Békés Megyei Népújság, 1980. szeptember (35. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-21 / 222. szám
1980, szeptember 21., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Alfons Mucha szecessziós álma Stílusa korának stílusává lett Alfons Muchát Párizs harmincöt éves korában fedezte fel. S plakátjainak csodáiéi közül alig tudta valaki is, hogy ez a legendákkal körülszőtt festőművész a dél-mor- vaországi Ivancice u Bma községben született 1860 júliusában. Pályáját mint járásbírósági írnok kezdte, de ennél a „civil” foglalkozásnál sokkal kedvesebb volt szívének a zene és a festészet. Miután a tizenkilenc éves Mu- cha valahol olvasott. Burg- hardt és Kautsky bécsi színházi cég műhelyéről, jelentkezett, és fel is vették, mint díszletfestőt. A bécsi Ring- theater leégése és a cég csődbe jutása után visszatért Morvaországba, és Mikulov- ban telepedett le, itt fedezte fel Khuen gróf, Mucha későbbi mecénása. A festő a közelben fekvő hrusovany-i kastélya ebédlőjét díszítette, s vele ment családi várába, a tiroli Grandeggbe is, útja innen a müncheni akadémiára vezetett. Zsebében a friss akadémiai diplomával rövid időre visszatér Csehországba, s 1888-ban Párizsba megy, hogy ott folytassa tanulmányait. Hét teljes, rendkívül igényes, többnyire iparművészeti munkában, és többnyire nyomorban eltelt év (zenealbumok fedelét, falinaptárakat, vignettákat, ex libriseket festett) után rámosoly- gott a szerencse: 1894 karácsonyára váratlan megrendelést kapott a Renessaince Színháztól, Sarah Bernhardt számára kellett plakátokat készítenie a Gismonde című darabhoz. 1895 újéve napján a Gismonde-ja már minden utcasarkon látható, s egész Párizst elbűvöli a plakát keskeny, hosszított formátuma, elegáns, dekoratív nőalakjával, finom, halk tónusával, lágy körvonalaival, szimbolista díszítőelemeivel, felületével. Megszületett a „le stil Mucha”. Ekkor kezdődött el a legtermékenyebb időszaka, a Sarah Bemhardttal való együttműködése (1895—1904). Különböző színházi és reklámplakátjai születnek, dekoratív panneau-i, könyvillusztrációi, ekkor készíti or- namentális és dekoratív motívumokból álló „Documents décoratifs”-jét. Már 1897-ben eljutott Csehországba a honfitárs festőművész hírneve, röviddel első párizsi kiállítása után. A „Salon des cents”-ban rendezett plakátkiállítás replikája a Prágában megrendezett, árusítással egybekötött kiállítás volt, a kiállítás anyagának nagy részét a kelet-csehországi chrudimi múzeum vásárolta meg. Chru- dim nagy szerepet játszott a művész, magánéletében is: kilenc évvel az első chrudimi kiállítás után, innen vitte magával élettársát, Marie Chytilovát. 4 Párizsi munkája — bár igen sikeres volt — nem elégítette ki Muchát. Francia- országi tartózkodása alatt állandóan azzal a gondolattal foglalkozott, hogyan fejezhetné ki művészi eszközökkel a hazája iránt érzett sze- retetét, hogyan róhatná le nemzete iránti „tartozását”. A gondolat 1900-ban már konkrét formát öltött: elhatározta, hogy megfesti a szláv népek legjelentősebb eseményeit megörökítő sorozatát. „Ebből a gondolatból született meg a Szláv Eposz című művem” — írja Mucha egyik levelében. „Saját költségemre akartam megteremteni, hogy .. .népemnek ajándékozhassam”. Hogy az ehhez szükséges anyagi eszközöket megteremthesse, Amerikába ment. Innen 1910-ben végleg visz- szatért hazájába, ahol a Zbi- roh kastélyban valósította meg álmát — húsz, nyolcméteres vászonból álló monumentális képsorozatát. Tízet a cseh, a többit más szláv népek történelmének szentelte. Ezzel a művével — amit tizennyolc évig tartó, rendkívül igényes munkával valósított meg, és 1928-ban Prága városnak ajándékozott, (ma a képek Moravsky Krumlovban vannak kiállítva) — Mucha végleg elfordult legkimagaslóbb szecessziós időszakától, bár neve ezzel mindörökre összekapcsolódott. S így nem marad más hátra, minthogy Louis Aragon szavaival egyetértve ismételjük: „Ma, amikor századunk kezdete a múltba tűnik... ez a nagy cseh művész — Gauguinnal és Toulouse Lautreckel együtt — úgy tűnik nekünk, mint a korát legjobban ész- revevő, látó szem, mint az emberi érzékelés irányt adó eleme. Véleményem szerint az a különleges érdeme, hogy olyan stüust fedezett fel, amely korának stílusává vált.” Jana Zabkova Csató Károly: Néma Mária Osváth Mária: Tömörkény István Máig őrzöm azt a néhány sort, amit özvegy Földes Mártonná egy nyári nap hajnalán azzal tett le az asztalra, hogy ideje fölébrednem, ha ki akarok menni a tóra, mert nemsokára delelnek a halak, s a kezében szorongatott füzetlapról csak úgy mellékesen megjegyezte: — a néma Mari dobta be — de nem volt semmi gúny a hangjában. Én horgászni mentem Szelídkertre, mert több éjszakán visszatérő álmom volt, hogy Harmos barátom „Egyetek halak” névre keresztelt csónakjában egy óriási pontyot fárasztok. Az álomszerű valóságban én éppen úgy nem hiszek, mint az álomban, de ezúttal nem tudtam legyőzni a hitet, ha négy-öt napra kimegyek, most megakaszthatom azt a nagy halat! Ezzel kínzóan adósom az élet, most sikerülni kell! Képes vagyok rá, most értem meg erre, különben hogy álmodhattam volna ugyanazt kétszer?... Igen. Mentem, mint a megszállott, s Terka néni is csak azért adott szállást, mert a nagy reménykedésben még könyörögni sem szégyellettem. Hogy Szelídkert gazdag község, sokan milliós vagyonok tulajdonosai, az nemcsak a házakról látható, hanem abból is, szobát nem adnak ki, még ha van is elég, legfeljebb csak a napi négyszázforintos keresettel idecsábított szőlőmunkásoknak. A szakszövetkezeti gazdák azt tartják, ne lásson bele az ő életükbe senki idegen, aki nekik nein dolgozik még egy kapavágást sem. Igazuk van, a tarka vaskerítések és a cifra emeletes házak a leglényegesebbet úgyis megmutatják, a többire pedig ne legyen kíváncsi egy idegen. Arra is gondoltam, sokan ezért is nem ismerik a Kerti-tavat, pedig a maga vadságával, fűzeseivel és nádasaival, szépen bújtatott víztükreivel ideális horgászparadicsom. Harmos barátom, aki húsz kilométerről jár ide tanaraskodni, azt mondja, „őserejű ősvíz” ez, s a parti nádas a jól fejlett szúnyogkanokkal megvédi a hétvégi vityillósoktól, ő például ezért is nem ütött agyon még egyetlen szúnyogot sem a három év alatt, amióta ide kijár horgászni. — Nagyon kérlek, édesapám, te se tedd, nehogy egyszer parcellázni kezdjen itt is a belvárosi procc, mert nincs ami megcsípje őket — mondta fanyar humorral, s még meg is fogadtatta velem, hogy néhány szúnyognak én is engedek szívni, csak utána fújom le magam a riasztóval. Igaz, már a második üveg vodkát bontatta fel a Venyige névre keresztelt presszóban, de én nem az italtól bólintottam, hanem azért, mert a kishalak —tehát a leendő nagyhalak — táplálékára gondoltam; arra, hogy a véremmel jóllakott szúnyogoktól gyorsabban felnőnek. Megint az ő humora: — öregem, ebben folytatódik az osztályharc, mert mi etetjük a szúnyogokat, azok meg távoltartják a termé- szetgyalázó proccot, érted?... Megint bólintottam és hallgattam, mert mindig ő a beszédesebb, ha nagynéha ösz- szefutunk, és az üveg aljára nézünk. Az a baj, ritkán találkozunk, s ilyenkor mindig ünnepelni kényszerülünk, azt pedig száraz torokkal nem lehet. — Látod azt a nőt ott a sarokban ? — mondta. — Itt ő volt az utolsó lány, aki igazán szeretett. Csórikám most mindenkinek a lába- kapcája, mert nem józano- dott ki három éve, és nem tud beszélni. Osváth Mária: Áchim L. András Szűcs Imre: Egyszerű Hogy éltek Z-ben? — kérditek, mindig egyformán, mindig ugyanazt. Legyen hát a válasz is ilyen: a fű az iszapban is ragyogni, a fecske a sárból is építkezni akar. Valamikor nagyon szép lehetett, de ez már nem látszik, pedig alig több harminc évesnél, de ez az eszelős, nagy, fekete szem, a tört- puffadt arc, a csapzott haj, s ahogy remeg a kezében a pálinkáspohár, ma egy valamikori ember árnyéka. — ő az egyetlen alkoholista nő — mert van több is, csak azok zugivók —, aki ide be mer ülni, mert bosszút áll a főagronómuson, azzal, hogy a szeme láttára akarja magát tönkreinni. A Havas a leggazdagabb família, az ő kölkük itt a főagronómus. Na, vele volt a nagy szerelem, még meg is szöktek, minden, mert ez a Mari a legcsóribb család gyere volt, és így nem engedték, hogy összeházasodjanak. Idilli románc ! A srácot bedugták gyorsan az egyetemre, kibatyuzták neki a diplomát, mert elég bunkó, s na, ez a Havas amikor visszajött, bevitték az agronómiára, elvette egy távoli rokonukat, az is jó pénzes családból való, de az meg nem tudott gyerekeket szülni. Ezt a szerencsétlent itt, hozzáadták egy traktoroshoz, de mind a két gyerek a Havastól van, s amikor megtudta az ember, mi a helyzet, fölakasztotta magát. Ez a Mari egyedül maradt, mert a szülei meghaltak, az agronómus meg maradt a felesége mellett, erre ő elkezdett inni, a Havas meg állami gondozásba vetette a gyerekeket, mert a sógora a tanácselnök. Akkor aztán valami szert ivott, ami teljesen szétrágta a torkát, ezért mondták a pincérek az előbb a Néma Marit, hogy elkezdte a pálinkázást. Tudod miért mertem most ide beülni veled, s egy jó nagyon inni? Azért, mert szeptembertől már nem vagyok. A második üvegből már nem ittunk, de így is nehéz volt a hajnali ébredés. Egész nap nem fogtam csak néhány kárászt, pedig nagyon akartam azt az igazi halat. Terka néni este azzal állt elő, megszólták a boltban, amiért befogadott, mert az Isten sem tudja, ki lehetek. Másnap hajnalban hozta be a kapu elől azt a kitépett füzetlapot : „Tudom, hogy miről beszéltek tegnap este. Milyen igazságot szolgáltathat maga, ha megírja, és kinek? Néma Mari” Aznap még kimentem a vízre, de mintha soha nem is akartam volna megfogni azt a halat, ami azóta is kínzóan hiányzik az életemből. Ügy telt ei a nap, nem is akartam halat fogni, Újházy László: #• Óriás levél az ősz Nézel magad elé. A bűnt már elkövetted. Véred patái halántékodon mennydörögnek. Egy ablak kerete vigyáz rád: árnyékra, arcodra, idődre. Cigarettázol, és rágondolsz a szeretődre. Ülsz az ablak előtt. Be vagy zárva. Nem hajlik föléd a csöndnek se ága. Medea, színházi plakát
