Békés Megyei Népújság, 1980. december (35. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-07 / 287. szám

1980. december 7., vasárnap IgHsUMM SZÜLŐFÖLDÜNK Tollúk nem vonult nyugdíjba Ismerős nevekkel találkozik e hasábokon az olvasó. Cserei Pál, Deák Gyula, Demény Gyula, Iván László, Kasnyik Judit, Machalek István, Pásztor Béla, Rocskár János, Varga Dezső írásait, fotóit éveken, évtizedeken át megtalálták a lapban. Hosszabb, rövidebb ideje vala­mennyien — közülük többen megrokkant egészségi ál­lapotuk miatt sajnos korábban — tőlünkrvonultak nyug­díjba. Ez azonban nem jelentette a laptól való elszaka­dást, mert mint a következőkből is kiderül, ma is gyak­ran jelentkeznek írásaikkal, fotóikkal. Ezúttal, a magyar sajtó napja alkalmából, mi írunk róluk. S ha a hang­vétel személyesebb a megszokottnál, kérjük nézze ezt el az olvasó, hiszen a tanítványok írják. Cserei Pál „A szellemi erő nem nyugál­lományú” — mondja beszél­getésünk elején Cserei Pál, a Népújság nyug­díjas főszerkesz­tője. Ez a jó ér­telemben vett nyugtalanság, tenniakarás vezérli 30—40 évig, amikor külső munkatársként, aktív újságíróként és vezetőként munkál­kodik a jobb, szebb társadalomért. Hamar bekapcsolódik a munkás- mozgalomba, hiszen 1946-ban párt­titkár Szarvason. Az írás fiatalon a hatalmába keríti. Az MSZDP napi­lapjában, a Népszavában 1940-ben jelennek meg első versei, riportjai, a Szabad Szó és a Szarvasi Hírlap is közli írásait. A felszabadulás után társadalmi munkásként tagja a Szarvasi Hír­lap szerkesztő bizottságának, majd 1947 májusában hivatásos újságíró lesz. Két évvel később a megyei la­pok összevonásakor Békéscsabára ke­rül, a Viharsarokhoz. Ennél az új­ságnál dolgozik 1975-ig, nyugdíjba vonulásáig. Persze, közben nagyon sok minden történik. Zaklatott na­pok, hetek jönnek 1956 októberé­ben, amikor megszüntetik a párt lapját, a Viharsarok Népét. De nem kell sokáig várni, mert no­vember 5-én az országban elsőként jelenik meg a Békés megyei Nép­újság, zászlajára tűzve a munkások és a parasztok államának megszilár­dítását. A konszolidáció első évében, 1957 tavaszán nevezik ki főszerkesztőnek. Talán ecsetelni sem kell, hogy mi­lyen szerepe volt akkoriban a me­gyei pártbizottság és tanács lapjá­nak a párt újjászervezésében, a szo­cialista mezőgazdaság átszervezésé­ben, a nagyüzemi formára való át­térésben, később az új gazdaságirá­nyítási rendszer elfogadtatásában. Az 1960-as évek elején szorgalmazza a megye kulturális felemelkedését, így születik meg a 20 éves múltra visszatekintő Köröstáj. A szellemi erő nem nyugállomá­nyú. Ezt vallja ma is. Az alföldi falu társadalmi, gazdasági átalaku­lása izgatja. Most is ezen dolgozik, közben novellákkal, tárcákkal, útle­írásokkal jelentkezik a Népújság ha­sábjain. Munkásságáért többször kapott magas párt- és állami elisme­rést S. S. Deák Gyula 1933-at mu­tattak a naptá­rak. Szeghalmon, egy kisdiák nya­ranta rikkancs­nak szegődött, így kereste meg az irkára, tan­könyvre valót. Ha a cipekedés közben elfáradt, behúzódott az árnyékba és bön­gészte a lapokat. Tűnődött, hogyan is készül az újság. Deák Gyulának életében ez volt az első találkozása a sajtóval. Az elemi iskola után asztalosmesterséget tanult, és a szakmájában dolgozott 1949-ig. A közügyek mindig érdekelték, így hát egyre nagyobb feladatokat ka­pott a mozgalmi munkában: a szeghalmi pártszervezet vezetőségi tagjává választották. — E megbízás kapcsán kerültem közelebbi ismeretségbe a sajtóval — emlékezik vissza a kezdetre. — Mint propagandistának, 1950-től je­lentek meg írásaim a pártéletről a Viharsarok Népében. A szeghalmi járási pártbizottságtól küldtek párt­iskolára. Eleinte nem tudtam, miért kell ott nekem a faliújságra hetente cikket írni. Három hónap után de­rült ki, hogy újságírói feladatokkal bíznak meg. Így kezdődött, hivatalosan 1954. október 22-én Deák Gyula újság­írói pályája a Viharsarok Népe szerkesztőségében, ahol a pártrovat vezetését bízták rá. — Legelső feladatul egy vezércik­ket kellett írnom — meséli Gyula bácsi. — Megkínlódtam vele én is, meg a főnökeim is, míg megjélent. A publicisztikai műfajjal végleg el is jegyezte magát. Hittel, kom­munista meggyőződéssel írt sokféle témáról, de mindig egy ügyért, el­hivatottan. S később erre nevelte a fiatalokat is, akikkel szívesen, nagy türelemmel foglalkozott. Életút járói még annyit: 1957. má­jus 12-től a Békés megyei Népúj­ságnál folytatta újságírói tevékeny­ségét, a lapnak 1959-től 1977-ig, nyugdíjba vonulásáig főszerkesztő­helyettese volt. S végül, munkájá­ról beszéljenek a kitüntetések: a Felszabadulási Jubileumi Emlék­érem, a Munka Érdemrend ezüst, a Haza Szolgálatáért érdemérem arany fokozata és természetesen írá­sai, az -emlékezetes „Névtelen gya­logosok” című vezércikk, a szülőfa­lujáról szóló riport és a többi írás, amit őriznek a újságkötegek. * T. I. Demény Gyula Csaknem két évtizeden át la­punk számaiban megjelent fotók legtöbbje alatt ez az aláírás volt olvasható: Fotó: Demény. Így, legtöbbször ke­resztnév nélkül. Mi, a . kollégái, akkor is tudtuk, ma is mondjuk: a régi-kedves magasnyomású tech­nikával nyomtatott Népújság olda­lain megjelent képeknek márkája volt a név. Negyedik éve nyugál­lományban tölti napjait Demény Gyula, a fotóriporter ... A szép és mozgalmas gyerek- és ifjúkor után az ötvenes években színművész volt. Mai kedvenceink­kel játszott egy társulatban, majd a Jókai Színház tagja lett. S a fotó­zás? „Nyolcéves koromban vettem először fényképezőgépet a kezembe” — mondja. A színészet mellett sok szabad ideje volt, s nem a kávéhá­zakban, presszókban, hanem a fény­képezőgéppel töltötte ezt az időt. Először a csabai színháznak, majd 1962-től • rendszeresen lapunknak fényképezett. Akkortól még főállás­ban a színház, és néhány év múlva piegf ordítva: főállásban már a szer­kesztőség tagja. „Mindig, minden­kinek a fotóigényét a legjobb tudá­som szerint, azonnal akartam ki­elégíteni!” — foglalja össze e «hi­vatás egy mondatba sűrített hit­vallását. A szabott munkaidő nél­küli, csodálatos és kevésbé csodála­tos napokat, élményeket tartogató, alkotói életet egy infarktus vágta el: A mindig vidám, jó kedélyű, s nemcsak körünkben ismert és nép­szerű Demény Gyula ezt a kényszer­nyugdíj asságot is a tőle megszokott humorral, „egészségben” éli. „A szerkesztőségi élet mindennapjai és élményei azért hiányoznak. A mű­vészi ambícióimat a Jókai Színház bemutatóinak fényképezésében élem ki, már húsz éve csinálom, nagy- nagy örömmel. És a szlovák nyelvű nemzetiségi lapnak, a Ludovénak is dolgozom; fotósként és újságíró­ként. A hétvégeken? Szarvason van egy kis telkem, vár a kert és a ha­lak ... Ha éppen nincsen dolgom, hát keresek magamnak valami csi- nálnivalót, barkácsolok . pj. l. Iván László A szobában Tücsök, a japán pincsi és Strici, a jóságos cicahan- cúrozik. Körben könyvek, az író­asztalon „mun­karendetlen­ség”. Egy levél vár válaszra, Tóth III. Matyi, a híres nagyváradi futballista címezte svédből. A feladón ez áll majd: Iván László, Gyula. Vagyis Laci bácsi, ahogy legtöb­ben ma is szólítják Gyulán az ősz hajú, nyugdíjas hírlapszerkesztőt. Több mint negyven esztendőt töltött a pályán. Mennyi kézirat. — Harmincnégyben érettségiztem, s azon a nyáron már én szerkesztet­tem az Esztergom és Vidéke című, hetente kétszer megjelenő lapot. Ma­gyartanárom, Magasi Artúr levelet írt: íróember lettél, Lacikám, örülök neki. Életem egyik nagy élménye, hogy találkoztam Babitsosai. Megen­gedte, hogy mesternek szólítsam, és azt mondta: látok benned hajlamot az írásra, de ne újságíró legyél. Ez volt a legnagyobb biztatás. Aztán Győr következett, a Függet­len Kisgazda, majd az ottani Nem­zeti Hírlap. „Egyszer megtudtam, hogy másnap átutazik a városon Da­rányi Kálmán. Reggeltől estig vár­tam a Fehér Hajóban, de reggel az első oldalon megjelent a miniszter- elnökkel készített interjú.” Később nagyváradi riporter, ahol a legna­gyobb erdélyi politikus, Paál Árpád volt a „Magyar Lapok” főszerkesztő­je. „Mennyi emlék. Sajnos a doni frontról is, ahol haditudósítóként dolgoztam.” Budapest, újra Győr, utána Pécs, a Dunántúli Népszava. És egy szép állomás, 1963-tól a Gyu­lai Hírlap. „Cserei Palival és Deák Gyuszival tíz perc alatt megbeszél­tünk mindent, amikor idejöttem. Jól tudtunk együtt dolgozni.” Tizenkét év, két hónap és két nap, ennyi ide­ig állt a Gyulai Hírlap impresszu­mán, szerkeszti: Iván László. „Mindig vidéken voltam riporter. Hogy nagyon szerettem csinálni? — elképzelni sem lehetett volna más­képp. Nem bántam meg, hogy Gyu­lát választottam. Gyönyörű város, és közel van Nagyvárad, ahová családi szálak is kötnek. Pihengetek, de né­ha dolgozóba a helyi román nyelvű lapnak, máskor Pozsonyba, Győrbe és a Népújságnak is.” f. I. Kasnyik Judit Nehéz megír­nom ezt a ripor­tot, két okból is. Az egyik, hogy Kasnyik Jutká­val évekig dol­goztunk közvet­len munkatár­sakként egy ro­vatban, sőt egy szobában is. ha a bőség za­varával küszködök, s nem ' tudom, hogy nehéz gyerekkora, a veszprémi pályakezdés, vagy a szerkesztősé­günkben eltöltött idő az, amely eb­ben a róla szóló riportban a leglé­nyegesebb lenne. A másik ok — s talán ez a sú­lyosabb nehézség —, hogy annak ide­jén, amikor elkezdtem itt a munkát, ő volt az, aki szárnyai alá vett. Mint később bebizonyosodott, minden fia­talt szívesen fogadott, s ha bármi problémánk volt, készséggel sietett a segítségünkre, később belpolitikai rovatvezetőként is. Ma is, ha el-ellá- togat a szerkesztőségbe, nemegyszer kikérem véleményét. Így, a tanítvány ír mesteréről. Nem csoda hát, ha előre félek, vajon hogy tetszenek neki ezek a sorok... Azért, bár máig is nemegyszer ta­lálkozunk, elmentem hozzá, nyugdí­jasidejéről beszélgetni. Ügy esett, hogy beteglátogatás lett a dologból: éppen egy meghűlést igyekezett ki­heverni. Ez persze cseppet sem za­varta jó kedélyét, jólesett a beszél­getés. A kérdésre, hogy hogy érzi magát otthon — ez év márciusában egészségi állapota miatt ment nyug­díjba — előbb rávágja jól, aztán so­rolni kezdi, mi mindennel tölti nap­jait. „Rengeteg időt töltök rádió­hallgatással. Még tán soha nem vol­tam olyan tájékozott kül- és belpoli­tikai téren, mint amióta itthon va­gyok. Emellett több idő. jut az új­ságok, folyóiratok, könyvek olvasá­sára is. No és a főzés... Mindenféle új recepteket próbálok ki, amelyek sikerét a családon mérem le. Leg­utóbb marhasültet csináltam gombá­val, nem is rossz. De a szépasszony- lába vagy a diszkosztál sem megve­tendő falat. Mindezek mellett renge­teget utazok, van Csopakon egy kis telkünk, vagy a testvéreimhez Bu­dapestre és Szarvasra. Egyszóval, egy percig sem unatkozom ...” n. A. Machalek István — Immár más­fél éve, hogy súlyos szembe­tegségem lepa­rancsolt a pályá­ról. Most, hogy megpróbálom visszaidézni a múltat, bár­mennyire is tö­röm a fejem, nem tudom eldönteni, hogy ki keltette fel bennem az érdeklődést a sportújságírás iránt? Talán édes­apám, aki tizenévesen egy szer­kesztőségen dolgozott? Esetleg Ben­csik Máté, akinek a cukrászdájában Nem csoda hát, egy protekciós adag fagylalt elfo­gyasztása közben beleolvashattam a Népsportba? Vagy kedves magyar­tanárom, Zsilák Mihály, netán ed­zőm, Hámori János? Bárhogy is volt, 13 éves koromban írtam le először, hogy sportújságíró szeretnék lenni — mondja Machalek István. — Egy ideig külsősként dolgoztál, majd 9 év után, 1964-től rád bízták a sportrovat szerkesztését. — Jártam olimpián, világbajnok­ságon, készítettem interjút világ- és Európa-bajnokokkal, vesztettem el sajtópert és kaptam névtelen levele­ket. Szereztem barátokat, és hogy is mondjam, ellenségeket is. — Mire emlékszel legszívesebben? — Arra az esetre, amelyből nem született,ugyan cikk, mégis, minden napvilágot látott sornál jobban se­gítette egy kis szakosztály előbbre- lépését. Történt, hogy hat évvel ez­előtt Békésszentandráson 6 verseny­kajak elárverezését tervezték, mert a sportegyesület nem tudta kifizet­ni a vadonatúj hajók árát. Prózai pka volt, az egyik „mecénás” nem küldte meg az egyesületnek a meg­ígért támogatást. Beszéltem min­denkivel, tervezgettem a nagy lelep­lező riport mondatait. Aztán gon­doltam egyet, és elmentem a me­gyei tanács akkori elnökhelyettesé­hez, s beszámoltam a történtekről. Ö végighallgatott, majd telefonálni kezdett. Arra kért, várjak néhány napot, addig ne mártsam vitriolba a toliam. Nos, néhány nap múlva csengett a telefon, a vonal végén a szentandrási sportegyesület elnöke örömmel tájékoztatott: megkapták a pénzt, kifizették az adósságot. Arra kér, ne írjam meg a riportot. Ter­mészetesen igent mondtam. A szen­zációsnak ígérkező riport így elma­rad, mégsem bántam meg. F. I. Pásztor Béla Lapunk rend­szeres olvasói­nak aligha tűnt fel, hogy Pász­tor Béla, a Bé­kés megyei Nép­újság gazdaság- politikai rovatá­nak egykori munkatársa esz­tendők óta nyug­díjas már. Nevével ugyanis rendszeresen találkozhatnak a lap hasábjain, ahol továbbra is első szá­mú népszerűsítője az eredményes újítóknak, de ugyanilyen szívesen, szívvel ír a munkában élenjárókról, szót emel az emberhez méltó mun­kakörülményekért, s nem egy mun­kabrigád még ma is az ő írása nyo­mán válik ismertté megyeszerte. Nem titok, írásainak szereplői is jól tudják, hogy tollhegyre kívánko­zó történeteikkel, panaszaikkal, hír­adásukkal most is minden munkanap ugyanott kereshetik fel az „öreg” újságírót, ahol eddig is: a Népújság szerkesztőségében. Fáradtságot nem ismerve, az aktív munkatársakkal egy időben érkezik, s az utolsókkal távozik, hacsak egy-egy elnyúló asz­talitenisz-mérkőzés közbe nem szól, amelyben ritkán szerepel a veszte­sek között. Hogy mi vezérelte a pályára, arról így regél: — Aki visszaemlékezik az ellenfor­radalom utáni időkre, tudja, hogy akkoriban nemigen akadt munkale­hetőség. Mint többeket, engem is „racionalizáltak”. Kaptam ugyan se­gélyt, de abból családostól megélni nem lehetett. Eleinte a Békés megyei Népújságnak tudósításokat küldtem, amelyek sorra-rendre megjelentek. Egy szép napon, 1957 novemberé­ben, a szerkesztőség belső munka­társa lettem. Köztudottan nem volt könnyű az újságírók helyzete. Az enyémet még nehezítette, hogy az Orosházi Hírlap szerkesztőségéhez osztottak be. öt évig jártam naponta Csabáról Orosházára és vissza. Hát így kezdődött... Illetve úgy — miként azt Pásztor Béla egy országos pályázaton díjat nyert visszaemlékezésében maga is megírta —, hogy sok-sok viszontag­ságon át, a hírhedt Margit-körúti fogházból megszökve végül a szovjet csapatokkal együtt járta végig az ország felszabadításának állomásait. — k. e. p. — Rocskár János A szerkesztő­ségi titkárnő forgatta, néze­gette a kéziratot. „Tudja mit? Mu­tassa meg Rocs­kár elvtársnak a cikket, ő a bel­politikai rovat vezetője.” Kissé megilletődtem, hiszen írásait ismerve, kemény, határozott embernek tetszett. A sze­mélyes találkozás eloszlatta a kéte­lyeket. Akkor és a későbbiekben is segítőkész, csupa szív, egyenes jel­lemnek bizonyult. Nem ingadozott, tévelygett,; az elkötelezettséget, a közéletiséget nagyon komolyan vet­te. Életútja is ezt példázza. Egyszerű családból származik, az édesapja 1919-ben a Vörös Hadsereg egyik parancsnoka volt. A felszaba­dulás után, 1948-ban kerül szülővá­rosába, az Orosházi Hírlaphoz gya­kornoknak. Egy évvel később már felveszik a Magyar Üjságírók Or­szágos Szövetségébe, hivatalosan is újságíró lesz. Az 1950-es években tudósítója a Magyar Távirati Irodának, dolgozik Gyulán, az Alföld című lapnál, majd Békéscsabára kerül a Viharsarok­hoz, ahol tagja lesz a szerkesztő bi­zottságnak és a pártrovatot vezeti. Ott van a népfront megalakulásánál, 1954-ben pedig kinevezik a Hazafias Népfront megyei titkárának. Az el­lenforradalom után a munka ismét a párt lapjához szólítja. A Békés megyei Népújság 1956. november 5- én elsőként hirdeti az országban a forradalmi munkás—paraszt kor­mány programját. Nagy nehézségek közepette mindössze ketten készítik a lapot, az egyik ő. Később, 1957 végén újra haza ke­rül, az önálló újságként megjelenő Orosházi Hírlaphoz, amelynek fele­lős szerkesztője egészen 1961-ig. Ez­után a Népújságnál főmunkatárs­ként, olvasószerkesztőként, belpoliti­kai rovatvezetőként dolgozik. Meg­romlott egészsége miatt 1980. április 1-én megy nyugdíjba, mint főszer­kesztő-helyettes. Újságírói, társadal­mi tevékenységéért, két évtizedes parlamenti tudósításaiért megkapja a Munka Érdemrend ezüst, a Béké­ért emlékérem arany fokozatát, az MSZBT-aranyérmet, a kiváló mun­káért járó kitüntetést, sok tanácsi elismerést. A napok nem telnek tétlenül, dol­gozik. „Harminc év újságírói élmé­nyét dolgozom fel olvasmányos, a humort sem nélkülöző formában” — mondja újságok, kéziratok halmaza közül. S. S. Varga Dezső Varga Dezső, a Békés megyei Népújság nyug­díjas olvasószer­kesztője az 1940- es évek máso­dik felétől 1977- ig az újságírás minden lépcső­jét, stációját vé­gigjárta. A fel- szabadulást megelőzően három és és fél évig illegális tevékenységéért börtönben volt. A szabadság első napjaitól a pártközpontban dolgo­zott, s az első MADISZ-brigáddal Tatabányán részt vett a széncsatá­ban. — A 9-es aknán szerzett élmé­nyeimet papírra vetettem, és az írást felvittem a Szabadsághoz, a kommu­nista párt délutáni lapjához. Vala­mit közöltek is belőle, majd néhány hét múlva a sajtóosztályra hívattak, s így kerültem „néhány hónapra” Békés megyébe, a „Viharsarok” szer­kesztőségébe. Azóta 34 év telt el, s Varga Dezső ennyi idő alatt dolgozott a lap min­den rovatánál, volt főszerkesztő, ol-( vasószerkesztő, főmunkatárs, ahogy éppen a szerkesztőségi munka dik­tálta. Kötődése a tájhoz, az itt élő emberekhez meghatározóvá vált. Mindezek sodrában pedig fél szemmel mindig a toliforgatás más műfajai felé kacsingatott. Egy idő­ben a Rádió Kabarészínházának ál­landó szerzője, de írásai, novellái megjelentek más lapokban és folyó­iratokban is. Hat helytörténeti köny­vet írt. A gazdag életúton természetesen nemcsak a krónikás környezetében történnek közkinccsé teendő dolgok. Van úgy, hogy az események fősze­replőjévé maga az újságíró válik, de szerénysége tiltja, hogy erről min­denkinek beszámoljon. Ilyen sztorija minden szerkesztőnek van. Varga Dezső a következőre emlékezik leg­szívesebben : — Én .fedeztem föl” a Bánfi-haj- szeszt, azaz én írtam először a fel­találóról, aki ennek nyomán indult el csodaszerével a világhír felé. Az­óta, sajnos, én is kopaszodom... A tolla viszont megmaradt Varga Dezsőnek. S bár betegsége miatt kellett „megválnia” a laptól, a mun­kát nem hagyta abba. Nem is tehet­te, hiszen a sok régi ismerős mindig témát ajánlva köszönti ma is, írásra serkentve az újságírót, aki Békés­csabán a városi munkásmozgalmi történelmi bizottság tagjaként is tel­jesít megbízatásokat — erejéhez ké­pest. K. E. P.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents