Békés Megyei Népújság, 1981. január (36. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-11 / 9. szám
1981. január 11., vasárnap „...mert ó% én vagyok már;” Pedagógusok, akik bennünk élnek József Attila szüleit idéző csodálatos sorai bennem valami mást, illetve másokat is felidéz. Tanítóim, tanáraim sorát, akiknek egyénisége, gesztusai, igazságot, emberséget sugárzó gondolatai bennem, s általam gyermekeimben is bizton tovább élnek és munkálkodnak. Az élet derekán egyre többször érem tetten őket egy-egy megnyilatkozásomban, döntéseimben, s talán a gyermekeimnek szeretetből, féltésből összegyúrt korholásaimban is. Nem tudom, s nem is akarom magam függetleníteni hatásuktól. De hiábavaló is lenne, ök bennem élnek, öntudatlanul, belevésődve agysejtjeimbe..........mert ők én vagyok már;”. Előbbi gondolataim nem a valóság időszépítette érzel- mességéből fakadnak. Tények, amelyekről tudok. Lehet, szerencsém volt. Hiszen ilyen nyomokat csak azok a pedagógusok képesek tanítványaikban hagyni, akik tudásukkal, kiemelkedő egyéniségükkel képesek erre a csodára. S ilyenek mindig voltak, vannak és lesznek is. Ha teret, időt, szabadságot hagynak tiszta emberségük, tudásuk, örökhagyó példájuk kibontakoztatásához. De a még nagyobbak ennek híján is tudnak hatni... Nekik, a példát adóknak szeretnénk emléket, s követőket állítani riportsorozatunkban. Amelyben elsőként dr. Csonti Ferenc, a füzesgyarmati Vörös Csillag Termelőszövetkezet kémiai laborvezetője emlékezik egykori, felejthetetlen tanáraira. Dr. Csonti Ferenc a megalkudni nem tudók, a mindig újra törekvők táborába tartozik. Jelzi ezt négy szabadalma, amelyek közül kettőt már bevezettek a mező- gazdasági gyakorlatba. Töretlen igazságérzetét, képességét, hogy tud hinni az emberekben, tiszteli az emberi méltóságot, nem is tagadja, elsősorban volt tanárai hagyták rá örökül. Története valahogy így kezdődik. Édesanyja cselédlány volt, édesapja géplakatos, de még a második világháború elején elesett a fronton. A nagyrábéi, feltűnően jó képességű gyerek számára a továbbtanuláshoz csak egy mód kínálkozott. Részt venni abban a kegyetlen versengésben, amelyet akkoriban a református egyház által szervezett tehetségmentő akciónak neveztek. A kis Ferenc kétezer tiszántúli szegénygyerek közül bekerült a hét legszerencsésebb közé, akiknek a továbbtanulását ösztöndíj formájában az egyház magára vállalta. Pedig micsoda vizsga volt az! — Titkos, borítékokba rejtett központi témákról kellett dolgozatokat írnunk. Akár a mai érettséginél. Mindössze 11 éves voltam akkor — emlékezik dr. Csonti Ferenc. — A debreceni kollégiumban folyt a vizsga. Stopper kíséretében tesztfeladatokat kellett megoldanunk. Ma is élénken bennem él az egyik feladat... A Füstbe ment terv című Pe- tőfi-vers nekünk tetsző legszebb részét kellett rajzban megfogalmaznunk. Ehhez tudni kell, hogy átkozottul rossz rajzkészségem van. Nos, én akkor rajzoltam egy fiút, meg egy nénit, akinek három könyöke volt, s mindegyikkel magához szorította a kisfiút. A tanár kezébe vette a rajzomat, forgatta, s így szólt: — Édes fiam! Rajztanár az nem leszel. De te találtad meg a vers legszebb részét! Dicséret illet érte. — Hát akkor találkoztam először olyan tanárral, aki nem a saját szaktárgyát, hanem annál sokkal fontosabbat tartott elsődlegesnek. Talán ezért is nem tudom elfelejteni. A vizsgám tehát sikerült. S akkor, 1945 szeptemberében beiratkozhattam a szeghalmi Református Péter András Gimnázium ötödik osztályába. Szeptemberben édesanyám kísért az iskolába. Mezítláb, hátamon batyuval tettem meg a Nagyrábé—Szeghalom közötti 32 kilométeres utat. Az iskola előtt megmostam a lábam, megszárítgáttam a szélben, és úgy léptem Nagy Miklós bácsi, az akkori igazgatónk elé. Rendkívüli kedvességgel, számunkra szokatlan tiszteletadással fogadott bennünket. Engem, rövid beszélgetés után, azonnal elküldött az osztályomban akkor már megkezdett, testnevelés órára. Éppen a száz méteres síkfutás rajtjához érkeztem. Második lettem. A tanárom megdicsért. S amikor megtudta, hogy éppen előtte tettem meg gyalog 32 kilométert, azonnal vitt a feleségéhez, mint egy csodabogarat; s elismerésük jeléül megetettek! — Akkor lerombolt kollégiumban kezdtem meg az életem. Mégis örökre emlékezetes marad számomra az a közösség. m — Arról kérdezett — folytatta emlékezését dr. Csonti Ferenc —, hogy személyiségemre milyen ma is élő hatással vannak egykori tanáraim? Először is magyar— latin—görög szakos tanáromról, Fülöp Károly bácsiról szeretnék megemlékezni, aki egy életre szólóan plántálta belém minden nép mélységes megbecsülését, a humanista gondolkodást, az emberek szeretetét. Olyan nagy tudású ember volt, aki újságíró bojtárként dolgozott Ady mellett, s akinek József Attilával is személyes kapcsolata volt. Mindig többet nyújtott számunkra a tananyagnál, sőt, a hivatalos állásfoglalástól függetlenül is mindig az igazi örök emberi értékekkel megáldott alkotásokat nyújtotta át. Izgalmas módon tanított. Először is személyes élményein keresztül vitt közelebb bennünket egy-egy költőhöz, íróhoz, s csak aztán tért rá a műelemzésre. Nagy tudása mellett éppen kiváló embersége volt az, ami mindnyájunkat lenyűgözött. Felnőttként kezelt bennünket. Irodalmi köröket vezetett, vicclapokat szerkesztett velünk, s az is érdekelte, éhesek vagyunk-e, mik a gondjaink. De azt hiszem, ezt az egész tanári karról elmondhatnám. Nem volt olyan alkalom, ha bármiféle segítséget kértünk, hogy ne álltak volna rendelkezésünkre. ök ennek éltek. Vagy ott volt Jermendy Laci bácsi, aki hét éven át volt osztályfőnököm. Rendkívül szigorú volt. Mi mégsem féltünk tőle. Hiszen ez a szigorú ember még keringőzni is megtanított bennünket, vagy az elegáns, udvarias viselkedésre, s minden szavával igyekezett felkészíteni az életre. Egyszer felajánlotta néhány magamfajtájú, nagyon szegény gyereknek, hogy fizetségért ezentúl mi vágjuk fel a tüzelőjét, s utána elegáns vendéglátásban volt részünk. A kötelességteljesítést „ természetesnek vette, ugyanakkor igazságos, következetes ember volt, aki a diákot egyenrangú partnernek tekintette. S végül hadd idézzem fel kisdiákéletemnek azt a mozzanatát, ami az emberekhez fűződő kapcsolatomat életre szólóan meghatározta. Egyszer a diákotthonban elloptak egy órát. Irtózatos nagy kavarodás támadt belőle. A lopással engem gyanúsítottak, hiszen rettentően szegények voltunk. (Ezért fordult elő, hogy néhányszor a „zsíradót” édesanyám helyett tanárom, Pásztor Józsi bácsi felesége fizette be.) S azt is tudni kell, hogy akkoriban még élt a gazdagabb és szegény gyerekek közötti torzsalkodás, aminek tompítására mindent megtettek tanáraink. Nos, akkor Vikár Pista bácsi, aki hatalmas, 2 méter magas ember volt, behívatott az irodába: — Fiam, nézz a szemembe! Te loptad el azt az órát? — Igazgató úr, tisztelettel jelentem — mert akkor így kellett ám mondani —, nem ón voltam. — Komolyan ? — Igenis, komolyan. Akkor mélyen a szemembe nézett, leültetett, majd így szólt: — Fiam, én hiszek neked. Most már hiszek. És ígérem, elégtételt szerzek neked. Tudod, én is nagyon szegény gyerek voltam, s velem is előfordult, hogy igaz- talanul bántottak meg. Most menj! — Aztán hamar kiderült, hogy egy 80 holdas gazda fia volt a tettes. 24 órán belül röpült a diákotthonból. S akkor jött a megígért elégtétel. Pista bácsi felsorakoztatta velem- szemben mind a 150 diákotthonos fiút, és azt mondta: — Elérkezett az igazságszolgáltatás ideje. Akik megbántottak, bocsánatot kérnek tőled, neked pedig megbocsátással kell kérésükre felelned. S akkor mindenkivel kezet fogtam. Negyvennyolc éves vagyok. De azt a csodálatos érzést, amely azóta is önbizalmat ad, sosem felejtem el. Az óta az eset óta soha senkiről más véleménye alapján nem hiszem el a rosz- szat. Bizalmam az emberek iránt innen táplálkozik. De megtanított arra is, hogy az életben mindenkinek felelnie kell a tetteiért. S az a közösségi érzés, amit a diákotthonban belémplántáltak, az ma is benne él egész lényemben. Ezért gondolok hálával, megbecsüléssel egykori tudásban, emberségben kiváló tanáraimra. B. Sajti Emese Pályázati felhívás az országos amatőr képző- és iparművészeti kiállításra Budapesten a Városligeti Műjégpályát tanítás után több ezer diák keresi fel. A napsütéses időben kihasználják a tél örömeit (MTI-fotó: Németh Ferenc felvétele — KS) Irodalmi est, író-olvasó találkozó Szakszervezeti, KISZ- és művelődési szervek 1981. június 6—7-én Miskolcon, a Diósgyőri Vasas Művelődési Központban, országos amatőr képző- és iparművészeti kiállítást és találkozót rendeznek. A kiállítás átfogó képet igyekszik adni az amatőr képző- és iparművészeti mozgalom ■ helyzetéről, ugyanakkor országos szinten bemutatkozási fórumot biztosít. Az országos kiállításon részt vehet minden amatőr képző- ég iparművész szakkör, alkotócsoport, egyéni amatőr képző- és iparművész. 15 éven aluliak csak abban az esetben vehetnek részt a pályázaton, ha szakkörben tevékenykednek. A pályázatra az utóbbi három évben készült munkák küldhetők be, az alábbi kategóriákban: festmény, grafika, szobor, kisplasztika; iparművészeti munkák; környezetalakítási tervek, makettek és ezekről készült fotók (vizuális kísérletek dokumentáció). A szakköri tagok és egyéni alkotók személyenként és kategóriánként legfeljebb 3 darab, a szakkörök kollektíván legfeljebb 30 darab alkotással pályázhatnak. Az egyéni alkotók és alkotócsoportok részvételi szándékukat 1981. január 30-ig a megyei művelődési központoknak (Pest megyében és Budapesten a Budapesti Művelődési Központnak) írásban jelezzék. A megyei művelődési központok részletes felvilágosítást küldenek a jelentkezőknek a pályamunkák beküldésének technikai feltételeiről és időpontjáról. Az országos kiállításon és a találkozón való részvételre, valamint a legjobb alkotások díjazására az országos szakmai zsűri tesz javaslatot. Békésen, az ifjúsági házban január 12-én, hétfőn este 6 órai kezdettel rendezik meg a Pódium Színház harmadik előadását. Ezúttal Újlaky Károly és Sipeki Tibor színművészek mutatják be Ördögh Szilveszter: Koponyák hegye című kisregényéből készült drámát. Ugyancsak ezt a műsort láthatják e nap estéjén fél 9- től a KISZÖV békéscsabai Gyopár Klubjának tagjai. A hónap végén pedig a Békés megyei Művelődési Központi Irodalmi körének, majd Békésen, a Szegedi Kis István Gimnázium KISZ* klubjának lesz vendége a fiatal író. Decemberben Battonyán új könyvesbolt nyílt a volt tejivó helyén. Népszerűségét bizonyítja, hogy az első hónapban, decemberben 168 ezer forint értékű könyvet vásároltak az érdeklődők. Az ÁFÉSZ-könyvesboltban ottjártunkkor 300 ezer forintos árukészlettel várták a vásárlókat Fotó; Gál Edit Bolgár művészek hangversenye Gyulán Dóra Ivanova hegedűművésznő és Stella Dimitrova zongoraművésznő a szófiai zeneakadémia tanárai. Hét év óta, muzsikálnak együtt, de önállóan is hangversenyeznek, sőt nemzetközi versenyeken külön-külön sikerekkel is dicsekedhetnek. Dóra Ivanova első magyarországi turnéja során Budapesten, az Állami Hangverseny- zenekarral Brahms: Hegedűverseny előadásával hívta magára a szakértők, meg a közönség figyelmét. A gyulai Erkel Művelődési Központ színháztermében megtartott bérleti hangversenyük műsorát igen változatosan, öt különböző szerző műveiből állították össze. Mindegyik mű más-más zenei világot tükrözött, de mindkettő alkalmat adott a hegedűjáték magas fokú technikájának csillogtatására. Ezt Dóra Ivanova remekül ki is használta. A beköszöntőnek előadott Mozart: B-dúr szonáta — amely a klasszikus mester 23 éves korában komponált remekműve, s három tétele —. a vártnál halványabban sikerült a bolgár művészek játékában. A többi műsorszám annál mutatósabb volt, és mindenben kárpótolt. A francia Saint-Saens az ismert spanyolt habanére- táncritmusra több részes olyan művet komponált, amelynél a zongora által ismételt sajátos ritmus felett a szerző sziporkázó ötletei és kadenciái ejtik ámulatba a hallgatóságot. Most is nagyon hatásos volt, és éppen úgy tetszett, mint Csajkovszkij: Valse scherzo című, keringőtempóban felcsendülő, s behízelgő muzsikája. Sok tapsot kaptak mindkettő után az előadók. A hangverseny második részében két olyan mű hangzott el, amelyek eredetileg nagyzenekari alkotásként születtek és váltak ismertté, majd utóbb átírták őket hegedűre és zongorára. Igor Stravinszkij eredetileg Pur- cinella címen lepte meg a világot ezzel az öttételes, barokk jellegű szvittel, amelyben Gavotte, Tarantella és Menuette címek alatt ízig- vérig modern muzsikát hallunk. Most Olasz-szvit cím alatt hallhattuk ezt az izgalmas muzsikát. Pável Vladi- gerov népszerű bolgár zeneszerző is nagyzenkarra írta az 1934. évben „Jardar” című bolgár rapszódiáját, amiben a bolgár táncritmusok mellett a Bartók Béla által is megcsodált és sajátos, öt- nyolcados ütemű bolgár dallamok csendülnek fel. A most frissen elkészült hegedű-zongora átiratot most először hallhatta a gyulai közönség a két igen rokonszenves bolgár művésztől, akik a közönség ünneplése ellenére adósok maradtak a ráadással. A hangverseny műsorát a szívesen hallgatott Máriássy István igen mértéktartóan és hangulatosan konferálfa. Dr. Márai György Alföldi tanulmányok 1980/4. Tizenegy tudományos cikk kapott helyet a Magyar Tudományos Akadémia Földrajztudományi Kutatóintézete Alföldi Csoportjának rendszeresen megjelenő, Alföldi tanulmányok című folyóirata legutóbbi számában. A szép kötésű, több mint kétszázoldalas folyóirat jelentőségét elsősorban az adja meg, hogy a Békés megyében folyó kutatásoknak ad publikálási lehetőséget, s ugyanakkor az Alföld más tájegységein élő és munkálkodó szerzők tanulmányainak közlésével az összehasonlítás, a viszonyítás alapját is biztosítja. A folyóirat természetesen a kutatóknak, a tudományos szakembereknek szól. A gondos, értő szerkesztés (dr. Tóth József felelős szerkesztő és dr. Dövényi Zoltán társszerkesztő munkája) áttekinthetővé, a földrajztudományok területén csak amatőrszinten jártas érdeklődőknek is érdekessé, hasznossá tette az 1980/4. számú kötetet. Külön kell szólni a tipográfiáról; a tervező Svecz András és a kivitelező Kner Nyomda gyulai Dürer üzemének dolgozói szép, könyvszámba menő nyomdaterméket állítottak elő.
