködmönök készítésének „titkairól” tájékoztatja az olvasót. A magyar mesterek által varrt ruhadarabokat egyébként a nemzetiségi lakosság is szívesen vásárolta. Érdekességként a szerző emlékeztet arra, hogy nem volt mindegy, milyen juh bőrét használták fel ködmönkészí- tésre: „A húsvét és pünkösd közt vágott, tehát a 12—16 hetes fehér bárány bőre a legmegfelelőbb, mert az még puha, könnyen megmunkálható ... A bőröket nem válogatták össze, mint a subák készítésénél. Egy ködmönbe különböző minőségű, egyenesebb és göndörebb fürtű bőrt is bevarrtak, mert a sok irha és kivarrás a bőr színén a különbségeket eltakarta ...” A Békés megyei hímzésekről (4. köt.), a cseréptárgyakról (5. köt.) és a játékokról (12. köt.) Cs. Tábori Hajnalka, a szűrhímzésekről (6. köt.) N. Fülöp Katalin, a fafaragásokról (8. köt.) és a bőrmunkákról (9. köt.) S. Kovács Ilona, a munkaeszközökről (10—11. köt.) Szolno- ky Lajos és Molnár Mária írtak jól áttekinthető tájékoztatót. A kiragadott példák módszerének alkalmazásától — terjedelmi okok miatt — a továbbiakban eltekintünk. Ugyanis ezek a kiadványok „csöppnyi voltuk” ellenére is olyan bőséges anyagot tárnak a szakemberek és a laikusok elé, hogy részletesebb ismertetésükre egyetlen cikk nem volna elegendő. Befejezésül azonban feltétlenül idekívánkozik még egy megjegyzés: a Békés megye néprajzát bemutató mini könyvek tipográfiája és kötésterve Zaho- rán Mária gondos munkáját, a jó fényképfelvételek pedig Beratin Ambrus és Biró József szakmai hozzáértését dicsérik. —y—n Patzay múzeuma Kapuvaron Pátzay: Szabadság fája Az elmúlt évtizedben sok életmű, jelentős festői, szobrászati hagyaték került muzeális gondozásba adományozás útján. A sort Szőnyi István emlékmúzeuma nyitotta — azóta rendre nyíltak, nyílnak1 az állandó gyűjtemények szerte az országban. így Pátzay emlékmúzeuma is Kapuvárott... Pátzay Pál 1896-ban született Kapuvárott, itt végezte középiskolai tanulmányait, s bár szobrászi felkészülését megzavarta a háború, első kiállítása 1917-ben nyílt. Ettől kezdve rendszeres művészi tevékenysége, melyet állandó siker jellemez. 1928 és 1930 között római ösztöndíjas volt, 1935-ben állami aranyérmet kapott, a felszabadulás után kitüntették a Kiváló Művész címmel, és kétszer is Kossuth-díjjal. 1962-ben Kapuvár díszpolgára lett. így vall erről maga Pátzay Pál: „Kapuváronszülettem. Hozzákötődő gyermekkori emlékeim kapuvárivá tesznek. Ismerem Európa nagyvárosait és emlékezéseimben ezek közé sorolom Kapuváromat is ... Minden hivalkodás nélkül mondom: életemben sok megbecsülésben, kitüntetésben volt részem. Legkedvesebb mégis az volt, amikor Kapuvár díszpolgára lettem.” Szalai Sándor akadémikus nyilatkozta a tv-ben, hogy egy ország olyan nagy, amilyen naggyá fiai teszik. E nyilvánvaló igazsághoz bízvást hozzátehetjük: Pátzay szobrai révén Kapuvár is nagyváros a kontinens szellemi térképén. Az ő panteonja remekműveket termett, elsősorban a ,.Kenyérszegő”-re és a székesfehérvári Huszár- emlékműre gondolok, s arra a sok műre, melynek gipsz- eredetijeit a kapuvári Pátzay múzeumban láthatjuk — portréit Gounod. Kodály, Kopernikusz, Munkácsy Mihály, Verdi, Virág Benedek. Bartók Béla, Janus Pannonius, Széchenyi István, Németh László, Kazinczy Ferenc, Illyés Gyula, Bernáth Aurél alakjáról. Tudása, ízlése, embersége életének és művészetének egysége. Alapító tagja volt a Történelmi Emlékbizottságnak, ő mintázta azt a Petőfi- jelvényt, melyet a fasizmus ellen tüntetők viseltek 1942- ben. Veszélyes időkben is helytállt, meggyőződésétől soha nem tántorult el. Ahogy Pogány ö. Gábor jellemezte: „Pátzay Pál a nagy elődök örökségének tanulmányozásai alapján érlelte ki magában hivatása teljesítésének az eszményeit, s ezekhez az eszményekhez mindig is híven ragaszkodott”. Pátzay mérték lett, mérték maradt. A szobrászi utókornak és Kapuvárnak is. Művészetének', emberségének minősége révén emelkedett azzá. Tanítványainak egész sora őrzi és növeli értékeit, bennük folytatódik mesterük tökélyig érlelt munkássága. S az is utókorának méltó vonása, hogy Kapuvárott felavatták szülőháza falán emléktábláját. Pátzay Pál nyolcvanéves volt, amikor 1976-ban a városnak ajándékozta műveit, s akkor nyílt meg állandó gyűjteménye is ... L. M. Kőhíd a Száraz-éren
