Békés Megyei Népújság, 1980. október (35. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-19 / 246. szám

1980. október 19., vasárnap o Pálinkás Lajos: Október I_____ ______ S chéner Mihály: Pandur a betyárok kezén Ezüst György: Nagyanyám Többet tudunk? John Mortimer: Will Shakespeare Az alig szürkülő égre sö­tét kontúrt rajzol az erdő. Benne még sűrű a nyirkos sötétség. Köd szitál az uta­kon. A fák között hallgató kukoricatábla álldogál, alig sejthető szekérút kerüli. Az úton öregesen billegő léptek­kel ballag a csősz, nyomá­ban feltartott farokkal po­rosnál kutyája. Lépésük nyomán némán gomolyog a köd. Fordul az út. Az öreg megáll, suhog a karikás, és tompán cserdül a csapó a süket ködben. Kicsit hallga­tózik, majd nyakába akaszt­ja a szíjat, elindul. Nehéz már a menés, a vásott csiz­mák nyikorogva cipelik az öreg embert. IMeg-megáll, bámulja a gomolygó ködöt. Talán a fia­talságára emlékezik, amikor még gulyát őrzött a réteken, és a mostani öregasszonyok feszes derekú, huncut szemű menyecskék voltak. Talán az elmúlt nyolcvan év nyomja a vállait, de az is lehet, hogy csak fáradt, és az ágyra, meg a reggeli pálinkára gondol. Pirkad. A nap első suga­raiban felparázslik a nyár aranyló ruhája. Havaskéken csillog a kökény, vörösük a tölgyek ruhája. Ébred a szellő, diszkréten suttog a kukoricásban. Fehéren go­molygó párafoszlányokat görget a nyiladékokon. Har­mat csillan a súlyosan csün­gő leveleken, vízcsepptől ter­hes a pókháló. Hízik a sok­színű levélszőnyeg, peregve neszez a hulló lomb. A fák közt mint gerlekur- rogás zeng a barcogó dámok hangja. Három bika forog a tisztáson tehenei körül, egyik a bozótot veri agancsaival. Vetélytárs érkezik, kocogás közben is el-elbődül. Lehaj- lik a fej, előremered az agancs, és már csattan is ádáz tusában. A feszülő csülkök szétrúgják a levél­szőnyeget, felszakad a gyep, dől a pára a fújtató tüdőből. A tehenek kissé félrevonul­va csipegetnek. Egyikük a bokrok felé oldalazva szö­kik. A küzdők erőt gyűjtenek. Egymásnak feszülő agancsa­ik mögött mozdulatlanul fúj­tatnak. A felgyülemlett erő aztán keményet csavar a ve­télytárs nyakán, és elemi erejű ökleléssel hátralöki. Amaz agancsa fedezékében hátrál, de megállni már nem tud. Félfordulattal kitér az öklelés elől, és szerelmi ál­mait elodázva, robajló ga­loppban menekül. A váltókon szerelemre éhes mellékbikák leskelőd­nek. Kíváncsi nyársas set­tenkedik a bőgőhelyek felé. öreg, ritkuló levelű cser­tölgy alatt teknőjében fekve bőg egy bika. Tehenei nyu­godtan legelésznek. Fiatal legényke közeledik óvatosan, leskelődve. A tehenek kíván­csian nézik a szemük sarká­ból. A bőgő állat felugrik, néhány lépést tesz galopp­ban a közeledő állat felé. Az ész nélkül perdül, csak agan­csainak távolodó kopogása hallik. Visszatértében pofá­ját tehene nyakához dörgöli, hátára lendül, aztán fárad­tan körülnéz, álldogál ki­csit, majd teknőjébe fekve ismét bőgni kezd. A tisztáson, távol a zajos dámoktól őzek. Bundájuk megvastagodott,1 szürkés szí­nű lett. Hidegen hagyja őket a benn zajló lakodalom, ők már túl vannak ezen. Az ak­kor még hevesen udvarló ba­kok már a saját útjaikat járják, bennük pedig meg- fogódzott az élet, és azt táp­lálni kell. Most csak ez a gondjuk. Az úton zötyögő szekérre is csak úgy meüé- kesen figyelnek oda. Pedig nem is olyan régen még eszeveszetten menekültek volna, mert akkor is zöld ruhás emberek ültek a kocsin, és a durranás után a hevesen udvarló bak lefe­küdt a fűbe. De azok az idők már elmúltak, és ha durran is a kocsi, az már nem ne­kik szól. A szekér pedig tovább zö­rög. Néha, csak úgy megszo­kásból, húz egyet a gyeplőn a kocsis. Mögötte két vadász ül. Az egyik idevalósi, a má­sik vendég. A vendég térdei között puska billeg, de sze­me a gomolygó párát, a ke­rengve hulló lombot figye­li. — Ach, wie schön! — szakad mélyről a sóhajtás. És látja a Rajna-vidék go­molygó fekete füstjét, a szür­ke gyártömböket, a zajos, kipufogógázoktól terhes le­vegőjű utcákat. — Sie sind sehr glückliche Menschen! A szó idegenül hangzik, de az érzés közös. A termé­szet ezer színű lombszőnye­gén gördül a kerék. Friss cserillat a levegőben. Fekete, erős agancsú bika veri a bozótot a sűrűben. Fe­szítő vágya mély, torokhan­gú barcogással tör elő a tor­kából. Tehenek tükre villog a friss hajnalban. A kocsi megáll. Távcső vallatja az agancsokat. — Haben Sie das Wild gut gesehen? Amaz bólint. Látja. — Schiessen Sie! A bika mozdulatlanul fi­gyel. Megvillan a .céltávcső üvegje, ujj feszül a billen­tyűre. Csattanó dörej tépi szét a csendet. Pillanattal később tompán puffan a ta­lálat. Az állat felkapja a lá­bait, rövid vágtába kap. Majd megáll, imbolyog ki­csit, eldől. Lábával szétrúg­ja az avart. A tehenek el­futnak, pár percre elcsende­sül az erdő. Azán újra indul a zsongás. A két vadász lelép a sze­kérről. Utolsó falatként tölgylomb kerül a bika szá­jába. Cserág fordul meg a vad vérében, és a vendég átveszi a kalapon nyújtott töretét. — Weidmansheil! Gratulá­lok! A felhőtlen égről pazarló bőkezűséggel szórja bágyadt fényét a nap. Csillogó ökör­nyál úszik a tisztások felett, darazsak dünnyögnek a lomb között. Acélos már a szem a ku­koricán. Traktor pöfög a lu­cernán. Azán, hogy a nap delelőre hág, elemózsiát bont a trak­toros. Puhán szeli a kenye­ret meg a szalonnát a bics­ka. Hagymát is harap hoz­zá, és elgondolkozva tekint a tarló fölött valahová a tá­volba. Csak ő tudja mit lát. De gondjai lehetnek, mert a lombját hullató, nyugovó­ra készülő erdő nyugalma, a betakarított termés, a meg­sárgult kukoricaszárak zize- gése mögött már készül vala­mi. Ólomszínű fellegekbe burkolózva, esődobolásra já­ró csizmasarkával már köze­ledik a november. A jól megírt életrajzi re­gények mindig sikerre szá­míthattak', különösen azok, amelyeknek a főszereplői nemrég még élő alakjai vol­tak a világnak. De legalább ennyire hat az olvasóra, ha a hős távoli századok szülötte, és életéről kimerítő ismere­teink nincsenek. Az előbbit a közelség fénye világítja meg, s teszi szinte pikánssá, az utóbbi az örök teljesség- igényünki kielégítését szol­gálja. Bár nem biztos, hogy mindenkiét, mert az iroda­lom és művészet kedvelői úgy nagyjából két csoportra oszlanak, függetlenül attól, hogy a művet nem lehet el­választani alkotójától. Az egyik tábort nem érdekli az író, vagy művész magánéle­te, csak a produktumot nézi; a másik meg bármilyen sze­mélyes apróságra kíváncsi, s nemegyszer az életmű minő­sítését is befolyásolja az em­berről formált vélemény. Persze az élet, amit végigjár egy-egy alkotó — lett légyen ilyen vagy olyan —, nem különíthető el műveitől, hi­szen azok nem légből kapva születtek, mégis hiba lenne a számtalan emberi gyarlósá­got, de ennek az ellenkező­jét is, folyvást szem előtt tartani. Különösen, ha azok többsége csak a regényes életrajz írójának szellemi terméke, s kombinatív kész­ségének köszönhető. Mint ebben az írásban. Ugyanakkor ez a hézag­pótlás megbocsátható, mert fantázia nélkül, mint utal is rá a szerző, könyve ki nem kerekedett volna. Valóban, kellett is az űr kitöltése, ugyanis erről az óriásról — akitől az emberiség a leg­többet tudta meg magáról — oly keveset tudunk. Mert a puszta anyakönyvi adatok — született, nősült, hány gyer­meke volt, mikor halt meg önmagukban még nem tük­rözhetik az igazi emberi életet. Még az sem, hogy 1587 táján elhagyta szülővá­rosát és Londonba ment, ahol 1592-ben már sikeres színpadi szerzőnek számít, s a század végén, az akkor épült Globe Színház részvé­nyese lett. Majd 1610—12 körül hazamegy Stratfordba, ahol 52. születésnapján hal meg. Mortimer az otthon helyét nem találó, a Londonban szerencsét próbáló fiatal fér­fi útját regényesíti egy szí­nésztárs — John Rice — visszaemlékezése formájá­ban. A könyvben Shakes- peare-t mint a Rose színház előtti lovászi iút ismerjük meg, s a korabeli körülmé­nyeket, az akkori színházi életet, amelynél jobban sem­mire sem vágyik. Ekkor még Marlowe az ünnepelt szín­darabíró, s Will egy merész elhatározással szó szerint bekukorékolja magát a szín­házhoz. S ezzel kezdődik el színészi és írói pályafutása. Egy másik színész betegsége miatt nyúlfarknyi szerepet kap, s míg ezt boldogan ta­nulgatja, Marlow-ot bezár­ják az egyik szobába, hogy befejezze következő darab­ját. A dörömbölést Will hallja meg, hosszas kö­nyörgésre kiengedi az írót, aki őt csukja be, s vele fe­jezteti be a darabot. Will több mint boldog, és szaba­dulása után is folytatja a VI. Henriket. Majd Mar­low melodrámába illő halá­la következik, s az ismerke­dés a lókötő Southampton gróffal. Barátság, szerelem és a szonettek; eltávolodás és közeledés, közben a szí­nészsors keservei, melyek mind-mind összefüggnek a születő színdarabokkal — a színpad iránti örök lángo­lás ... Mortimer aprólékos kor­festéssel ábrázolja Erzsébet királynő Angliáját, Londont, a város színházi életét, a korabeli szokásokat és er­kölcsöket. A kiszolgáltatott színészlétet, s egyben azt a semmivel föl nem cserélhe­tő hivatást, amely naponta hozza meg a gyönyörűséget: a sikert és a közönség ra­jongását. S így lesz a Shakes- peare-ről írt mű — nagyon találóan — a színészet regé­nye. Hogy ilyen volt-e szó szerint Shakespeare élete, ezek, és így történtek-e ve­le, ki tudja? Mivel nem tu­dományos. munkát forga­tunk, nem is ez a lényeg. In­kább az, hogy a mozgalmas, cselekményes írás helyen­ként nehézkes, nemegyszer unalmas. S ez az, ami se­hogy sem illik Shakespeare szelleméhez. (Európa Könyv­kiadó.) Vass Márta Károlyi Júlia: Menyasszony-álom 1. Első szobámban kisütött a Nap második szobámba ágak lépnek, hajlanak harmadik szobámban vőlegényeim alszanak II. Réti fákon függ az éj vőlegényeim talpa csillagokra néz lábam erdő fölött táncol feszes ruhám lángos ég vad lovam egy alvó kéz III. Jártam erdőn, hegyek tövében találtam nyakamra kígyót ékszernek, kötélnek Hiába vártalak álmomban már kétszer hol kereshetnélek Kosaramban a galambok összekötözött szárnyú denevérek Ménesi György: Egy fára Törzse szürke görcsökkel telis-tele — hát hiába volt minden hangszer-álom. Lehetett volna ebet riasztó bot', s megvették köbméterenkénti áron! Rajki László: József Attila

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents