Békés Megyei Népújság, 1980. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-16 / 269. szám
1980. november 16., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET ,,A haza képekben” Szovjet festők kiállítása a Műcsarnokban Érdekes dolgokat ír V. Jego- ricsev a Műcsarnokban bemutatott „A haza képekben” című szovjet tájképíestészeti kiállítás katalógusának előszavában. „Manapság a tájképet, az új idők európai festészetének e hagyományos műfaját kegyetlen támadások érik. Az okok ismertek, a tájképen az első pillanatban meglátszik a festői érzéken tett minden erőszak. A tájkép megszűnik tájkép lenni a szó szoros értelmében, ha elveszíti „hagyományos” alapját, nevezetesen a művész realista szemléletét, és a kép gyakorlati megvalósításához a megfelelő eszközöket. A tájkép arra hivatott, hogy az objektiven létező természetet és az abban élő ember életét ábrázolja, tehát a valósághű alkotóelem a műfaj szerkezetében a legfontosabb.” A szovjet kultúra napjai alkalmából - nyitott kiállítás — melyet iparművészeti és fotókiállítással is összekapcsoltak — V. Jegoricsev sum- mázását húzza alá, egyértelműen bizonyítva, hogy ebben a költői érzékenységet, természetszeretetet, humanizmust igénylő műfajban mennyire lehet ma is — és majd ezután is — újat, meg- ragadót, izgalmasat alkotni. A bemutatott képek között jószerével még mutatóban sem lehet találni az elmúlt időkre emlékeztető naturalista, direkt módon politizáló művet; ez a kiállítás, azon túl, hogy a válogatás egészen kiemelkedő, a példa erejével hat, és azt példázza, honnan hová jutott a szovjet képzőművészet. Ha sétára kérhetném az olvasót, és ha felhívhatnám figyelmét néhány képre, akkor balra indulnánk a nagyteremben, és legelsőnek Di- mitrij Nalbandján képe előtt állnánk meg: „Fasor Gagrá- ban.” Hogy miért? Talán azért, mert ez a tárlat egyik tündökletesen vidám, jó hangulatú képe. Napfény, óriás fák egy parkban, és sétáló, szemlélődő emberek. Jóformán semmi különös, és hogy mégis- megállító erejű, azt hiszem, költőisége teszi. Nalbandján ‘„Március” című festménye is hasonlóan értékes: a tajga világába vezet, havas táj, folyó, nyírfák erdeje. Valahogyan a naiv festők kifejezésmódját idézi Andrej Milnyikov leningrádi festő „Nappal” című képe. Folyópart (nagyoh sok képen visszatérnek a folyók, a tavak, az erdők), anya gyermekével. Az egyszerűség bája sugárzik róla. Sétálunk tovább, és feljegyezzük Jef- rem Zerkov festményét („Áprilisi este”), matt színeit, lilás-vörös árnyalatait először merésznek, aztán természetesnek érzi a szemlélő. Ligyija Brodszkája „Tél a tajgán” című képét hozta el a budapesti tárlatra, és jól tette, hogy ezt. Tőlünk nagyon távoli világ üzenete ez a kép, melyből a havas fenyők rengetege ellenére a táj iránti meleg szeretet érződik. A fél száznál több festmény órákat igényelne, de még a sietősebb szemlélődés is lehetővé teszi, hogy ezer kilométereket átszárnyalva, közelebb érezzük magunkhoz azt a földet, ahonnan érkeztek. Moszkvai Tízéves a békési alkotó klub festő Fjodor Glebov, és a „Tó” című festménye világos, a fehérből alig-alig halvány kékbe játszó színvilága a halászok kemény munkáját idézi, a táj szépségeit, a természet nagyszerűségét. Borisz Domasnyikov Rosztovba invitálja a kiállítás vendégét, hogy bemutassa, hogy látja a nyíres mögött kékzöld kupoláival pompázó templomot, a rosztovi tavaszt. Ez is a kép címe. Dmitrij Koszmin „Vízierő- mű-építkezés”-e monumentális kompozíció, lendületes ugyan, mégis távolságtartó: úgy tűnik, a művész nem tudta emberközelbe hozni azt a sokszor emberfeletti munkát, amely az ilyen hatalmas építkezéseken mindennapos. Majdnem mesevilág, népmeséi világ Eleonora Romaneszku „Moldáviában” című alkotása szénaboglyáival, szelíd dombhátjával, az ökrös szekéren- ülő kisgyerekkel, rabul ejtő atmoszférájával, melyből árad a táj és az ember szeretete, szépségei-' nek felmutatása. Hasonlót kell mondani Augusztinasz Szavickasz vilniuszi festő „Tavaszi virág”, Afali Ibragimov bakui festő „Karaván- szeráj” és Enn Pildroosz tal- linni művész „Tenger” című képeire, a kiállítás kiemelkedő darabjaira. Mozgalmasságával hat az ogyesszai Lucian Dulfan műve, a „Bálnavadászok találkozása”, tegyük hozzá, hogy a Patyom- kin-lépcső felett. Amikor idáig érkezünk, még mindig előttünk a festmények egy- harmada, és a grafikai kiállítás is. így aztán csak néhány figyelmet felhívó felsorolás még: meg kell állni Dzsambul Dzsumbajev képénél: „Lányok a tónál” (hol van ez a régi felfogástól!), a vlagyivosztoki Vlagyimir Ra- csev barakkvárosa („Este a Sikotán-félszigeten”) az emberi akaraterő, alkotóvágy modorosság nélküli, tiszta megfogalmazása. Végül Vlagyimir Sztozsarov „Kargopol, székesegyház”-án a napsütés, a faházak, a komor templomhomlokzat: harmonikus együttes. A grafikák szintúgy magas színvonalán reprezentálják a szovjet művészeket. Lehetetlen vállalkozás lenne mindről írni, talán az a legalkalmasabb ezúttal, ha ösz- szegezzük benyomásainkat. A grafikusok kitűnően látják a táj apró szépségeit, az élet rezdüléseit, a hétköznapok és ünnepek jellemző pillanatait; kompozícióik változatosak, technikájuk tökéletes. A jók között is kiemelkedő Galina Molcsanova falusi sorozatának két lapja, Igor Valiulin néhány rézkarca „A tenger munkásai” című sorozatból, a rigai Gunnar Krolisz „Haza” című sorozatának lapjai közül „A pacsirta éneke”, vagy Anatolij Borogyin „Táj csónakkal” című linója, a falu, a folyó, a csónak, abban egy öregember és egy öregasszony: sokáig nem engedi el a tekintetünket. Mint említettem, gazdag iparművészeti és fotókiállítás egészíti ki a műcsamokbeli bemutatót, melyet november 23-ig láthatnak azok, akik a fővárosba utazva ilyen élményt is magukkal akarnak hozni. Sass Ervin A klub november 8-án egész napos programmal jubilált. Délelőtt a Jantyik Mátyás Múzeumban két termet betöltő 37 képpel, 4 szoborral és kerámiabemutatóval megnyílt a Békési tárlat ’80. című kiállítás. A megnyitó beszédet Sass Ervin, a Népújság főmunkatársa tartotta, majd a tárlat megtekintése után a klubtagok beszélgetése következett. Ezen részt vett Enyedi G. Sándor, a Népújság főszerkesztője, Nemes Dénes múzeumigazgató, Varga László, a városi tanács művelődési osztályvezetője és László lmréné, a művelődési központ igazgatója is. A kora délutáni órákban a program a klub filmtagozatának vetítésével folytatódott a művelődési házban, s többek közt bemutatásra került a város múltjáról és jelenéről készült kétrészes ismeretterjesztő film. Ezt követte az irodalmi délután a békési és Békésre érkezett írók, költők műveiből, Ko- rompai Vali színművész tolmácsolásában és a helyi zeneiskola tanárainak közreműködésével. Rangos rendezvény volt valamennyi, s szívet melengető. * * * Tíz év egy város — különösen oly régi település — életében, mint Békés, röpke pillanat, de egy kicsiny közösség éveit számlálva már számottevő idő. S a kulturális összefogás, az alkotás műhelyeként egyben jelentős periódus, amelyben a szerveződés, a munka, a produkció szakaszai váltakoztak. Hétköznapok és ünnepek, hogy összességében, hatásában a város kisugárzó szellemi ereje legyen, mint lett is a klub, működése folytán. A képzőművészet, irodalom, zene, amatőrfilm és díszítőművészet terén az alapítók és az újabbak — maga a tagság — saját önkifejezési törekvésük által, s a városi vezetés és a művelődési központ segítő támogatásával, így találkozott a városért tenni akaró szándék az egyéni ambícióval, s eredményként született sokak művészi fejlődése, s nem egy esetben a klub székhelyén túli siker és megismerés. Izgalmas tárlatok, irodalmi és zenei estek, s a munka velejárójaként élvezetes, tartalmas találkozások, vagyis a pezsgő szellemi közélet. Ám, mint a közösségek sorsa általában, a békési alkotó klub munkája sem sablon szerint zajlott. Ahogy az el- képzelttel ellentétben a valóságban oly sokszor előfordul — s amit a tárlatnyitó meg is említett — a klub „... a nagy nekirugaszkodások, közös örömű sikerek pár éve után visszahanyatlott, mintha elfáradt volna. Aztán újabb magaslatok következtek, majd megint visszaesés, kevés esemény, még kevesebb közös, jó hangulatú klubest, kiállítás, írótalálkozó, zenei délután.” Hogy mennyire így van, legjobban maguk az érdekeltek érzik, tudják. Ezért vált a kiállítókkal szokásos eszmecserének szánt beszélgetés azonnal a létfontosságú „miért?” körüli vitává. A klubtagok és a támogató szervek képviselőinek amolyan rögtönzött, mégis tudatos és felelős tanácskozásává. A kötetlen baráti beszélgetés — töprengés — gondolatai mindenkiben ott bujkáltak, s a klub életének lényegét érintették. A létezés és produkálás két legfontosabb követelményét, a dologi és személyi problémákat: a megfelelő hely és vezetés kérdését. Az utóbbi évek elemi csapásai — a földrengés és az árvíz — Békés mindennapjaira, beleértve a kulturális életet is, kihatottak. A klub régi otthona, a művelődési ház kék terme és galériája érthetően hiányzik. Igaz, ha minden jól megy, a helyreállítási munkák során jövőre újra használható lesz, de ami elmúlt, azt pótolni nem lehet. Bár adott helyet a maga is átmenetiséggel küzdő művelődési központ, de épp az átmenetiség hatott ki az alkotó tevékenységre, amelyhez az otthonos klubélet, a szellemi műhely csiszoló, tisztázó vitái éppúgy szükségesek, mint a több irányú munkát kézben tartó szervezeti vezetés. A jó és rátermett vezető — mint O. Kovács István, a klub első vezetője volt —, ma is az összetartás záloga lenne. És kell is, hogy legyen, egy erős, jól szervező, lelkes vezetőség élén. Hamarosan. Vass Márta Borisz Domasnyikov: Rosztov, tavasz Verasztó Antal: Harmónia Én a jövőt álmodom, s naponta ébredek a megnyugvás nélküli tiszta jelenért az elmúlás árnyékában gyanútlanul. Ipacs Lajos: De rég... De rég elúsztál ó de rég mesékkel színes messzi ég gyereknyarak diófalomb halomba nyert üveggolyók de jó a rád emlékezés, kerítésdeszkán csöppnyi rés s előtted áll a régi ház hol annyi kincset megtalálsz, konok viták hevében ébredő illatos holdak, holt titok ezüsttel hintett pázsitok s harmatot ivó hús füvek, az ízetek ki őrzi meg ha elhalad fölöttetek a rettentő Idő? Fölissza perc-aszály estikék részeg illatát mi ömlik nyári éjszakán? Elejt a kéz, ha elfelejt vigyázni rád virág az ész és kárba vész a szent egész amit egy élet mélye mért szívott magába szomjasan? Elfordult holdak volt világ elég a lélek gyertyaláng? Vlagyimir Racsev: Este a Sikotán-félszigeten ■át*.
