Békés Megyei Népújság, 1981. január (36. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-01 / 1. szám

©­1981. január 1., csütörtök NÉPÚJSÁG Mit láttunk, mit várunk? Interjú Nagy Richdrddal, a Magyar Televízió elnökével A televízió különben sem ritka társalgási témánk, de amikor e sorok megjelennek, minden bizonnyal az átla­gosnál is többet beszélünk „áldott és átkozott” tévénk­ről: magasztaljuk vagy szidjuk a szilveszteri műsort. Ez az össznépi véleményformálás azt jelenti, hogy ismét el­telt egy esztendő, s vissza lehet pillantani az elmúlt év­re, s előre tekinteni az eljövendöre. Milyen volt a tele­vízió mérlege 1980-ban, s mi várható 1981-re? Válaszra a legilletékesebbet, Nagy Richárdot, a Magyar Televízió elnökét kértük. — Az elmúlt évben elér­tük a heti 83 órás adásidőt. •Az egyes csatorna műsorát az ország területének 94 szá­zalékán, a kettesét mintegy 70 százalékán tudják nézni az előfizetők. Felméréseink, szerint az országban jelenleg 2 800 000 készülék van, ami azt jelenti, hogy a családok 88—89 százalékának van te­levíziója. A piac azonban még nem telített, évente át­lagosan mintegy 60 ezerrel nő az előfizetők száma. Szépen emelkedik a színeskészülék- tulajdonosok aránya, az év végéig már több mint 200 ezer családban nézik színes­ben az adást. — Minthogy a jövő két­ségtelenül a színes televízió­zásé, arra törekszünk, hogy növeljük a színes adások számát. Jelenleg az adások 57 százalékát sugározzuk színesben, de a fő műsor­időben — -tehát este fél 8 után — az adásoknak 80 százaléka színes. Néhány éven belül szeretnénk elér­ni, hogy valamennyi műso­runk színes legyen, kivéve természetesen az archív anyagokat. — A Televízió a Tömeg*-, kommunikációs Kutató Köz­pont segítségével rendszere­sen méri a nézettséget. Mi­lyen tapasztalataik vannak 1980-ból? — Naponta átlagosan 2,9 millió néző ült a képernyők előtt, s a maximális nézett­ség 5-7 millió nézőt jelent. Ez az óriási nézőszám azon­ban kivételes. — Milyen műsorszerke­zettel igyekszik a televízió megfelelni e nagyszámú né­zősereg érdeklődésének? — A legnagyobb az úgy­nevezett művészi szórakoz­tató műsorok aránya — ide tartozik a tévéfilm és tévé­játék, a moziból átvett film, a színházi közvetítés, a ze­nei műsorok, vetélkedők, show-adások és hasonlók — ez teszi ki az adásidő 51 százalékát. A politikai adá­sok 26, az ifjúsági és gyer­mekműsorok 11, a sportadá­sok 10, a reklámok 2 száza­lékkal vannak jelen. Ezek­nek a műsoroknak a nem­zetközi adatokat is figye­lembe véve szokatlanul ma­gas százalékban mi magunk vagyunk a készítői: 74 szá­zalékot gyárt a televízió, s csak 26 százalékban veszi át a műsorokat, de ez utóbbi­ba számít például a film­gyárban gyártott magyar film is. Évente mintegy 7 ezer műsort gyártunk. — Ennek az óriási műsor­mennyiségnek a „megter­melése” bizonyára sok gon­dot jelent. Az elmúlt évben melyik területen voltak a legnagyobb nehézségek? — Bizonyos stagnálás mu­tatkozik a drámai műveknél. Klasszikus szerzőinket meg­felelő mennyiségben tudjuk a képernyőre vinni, de a mai magyar írókkal kevésbé állunk jól. Ezért, mint ed­dig is tettük, a jövőben is hirdetünk meghívásos pályá­zatokat, amelyeknek tárgya televízióra írt eredeti drá­mai mű. Hasonlóképpen sze­retnénk, ha a szórakoztató műsoraink szerzői gárdája kibővülne, és ezáltal emel­hetnénk az ilyen jellegű mű­sorok színvonalát. Sajnos, mi még nem tartunk ott, ahol a Rádió, hogy lenne önálló kabarészerző-gárdánk. Megpróbáltuk a közönséget is bevonni — például a Van egy fantasztikus ötlete? cí­mű műsorral — de bizony, ez sem könnyű dolog. — Természetesen nemcsak a saját műsorainkkal, ha­nem a megvásárolt filmek­kel is akadnak gondjaink. Az utóbbi időben egyre gyengébb például a megvá­sárolható kaland- és bűn­ügyi filmek színvonala, s a nézők jogosan bírálják a te­levíziót, az unalmas krimik miatt. Sajnos azonban, csak a kínálatból vásárolhatunk, s ha nagyon magasra tesz- szük a mércét, akkor egy­szerűen nem tudunk olyan mennyiséget műsorra tűzni, amennyit a nézők igényel­nek. — Nézői igények ... Meny­nyiben tud a televízió eleget tenni a konkrétan megfogal­mazott nézői igényeknek? — Évente 45—50 ezer, mű­sorral foglalkozó levelet, ész­revételt kap a televízió, s ezeknek a nagy részében ja­vaslatot, vagy kérést. Az a tapasztalatunk, hogy egy- egy levél mögött mintegy száz néző véleménye rejlik, de ez a szám nem arányo­san növekszik. Ha — pél­dául — már ötven levelet kapunk ugyanabban a tárgy­ban, az óriási potenciális né­zőszámot feltételez. — Megemlítenék talán két példát abból, amit nem tu­dunk teljesíteni. Nem tud­juk növelni a labdarúgó­mérkőzések helyszíni közve­títéseinek számát. Ez nem rajtunk múlik, ugyanis a Magyar Labdarúgók Szövet­sége egyelőre nem járul hoz­zá több közvetítéshez. Az a véleményük: ha a televízió nem adja egyenesben a meccset, akkor több néző kimegy a pályára. Mi azon­ban úgy gondoljuk, nem a televízió, hanem a magyar futball színvonala az oka an­nak, hogy mostanában gyak­ran csak lézengenek a né­zők a lelátókon. Ugyancsak nem tudjuk az igényeknek megfelelően növelni a ci­gányzene- és magyamótamű- sorok sugárzási idejét. Ezek­ből az igénynek szinte nincs felső határa. Egy-egy nóta- szóműsomak vasárnap dél­időben is két és fél millió nézője van. — Melyek voltak az el­múlt év legfontosabb televí­ziós feladatai, és hogyan tel­jesítették ezeket? — Mindenekelőtt a magyar —szovjet űrutazásról és a moszkvai olimpiáról kellett megfelelően tájékoztatni a nézőket. Ügy érezzük, hogy mindkét — korántsem köny- nyű — feladatunkat jól ol­dottuk meg, nézőink jól kö­vethették az űrutazásnak mind űrbéli, mind földi ese­ményeit, olimpiáról pedig még soha ilyen mennyiségű műsort nem adtunk. — Lesz-e az 1981-es évnek is ilyen „kiemelt" televíziós eseménye? — Ugyancsak kettőt em­líthetek. Februárban lesz a Szovjetunió Kommunista Pártja XXVI. kongresszusa. Erről kell megfelelően tudó­sítanunk, de természetesen már a kongresszus előtt is sok műsort készítünk, amely a Szovjetunió különböző köztársaságainak életével foglalkozik. A másik1 a Bar- tók-centenárium méltó meg­ünneplése. Elkészül Concer­to címmel egy Bartók életé­vel és munkásságával fog­lalkozó film magyar—kana­dai koprodukcióban. Szine- tár Miklós vitte képernyőre A kékszakállú herceg vára című Bartók-operát, és ezen­kívül számos Bartók-művet sugárzunk a legkiválóbb ma­gyar és külföldi zenekarok előadásában, jeles karmeste­rek vezényletével. Törek­szünk