Békés Megyei Népújság, 1980. június (35. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-19 / 142. szám

dz elavult és a korszerű

IgNsUMM-------------1

980. június 19., csütörtök

o

Egy vállalat két üzeme

Váltson színesre!!?)

Számtalanszor találkoztam olyan emberrel, aki lelkendezve mesélt gyára új berendezéseiről, néha fel is értékelte azokat, nyilván azért, mert még élénken élt emlékezetében a régi üzem, s benne az elagott gépek. És sokszor álltam tanácstalanul egyik lábamról a másikra, mert nem teljesen értettem meg a lelkendezőt; nekem a korszerű a természetes, én nem láttam az elavultat, tehát nincs viszonyítási alapom.

A Dél-alföldi Tégla-és Cserépipari Vállalat békéscsabai Kétegyházi úti modern üzemét is csak akkor értékeltem igazán, miután felelni tudtam a „mihez képest korszerű?” kérdésre, miután feltérképeztem a vállalat I. számú gyárát (Békéscsaba, Orosházi u. 32.).

Az I. számú gyár 72 éves. Az esztendők során korszerűsítették ugyan, de a technológia alapelve ma is olyan, mint hét évtizede volt. Az üzem lelke a Hoffmann- rendszerű körkemence. Erre építettek 3 emeletet. A négyszintes építmény 150 méter hosszú és 24 méter széles.

A szűk nyílásokba támasztott keskeny létrákon kapaszkodunk felfelé a tetőre. Kísérőm állandóan figyelmeztet a leselkedő veszélyre: „húzza le a fejét, mert beveri; vigyázzon, síkos a létrafok.”

Kissé meglepődöm a fedett tetőtéren, fogadó látványon, a minivasúton. Az agyaggal megrakott csilléket vontatja egy kisvillamos. A csilléket csőrlővel húzzák fel a teraszra. Itt szétválasztják őket egymástól. A kocsikat rágurítják, helyesebben rávonszolják egy forgódobra, ahonnét a sínekre kerülnek. Olyan ez, mint egy rendezőpályaudvar, csak kicsiben.

Egy csille súlya megrakva 1,6 tonna. Most ketten rendezgetik a sorokat.

— Próbáljon megtolni egyet — biztat Szűcs Lajos, aki egyben a kisvillamost is vezeti.

Nekiveselkedek, nagy nehezen a helyére tolom az egyik csillét.

— Szerencséje volt — mondja Almási Béla —, nem mindegyik gurul ilyen köny- nyen. Van, amelyiknek már berozsádosodott a tengelye, s nehezen mozdul. (A kocsi pereme így is jókora piros csíkot nyomtatott a tenyeremre.)

Egy műszakban 360—400 csillét mozgatnak meg. A fizetésük nem egyforma, Szűcs Lajos többet keres, havi 3 ezer 800-at. Igaz, ő már 30 éve itt dolgozik.

— Télen és esős időben betyármunka ez — mondja. A kocsikba beragad az agyag, olyankor úgy kell kikaparni belőlük.

Az agyagot egy hatalmas fémtölcsérbe öntözi, onnét gépbe csorog a föld. A berendezés kilöki magából a szennyeződéseket, a tiszta alapanyagot hasábokba formázza, majd méretre vágja azokat. Így születik a ba- gány, az agyagkalács —, ahogy az itteniek nevezik. A bagányokat egy végtelenített szalagra teszik, kézzel. A szalag körbejár, elhalad egy gép előtt is, amibe bepakolják az agyagkalácsokat. A berendezés összepréseli azokat, s szájából okádja a nyers cserepeket. Hogy ne veszítsék el a formájukat, azért mindegyik alá egy kereket csúsztatnak. Most Uh- rin Jánosné csinálja ezt. A keze úgy jár, mint a motolla, s közben magas fejhangon énekel. Van valami félelmetes abban, ahogy a szűk, félhomályos teremben át-áttöri az énekhang az özönvíz előtti gépek dübörgését; a századforduló manufakturális jellegű üzeme idéződik meg.

A nyers cserepek két szalagon jutnak a szárítóba.

ejí

A futószalagok melletti szabad úton kaptatunk felfelé a szárítóba. Meggörnyedve araszolunk az emelkedőn, a keresztfák fejmagasságban vannak. Kísérőm elmondja, az országban már csak náluk szárítják ilyen ősi módon a cserepeket. Aztán hozzáteszi: — Jobb lenne,' ha nem menne be, 50 fokos meleg van ott.

Hiába int, hajthatatlan vagyok.

Ahogy kinyitja az ajtót, megcsap a forró levegő. Néhány méter megtétele után légszomjam van. A forró déli szél, a sirokkó lehet ilyen. Az ingem és a nadrágom átnedvesedik, kezem a szám elé teszem, már kedvem lenne visszafordulni, de nem akarok szégyent vallani, főleg, ahogy látom, kísérőmnek meg sem kottyan a hőség, s miután átjutott a forró zónán mosolyog.

A katlanon átvergődve már elviselhetőnek tűnik a klíma, pedig beljebb is nagyon meleg van. Férfiak és nők alsóruhára vetkőzve dolgoznak. Az artisták is megirigyelhetnék a munkájukat. A fejmagasságnál valamivel feljebb fekszik a futószalag, amin a cserepek húznak el. Kétoldalt stelázsira emlékeztető tárolószekrények állnak. Ezekben vannak a rekeszek, amikbe a cserepeket teszik száradni.

A két szalag között egy ülődeszkát fektetnek keresztbe. Innen adogatják oldalvást a nyers árut. Láncban dolgoznak. Ez még egyszerű megoldás, a mutatvány akkor következik, amikor a

4-5 méter magasságban levő polcokra kell elhelyezni a formázott anyagot. Olyankor nincs lánc, aki a szalagról leszedi a cserepet, az feldobja a felette állónak. Lélegzetvisszafojtva nézem a gyakorlott kezű asszonyokat, és féltem őket, nehogy a fejükre essen egy cserép. Azt mondják, megszokták már ezt a munkát, baleset csak ritkán fordul elő, súlyosra meg nem is emlékeznek. De hát nem hiszem, hogy ez vigasztalta volna azt az asszonyt, akinek egy agyagdarab az állábá fúródott a múltkor ...

;ü ,

A kétszintes szárító alatt ugyancsak forró katlan van; ezen az emeleten dolgoznak a tűzmesterek. Az alattuk levő kemencéket fűtik, gázzal.

— Ügy 15 éve még szenet lapátoltunk a nyílásokba — mondja Belicza György. — Képzelheti, mennyi széngáz maradt a kemencékben, s hogy milyen munkájuk volt a rakodóknak, akik az égéTortaporok Jánossomorjáról

Tortaporok gyártását kezdték meg a Győri Keksz- és Ostyagyár jánossomorjai üzemében. A négyféle ízű — a kakaós, a vaníliás, a narancsos és a fahéjas — tortapor elkészítése rendkívül egyszerű: a 30 dekagrammos csomagok tartalmát vízzel és vajjal keh elkeverni, s az így keletkezett masszát máris lehet sütni. Az idén mintegy 100 tonnát készítenek belőlük, s ha megnyerik a vásárlók tetszését, jövőre az idei mennyiséget megduplázzák.

Ugyancsak újdonság a Ro- zetta nevű töltött ostyafigura, amelynek tölteléke mandulaízű. Ebből az idén próbaképpen 100 tonnát készítenek.

tett anyagokat hordták ki az alagutakból.

A gázfűtés kétségkívül megkönnyíti a tűzmesterek munkáját is. Helyzetük azonban ma sem irigylésre méltó. Nehéz elviselni a hőséget. S nem könnyű dolog a tüzek költöztetése sem.

Az emeletet egy vastag fal választja ketté; a két oldalon szinkronban mozog egymással a két „tűzfészek”. Mindig azon kemence fölé teszik a sok csőből álló berendezést, amelyikbe már berakták az égetésre váró agyagárukat. A gépet a mennyezetre szerelt sínpályára emelik, csőrlővel áttolják a következő helyszínre, s ez sokszor csak úgy megy, ha körbefuttatják a 150 méterszer 24 méteres terepen.

' í!t

<*>

A kihűlt kemencében kocsira rakják a cserepet és a téglát, majd kézzel kihúzzák a szabadba, ahol bálába rakják az égetett agyagárukat. Az építőanyag nem sokat pihen itt, átválogatják a rakományokat, s osztályba sorolják az anyagokat. A szortírozás után aztán kézzel felrakják a kocsikra.

Rácz Józsefné 15 éve csinálja már ezt, pedig van szakmáj a: féri if ehérneművarró.

— Gyerekkorom óta itt dolgozok — mondja —, s nem is tudnék meglenni a téglagyár nélkül. Sokan vagyunk, akik fél életüket töltötték itt.

Négyszáz dolgozója van a gyárnak, ennek valamivel több mint a fele 15—20—30 éve téglagyári munkás az I. üzemben.

í”

<*V

A Kétegyházi úti III. sz. téglagyárnak már kívülről is korszerű üzem jellege van. Ezen semmi csodálkoznivaló nincs, hiszen 1972—74 között épült. A tágas csarnokban hatalmas Volvo-gépek húznak el mellettem. Az emberek szinte eltörpülnek a hatalmas agyaghegyek mellett, amelyeket az üzemben tárolnak, részint tartalékként is. A bányából érkező agyag elvileg emberi kéz érintése nélkül kerül a kemencékbe. Elvileg, mert az egyik gépsorhoz nem tudták megvenni — valuta híján — a kisegítő berendezéseket, így a félkész árut kézzel szedik le a szalagról, Ha ezt leszámítjuk, kézi munka csak a cserepek szétválogatásánál adódik.

Az I-es és III. üzem közti út mindössze tíz perc autóval. Az automatizált üzem láttán azonban olyan érzése van a szemlélődőnek, hogy a kettejük közti időbeli távolság nem percekkel, hanem emberöltőnyi léptékkel mérhető.

Horváth István

A reklámízű felszólítás fölöttébb izgalmas és ellent- mondásős. A színes tévére váró emberek még legyintenek is mérgükben. Alig egy hónap és itt a moszkvai olimpia, amelyet, sokan színesben szeretnének látni. A „potom” 20—30 ezer forintjukért közelharcot kell vívniuk, hogy hozzájussanak a régen óhajtott készülékhez, Végtére is: mire számíthatunk, elkápráztat-e bennünket az ipar, a kereskedelem?

A „színezés” már áprilisban megkezdődött, amikor

Budapesten megjelent az Orion-gyár Colorion típusú színes televíziója. Persze,

nem akárhol: a Skálában, a Corvinban, a Ravill és a Keravill egy-egy üzletében. Néhány száz készülékről volt szó, így érthető,

hogy a vidéki városok számításba se jöhettek. A szerencsések tapsoltak, a többiek pedig várnak türelmesen

Mi történi?

De mi történt, miért e nagy érdeklődés a színes tévék iránt? A felelet egysze. rónék látszik. A technika fejlődése az élet valamennyi területén egyre gyorsuló ritmust követel. Törvényszerű, hogy ami tegnap korszerű volt, az holnap elavulttá válik, felváltja az új, a jobb. Különösen így van ez a híradástechnikában. pondoljuk el: míg a rádiókészülékek elterjedéséhez 50 évre volt szükség, a televízióknál ez a folyamat alig 10 esztendőre tehető. Magyarországon a Videoton-gyár járt elöl jó példával. Huszonöt év alatt megvalósította a tömeggyártást, a híradástechnikai berendezések milliói hagyták el a szalagokat. Az igényes technológiát, magas szintű gyártási feltételeket követelő folyamatok, a jól, felkéA Szarvasi Bútoripari Szövetkezet egyik legjövedelmezőbb tevékenysége a tőkés exportra szánt bútorok készítése. Tavaly 17 millió forintért exportáltak különféle rusztikus megjelenésű bútorokat NSZK megrendelésre. Az idén eddig 15 millió forintnyi termék van lekötve, de bíznak benne a szövetkezetben, hogy nemcsak elérhetik, hanem túl is haladják a múlt évi szintet.

Erre a bizakodásra az ad okot, hogy egy új termék gyártását is megkezdték a szövetkezetben. Az NSZK partner megrendelésére

szült szakemberek lehetővé tették az exportot is.

Világszerte az a törekvés, hogy a televízióadások színesek legyenek. Ez természetesen magával hozza a kereslet-kínálat buktatóit. Legalábbis nálunk. Éppen a Videoton kezdte el gyártani 1969-ben a színes tévéket, de fél évtized kellett ahhoz, hogy áttérjen a tömeggyártásra. Ez önmagában is öthat év lemaradást jelent az európai színvonaltól. A kooperációban készülő és a saját fejlesztésű Color Star, illetve a Munkácsy Color kiváló műszaki paraméterek, kel „ rendelkezett, mégis előbbre kellett tekinteni. Az utóbbi gyártását megszüntették, helyébe az annyira várt TS 3301 Super Color lépett.

Képcsösztori

Gyártsunk jobbat, korszerűbbet! Csakhogy ez nem is olyan egyszerű. Itt van az Orion esete. A gyár évekkel ezelőtt bemutatta a BNV-n színes készülékét, idehaza mégsem lehetett, kapni. Miért? Ezek a tévék teljesen tranzisztorizáltak, integrált áramkörrel működnek, úgynevezett modul felépítésű rendszerben. Az utóbbi azt jelenti: az egységek azonos kapcsolási technikával, technológiával készülnek. Tehát meglehetősen sok az importált alkatrész, amelyet drága devizáért lehet csak beszerezni. Világos, hogy az Orion többletexporttal igyekezett enyhíteni a gondokon. Ha jól meggondoljuk, most is ezt teszi. Ezer készülék eladása után leállították a hazai forgalmat.

Üsse kő, majd jön a Videoton ! — reménykedünk.

Bizony, az ő útjuk sem túlságosan sima. A tavalyi őszi BNV-n Bozóki Sándor, a

mintegy 5 millió forint, értékben komódokat és zeneszekrényeket szállítanak. Emellett folytatják a már hagyományosnak számító, különféle népies jellegű, bútorok szállítását is.

Az év végére mennyiségben és minőségben jelentős fejlődés várható a szövetkezetben, mert belép a most folyó beruházás egy része. Főleg a felületkezelő gépekre van négy szükségük, mert a nyugati vevők kényes ízlését a jelenlegi módon egyre nehezebb kielégíteni.

Zeneszekrény exportra

Tapolca és Alsóörs között a Balaton északi partján panorámaablakos kirándulóvonatokat közlekedtet a MÁV. A csehszlovák gyártmányú szerelvények a tapolcai medence legszebb tájaira viszik el a kirándulókat (MTI-fotó: Rózsás Sándor felvétele — KS)

gyár műszaki igazgatóhelyettese a képcsőbeszerzésre panaszkodott.

— Olyan tömegű készülék gyártására, amelyet az 1978 —79-ben fellépő tömeges, felfokozott igény megkövetel, nem teremtettük meg (senki sem teremtette meg) a háttéripart. A KGST-or- szág’ok két éve döbbentek rá, hogy az évtized végén jelentkező, immár nagymérvű színes tévézéshez nem elegendőek a meglevő képcsőgyárak. A kialakított együttműködés értelmében a Szovjetunión kívül Lengyel- ország és Csehszlovákia is igyekszik megteremteni a saját képcsőgyártását, ami nekünk is kedvez. Ez azonban néhány évet igénybe vesz. Éppen emiatt 1980-ban 25 ezer Color Star gyártása látszik megalapozottnak.

Szellemkép?

Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán. Kedvezőbb szelek fújdogálnak, a lényeg viszont nem változott: „szellemképes” a színestelevízió- ellátás. Még a 19 ezer 900 forintba kerülő Color Starból sincs elegendő. A békéscsabai Univerzál Áruház műszaki osztályán (június 17- én) eggyel sem tudtak szolgálni. Végszóra megérkezett a nyíregyházi nagykereskedelmi vállalat gépkocsija, amelyen két (?!) ilyen készülék árválkodott. Az eladó jogosan bosszankodott:

— Valamikor a Videotontól közvetlenül is vásárolhattunk, a nagykeren keresztül, aztán megszüntették. Járjuk az országot Bajától Szombathelyig, sorra visszamondják a megrendelést.

Az Univerzál Kiskereskedelmi Vállalat szaküzleteibe eddig több mint 80 modul rendszerű színe« tévére vettek fel előjegyzést. A nem túlságosan biztató jelek szerint ezt az igényt csak jövőre tudják kielégíteni. És mi lesz a többi vásárlóval? A szövetkezetek nagy része nem él az előjegyzés lehetőségével. Lehet, hogy nekik van igazuk? Mert számoljunk reálisan: az év hátralevő részében 90 készüléknél többre nemigen számíthat a megye. Aligha kell nagy fantázia hozzá, hogy rájöjjünk: egyre bővül a reménykedők tábora.

A legújabb információk szerint a Videoton Super Colorja, amely SECAM— PAL és modul rendszerben, japán HITACHI képcsővel gyártják, még ebben a hónapban lekerül a szalagról. Az Orion július 7-én kezdi a Colorion gyártását, amelyet augusztus első napjaiban az üzletekben is láthatunk. A két készülék között alig van különbség. Az áruk is egyaránt 27 ezer 900 fo_ rint. Áramköreik elektroncső nélkül, diódák, tranzisztorok, integrált áramkörök felhasználásával készülnek. Fogyasztásuk mindössze 80 watt, a régebbi Color Star 250 wattjához képest. Ebben az energiaszegény világban ez egyáltalán nem közömbös.

Megvalósult tehát a nagy óhaj: van, illetve lesz színes tévénk. Eljutottunk oda, hogy megéri gyártani, van kapacitás, szakembergárda, csupán a képcső beszerzése akadozik. Egyértelmű: eny- nyink van, ezzel kell beérnünk. Ezért hárul fontos szerep a kereskedelemre, főleg az elosztásnál. A régi, elavult, idejét múlt, csak az adott, üzlet forgalmát figyelembe vevő módszer helyett itt is újat, korszerűbbet kellene kitalálni.

Seres Sándor