Békés Megyei Népújság, 1980. december (35. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-21 / 299. szám
Sarusi Mihály: Pesti gyerekek 3 A Csaba presszó vele szokott megtelni. Povázsai minden hét végén hazajön, s rögtön ide jön. Haza se megy, minek menne, az apja meg az anyja ré& elvált, a testvérei még ilyenkor is bultyiznak, hova menne. Megmondták ők neki, ne menj Pestre, ott se jobb, dolgozni ott is kell, s te dolgozni úgy se szeretsz, szóval egyre megy, hol vagy. Povázsai mégis Pesten lófrál, érettségi után segédmunkásnak állt, s annyit megkeres, hogy megvegye a legújabb dolgokat. Nem magnó, magnót nem vesz, arra nem futja, egyébként is utálja ezt az állandó hangzavart, inkább ruhára költi, meg aztán inni kell. Nem is tudom, mire költi a pénzét, mert nem is annyira ruhára, biztos nem ruhára, mert évekig ugyanabban a nadrágban meg kabátban jár. Persze messziről lerí róla, hogy pesti viselet, Csabára ők hozzák, ezek a pesti gyerekek, vasárnap este fölmennek, pénteken vagy szombaton meg hazajönnek, s rázzák a rongyot. Povázsai nem ilyen rongyrázós, inkább csöndes, megelégszik kevéssel is, már ami a fényűzést illeti. Csak beül a Csabába, a volt Fiume Szálló alatti kávéházba, s egész nap ott tanyáz. Már az üléséről észre lehet venni, hogy ő az, senki más, Povázsai. Ügy senki se ül, mint 6. Akár nekidűl a széknek, akár nem, akár ráborul az asztalra, akár nem, a barátai azonnal kibökik, itt van Lingurár, mert hogy egyébként így becézik. Hajdanán a moziban nagy ricsajokat rendezett, mindig ő volt a leghangosabb, úgy tudott bőgni, hogy a jegyszedők még a rendőrt se merték behívni. Ha rossz volt a film, a közönség Lingurár balhéit élvezte. Lingurár különösen az amerikai, meg az orosz filmeket kedvelte. Az egyiket azért, mert végre valami jó piff-puff, ilyenkor többnyire feszülten figyelt, a másikat meg azért, mert kedvi- re ricsajozhatott. Visíthatott, hogy kisanyám, vetkőzz már le, nem tudod, hogy így ■nem lehet szerelmeskedni, persze ezt másképp fejezte ki, mert hogy felöltözve hogy lehet. Előfordult, hogy ebből politikai ügyet csináltak, tán ezért rúgták ki a gimnáziumból, s kellett érettsé- gizine a gyulai Erkelben, mert ami igaz, igaz, a rendőrök nem szerették. De hát hol van az már. Povázsai megcsöndese- dett. Nem az érettségi tehette, biztos nem az, inkább a kor hozta magával. Mégsem tizenkét éves már, húszévesen már nem tombol az ember, Lingurár se. Povázsai másban éli ki magát. A szaj- nai csajok sorra beleestek, az egyiket föl is vitte, nemrég tiltották ki Pestről, a másik meg, legalábbis nyáron, Gyulára tette át a székhelyét, s nyugati kocsikban lehet látni, nősülésre persze nem gondolt. Majdnem valószínű, hogy a csajok se, legalábbis a jelek szerint nem. Gyereke ezeknek a lányoknak azóta sincs, ha férjhez is mentek, hamar elváltak, mert hát, élni kell, egyszer élünk, melózzon aki akar, ők aztán soha, inkább éhen vesznek. Mondom, azt lehet mondani, Povázsai lovat váltott. Korábban azok a mozis dühkitörések, meg Körös- parti bicskázások, most _ meg ez a megveszekedett búskomorság, kétfelől cigánycsajokkal. Na persze, nem mind cigánycsaj, de ha szájnál könnyen ráfogják akkor is, ha nem az. ' Akad más pesti gyerek is, de Lingurár valahogy kerüli őket. Inkább az itthon maradt fiúkkal barátkozik, többnyire azok is sza jnai csávók. Még ők inkább megkomolyodtak, ma már szinte mind, bármilyen hihetetlen, családapa. A lányok... isten tudja, de a srácok jobb útra tértek. Majdnem mind, még Povázsai is, legföljebb egy-kettő lett sitkós. Hatalmas szakálla megmaradt, s elég furcsán néz ki, ahogy a gyerekkocsit tolja. Persze már rég nem jár Pestre, itthon dolgozik. Akkoriban, amikor a Csaba volt a törzshelye, még más nóta járta. Valószínűleg művésznek készült, mert egy időben színészbarátai is akadtak. Azoknak olvasta föl a regényeit. Nem, ő nem költő, ezek nem költemények, ha a regényt rímbe is szedte, énekelt regénynek hívta a műveit. Majd minden évben szerzett egyet, volt mit fölolvasnia a presszóban. A lányokat ilyenkor elzavarta, menjetek a búsba, dolgozom. Ilyenkor elküldte őket, tarisznyájából kihalászta a tollát, meg az irkáját, s egész nap csak írt, írt, álmodott. Megírt mindent, pesti gyárat, pesti flasztert, csabai gyorsvonatot, szajnai éjszakákat, Körös-parti himnuszt. Jó trágárul írt, a lányoknak ez tetszett, úgy vihogtak, hogy le kellett őket fogni, s napokat ezen csámcsogtak. Hogy milyen jókat ír ez a Lingurár, tőlem megkapja a Lóbel-díjat. Szőke szakálla akkoriban rövid volt, csak most növeszt ilyen pópaszőrzetet, hogy már itthon dolgozik. Csinos fej, s milyen magas fiú, hogyne tetszett volna. Erős is, Pesten rakodó, mázsákat cipel, szóval nem amolyan nyimnyám köl- tőcske. Azt mondja magáról, hogy bít-író. Mondom, azt mondta, amíg írt. Mert ma mással van elfoglalva. Könyvtárba is járt, a lányoknak ez is tetszett. Olyan okos gyerek! A Csabában is csak kitette az asztalra a családregényeket, s falta, mint aki megveszett. Néha még inni is megfeledkezett, s ilyenkor a lányok nem értették, mi van vele, így még részegebb, mint amikor dől belőle a rumszag. Ilyenkor hiába babusgatják, vonszolnák ki a Körös-partra, az istennek se adná be a derekát, megmakacsolja magát, s felül az első gyorsra, hogy még valamelyik színházat megnézhesse. Stoppal sose járt, ő nem olyan vagabund. Bít-író, persze, később olvasta Ke- roakot, de 6 inkább vonatozott. Az egyik barátja, az is szajnai, mellette esett a kerekek alá. Hát ő ezt akarja megzenésíteni, ezt a csabai pesti gyerekeket. Kiadóhoz sose vitte? Nem lehet tudni. Csak _ hogy könyve sose lett, s ő sose szidta a szerkesztőket. Talán magában? Megtartotta magának? Isten tudja. Esetleg a színészeknek? Annak, amelyiket a homokos barátai fölvittek? Mélyen hallgatnak róla. Róla Povázsai- ról. Vágbeszterce, olvasta egyszer a térképen, biztos onnan való, Povázska Biszt- rica, olvasta. Csabai pesU gyerekek, lett a címe első családregényének. Mondom, bítnik-módra. Hogy esett, mint esett, ki tudja, Povázsairól már csak néhányan tudják, hogy Lingurár is. Már nem így hívják, sőt, megesik, hogy már Povázsai elvtársnak, mert jóra való technikus lett. Csak dolgozik, megy haza, sietni, azt nem mondhatjuk, sose siet, inkább andalog, végig az Andrássy úton, az állomás mellett kaptak lakást, megy haza a családjához, felesége már a másodikat várja, legföljebb akkor szól vissza, ha azzal heccelik, hogy na, te is ledolgozod a hatvanezret, mert hogy egy gyerek harmincezer, vagyis hogy any- nyival kevesebb a lakás utáni tartozása, szóval csak akkor inti le az okoskodó- kat, mert különben ma is elég csöndes. Majdnem jó- ravaló ember. Hogy még olvas-e, jár-e a könyvtárba, írja-e még a regényeit? Senki se tudja. Valahogy olyan zárkózott lett, amióta hazajött. Az apja azt kérdezte, ugye most már végleg hazajöttél, ő meg azt mondta, hogy húsz év. Nem gondolja, nem tudja, de akkor esetleg újra nekivág. Talán majd, ha nyugdíjas lesz, ráér újra beülni a Csabába, esetleg odébbáll, fölül a pesti gyorsra, beveszi magát a Vörösmarty cukrászdában, s eladja a regényeit, no meg újra írni kezd. Nem tud ő erről semmit, nem foglalkozik vele, nem is sejti, legföljebb legalul rejtezik benne valami. Nem megérzés, nem álmodozás, csak úgy valami. Nem ül be a Csabába, innen van, hogy senki se tudja, ír-e, családregényt olvas-e. Visszavonult. Megkomolyodott. Benőtt a feje lágya. Megjött az esze. Észhez tért. Csak ne lenne olyan gyanúsan csöndes. Régi rendőrismerősei először jól megnézték, megint belenéztek a kiléti igazolványába, nem munkakerülő-e, aztán erről is leszoktak. Vagy talán azok is nyugdíjba mentek, avagy máshová helyezték őket. Ajaj, Lingurár, amikor az hazajött, hogy nevettek a lányok. Megtelt élettel a Csaba. Lingurár ugyan nem szerette, ha hangoskodnak, de hát valahogy csak elviselte a körötte támadt zsivajt. Beletartozott az életébe? ö maga se tudta megmagyarázni. Csak valahogy mindig hazajött, a vonat mindig hazahozta, szombatra, vasárnapra ritkán maradt fönn. Ha Pesten maradt, mindjárt gyanús lett, a szajnai gyerekek, meg széplányok mindig bajt szimatoltak. Pedig sose történt más, mint hogy valamiért fönnrekedt. Például még elutazott Nándorfehérvárra, hogy meglássa, s a hétfői műszakkezdésre vissza is ért. A kalauz csak bámult, hogy ez meg hova utazik. Ha jól látom, éppen Lingurár megy ott. A színház előtt tolja a babakocsit, a felesége talán bevásárol. Nem néz semerre, csak előre, néha a kocsiba, nem mosolyog a kocsiba, csak mintha mosolyogna. Elég nehéz észrevenni az arcán, hogy mosolyog. Be se néz a presz- szóba, mármint nem les be a presszó ajtaján, amikor eltolja előtte a kocsit. Ha benézne, látná, hogy egy nálánál tán tíz évvel fiatalabb csabai pesti legény keresi a pénztárcáját, mert hogy fizetni kéne. Tóth Ernő: Szivárványkapu Múlt és jelen egy kötet lapjain Ördögh Szilveszter: Bizony nem haltok meg Kezdhetném úgy is, hogy még egyszer Ördögh Szilveszterről. Ügy is, hogy szubjektív jegyzetek róla, mert nem tagadom, elfogult vagyok a javára. Csodagyerek kora óta figyelem. Szeged, a Tiszatáj röpítette fel ezt a nevet. Csakhamar olvasótábor is to- borzódott köré, s a szakkritika is szemmel tartotta Veres Péter, Nagy Lajos nyomdokain haladó útján. A fiatal tehetség gyorsan az irodalmi élet élvonalába került. Nem csoda. Markáns egyéniség. Ez nyilvánvalóvá vált már az első, a Csikó c. kötet olvastán. írásai szerves kapcsolatot tartanak egymással. írásművészetében nem a novella az alapegység. Ördögh Szilveszterre nem az egyes novellák, hanem azok füzérei, a kötetté szerveződő művek a jellemzőek. Különösen sajátságos az, hogy ez írói világba nem a cselekményvezetés, hanem a belső hangulat megragadása, az ábrázolt környezet, a korfestés kalauzolja az olvasót. így ismertet meg bennünket az ördögh Szilvesz- ter-i látásmóddal. Ügy vélem, mindez különösen illik a Bizony nem haltok meg c. keretbe foglalt novellafüzérre. Ez az írói megoldás világhírű klasszikus elődökre tekinthet vissza, amelynek XX. századbeli magyar megvalósítását kapjuk a fiatal írótól. A címadó sor a kötet élén Gubis Mihály: Térháló álló, önkínzásig őszinte Ajánlásban olvasható: „Bizony nem haltok meg... megnyilatkoznak a ti szemeitek és olyanok lésztek, mint az Isten; jónak és gonosznak tudói...” A Lelkes Iván illusztrálta kötetből kivillan az író élményvilága, múltból hozott öröksége. A múlt és jelen ötvöződik a kötet lapjain. Ezt maga Ördögh vallja: „Föltámad a múlt, bárhol is van eltemetve. Megelevenedik az élő emlékezése láncán heted- íziglen. Hiába a poriadás, hiába a feledés. Elegendő csupán a képzelet magánya, a gondolat nyomorúsága, az érzékek riadalma, és meghasad a föld, gyökérrengeteget vetve ki magából.” Ismétlem, egy adott novella Ördöghnél csupán a kötet egy része. Nem önálló egység. Ezúttal 12 novellát, történetet olvashatunk. Némelyik már előző olvasmányvilágunkból ismert. Tucat, lazán összefüggő történet, amelyeket egy zártabb keret szorosabbra fog ösz- sze. Egy fiatal házaspár mély döbbenetének vagyunk tanúi. Felismerték, hogy „széttörtek egymástól”. Nem babonásak, de mégis borongva látják; — elérte őket is a házasságokra oly sűrűn veszedelmes hetedik év, és az ezzel járó válság. Egymás mellett — egymás nélkül élnek. — Léteznek. Páros magányban. Már a hallgatásuk is üres. Nem tudják; — miről hallgatnak, hallgathatnak ezután, öt éjszaka töprengését lessük meg. E keretbe ágyazza az író novellafüzérét, amely eli- bénk tárja a közelmúlt és a- mai magyar falu életét. A tűnt idők faluképe katolicizmusba merevedve tárul elénk. Itt él a „kisember”, akinek figurája feltehetően magát az írót formázza. Rokonítható a gyermek Ördögh Szilveszterrel. Kisemberünket több élethelyzetben • állítja elénk a kötet. Szerelmes _ kisiskolás, gyónásra készülő elsőáldozó, embemyi munkás a mezőn. S feltűnnek a falu más alakjai is. Láthatunk elesett öregeket, akik majdani sírjukat gondozzák, akik a temetőt félotthonnak tekintik, s az, akit utolsó nagy tett végrehajtása közben ért fel a halál... Ez a könyv ismerős korokat, s e korokhoz illő szereplőket idéz fel. Elénkvetí- ti az 1950-es évek magyar falujának képét. Itt van a bőrkabátos tsz-agitátor, a beszolgáltatásokra készülő parasztember. A feszültség, a szorongás légköre fojtogat. Hol van már mindez? Múlt. s végleg az, de a szorongás túlélte a kora 50-es éveket. Fojtogatja a kisembert akkor is, mikor a MIENK AZ UTCA! szövegű feliratokkal szennyezett házak közt, néptelen kísértetfalu- ban megy egy októberi reggelen iskolája felé. A történetek színhelye: a falu. A kor 1939-től napjainkig elér. Korunkat idézi az a falu, mely elénk állítja a válás küszöbéhez ért, de az asszony névnapját még utoljára megülő, vagy a 30 évi házasság után afféle kései tengerparti nászúira induló paraszt házaspárt. Kiélezett helyzetek, s olyan szituációk, kömy ezetra j zok, amelyek tegnapunkban elképzelhetetlenek voltak. A kerettörténet ifjú házaspárja eközben az ötödik éjszakát virrasztja át. Gyötrődnek, de ez éjjelen mintha megváltás, megkönnyebbülés jönne. Oldódik a feszültség és már nemcsak a közös gyermek tűnik közösnek együtt vállalt életükben. S ez fontos, mert „A gyerek nem lehet menedék soha ... Nekik egymásra kell virá- gozniok. Később — tudják önmagukról, pillangó fiuk távoli virágra száll. Ez a sorsa virágnak, pillének.” Virág — pille. Hadd jegyezzem meg, hogy a múltban Ördögh Szilveszter stílusjegyeiről szólva a „szikár”, „puritán” jelzőket írtam volna fel elsőnek. Most nem. Más mű — más nyelv. Sőt egy köteten belül is. A keret és a beépített novellafüzér más és más stílussajátosságokat hordoz. A nagy realista elődöktől némi elszakadás jelei mutatkoznak. A kihalt őszi faluban iskolába térő gyermek borzongató útja, a kiáltó feliratokkal bepiszkolt házak, a néma utcák, a lélekegyedül haladó gyermek rajza Kaffkára emlékeztet ördögh Szilveszter ifjú házaspárja kutatja: — Mi kötheti még őket össze? Az író keresi, mi köti őt az íráshoz? A novellák előtti kis elmefuttatások és a már említett Ajánlás is feszegeti ezt a kérdést. írói lelkiisme- retvizsgálat után Ördögh arra keresi a választ: Mi végre írok? — Lehet-e megkerülni ezt. Lehet-e nem írnom? S mi a végeredmény? — Az, hogy —: Nincs kibúvó. Ördögh Szilveszter ír, mert ez a dolga. Nem tehet mást. Végezetül még egy kérdés. Mit nyújt ez az írásművészet az olvasónak? — Gyönyörködést és tapasztalást. Ez új kötetből megtudhatjuk, hogy véglegesen nem múlunk el. Nem halunk meg, mert Ördögh Szilveszter is tanú arra, hogy mindenkor őseink szólnak hozzánk. Jelenünkben a jövő perspektívája is fénylik. Az élet, a fejlődés dialektikus. Jó mottó tehát a kötethez választott néhány József Attila-sor: „Csak ami nincs, _ annak van bokra / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra." E viliódzó percekből építkezik és szélesíti világképünket, társadalomlátásunkat az író. (Magvető, 1979.) Szabad Olga