arra, hogy tudósítóink szerte a világon jelen legye­nek a Bartók-jubileum ese­ményein, de ugyanakkor mértéket is kell tartanunk, nehogy a néző ráunjon a Bartók-műsorok szüntelen sorára. — Lesznek-e az idén vál­tozások a műsorszerkezet­ben, hogyan növekszik a műsoridő, mennyiben javul­nak a vételi lehetőségek, és megvalósul-e 1981-ben a hét­fői adásnap? — A műsorszerkezet any- nyiban változik, hogy fél hat és hét óra között lesz egy úgynevezett korai fő­műsor. A heti sugárzási idő igen mérsékelten, két órá­val, 85 órára növekszik. Cser kély mértékben javul a má­sodik csatorna vételi lehető­sége. 1981-ben hazánk terü­letének 75 százalékán lesz megfelelő minőségben vehe­tő. — A hétfői adásnapot egyelőre nem tudjuk megva­lósítani, mert nincsenek meg az anyagi-technikai lehető­ségeink. Stúdióink évente 340—350 (!) napon át dol­goznak, és ez maximális, sőt, túlzott kihasználtságot jelent. Lesz azonban az idén is tíz hétfői rendkívüli adásnap. Ezeken az Önök kérték ke­rül műsorra, mégpedig két­féle változatban. Lesznek olyan műsorok, amelyeket egy bizonyos dolgozói réteg — mint például a közel­múltban a bányászok — kí­vánságai alapján állítunk össze, a másik fajta önök kértéket pedig a levelek alapján. Morvay István Személyes hangú sorok Petőfiről Életművét számtalan iro­dalomtörténész feldolgozta már. Felfedezés számba me­nő újat nehéz lenne róla mondani. De nem is ez a célom. Inkább életemnek azokat a pillanatait szeret­ném felidézni, amelyek Pe­tőfivel, csodálatos költészeté­vel hol egy, hol több szálon is összefonódtak. Hiszen magyarságunk, nemzeti tu­datunk mélyén valami mó­don, közvetlenül, vagy átté­telesen, ott élnek Petőfi leg­szebb, versbe szedett gon­dolatai. Már valahol az óvodás korban kezdődött. Egy régi, régi késő délutánon, mikor anyám az ölébe vett, s el­kezdte: „Laci te, / Hallod-e? /Jer ide, / Jer, ha mondom, / Rontom-bontom ... és én pillanatok alatt az „Arany Lacinak” bűvkörébe kerül­tem. Esténként, az ágyban egyre kértem, meséljen! Azt mesélje, azt az ürgéset... Később, az iskolában úgy rémlik, az első vers, amit betéve tudtam, a „Füstbe ment terv” volt. Arra min­denesetre tisztán emlékszem, mikor otthon kiálltam, s mondtam egyre, büszkén, hogy én ilyen szépen tudom elmondani, amit eddig csu­pán sután, a magam szavai­val fejezhettem ki. Hogy miénk volt, elfogadtuk Pető­fi költészetét, bizonyítja, hogy magunk is át- meg át- költöttünk, s jókat nevettünk a magunk butaságain ... Aztán a felső tagozatban már tudatosult ismerkedé­sem vele, életének legpélda­mutatóbb, didaktikai szem­pontból leginkább kiemelés­re érdemes pillanataival. Hogy a forradalom élére állt... Hogy feláldozta ma­gát a hazáért... És így to­vább. S az akkori gyermek — aki voltam — izgatott ér­deklődéssel lapozgatta Kuko­rica Jancsi kalandos történe­tét. Emlékszem, nyiladozó nagylányságom mily’ kedves olvasmányai voltak szerelmes versei, a „Beszél a fákkal a bús őszi szél”, vagy a „Mi­Januári szabadegyetemek Sok látogatója van Békéscsa­bán a TIT szabadegyetemeinek, amelyek speciális érdeklődési kört elégítenek ki, Ismertetve egy-egy szakterület múltját, legújabb eredményeit. Az Idén a már negyedik alkalommal rendezendő Haán Lajos szabad- egyetem építészeti tagozatának januárban két érdekes előadá­sa lesz. A skandináv Iparművé­szetről és belsőépítészetről ja­nuár 13-án este 7 órától hall­hatnak az érdeklődők, 27-én pedig a korszerű lakásépítés szerepel a programon. A nép- művészeti tagozaton január 14- én a magyar ötvösművészettel ismerkedhet meg a hallgatóság, 28-án pedig „A habán kerámia Magyarországon” címmel ren­deznek előadást, mindkét alka­lommal délután 2 órától. nek nevezzelek”, melyeket csak titkon, kamaszos szé­gyenkezéssel olvasgattam. Aztán Petőfinek köszönhe­tem első sikerélményemet... Valami úttörő Ki mit tud?- félén az „Egy gondolat bánt engemet” című versével én vittem el a pálmát, s ettől kezdve otthon szavalgattam is, csak úgy, magamnak, fél­hangosan, elgyönyörködve a rímek, ritmusok nyújtotta zenében. Am ismeretségünk törté­netének ez még mindig csak a kezdete volt. Hiszen ké­sőbb, a középiskolában már egyre mélyebbre próbáltuk beásni magunkat költészeté­be, valahová a sorok mögé, hogy megragadjuk egy-egy gondolat igazát, mélységét. S akkor már elgyönyörködtem egy-egy aprócska részlet szépségében, s napokig hor­doztam magamban egy-egy sorát, mely megdöbbentett hűvös, tiszta leheletével „El­hull a virág, eliramlik az élet..vagy lágy zenéjé­vel „Még nyílnak a vöd­ben a kerti virágok...” ^ S ahogy próbáltam sorra felidézni találkozásainkat, felrémlett egy főiskolai vizs­ga emléke is. Hogy milyen megkönnyebbülten sóhajtot­tam, mikor Petőfit „húz­tam”, s már el is szállt a szorongó feszültség, mely úti­társam volt végig a vonaton, míg Csabáról Szegedig ér­tem. És amint képzeletben — mint a homokórán — las­san pergett az idő, egyszer csak visszazökkentem a hiá­ba. Előttem egy óvodás szöszke gyerek — a fiam — könyvet vesz le a polcról, s ölembe telepszik, úgy kér­lel: „Az ürgéset! Azt me­séld!” És én míg felütöm a már magától az „Arany La­cinak” kezdeténél kinyíló la­pokat, egyszerre megértem, miben rejlik Petőfi halha­tatlansága ... Nagy Ágnes Sándor Pál, Tóth Zsuzsa forgatókönyvéből rendez filmet Ripacsok címmel. A két főszereplő: Kern András és Garas Dezső. A film operatőre: Ragályi Elemér. A film egyik je­lenetét forgatják (MTI-fotó: Friedmann Endre felvétele — KS) Vaklátó éles szemmel KA ivei kissé bizarrnak tűnik a cím, gyorsan meg­/ t I magyarázom. A szeghalmi Péter András Gimná­zium és Szakközépiskola Látó című diákújságá­nak egy humoros, itt-ott szatirikus élű „fordított” szem­lélettel készített változatáról van szó, amelynek a Vaklátó címet adták. (Ezen alaposan eltöprengtem, ugyanis szó sincs vakon, elfogultan fogalmazott írások­ról, sőt! A diákság és a tantestület elé tartott görbe tü- kör az iskolai élet ugyancsak önkritikus, vidám, s leg­főképp igaz oldalát vetíti az olvasók elé.) A rendkívüli kiadást lapozgatva felötlött bennem egy másfél évtizeddel ezelőtti — jesszusom, hogy múlik az idő! — középiskolás élményem, amikor mint „erkeles" diáknak egyszer megadatott, hogy a hagyományos isko­laújságunknak elkészítsük egy vidám, szatirikus válto­zatát. S milyen nagy szó volt az akkoriban! Soha olyan írásláz, ötletbörze nem alakult ki a diákság körében, mint akkor. Hiszen ki is írhatott volna a tanár—diák viszonyról, a hajdani szigorú házirendről igazabban, szí­nesebben, vitriolosabban, mint maguk a „szenvedő fe­lek , a diákok. (De mielőtt bárki is sajnálna bennünket, szeretném megjegyezni: a szigor, a magas tanulmányi követelmények ellenére, kiválóan éreztük magunkat az iskolában, s ma is életem legszebb négy esztendeje fű­ződik diáksapkás, jelvényes „erkelességemhez”.) Szóval abba az egy „szabadkiadványba” beleadtunk apait, anyait. Soha olyan jó helyzetben nem volt az anyagbőséget illetően a diákszerkesztőség, mint akkor. S éppen ezért csodálkozom azon, hogy legalább az áprilisi számok miért nem válhattak eddig a diáklapok rendkí­vüli kiadásokat szülő hagyományává? Hiszen a bő diák­humor ma már talán másabb, de ugyanolyan hatású, tanulságos fórumai lehetnének. S ahogyan a szeghalmi­aknál, úgy másutt is fémjelezhetnék a meglevő, tehát valóságosan funkcionáló iskolai demokratizmust. De lássuk a Vaklátót! Az iskola rajztehetségeit ez az új lehetőség ötletes fedőlaptervek és rajzos kommen­tárok készítésére ihlette. Aztán az osztályközösségek kollektív görbe tükörbe tekintése is bájos, önironikus portrék, hamisítatlan diákvágyak megfogalmazására nyújtott alkalmat. Mert milyen is lehetne egy diákok által megálmodott házirend? Idézek az ötletek közül néhányat: „A tanár­nak tilos este 9 után az utcán tartózkodni, a diákök'ál- lampolgári jogait megsérteni". Avagy: „a tanár kizárólag az osztály által engedélyezett jegyek beírására hivd- tott”. „Az órákon szóljon diszkózene.” Az újítási javas­latok között pedig szerényen húzódik meg a következő kis megjegyzés: — A menzán a tanárok álljanak liba­sorban az esőben, míg rájuk kerül a sor. A csöngetést pedig bízzák a diákokra, így sokkal hamarabb el fog telni az óra. Jómagam alaposan kinőttem a diákkorból. De úgy emlékszem, a mi dédelgetett vágyaink között is számta­lanszor élt egy „mi lenne, ha megfordulna a világ a suli­ban?” — gondolat. Mert ugye álmodozni azt szabad. Ahogyan a felnőtteknek is. Mikor, mondjuk, minden illendőséget feledve, letol a főnökünk. S mi ott állunk némán, leforrázva, s dühös-szomorúságunkat csak az enyhíti, hogy magunk helyébe képzeljük egy pillanatra az óriási szájjá, kemény szavakká változott főnököt... V isszakanyarodok a Vaklátóhoz, amely egyébként ismeretterjesztéssel is foglalkozik. Egyrészt pom­pás szereket ajánl dolgozatírás ellen. Másrészt az igazgató, a tanári kar régi, kezdő tanárokként átélt hu­moros történetei, s különösen a „Bezzeg az én időm­ben!” cím alatt csokorba szedett, a ma pedagógusainak egykori diáktörténetei mutatják: (bár ezt a diákok gyakran nem hajlandók elismerni), miszerint a tanár is esendő ember. S hogy a szeghalmi gimi tanárai bele­mentek a játékba, az azt is mutatja, hogy az „Isten sze­me” felfogás helyett az annál sokkal hatásosabb, az őszinte, a játszani is együtt tudó bensőséges tanár—diáTc viszony hívei. Mert ez a házilagosan gyártott, itt-ott olvashatatlan stencilújság enélkül meg sem születhetett volna. S hasonlóképpen az egyre tartalmasabb diákön­kormányzati napok sem. Ezért volt számomra különös értékű ez a komolytalan-komoly rendkívüli kiadás. Re­méljük, folytatókra talál. b. S. E.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents