Békés Megyei Népújság, 1980. december (35. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-21 / 299. szám

1080. december 21., vasárnap A Jókai Színház vendégszereplése Jugoszláviában Búcsúfogadás a színház próbatermében. Középen Izelle Ká­roly. balra Rencz Antal (A szerző felvételei) Békéscsabán, a Volán Vállalat KISZ-klubjában nyitották meg Varga János amatőr festő kiállítását. A megnyitó közönsége 29 olaj-, akvarell- és pasztellképet láthatott; sokan érdek­lődtek a kiállító munkássága, tervei iránt. Képünkön Varga János az érdeklődők körében Fotó' Gál Edit ÚJSÁGHÍR: Jugoszlávia és Magyarország kulturális egyezménye, illetve Zrenja- nin és Békéscsaba testvérvá­rosi kapcsolata alapján de­cember 15-én háromnapos vendégszereplésre utazik a Békés megyei Jókai Színház társulata. A színház tagjai Illyés Gyula: Bolhabál cí­mű kétrészes zenés kópéjá­tékát mutatják be Zrenjanin és Törökbecse közönségének. a Ragyogó téli napsütésben tettük meg a csaknem hét­órás utat Békéscsaba és Zrenjanin között a színház kényelmes autóbuszán. Dél­után fél 2-kor égővörös szegfűcsokorral, szívélyes ba­ráti szavakkal Izelle Károly, a Tosa Jovanovics Népszín­ház dramaturgja fogadta a 41 tagú csabai delegációt a zrenjanini Vojvodina Szál­ló halijában. Már az első, a bemutatkozó pillanatok je­lezték, hogy a soknemzetiség- lakta, megyeszékhelyünkhöz igen sok mindenben hason­latos, nyüzsgő hétköznapú városka forró baráti érzé­sekkel fogadja a Magyaror­szágról jött delegációt. Amíg a „műszak” (a ven- dégszereolésre érkező társu­lat díszletmunkásai, a tech­nikai személyzet) a zrenja­nini népszínház kívülről nem éppen jellegzetes, de belső kiképzésében műemléki és az elmúlt századok színpadi sikereit levegőjében kon­zerváló épületének színpa­dán az este fél nyolckor be­mutatandó Bolhabál díszle­teit szerelték, mód volt ar­ra, hogy ismerkedjünk a színházzal, a várossal, a bá­náti városka szimpatikus hétköznapjával. Öt órakor magiszter Nikola Medvedev, a népszínház igazgatójának vezetésével ünnepélyesen fo­gadták a vendégeket a szín­ház barátságosan berende­zett próbatermében.' A ko­rábbi csabai és zrenjanini vendégszereplések alkalmá­val szövődött barátságok em­lékének felelevenítése mel­lett az újak megalapozására is mód nyílhatott. Ekkor je­lentette be az igazgató: a ma esti előadásra már na­pokkal ezelőtt minden jegy elkelt... Pedig a Békéscsa­báról küldött plakátok a postán elkallódtak, mindösz- sze két szerény szórólap hirdette Zrenjaninban a Jó­kai Színház vendégjátékát... £ A magyar ajkú lakosság töltötte meg a három és fél száz néző befogadására al­kalmas színháztermet, no meg a „rendellenesen” beál­lított pótszékeket. Nem is lehetett megszámolni, hány­szor szakította meg az elő­adást a nézők nyíltszíni tap­sa. Az előadást záró nép­táncrész a produkció elis­merésének ritkán látható formájában, a nézők szemé­ből kicsorduló könnyekben nyert kifejezést... Különö­sen nagy tapsot kapott For­gács Tibor, Dzsupin Ibolya, Horányi László, Vajda Már­ta, valamint a „summások” közül Hodu József és Géczi József, továbbá a díszlet, amely Schéner Mihály fes­tőművész keze munkáját di­csérte. Hasonlóképpen üte­mes taps köszöntötte a da­rab rendezőjét, Rencz Antalt is. £ Kedden délelőtt, amíg a részvevők az előző esti elő­adás és az utazás nem kis fáradalmait kipihenték, dr. Keczer Andrást, a Jókai Szín­ház igazgatóját fogadta Vojin Kovacsevics, a zrenjanini kulturális érdekközösség tit­kára (hazai vonatkozásban ez a városi tanács művelő­désügyi osztályvezetőjének felel meg). A találkozón az októberben alakult, 1981 ja­nuárjában már napi rend­szerességgel jelentkező he­lyi rádióállomás riportere interjút is kért a csabai színház igazgatójától és Vo­jin Kovacsevicstól a két vá­ros kulturális, ezen belül is a színházak kapcsolatáról. Az interjút még aznap dél­után 2 órától sugározta is a 100 kilométer körzetben adó zrenjanini rádió. £ Délután 3 órakor indult a „műszak” két kamionszerű autója, majd öt órakor a busz a következő fellépés színhelyére, Törökbecsére. A négy évvel ezelőtt avatott, mindennel felszerelt, ultra­modern művelődési ház nagytermének bejárata előtt már hat órakor sok százan várakoztak. Ha úgy tetszik: a nagyközség apraja-nagyja kíváncsi volt a csabai színé­szek Bolhabáljára. Közben némi technikai probléma is adódott: a színpad méretei csak azt engedték meg, hogy az úgynevezett tájdíszlettel játsszák el a népi humor legjavát adó komédiát. Ez a röpke technikai probléma természetesen alig zavarta a színészeket, a „műszak”-ot. Zavartalanul, az új helyzet­hez is nagyszerűen, élményt nyújtóan alkalmazkodott a társulat. A siker? A zrenja- ninihoz hasonlatosan ferge­teges, minden poénhoz il­leszkedő, meleg hangulatú volt. S bár a darab végére a függőlegesen mozgó függöny elromlott, ez nem gátolta meg abban a résztvevőket, hogy sokszori meghajlással köszönjék meg a törökbe­csei közönség tapsát... £ A vendégszereplés utolsó napján, szerdán reggel nyolc órakor volt ébresztő. A cso­magolás után a zrenjanini színház említett próbatermé­ben, terített asztal mellett búcsúfogadással lepte meg a vendéglátó a Békés megyeie­ket. Az igazgatói búcsúsza­vakban szó volt arról is, hogy a Tosa Jovanovics Népszínház úgy tudta csak fogadni a szeretett vendége­ket, hogy néhány nappal ez­előtt romániai vendégszerep­lésről érkezett haza, no és ezekben a napokban az új­vidéki televízió teljes stábja felvételeket folytat a színpa­don. Mégis a csabai társulat mind a 41 tagja megállapí­totta, hogy a legnagyobb ba­rátsággal, az egyetemes kul­túra követeként, forró szere­tettel fogadták. Magiszter Nikola Medvedev, a zrenja­nini színház igazgatója egy vajdasági iparművész alko­tását, dr. Keczer András pe­dig egy magyar alkotó tűz­zománc faliképét nyújtotta át a találkozás emlékeként. A beszédekből az is kicsen­gett, hogy a két színház kapcsolatát tovább kellene erősíteni, hiszen művészeti tapasztalatcserékre, egymás tevékenységének részletes megismerésére az elmúlt évek alatt még nem volt le­hetőség. Itt elsősorban ren­dezők és díszlet-, jelmezter­vezők cseréjére, a másik nemzet drámáinak komplett színpadra állításának cseréi­re gondolt mag. N. Medve­dev és dr. Keczer András. £ Az utolsó nap programjába még beletartozott az újvidé­ki színház építkezésének megtekintése. A grandiózus méretű és technikai színvo­nalú, opera-, balett-, más zenei és drámai előadások megtartására alkalmas, két színpadú és külön zenete­remmel rendelkező (össze­sen közel két és fél ezer személy befogadására alkal­mas nézőterű) színházat a tervek szerint a jövő év feb­ruárjában avatják fel. A 14x14 méteres színpadhoz sokszoros alapterületű hát­só és oldalszínpadok, 240 vonalas komputerizált vilá­gítástechnikai berendezés, világviszonylatban is korsze­rűnek számító egyéb szín­padtechnika tartozik. A színházépület kívülről fehér keménymészkő-borítású. ■ £ A fárasztó, de élmények­ben dúskáló három nap után szerda éjszaka tért ha­za a Jókai Színház vendég­szereplő társulata. Űjabb ba­rátságok, kapcsolatok szö­vődtek. Úgy váltunk el, hogy 1981. tavaszán Békéscsabán találkozunk... Nemesi László Karácsonyi hangversenyek megyénkben A Békés megyei Művelő­dési Központ az elmúlt év­ben Békéscsabán rendezett először karácsonyi hangver­senyt. A sikerre való tekin­tettel az idén ismét ehhez hasonló rendezvényre invi­tálták a napokban a megye- székhely zenekedvelő közön­ségét. A hét végén, vidéken is rendeznek ilyen hangver­senyeket. Pénteken, decem­ber 19-én Békésen a városi tanács nagytermében, teg­nap, szombaton pedig a me- zőberényi művelődési köz­pontban lépett fel a Békés­csabai szimfonikus zenekar, Martos László vezényletével. Mindkét előadás — hasonló programmal — este 7 óra­kor kezdődött. Műsoron Händel „Vízizene” és Vival­di jól ismert műve, a „Négy évszak” szerepelt. Az est szólistája Kiss András hege­dűművész volt. Műsorismer­tetőt mindkét helyen Pándi Marianne zenetörténész tar­tott. A hangversenyeket nagy érdeklődés kísérte, ezért a jövőben hagyománnyá sze­retnék tenni megyénkben e rendezvényeket. Országos fotópályázat A Debreceni Orvostudo­mányi Egyetem KlSZ-szer- vezete, a Hajdú-Bihar me­gyei Állami Építőipari Vál­lalat KISZ-bizottsága, vala­mint a DOTE közművelődé­si bizottsága országos fotó- pályázatot hirdet „Dolgos hétköznapok — diákélet — tanulás” címmel. A pályá­zaton mindenki részt vehet, aki 35 éven aluli fiatal, és hivatásszerűen nem foglal­kozik fotóművészettel. A pá­lyázat jeligés; tetszőleges számú fényképfelvételeket, illetve sorozatokat lehet a pályázatra beküldeni. A fel­tétel: a kép hosszabik olda­la 40 centiméternél rövidebb nem lehet. A pályaműveket 1981. február 28-ig kell be­küldeni a Hajdú-Bihar me­gyei ÁÉV KISZ-bizottságára (4041 Debrecen, Kálvin tér 11.). mellékelve a nevet, pontos lakcímet és a foglal­kozás megnevezését is tar­talmazó lezárt, jeligés borí­tékot. A zsűri tíz díjat (értékes pénzjutalmakat), va­lamint különdíjakat ítél oda, amelyeket a jövő évi forra­dalmi ifjúsági napok rendez­vényeként, ünnepélyesen ad­nak át. A legjobb képekből kiállítást is rendeznek. Rész­letesebb felvilágosítást a rendezőszervek adnak. Faluházat avattak Az országban egyedülál­ló intézményt, faluházat avattak szombaton a Zala megyei Dióskál községben. A Népművelési Intézet pályá­zatára a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatóinak egy csoportja készítette el a fa­luház terveit, és a létesít­mény az Országos Közműve­lődési Tanács támogatásával épült fel. A faluház építését a község művelődési igé­nyeire vonatkozó szociológiai felmérés előzte meg. A mint­egy félezer négyzetméter alapterületű emeletes épület nagyterme mozgatható vá­lasztóelemekkel több részre osztható, így olvasót, zene­szobát, és más helyiségeket is kialakíthatnak belőle. Az emeleten kapott helyet a ki­állításra alkalmas galéria, a könyv- és folyóirattár, s ott vannak a szakköri helyisé­gek is. Énekelni jó Ezt mondják mindazok, akik valaha is karénekesek voltak, gyerekek, felnőttek, idősek, fiatalok. Ezt vallják a Dél-alföldi Tégl.a_ és Cse­répipari Vállalatnál is, akik hosszabb vagy rövidebb ide­je a Békéscsabai Munkás Dalkör tagjai. Akár a nagy együttesben, akár mint tég­lagyári kamarakórus lépnek nyilvánosság elé. Mint. leg­utóbb a téglaipar országos kulturális seregszemléjén Budapesten, ahol meg is sze­rezték az elsőséget. De még egy másik díjat is hazahoz­tak; a komoly zene kategó­riájában R. Szabó Attila gi­tárral a második lett És a háromszáz résztvevő közül ő kapta a vezérigazgató kü- löndíját. Egy kéthetes kül­földi utazást. — Az éneklés régi mun­káshagyomány — mondja Sicz András párttitkár —, magam és feleségem is hosz- szú évtizedek óta kórustagok vagyunk. Én még az Erzsé- bethelyi Földmunkás Kórus­ban kezdtem, egészen fiata­lon, s büszke vagyok rá. hogy Kodály Zoltán is meg­hallgatott bennünket, ami­kor a harmincas évek végén Békéscsabán járt. Természe­tes, hogy mindent megtet­tem, úgy hat évvel ezelőtt a munkásdalkör átszervezé­sekor, hogy tőlünk is minél többen jöjjenek énekelni. Főként fiatalok. Jöttek is. Huszonöt kó­rustagot számlálnak a válla­latnál, s most hetükkel be­szélgetünk a kultúrotthon- ban. Munkások, adminiszt­ratív dolgozók és két óvó­nő. Először az előbb emlí­tett kettősség kerül szóba. Valahogy az élet hozta ma­gával, a szükség. Ha már ennyien énekelnek, az legyen hasznos a vállalatnak, köz­vetlenül is, s lépjenek föl ünnepélyeken, rendezvénye­ken, hiszen negyedszáz em­ber egy kisebb kórust kiad. így kezdődött, s aztán az­zal folytatódott, hogy kama­rakórusként versenyezni is kezdtek. R. Szabó Attila mint kó­rustag és mint szólista is. Egyformán ragaszkodik az énekhez és a gitárhoz. — Nekem a kettő kiegé­szíti egymást. Négy évvel ezelőtt, mikor érettségiztem, s utána szakmát kezdtem ta­nulni, olyan társaságba ke­rültem, ahol mindenki mu­zsikált. A gitárt választottam és a könnyűzenét, klasszikust itt a környéken nem is ok­tatnak. Azzal magamtól kezdtem foglalkozni, és na­gyon megkapott a varázsa. Három számmal léptem föl a versenyen, ebből az egyik egy Bach-menüett volt. — Nekünk, a kórusnak is nagy sikere volt, de előtte nem is magunkért izgul­tunk, hanem Attiláért, mert a verseny hetében eltört a gitárkulcsa, és se égen, se földön nem lehetett kapni — fűzi hozzá Kovács Jánosné, fölelevenítve a feszült han­gulatot. Aztán 10 perccel a December 19-én Romániába, Aradra utaztak a gyomai Körös- menti szövetkezeti néptánc­együttes tagjai. A két megye közötti kulturális együttműkö­dés jegyében tegnap szombaton este Pankotán léptek fel, ma este pedig Borosjenőn mutatják be műsorukat, amely hazánk folklórhagyományaiból ad íze­lítőt. E mellett természetesen helyet kap műsorukban a dél­alföldi tánchagyomány is. fellépése előtt kapott köl­csön egy gitárt, mikor már úgy volt. hogy od,a a sze­replés, nem lesz belőle sem­mi. — De aztán, minden jó, ha jó a vége — szőj Körösi Andrásné —, ez pedig Antal Imre értékelése volt. Külön kiemelte, hogy az előadott számok fő­iskolai erősségűek, és min­det szépen oldotta meg, jó dallamvezetéssel. így .aztán ennek is együtt örültünk. Tovább folyik a beszélge­tés, újból az énekkarról, de magukról az éneklő embe­rekről is. Meg a nehézségek­ről Az is szóba kerül, hogy manapság jóval kevesebben énekelnek, mint valaha. — Az én generációm oda­haza is dalolt — mondja R. Szabóné, Attila édesanyja—, a gyerekeim is otthon ked­velték meg és szoktak hoz­zá. Mp pedig — és ezt mint óvónő, tudom — legtöbbet még az óvodában énekelnek a kicsik, az iskolában már kevesebbet, s aztán abba is hagyják. Pedig mennyi él­ményt jelent. — Mint a szombathelyi munkáskórus-találkozó a nyáron, amit még most is emlegetünk. Szebbnél szebb műsorral jöttek az énekka­rok az ország minden részé­ből s a legcsodálatosabb az volt, amikor a végén két és fél ezren énekeltünk együtt — emlékszik vissza Timkó Katalin. Ezután kézenfekvő azt bo­gozni, hogy miért is jó énekelni, de mint mondják, ezt oly nehéz szavakkal kife­jezni. igazán csak érezni le­het. Annál inkább megfogal­mazható, hogy a közös ének­lés közösséget teremt, ök is azzá váltak. A heti kétszeri próba, a közös munka és erőfeszítés nagyon összeko­vácsolta a társaságot. Mert nemcsak fellépés és siker van, de tanulás is, és sokat kell addig dolgozni, míg pó­diumkész lesz egy-egy szám. Közben viszont jól megis­merték egymást azok is, akik előtte csak köszönő viszony­ban voltak. Ma már bará­tok, s együtt járnak szóra­kozni, kirándulni. De még más is történt, mondják, és nevetve Dér Antalnéra néz­nek. — Valóban. Én ugyanis a férjemet akkor ismertem meg, amikor Salgótarjánban jártunk a bányászkórus meg­hívására. Akkor az ő szólis­tájuk volt — most meg a mienk. S annyira megszál­lottja az éneklésnek, hogy már a gyógyszertár és a ze­neiskola kórusába is belé­pett. — Reméljük, bírja sokáig — mosolyodik el Sicz And­rás —, s példát vesz rólam, mert én azt tervezem, hogy 85 éves koromig fogok éne­kelni. Ehhez még ugyan hu­szonhat év kell, de ha ilyen vidám társaságban leszek mindig, talán meg is érem. — És akkor is úgy kö­szönt minket Bandi bácsi — felel rá 'Démé —, ahogy most szokott: „Éljen min­den bájos, szép nő.” Vass Márta Az együttes ezelőtt hét évvel már vendégszerepeit Arad me­gyében, így többen már jó is­merősökként utaztak Romániá­ba. De több fiatal táncos is fel­lép majd, akiknek ez az első külföldi turnéjuk. A 45 fős cso­port — Ambrus Zoltán, a Békés megyei Tanács művelődésügyi osztályának csoportvezetője ve­zetésével — 3 napot tölt Romá­niában, és ma vasárnap, a késő esti órákban tér majd haza. A zrenjanini Tosa Jovanovics Népszínház egyemeletes épü­lete a városka főterén. Az épületet sajnos eltakarják a tévés­kocsik ... Romániába utaztak a gyomai táncosok

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents