Békés Megyei Népújság, 1980. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-03 / 181. szám
1980. augusztus 3., vasárnap o .... I Csoór István: A falusi surmó álma... A tollforgató ember gyalog ment fel az első emeletre, és a fehér, párnázott ajtón belépett. Halkan köszönt: — Jó napot kívánok! Az íróasztal mögött hosz- szú, kopasz ember nyújtotta fel a nyakát, és a ceruzáját a füle mögé tűzte. — Tessék! A kucsmáját a hóna alá vágta, és előrébb lépett. — Az írás miatt jöttem ... A kopasz ember a papírkosár mélyére nyúlt, és kihalászta az írást. — Tessék! Átvette a tollforgató, és reszelős hangon megkérdezte: — Hibás? A kopasz ember megva- kargatta a fülét, az orrán is végigsimított, és ujjaival úgy tett, mintha pedergetné a bajuszát. — Hát... Hát... A nyelvezete remek, a szerkesztése kifogástalan ... csak ... Mind a ketten nyeltek. — Csak ... csak ... Nincs benne cselekmény ... Adva van két öreg és egy kiszu- perált kazán ... Jönnek a szerelők és hegesztőpisztoly- lyal felvágják a gép hasát, mint a disznóét... A szerelő krákog, de csak kétszer... Az öregek, a fűtő, meg a gépész végigmennek a gépházban, de csak egyszer... Alig van benne mozgás... Csak hangulat. Nekünk iram kell, cselekmény, történés... A tollforgató ember csendes szóval védeni szerette volna az írást: — Az Ügyész Ferenc, meg a Péntekhelyi elvtársak úgy gondolták, tűrhető... A kopasz ember a főlektor szorgalmával legyintett: — Szó se róla, de ... Nálunk most egy új irány van a szépprózánál... Dübörögjön a cselekmény, mint a kígyózó lánc... Mutassa a mai élet mindent elsöprő lendületét... Érti? — Értem ... — Olvasgatja lapunkat? — Szoktam... — Mindennap ? — Minden áldott nap. Azzal fekszem le ... Mosolygott a főlektor. — Ez a beszéd... Itt van például a mai szám. Kertős Ferencnek egy remek írása: a Cicázás... Csupacsupa cselekmény ... Van ugyanis két fiatal. Beszívtak egy kicsikét, mert az ángyikájuk születése napja van. Nem ülteti őket a meleg kályha mellé, hanem gyerünk ki. Végig a havas utcán a presszóba. Futnak, szinte dübörögnek, de csak az első palánkig ... Ott átvetik magukat, mert belül olyan a hó, amit gyúrni lehet... Nosza, marókra! Az egyik golyó alany mellét találja el. Pont a mellét ... A fiúnak meg a fülét. Remek kidolgozás... A bal fülét... Képzelje el, be- suttyan egy idomtalan hógolyó a fülelyukán ... Döbbenetes! Az benne a korszak- alkotó, hogy a hó hideg. Hóhideg. Ha meleg volna, nem volna érdekes ... Míg cicáz- gatnak, két öreg szivar csa- 1 ingái arra. Kártyások. Abból is látszik, hogy az egyik madzagon húzza a tökászt... Ezekkel nem barátkoznak, mert lehetnek hamiskártyások is. Mást várnak. De jönnek azok is. Két fiatal. Képzelje! Egy fiú és egy lány, és esik a hó... Ez döfi, ez fordulat... Szinte hihetetlen ... Kivárni az utcán, míg jön két fiatal! Neki azoknak is ... Egy golyó ide, egy golyó oda ... Szia! Szia! ölelkezés és utána nem a presz- szóba mentek, hanem a toronyba, meghúzgálni az öreg harang kötelét... Fordulatos ... A tollforgató ámult, szinte felakadt a szeme. Kicsinek érezte volna magát még akkor is, ha sámlira áll, vagy a kétágú létra tetejére... Elkékült ajakkal suttogta: — Óriási!!! — Na látja! De sorolhatnám tovább is. Madarak az ámbituson. Ezt Kékes Mihály írta. Ott is úgy buzog a cselekmény, hogy az olvasó beleszédül. Itt már fordított a cselekmény. Egy lány van és egy fiú... Durcás- kodnak. De mire a harmadik kiflit az ámbitusra hajigál- ják, szent a béke. Három kiflit! Érti? Három kiflit! Nem egyet, nem kettőt, hanem hármat, őrjítő! Ilyen csak minden szökőévezredben születik... A tollforgató bólogatott. Igazat adott a főlektomak. — Utolérhetetlen! De szerintem ennél még sikerültebb volt a Főhajjakend regulája ... Ezt meg Barna Barna írta. Csudára megka- pós... Ott meg a lüké csirkász háromezer csibét be- dögleszt a tojásba... De ki is vágják, mint szél a budi ajtaját. Mit neki, becselek- ményez a városba, és három nap múlva vissza. Díszbe, parádéba leül a padkára. De jön a Főhajjakend. Hát kend? Ülök ... Nem pufajkában? Nem! A fene látott még ilyent... Nem csudálkozott sokat, hanem megvakarta az álla torzsáit, négyszer... Ez nagyon cselekményes. Ötödszörre csak azért nem dörzsölte meg, mert szólt: A dézsát kellene kihelyezni... Hová? A csepegő alá... Lehet ... Mert ez is olyan vénembernek való munka, meg nincs is, akire bízza ... Vállalta az öreg, igaz, hogy nem ünneplőben, hanem pufajkában ... Csinálta is becsülettel. Szerszámokat élezett, kijelölte a helyet, harmadik napon dicsekszik is. Kész! örül a Főhajjakend, csak akkor szomorodott el, amikor meglátta a dézsát. Fordítva volt... Fenékkel felfelé... Nem szidhatta meg, mert egy hetveneszten- dőst nem illik, nem is nevethette ki, csak halkan súgta a fiataloknak. A dézsát az éjjel fordítsátok meg! Megfordították... A főlektor tapsolt: — Eszményi! A tollforgató is tapsolt. Egyszerre két kézzel. — Az ilyent két szemmel nem is lehet lektorálni... — Igaza van! Néggyel szoktam. Minden zugba bele kell nézni. A Szőke rianás a színben című remekművét csak féllel bíráltam. — A másikat becsukta? — Be... Olvasta talán? — Igen ... — Nem túlzók, ha azt mondom, hogy kitűnő! Mindenki leszakadt a padlásról, csak a rézöntők nem, mert azok nem szerepeltek az írásban ... Igaz, a harangozó odakongatott a lőccsel, mert a tűzoltók önkéntes zenekara a Csak egy kislányt fújta, neki pedig kettő volt... Az egyiket ablakon keresztül is meg lehetett környékezni, de a másikat csak a padlásról. De az életveszéllyel járt, mert a létrát szappannal kente be a fifikás harangozó, és úgy csúszott, mint a jég ... Szerencsére nem kapott senki sem tüszős mandulagyulladást, nem halt meg senki, csak a Balaton mellett egy orvhalász, az is csak azért, mert már a kilencven esztendőt is elérte, és az utolsó tíz évben nem akart vele hálni senki... — Fenomenális! Olyant kiáltott a főlektor, hogy a függöny megrezzent a falon. — Igaza van! Látja, milyen remek meglátása van. Ilyet próbáljon! Lüktessen benne a cselekmény! Szá- guldjon, mint a vér a vissz- írásokat közölhetünk. Ilyen érben... ! Mi csak ilyen volt ennek a Piros Pirosnak az írása is. Emlékszik rá? „Jön a fater!!!” Itt meg a két fiatal egész nap zava- rászta egymást a kút körül platina bunkócskákkal... Hallott már ilyet? Platina bunkócska! Az asszonyka csak fél napig szaladgált, mert akkorra ellustult, de a férj kitartott százegyig, és csak naplement után hagyta abba, amikor az öreg megjött. De nem a kút felől, hanem a padlásról. Egész nap ott bujkált, és egy régi cimborájával együtt keresték a talicska ráfját... Ráf! Ráf! Figyeli? Aprónü- ánszok! De benne van egy egész élet mi a fenéje ... Így kell, és vége! A tollforgató úgy érezte magát, mint a girhes hangya, amelyik beleszordult a padló repedésébe. Kicsit reménykedett, és a saját írására mutatott: — Ha a két öreg, a gépész, meg a fűtő még egyszer végigmennének a kövön, akkor... — Többször! Jöjjenek, menjenek. De ne álljanak meg. Minek? Eltespednek és a végén gyökeret eresztenek a cementbe. Csak hadd szaladgáljanak. Ki és be, ki és be ... Az nem megoldás, hogy a gépek előtt és a harminc évből csak az dürüc- köli őket, hogy vajon ki festhette a falra a római egyest. Valami érződik. A két öreg akar valamit... De mit? Mondják meg, ne kerteljenek. Az is fals, hogy kerekes öngyújtója van. Nem igaz! Patentgyújtó, amit Ausztriából csempésztek a guruló kocsma pincérei... öreg Doxa? Frász! Modern, tizenkilenc köves karóra, amiből hetet javítás közben kiszedett egy maszek órás, a gazember Istenit! Érti? A tollforgató meghökkent, mert az utolsó szókat felemelt hangon mondta a főlektor. — Értem ... — Az önében csak hangulat van, cselekmény nélkül... Érti? — Értem ... Pontosan megértettem, de ... Ha szabad kérdeznem: hangulat egyáltalán nincs a mi életünkben ? — Nincs! Mi nem a hangulatok emberei vagyunk, hanem a cselekményé... Tenni! Tenni! Mert úgy járhatunk, mint a szilasi lusta halász... Azt is megették a tetűk... Érti? — Értem ... Felállt a főlektor. Látszott rajta, hogy jó hangulatban van. Kijött az asztal mögül és megveregette a tollforgató vállát. — Őszinte leszek... Biztathatom magát az írásra, mert úgy látom, bütykös uj- jai vannak és ez a fontos... Ne álljon meg holmi hangulatoknál, hanem durr! Bele! Billentse ki magát ebből a vidéki mi a fenéből és próbáljon történést, cselekményt belevinni alkotásaiba ... Értem? — Értem ... Kezet rázott a tollforgató- val, aki bátor lépésekkel neki indult az ajtónak. Hangulat nélkül, de cselekvőén. A kilincset kívülről fogta, amikor a főléktor utána kiáltott: — Ha megvár, elkísérem. Én is arra megyek ... Kalap után nyúlt és a fejébe akarta húzni, de nem ment. Nyújtogatta a térdén. — Üj kalap, most vettem ... Nem tágult a fejfedő eleget, mert nem ment helyére. Gyorsan bicska után nyúlt, és a saját fejét körülfaragta. Megrökönyödve nézett rá a tollforgató. Ügy látta, hogy faforgácsok szóródtak le a fejéről. Sötét színű bükkfaforgácsok ... Gyúró István : Egy kiállítás képei Gyúró István: Környezetvédelmi plakát Bertalan Ágnes: Aratunk Egy vércse kiterített szárnnyal áll a remegő magasságban, hosszú percekig, mozdulatlanul. Pedig alatta a földön a nyár lázas, nagy munkája folyik: öt kombájn jön-megy, szinte pillanatok alatt nyeli fuldokolva a nyár, az emberi munka eredményét, ajándékát: a búzát, öles léptekkel nő a tarló, mint a mesében. A több száz holdas búzatábla millió és millió élete, a búza, szinte alázattal tűnik el a gépek gyomrában, a beteljesedés elé. Az is mindegy, hogy ez már „kombájnbúza”, nem ér a vállamig, mint valamikor, csak úgy... derékig, hónaljig. De ez a föld, a réttől elhódított, jó, kötött föld ezt is megnöveszti. Mintha örömét lelné benne, hogy nagyot, még nagyobbat alkosson, mert hiszen ezen a tájon mintha élnének még a mesék, a mindig csodát tevők, hogy akik értik a munka és szorgalom szavát, annak hálás, százszorosán fizet minden jóságáért. Megyünk a kislányommal, haladunk, gázoljuk a nyárt és a tarlót, de nem lehet anélkül, hogy ne öntené el az ember szívét a: líra. Az aratás lírája. Mindegy, hogy nem hallik a tücskök cirpelése, a távoli faluk neszei — a gépek dohogásától. Van valami csodálatosan szép abban, ahogyan mindezeket összetörik, elnyelik ezek az óriás gépek — mint megannyi bátor, nagy szívdobbanás. Életet adnak a mozdulatlanságnak, a csendnek. Hol van az emberi verejték, a kín, amikor minden kaszasuhintás szinte a vérét szívta ki a kaszásnak, mint óriáspók az áldozatának? Hol az asz- szonyok, lányok, derékfáj dító marokszedése, hétről hétre, évről évre? Ami falta az erejüket és szépségüket... Fiatal, csupa erő emberek — férfiak, mint megannyi bátor hódítók vezetik, irányítják a gépeket, amelyekből percenként ömlik a nyár aranya, a búza... Az egyik kombájnon buzogánycsokor leng, a másikon vadvirágcsokor ... mint egy jelkép a felszabadult életre... Hol vannak az asszonyok, lányok tüdejét roncsoló „pévalyukak”, az annyiszor elsírt balladák a dobba esett lányokról...? Erős, derűs férfiarcok nyílnak mosolyra, ahogyan túlharsogom a gépek zaját, a régi szóval kiáltom fel a búzahalmot egyengető embereknek : — Aratunk? Aratunk? — Aratunk! — kiáltják lefelé szórva rám a vontatóról az örömet. Még nem tudják, hogy „ereszt”, de hogy szép, teljes a szem, bizonyságul belemeríti két kezét az egyik ember a halomba, nagyjából kiszeleli az ocsút, egyik tenyeréből a másikba eregetve, míg fújja a léhát, hogy aztán lenyújtsa hozzám, az én markomba. De persze, magas a vontató, hiába nyújtom fel a kezem érte, s zúdítanám a kislányom kötőjébe, elcsorog. Feljajdulok, de: — Jusson a madaraknak is! — nyugtat, s ebben nincs ^semmi pazarlás. Csak öröm, az örömben büszkeség, hol vannak a kalászokat felszedegető nyarak fösvénysége: „...úgy felgereblyézik a tarlót, hogy még a madár se lakhat jól...”? Pár perc és megtelik a vontató, másik kombájn fordul, óriás teste mint engedelmes, szelíd állat simul a másik vontatóhoz, hogy ismétlődjön a jelenet, mint egy folytonosságot kifejező képsor. A szalmahalmok — rudasok — szaporodnak, a tarló illata a szívére ül az embernek, a tors nagyobb, mint régen, és éppen ezért nem szúrja az ember talpát, engedelmesen lehajlik léptei nyomán... A vércse is odább-billentette magát, most ott lesi a zsákmányt az újonnan vágott tarló felett, hiába, a vércse is próbál lépést tartani az aratás új tempójával. A szárnya éppen úgy terül, mint az előbb, az árnyéka könnyű sóhajként vetül ránk... A buzogánycsokros kombájn másik nagy táblát kanyarint, míg dalfoszlányok hullnak róla, s szétterülnek itt, a lábunk előtt... Belemarkolok a kislányom kötőjébe, forrók a szemek. Bezárom a markomba őket, a mindenasszonyok pihenő, nagy örömével. Az aratás nagy munkája imár a férfiaké, nekünk, asszonyoknak, lányoknak, végre igazán áldás!
