Békés Megyei Népújság, 1980. június (35. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-29 / 151. szám
1980, június 29., vasárnap Hétköznap a víkendtelkékén Pilinszki tanító úr barackja A csínytevő gyerek rendszerint ilyenformán védekezik, amikor megdorgálják tettéért: „A verekedés úgy kezdődött, hogy a Pista visz- szaütött.” Még akkoriban történt, amikor Szarvason, az ótemplomtól egy sarokkal arrébb északkeletre volt egy iskola, s abban Pilinszki tanító úr okított bennünket, e tréfás szó nemes értelmében: „Az iskola oktat és nevel.” És hát az tudvalevő, hogy az emberi tulajdonságok közé tartozik a pajkosság, mely olykor nem kívánt cselekedeteket produkál. Nem volt ugyan égbekiáltó bűn, hogy a piö- göttem ülő gyerek óra közben meghúzta a fülemet, én pedig ujjamat összenyomva rálőttem egy meggymagot, amit Pilinszki tanító úr, az írás közi csendben észrevett. Pajkosság volt az egész, de a többi gyerek figyelmét is elvonta néhány pillanatra az írástól, mert mi ketten puk- kadoztunk. És Pilinszki tanító úr barackot nyomott mind a. kettőnk fejére, hiába kezdődött úgy az „affér”, hogy én „visszalőttem”. S azután írtunk tovább. A hosszú óraközi szünetben aztán engem elküldött Pilinszki tanító úr egy levéllel a postára, hogy vegyek arra bélyeget és adjam fel. Azt pedig, aki meghúzta a fülemet, az ótemplom lelkészéhez küldte, hogy vigye le annak egy szakajtóban az ostyát, amit a felesége készített az úrvacsorákhoz. Akkori ésszel aligha foghattam fel, hogy milyen ösz- szefüggés van a fejemre nyomott barack és a közt, hogy Adott a szép természet, a maga sokszínűségével. Víz a közelben, amely fürdésre, horgászásra, vagy éppen csónakázásra kínálja fel fodrozódó páncélját. S adva van egy ilyen-olyan kerítéssel elkerített földterület — a telek —, amelyet meg lehet művelni, amelyre házat lehet építeni, s ahová ki lehet ruccanni a hét végén. S a hétköznapokon? Amikor ráadásul a szél is kedvetlenül hajtogatja odább az útjába álló gyümölcsfák leveleit? Akkor ki gyönyörködik a víz töredezett tükrén, s a szürke égboltban, amely, hogy lássa magát, meg-meg- mártózik a habok között? Autóval nemigen merészkednek ki ilyenkor a békés- szentandrási víkendtelkek gazdái. Sár van ... Ám egy kerékpár amott árválkodik a kapu előtt. Kié lehet? A zár enged, elindulunk hát befelé. „Jó napot kívánunk” — kiáltozzuk a ház gazdájának, jelezve jöttünket, de a szél egyre mögénk röpíti a hangokat. Szító Vincét a kert mélyén, a parton találjuk. Bemutatkozásnál a könyökét nyújtja, vizes a keze. — Nincs itt kapás egy szem se, kiveszem a botot — zsörtölődik —, nem bántja a nagy a kishalat. A szél is fúj. Ha jobb az idő, van itt ponty, csuka meg süllő is. Olyankor aztán lakomát csinál otthon az asz- szony. Megterem a főzeléknek való is. Odahaza nevel- getem a palántákat, aztán kihozom ide, hadd gyarapodjanak. Mára is kapálás lett volna, de sokat esett az éjjel. Gondoltam, kijövök akkor horgászni egy kicsit, de látja — legyint a víz felé. Nyugdíjas. Jólesik egy kis beszélgetés valakivel. A családról mesél, hogy jó ez a telek, itt összejöhetnek a gyerekek, meg az unokák. Lehet fürdeni, hancúrozni, gyümölcs is van elég, kell ennél több? — Mit csinálnék a sok időmmel enélkül a kis föld nélkül? Annak idején, mi voltunk itt az alapítók. A többiek csak aztán jöttek. Most, látják,* a környéken minden kihalt, de nézzék csak meg a hétvégeken... Jó időben micsoda sürgés-forgás van itt! Összejövünk a szomszédokkal, elbeszélgetünk, meg szalonnát sütünk. Azért munka is akad bőven. Mikor idejöttünk, csak a dud- va termett meg itt. Aztán szép lassacskán rendbehoztuk az asszonnyal — nem hajtott a tatár — házat is húztunk rá. Na, nem nagyot, csak amennyire a pénzünkből futotta... * * * Megyünk tovább. Bár sehol egy lélek, csak egy fácán röppen fel, nagy zajt csapva a szárnyaival, látnivaló így is akad: a hétvégi házak tarkasága. Mintha egy elvarázsolt mesevárosban járnánk, a kanyargó úton ... Nini! Nádtetős víkendház. Szépen fehérre meszelve. Ott lehet csak hűs idő a kánikulában! És amott egy hinta. Meg-meglódul, most csak a szél játszik vele. * * * Végre megint egy ember. Telke nincs elkerítve. Benn, a kert végén szöszmötöl valamit. A kocsizúgásra felemeli a fejét, kiegyenesedik, s elindul felénk. A kertjét dicsérjük, mire ő: — Jöjjenek, nézzenek körül. Bizony, ha így karban akarja tartani az ember, sok baj van ezzel — mutat maga köré Házi Lukács. — Valamikor ’62 körül vettük, azóta csinálom otthon is, itt is. Már nehezen megy, fáj a lábam. A feleségem se nagyon tud segíteni, de kell ez a kis kiegészítés. Kicsi a nyugdíj, meg a gyerekeknek is innen juttatok ezt-azt Pestre meg Szolnokra. Kicsit hallgatunk, elnézzük a mák virágján serénykedő méheket, s aztán végig a kertet, amint a szél, s a felhő közül elő- előkandikáló nap, lassan fel- szárógatja a ragadós földet. — Elnézem sokszor a szomszédokat — folytatja a telek gazdája —, házat építenek, szórakoznak ... Hát nekem házra nem futotta. A gyerekeknek mindnek van telke, s így dolga is elég. Nem hívhatom építeni őket. Meg, van itt még mit csinálni." Én bizony meg sem fürödtem a közösben, mióta van ez a telek. A horgászásról nem is beszélek, pénz keli ahhoz is, meg idő ... Nos, adott a természet, a víz, a telek. Hogy ki, hogyan él vele, ezt embere válogatja. Tegyen ki-ki belátása szerint... Nagy Ágnes Szovjet irodalom Vaszil Bikov Elmégy, de visszatérsz-e? című regénye vezeti be a Szovjet Irodalom júliusi számát. Soproni András fordítása hűen tükrözi az író szép nyelvezetét, a mű érdekes fordulatait. „Az író ismerje, amiről ír. Tudni kell, érezni kell sok mindent, és biztosan eligazodni a gyakorta összekuszált kapcsolatokban, folyamatokban és jelenségekben” — vallja Vaszil Bikov. Nemeskürty István Vaszil Bikov és az epikai hitel címmel értékeli az író utánozhatatlan egyéniségét, tehetségét. A Hudozsesztvennaja Li- tyeratüra Kiadó 1979-ben Vaszil Bikov monográfiát adott ki. Lázár Lazarevvel, a könyv szerzőjével készült beszélgetést közli a Szovjet Irodalom. Az interjúból megtudjuk, hogy az első kritikát Lázár Lazarev készítette 1963-ban Bikovról, egyik elbeszélése kapcsán, amely a Novij Mirben jelent meg. Negyvenéves a szovjet Baltikum: a három balti állam, Litvánia, Lettország és Észtország történetében történelmi határkő az 1940-es esztendő. Ebben az évben a kis balti országok népei megdöntötték burzsoá-fa- siszta rendszereiket, kikiáltották a szovjethatalmat, és a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsához fordultak, felvételüket kérték a Szovjetunió köztársaságainak sorába. A kerek évforduló alkalmából a Szovjet Irodalom három ismert prózaíró — Jaan Krosz, Mykolas Sluckis és Vladimirs Kaijaks — műveit ajánlja az olvasók figyelmébe. t A grafika költőjének ne- . vezi Konsztantyin Burov, Vlagyimir Medvegyevet, aki pályája kezdetétől fogva leginkább a verseskötetek illusztrálásához vonzódott. - Erre csak egy költői lelki grafikus képes. Bár a festőket nem nevezik költőnek, Medvegyevet mégis poétának mondhatjuk, mivel képes a költészet kifejezőerejét tolmácsolni. Június 27-én, pénteken este fél 9 órakor kezdődött Gyulán a vár lovagtermében a 'Nagy László-est. A székeken — nem éppen dekoratív — stencilezett szórólapok, szegényes életrajzzal, kötetcímekkel ellátva. A falra könyvei kitűzve, s a jól ismert arc, az ő arca, akinek ezt az estet szenteltük. Nincs telt ház, s ez tán a szomorkás időnek is köszönhető. Kár. Akik itt vannak, néhány perc múlva döbbenettel, s csodálattal néznek a két előadóra. Ternyák Ferenc, az est házigazdája beszél arról, hogy „szent hivatás Nagy Lászlót népszerűsíteni”. Ennek lehetünk tanúi az elkövetkezendő pillanatokban. Mert Bodó Györgyi és Fehér Ildikó valóban népszerűsíti, vagy inkább tanítja. Ám mindezt úgy teszik, hogy e szándékot pillanatig sem éreztük, csupán gyönyörködünk az érdekes hanghatásokban, a nem egyszer két- szólamú, sokszor dalba átcsapó stílusban. Abban, hogyan teszi teljessé előadásukat az ökölbe szorított kéz, a lehajtott fej, vagy a másikon megpihenő tekintet... Élmény hallgatni őket, s egyben bizonyság, hogy a költő kínzó víziói, vívódásai még szuggesztívebbekké válhatnak így, előadottan. S bizonyság arra is, hogyan válhat Nagy László különös, zenei versnyelve, az éles ritmusváltások, s a változatos ismétléstechnika érdekes, gazdag „beszédkoreográfiává”. Egyszóval játékuk a hanggal, s a mozdulatokkal, a teljességre törekvő válogatás, tovább gazdagították e költészetet. Ennek tudható be, hogy az előadás teljes egy órájában még sóhajtani sem merünk, oly nagy csend szorul az ódon falak közé. Aztán egyszercsak vége, s mi engedelmesen nézzük, vagy inkább tűrjük a két művésznő átváltozását magánemberekké, mert talán e percekben nem éppen indokoltan beszélgethetünk is velük. Hogy miért éppen így adják elő, s miért éppen őt választották ... Pedig nincs szükség magyarázatra. Előadásukkal elmondtak mindent, amit lehetett. S ráadásul, ez idő alatt olyan bosz- szantó apróságokat is észreveszünk, hogy piszkos, néa postára mentem. Ma már tudom, hogy Pilinszki tanító úr a levelekkel a felelősség- érzetet ébresztgette bennem, tanulótársamban pedig azzal, hogy az ostyát oda vigye, ahol azt használják. És hát mind a ketten küldetésünkre voltunk büszkék, nem pedig a csínytevésre, még ha nem is mondtuk. Ennek már fél évszázada, és mégis előfordul, hogy egy- egy pedagógus híjával van Pilinszki tanító úr nevelési eszköztárának. Nemrég néhány haszontalan, csintalankodó gyereket összeterelt az egyik pedagógus, és csirkefogóknak, börtöntöltelékeknek, gazembereknek teremtette le azokat. A megrótt gyerekek közt volt olyan is, aki a bűnül felrótt haszontalanságban nem vett részt, mivel azon a napon nem volt az iskolában, amit azután az szóvá is tett. Mire aztán választékosabb megrovó szavak csattantak: „Tsmerem én a fajtátokat! A jobb családból való gyerekeket is elrontjátok!” Pilinszki tanító úrtól ilyen szavakat sose hallottam, pedig az én anyám hadiözvegy volt, és mosónő, annak pedig az édesapja gimnáziumi tanár, aki az ostyát vitte el a lelkészhez. Mert hát édesanyám társadalmi helyzeténél fogva, az akkori értelmezés szerint, nem tartozhattam a jobb családból való gyerekek közé. De a mai fogalomvilágunktól idegen az emberek társadalmi helyzetük szerinti ilyenforma osztályozása. Mert a választékosabb megrovó szavak egy munkásnő hol szakadt a dobogót elfedő szürke vászon. S jut idő elmélázni azon, hogy ahol ezreket, tízezreket fordíthatnak e nemes célokra, ott az ilyen csekélységekről megfeledkeznek ... De ne legyünk ünnepron- tók. A végső tanulság mindenképp érvényes marad: eddig többen úgy hittük, Nagy Lászlót csak olvasni lehet, előadni nem. Most kiderült, Nagy Lászlót olvasni kell (!), előadni nehéz, ám ha sikerül, hallgatni gyönyörűség. N. Á. .. van itt ponty, csuka, meg süllő is ...” .....ha így karban akarja tartani az ember, sok baj van ezF otó: Gál Edit gyerekének szóltak. (cserei) Nagy László-est a várszínházban Fotó: Martin Gábor
