Békés Megyei Népújság, 1981. január (36. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-25 / 21. szám
1 1981. január 25., vasárnap o N\ózes Lajos: A menyegző Isten tenyerén ülnek? Elfogultan a fiatal írók antológiájáról Ügy tűnt, minden összefogott ellenünk, a hétvégét mégis vidéken kell történünk. Komoran ültük körül az asztalt. Kálmán, a felesége, Klára, a sofőr, és jómagam. Az étterem is pangott. A felszolgálókon kívül csak egy öreg roma hárfá- zott a dobogón. Hajdan bá- , náti földesurak mulatós kedvére méretezték a helyiséget, mi meg csak kortyolgattuk a Coca-Colánkat a hatalmas kristálycsillár alatt, bámultuk magunkat a falon porosodó velencei tükörben, és szomorúak voltunk, mint egy országos eső. Kálmán pörgette a kartonokat, és sorolta: ez meghalt, ez Pesten dolgozik, ezt ma műtötték, ennek ma van az esküvője, ez börtönben van, ezt hetek óta nem látták. Már napok óta jártuk ezt a határ széli várost, ismertük minden gondját-baját, ismert bennünket minden pincér és rendőr, nem beszélve' a hatáőrökről. Az első napokban mind azt gondolták, hogy szép kis disszi- densjelöltek érkeztek. Szép, nagypecsétes engedélyünk volt a városka kérdőív,ezé- sére. Ezt a papírt nagy gyönyörűséggel mutattuk fel az egyenruhás és polgári ruhás közegeknek egyaránt, de még az ajánlkozó alkalmi embercsempészjelölteknek is, hadd tanuljanak. Minden alkalommal el kellett mondanunk, hogy mi nem menni jöttünk, hanem dolgozni. A Magyar Rádió és Televízió illetékeseit érdekli a városka közvéleménye. Ami viszont azért tűnt a helybéliek számára álságos szövegnek, mert az egész város a jugó tévét nézte, az újvidéki rádiót hallgatta, a mi kérdőívünkben pedig még egy kurta rubrika sem volt a külföldi adókra. Rossz kedvünk volt, mert mentünk volna haza, Pestre. De nem mehettünk, mert egy nyavalyás kérdőív még üresen állt. És nem választhattunk ám ki akárkit kérdezettnek. Csakis a népességnyilvántartóból, és véletlenszerűen. Szombat este volt. A népesség-nyilvántartó csak hétfőn nyitott. És erről egyikünk sem tehetett. Kálmán jó sok címet kiválasztott érkezésünkkor, nem számíthatott rá, hogy egy részük kiesik, mert meghalt, elköltözött, üdül, betegeskedik. Szabálytalanságot nem akart elkövetni. Egyrészt félt, hogy kirúgják érte a jó állásából, másrészt pedig velejéig becsületes volt, mint egy kiscserkész. — Itt maradunk, és majd hétfőn választok pótmintát — mondta. És még a felesége is utálta ezért a nagy-nagy rendességért. — Az esküvőt kéne megpróbálni — mondta a sofőr. — Nem lehet — mondta Klári —, délelőtt úgy kirúgtak, mint egy házalót. — Lehet, hogy örülne neki az ifjú pár! — kockáztattam meg. De Kálmánt nem lehetett könnyen meggyőzni. Ügy szavalt, mint egy anyakönyvvezető, az ilyen alkalom fenségéről, bensőséges- ségéről, és végül, legsúlyosabb érvként intézetünk becsületét hozta fel, mely idáig közismert volt tapintatáról. Bennünket a sofőrrel azonban akkor már nemcsak a hazamenetel és a nyavalyás kérdőív érdekelt, hanem a parasztlakodalom, a maga teljességében. A fehér ruhás nyoszolyólányok. A sercegő sültek. A demizson borok. És a Fő utcai cukrász habos- torta-monstrumai. — Nincs igazad, Kálmán — mondtam neki szelíden. — Mert kifelejted azt, hogy ennél nagyobb nászajándékot keresve sem kaphatna az ifjú pár. Gondolod, előfordult már ebben a nyavalyás városban, hogy a Magyar Rádió és Televízió képviseltette magát az ifjú házasok közös élete első óráiban?! Kálmán lehajtotta a fejét. Szerettem volna tudni, mi játszódik le benne. De hát a hét eleje óta ő sem evett főtt ételt, ezt tudtam biztosan. Kálmán egészen addig nem válaszolt, míg az öreg roma hárfáján a dal utolsó akkordja is el nem halkult. — Jó, menjünk. De csak te mész be. Mi kint megvárunk. — Majd bemegyünk mindannyian — dünnyögte a sofőr elszántan. — Kapaszkodjatok! — kiáltotta, és gázt adott. A lakodalmas háznál azonban senkit nem találtunk. Felzörgettem a fél utcát, mire megtudtam, hogy a Nagyvendéglőben vannak. Akkor már nem volt megállás. Hiába károgott Kálmán, hogy oda azért mégsem mehetünk, hiszen a „Kérdezők kézikönyvében” és a megbízóleveleinken az van, hogy keressük fel a kérdezettet a lakásán. Akkor már Klári is belejött. — Majom vagy ezzel a szabályzattal — mondta megvetően. Díszkivilágítás volt a Nagyvendéglőnél. Legalább ötvenen leskelődtek befelé. — Biztosan most falnak — súgta áhítattal a sofőr. — Ne feledkezz meg rólunk, cimbora! — kiáltotta utánam, ahogy frissen kipattantam a kocsiból. A vőfély jött elém. Ügy fel volt virágozva, mint Gábor Áron rézágyúja, és nagyon részeg volt. A teremben legalább kétszázan voltak, és mind ettek. Az asztalon pedig annyi ennivaló volt, hogy jutott volna a kisváros teljes lakosságának, de talán a délvidék határőrségének is. — Meghívó van? — kérdezte nyájasan. — Az nincs! — feleltem határozottan, majdhogynem büszkén. — De a Magyar Televíziótól jöttem! — és előhúztam a kartont, felolvastam róla a kérdezendő nevét. A vőfély meglepődött. Az örömapa jött oda hozzánk. Neki is elmondtam újra, csak még annyit tettem hozzá, hogy a televízió Fiatal házasok órája című műsora számára készülne az interjú. Pár markosabb férfi felállt az asztaltól. De akkor már az örömapa intett az ifjú férjnek. Frakkban ült az asztalfőn, fehér ruhás hitvesét átkarolva. Elém jött. — Mi van, haver? — kérdezte. Neki is elsütöttem az ifjú házasok-dumát. Közben a násznép vitatkozott. Egyesek nagyon megörültek a megtiszteltetésnek. Mások pedig szinte Kálmán szövegét mondták: egy ilyen ünnepi alkalmat nem lehet zavarni. — Mennyi idő ez az interjú? — kérdezte az ifjú házas. De én már láttam rajta, meghozta felnőtt élete első döntését: interjút ad. — Olyan tíz-tizenöt perc — mondtam. Gondoltam, majd kint elmagyarázom neki, hogy csak a násznép miatt kellett a nagy duma. Közben előkerült a hitves örömapja is. aki már látott egy részt ,a Fiatal, házasok órájából, és nagyon tiszteletreméltó műsornak tartotta. — De akkor maga itt marad addig zálogban! — rikkantotta a vőfény, hatalmas nevetés terjedt a teremben. Kikísértem az ajtóig az ifjú férjet, átadtam a sofőrnek, aki mély meghajlással fogadta, és a fekete Volgához vezette. Engem pedig visszakisex- tek, és leültették, mint zálogot, az ifjú férj helyére. Becsületükre legyen mondva, azonnal elém tettek öt tálat, nem tudtam, hirtelen melyikhez kapjak. Az ifjú asz- szony azonban saját kezűleg tett a tányéromra egy bíborvörösre sült libamájat, és bort töltött. Egészségükre emeltem a poharam. Félelmetes volt látni, ahpgy végig a teremben mindenki emeli a poharát. A vőfény hatalmas beszédbe kezdett a Magyar Televízióról, mindenki tátott szájjal hallgatta, csak én ettem serényen. Beszaladt a sofőr, egyenesen hozzám. — Főnök, hány perces legyen a felvétel? — kérdezte. — Tizenöt, húsz, majd vágunk belőle. — Az örömanya hellyel kínálta. Gondoltam, Kálmán kérdezi a fiút, most már nagy baj nem lehet. A sofőr elfogadta a szíves kínálást, és rekordidő alatt annyit evett, hogy attól féltem, tüstént megbetegszik. De becsületére legyen mondva, hiába unszolták, nem ivott. Ettünk. A násznép za- jongott, mi pedig ettünk. A násznép nyugtalankodott, mi még mindig ettünk. Egy nagy bajszú bácsika hangosan közölte, hogy ameddig az ifjú férj vissza nem tér az őt megillető helyre, addig nem eszik, nem iszik. A közhangulat kezdett ellenünk fordulni. Akadt egy ember, aki fennhangon állította, hogy mi nem igazi televíziósok vagyunk, hanem csak afféle statisztikusok, tegnap is jártunk a komájánál. Nem feleltünk neki, csak ettünk. Egészen addig, míg Klári és az ifjú férj feltűnt az ajtóban. A násznép hangosan vivátozott, és versenyt röhögtek. „Meghoztad az új asszonyt?!” — Az ifjú asz- szony megbántottan pislogott, és fehér fátyla mögé rejtőzött. Klári egészen az asztalfőig jött. Egy pohár borral felköszöntötte a gyülekezetei, kezet fogott az ifjú párral. és az összes örömszülőkkel. — Menjünk — mondta halkan. Mi is kezet ráztunk, akivel csak értük. — Ne haragudj — mondtam az ifjú férjnek. — Nem haragszom, haver — mondta. De láttam rajta, hogy rosszkedve van, hiszen azért egy nyavalyás kérdőív és egy tévéinterjú között nagy különbség van. Még akkor is, ha valaki állandóan a jugó adást nézi, és ezért nem tudja, hogy nincs Ifjú házasok órája című műsor a magyar adásban. Annyi mindent kellene elő- rebocsátanom, mielőtt magáról az antológiáról szólnék, hogy végül is — tekintve a lehetséges terjedelmet — a lényeg sikkadna el. Legalább három dolgot azonban mégis meg kell jegyeznem elöljáróban. Műítésa nem vagyok (ez tény, nem büszkeségből mondom). Zavar, hogy a 16 szerzőről — általában — alig tudok valamit (jóllehet a szerkesztők úgy gondolják: ez az én bajom, mégis legalább öt-öt sorban közölhették volna a legfontosabb életrajzi adatokat, ha -már a 16 portrékép a könyv borítójára került). Meg se próbálok elfogulatlan lenni (első helyen azokkal szemben, akiket mégis ismerek, s kikről a többinél jóval többet tudok, illetve azokkal szemben, akiket nem tudok hova tenni, írásuk. viszont az, aminek mindenek felett lennie kell: olvasmányélmény!). E három kitételhez ráadásként a negyedik: a hivatkozott szűk keretekre figyelemmel nem sorolom elő a szerzőket, s eltekintek a 16 írás — ha mégoly rövid — tartalmi ismertetésétől is. Ha itt és most mégis megemlítem a négy Péter nevét, jelesen Esterházy, Hajnóczy, Lengyel és Nádas nevét — megint csak bevezetésként — azt két okból teszem. Egyfelől, mert ők azok, akik a második világháború után felnőtt írónemzedék immár valóban neves képviselői az „Isten tenyerén ülünk” címmel megjelent fiatal írók antológiájában. (Vagy nem számít-e mérföldkőnek a második nemzedék jelentkezésében Esterházy Termelési regénye, s ugyanúgy Nádas Péter könyve: az Egy családregény vége?) A másik ok legfeljebb felerészben komoly. Lengyel Péter szolgáltatja antológiabeli írásában, a Rondó-ban. Öt idézem: „nem szeretek valóságos embereket vezetéknéven emlegetni és itt mindenki Péter ... húsz év múlva az induló prózaírók Zsoltok lesznek.” Nos, a négy Péter itt, ezekben a rövid írásokban is tanúbizonyságot tesz mindarról — mesterfogások ismerete, tehetség, egyéni stílus és látásmód etc. —, amit eddig is tudhattunk róluk. A kötet igazi és kellemes meglepetései mégsem ők, hanem egy másik négyes. Róluk viszont vajmi keveset tudhatunk. Jószerivel egymást is csak ebben a közös kötetben fedezhetik fel. Máris helyre kell igazítanom magamat. Fábián Lászlóról valóban nem hallottam eddig, Osztojkán Béla nevét már láttam valahol leírva. Körmendi Lajos a kollégám (volt?) tulajdonképpen, a Szolnok megyei Néplap munkatársa (volt?). Sa- rusi Mihály pedig — mit mondjak*— kenyeres jó pajtásom, ki tudja, mióta. Igen, ezek személyes dolgok, s talán egy annak rend- je-módja szerinti könyvrecenzióban nem is kaphatnának helyet. Nekem viszont meggyőződésem, hogy a legtökéletesebb műalkotáshoz is ad valamiféle többletet a műélvezetben az alkotó életútjának ismerete. (Avagy elszakítható-e a József Attila-i életút a József Attila-i életműtől ?) De maradjunk a tárgynál. Még pontosabban: a négy utóbbi név alatt következő írásoknál (és innen kezdve nem is a sorrend fontos). Átyin Jóskának nincs, aki megfizessen — ez a címe Osztojkán Béla regényrészletének. Mojna, a tízéves lelenc balladája igazán ez a húszegynéhány könyvoldalas írás. Szerzője a legmélyebbről — az emberi lélek mélyéről — merít: ki véd- hetné meg az öreg cigányasszony putrijában menedéket találó árvát a lelketlen, gyerekkínzó Átyin Jóskától? Legfeljebb a pipázó öreg- aszony boszorkánykodása, aminek viszont élő ember fölött nincs hatalma. Körmendi Lajos „Művész Pistája” istenáldotta tehetség. Rajzain megelevenednek az alakok, akik a település legsötétebb kocsmája, s a dögtemető közötti terepet uralják. Művész Pista Pestre utazik huszonegy rajzával, fölvételizni. Alkalmi utastársának így magyaráz: A most következő sorozatnak talán az lehetne a címe, hogy „A Brazilban". A Brazil egy kocsma a város szélén, egészen közel hozzánk. A vendégei, a sok cigány miatt azért nevezik így, mert egy köpésre van a cigányváros, amit a tanácstag most valami erdősáv-telepítéssel szeretne eltakarni... És — bármiféle erőltetett bölcselkedés helyett — idéznem kell Fábián László írásából is ahhoz, hogy megmutathassam, helyesen feltételezem: a most jelentkező író erőssége, tehetsége egy tőről fakad. Tudniillik ihletője ugyanaz a közeg — a Népnek szoktuk mondani —, amelyből vétetett.1 „E mmor- zsát se a szentütbű!” — a hitelességet megkérdőjezelni már a cím láttán sem jut eszünkbe. Ám olvassunk bele az ötvenes évek elejére visszavezető „antirománc- ba”: ,,De ja zemberek ászt is tutták, ho hha dílután há- romko is haragoznak, akko píntek van. Hústalan nap Ollan, mint a többi... ... Ijje traktorok dübörögtek a kertalú ... Ollankor rendesen lányok űtek a nyeregbe ... Vörsön vöt ez is ... Lányok vörsönöztek testük termíszetive: bírgyák-e észt az irgalmatlan tempót... ami ijjerű-ijjeere rázza órább míhüket a szülés lehe- tűségítű... Gyütt a beadás: ollan vöt, mind az istenveríse, ekerű- nyi nem lehetett... Felkavar, életre kel, to- vábbsarjadzik bennem a negyedik írás is. Sarusi barátom „Kutyakántor"-a, s lám magamnak kell megint ellen tmondanom: már mindegy (jó értelemben véve), hogy ismerem-e személyesen Sarusi Mihályt. A gondolatokra figyelek, a mívesség, a tiszta csengésű, archaizáló nyelvezet bilincsel. „Mondj igazat, s hallgatnak reád ...” A huszitává lett kutyakántor, Bálint, minden óhit gyűlölt ellensége, mert „az Isten mindenütt Isten! Az Egyetlen! És ez az Isten: maga a Nép!... Mondj igazat, s elevenen nyuvasztanak. De a bőrünkből nem bújhatunk ki. Hát csak nyúzzatok. Mindenkit tán nem nyúzhatnák meg. S ki megmarad, általa Isten marad meg. A holnapi igehirdető” — így zárul a vértanú tanúságtétele, s nyer vele örökérvényű értelmet maga a mártíromság. A kötetet is záró írás ez, s mire az olvasó az antológia végére ér, igazolva érzi a szerkesztő hármas — ör- dögh Szilveszter felelős szerkesztő, és a válogatást végző Alexa Károly meg Tárnok Zoltán — közös „fülszövegét” miszerint: „ ... ez az ifjúság minőségileg újat, mást hozott az irodalomba. Ugyanakkor ez a ,különbözés’ nem nevezhető elszakadásnak a korábbi irodalmi folyamatoktól — mivel azokból nőtt ki, a meglevő hagyományokat újította meg. Jól példázza ezt a helyzetet a jelen válogatás is, amelyben találhatunk archaizáló, stílusbravúrral fölérő novellákat és groteszk írásokat, de kitűnő realista prózát, és modern irodalmi szöveget is.” Be kell fejeznem, holott mind a tizenhatan egyenként is nagyobb figyelmet érdemelnének. Mögöttük pedig biztos ott sorakozik már a következő tizenhat (köztük a Zsolt nevűek is, akiket — reméljük — a Magvető Könyvkiadó és a Fiatal Írók József Attila Köre éppúgy felkarol majd, mint a Pétereket). Végül hadd adjam át a szót — stílusosan — az előttük beérkezett nemzedék egyik — viszonylag későn jelentkezett — tagjának, Kertész Ákosnak, aki az Élet és Irodalom január 10-i számában a következőket írja Simonffy Andrásnak címzett nyílt levelében: „Ha eljut a szavad az olvasóhoz, s az olvasó a maga ügyének érzi azt, amiről beszélsz, akkor közügy. Ha nem, magánügy marad." Azt hiszem, aki erről feledkezik meg —• ülhet bárkinek a tenyerén! Kőváry E. Péter Pásztor János: Ásó kubikos (1907) Tomka Mihály verseiből: A szívre ül Láz-híd felett Nemecsek-kabát: tüzelő szutykos éjszaka, a füvészkertben gyémántos a tó, hallgatag a fehéringes fa. Mikor bejártad önnön tájad vacogó úton visz a lófogat, a szívre ült az olcsó csíkos dunna — NEMECSEK ŰR már senkit sem fogad ... Kérdés a nagyapó-székben Hó és zápor össze-vissza téved, itt ülök és sose látlak téged, akármit tervez bé, cé úr — nem ütsz, a bölcs halálon túl. Utánad jöttem (robbanás után a szív felé bújdosó szilánk), fagyhalált hozotl felénk az éjjel, most átölel termőföld-ölével. Átölel: szeretni lesz-e még idő, hétköznap, hírekbe rettenő? nélkülünk tervezhet bé, cé úr?! hallgatunk? meghalhatatlanul?
