Békés Megyei Népújság, 1980. május (35. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-13 / 110. szám

1980. május 13., kedd »UslUKTiTcl Dél-alföldi tárlat, Orosháza A TIT nyári egyetemei 1980-ban 20 nyári egyete­met rendez a több mint 130 éves Tudományos Ismeretter­jesztő Társulat és a vendég­látó városok egyetemei, fő­iskolái. A nyári egyetemek kelle­mes környezetben tanulási, művelődési lehetőségeket biz­tosítanak a vendégeknek. Tartalmas programok kere­tében megismertetik Magyar- ország gazdasági, társadal­mi, tudományos életét, régé­szeti, történelmi, művészeti emlékeit, a magyar népszo­kásokat, népművészetet. Be­mutatják az ország legszebb földrajzi tájait, városait, jel­legzetes természeti kincseit, ipari és mezőgazdasági léte- .sitményeit, tudományos in­tézményeit. A művelődési, tanulási le­hetőségek mellett üdülésre, pihenésre, szórakozásra is alkalom nyílik. Az elmúlt évben 36 or­szágból érkeztek hallgatók. Ausztrál, etióp, japán, jugo­szláv, svájci, szovjet, német és más nemzetiségű vendé­gek vettek részt a progra­mokon. Az idén a fővároson kívül Kecskemét, Miskolc, Salgótarján, Gyula, Eszter­gom, Sopron, Győr, Veszp­rém, Szeged, Debrecen, Eger, Pécs, Szarvas, Keszthely, Szombathely és Székesfehér­vár ad otthont a foglalko­zásoknak. Témakörként szerepelt töb­bek között a zenei nevelés, az üzemszociológia, a műem­lékvédelem, a számítástech­nika és a filmművészet. Megyénk két városában, Gyulán és Szarvason kerül sor nyári egyetem megrende­zésére. Gyulán július 6—12- ig tartják az eszperantó nyá­ri egyetemet, ahol a hallga­tók fejleszthetik eszperantó nyelvtudásukat. Az ismeretterjesztő előadá-! sok kultúránkról, hazánk ter­mészeti kincseiről és művé­szetéről adnak számot. Szarvason, mint arról már hírt adtunk, témaként a me­lioráció és az öntözés szere­pel. Tizenöt évnek kellett el­telnie ahhoz, hogy a dél-al­földi tárlat „premierjére” Békés megyében kerülhessen sor. S meglepetésként e vár­hatóan továbbélő folyamat A kiállítás egy részlete nem a megyeszékhelyen, Bé­késcsabán kezdődött el, ha­nem megyénk második leg­nagyobb lélekszámú városá­ban, Orosházán. E megtisz­telő feladatot Orosháza nem érdemtelenül nyerte el. A Petőfi Művelődési Központ koncertterme és tágas folyo­sója — Dömötör János, Né­meth József, Koszta Rozália értő rendezése nyomán — majdnem teljesen megfelelő otthont tudott biztosítani en­nek a rangos képzőművészeti eseménynek. (Talán egyedül a gyenge világítást lehetne komoly hiányosságul felróni, de egy más célra épült he­lyiségtől aligha lehet szá­mon kérni a kiállítótermek­re érvényes szigorú követel­ményeket.) A viharos szél ellenére, a 14. dél-alföldi tárlat május 11-i, vasárnap délelőtti meg­nyitójára nagyszámú, több­nyire szakmai közönség ér­kezett. A házigazdák nevé­ben Feldman József, az oros­házi művelődési központ igazgatója köszöntötte a meg­jelenteket, majd Dömötör Já­nos, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége dél-magyarországi területi szervezetének titkára emlé­kezett vissza röviden a dél­alföldi tárlat múltjára, meg­említve a — képzőművészeti hagyományokban bővelkedő — két megye újabb összetar­tozását reprezentáló, leg­utóbbi hódmezővásárhelyi iparművészeti tárlatot is. E néhány bevezető gondo­lat után dr. Becsei József, a Békés megyei Tanács el­nökhelyettese mondott meg­nyitó beszédet, amelyben többek között hangsúlyozta: — „Annak idején — ameny- nyire ez a dokumentumok­ból kiolvasható —, bizonyos iskolateremtő szándék is ve­zette a tárlat kigondolni, akik a népi, paraszti élethez kötődő vásárhelyi realizmus kohéziós erejében bíztak. Ez a bizalom valós bizonyosság­ként jelent meg az első ki­állításokon, nemcsak az al­kotók számát, hanem kvali­tását illetően is. Nem célom és feladatom annak kutatá­sa, hogy ez a szándék miért nem realizálódhatott, össze­tett probléma, melynek csak egy része lehet esztétikai, művészeti jellegű. Utalnom kell egy szubjektív tényező­re is. Az első időkben még Kohán György személyében volt vezető egyénisége e kü­lönben laza közösségnek, .még volt, aki hitet és példát ad­jon kutató-kereső, az izmu­sokat is végigjáró, de mégis egyéni, markáns alkotói módszerével.” Majd ezután dr. Becsei Jó­zsef figyelmeztető gondolat­ként vetette fel a követke­zőket: — „A kiállítássorozat­ban tárgyiasuló, túl nem be­csülhető művészetpolitikai kezdeményezés — sajnos —< idővel le is szűkült a kiál­lításokra, így az eszközből egyre inkább cél lett, olyan fórum, megjelenési forma, amiből nem profitálhatnak eleget a művészek, és így e tájegység művészete sem.” A továbbiakban elemezte azt a veszélyt, amely a kép­zőművészet tömegigényt, tö­megfogyasztást kielégítő fel­adatában rejlik. Majd rész­letesen kifejtette azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a megye képzőművészeti életé­nek, az alkotók élet- és mun­kakörülményeinek javításá­ért tett az utóbbi esztendők­ben a megyei tanács és Bé­késcsaba. A Dél-Alföldön élő képző­művészek e nagy seregszem­léjének több esztendő óta magam is figyelmes szemlé­lője, és egyben „szurkolója” is vagyok. Nem volt nehéz megállapítanom, hogy a ko­rábbi évekhez viszonyítva ezen a tárlaton több színvo­nalas munkát produkáló amatőr képzőművész előtt nyitottak ajtót. Ez minden­képpen örvendetes tény. De az már kevésbé, hogy a meg­közelítően száz, a tárlaton szereplő alkotó közül csak kevesen adták meg a dél­alföldi tárlatnak még ennyi év után is kijáró tiszteletet. Mégpedig azzal, hogy új al­kotásokkal, új erőpróbákról tanúskodó művészeti termé­sekkel jelentkezzenek. Hi­szen jó néhány grafika és festmény már egy-két esz­tendő óta valósággal „visz- szaköszön” a látogatóknak. A megnyitó beszédben is felvetett hiányosságok ezen a tárlaton is számon kérhe­tők. Az alkotók többsége ugyanis még mindig nem jutott el a szinte teljesen megváltozott alföldi életfor­ma, a táj művészi befogadá­sához, átéléséhez és megfor­málásához. A kiállítás anya­gát áttekintve fokozottan erősödött bennem — és gon­dolom másokban is — az ér­zés, hogy a Dél-Alföldhöz kötődő, egykor oly gazdag, kísérletező kedvű alkotókö­zösség kifulladt. Ez utóbbi megállapítás nemcsak a mű­vek tartalmára, de forma­nyelvére is érvényes. Sze­rencsére, vannak kivételek. A tárlat egyik — mondani­valójában, megformálásában is — kiváló darabja Pataki Ferenc Alföldi változások, kontrasztok című festmé­nye. A művész egyébként több művel, formailag válto­zatos alkotással jelentkezett ezen a tárlaton. Kiérlelt, csodálatos színvilágú fest­ményekkel tisztelte meg a tárlatot Koszta Rozália is. Kéri László Hasadékok című olajfestménye pedig bizo­nyítja : mennyi lehetőség nyí­lik még a természetábrázolás átértelmezésére, megújításá­ra. Fűlőp Erzsébet olajfest­ményei pedig a paraszti élet kissé nosztalgikus, ugyanak­kor megejtően tiszta ábrá­zolására szolgáltattak elisme­résre méltó példát. A tárlaton szereplő alko­tók — ezt egy számszerű összegzés is bizonyíthatná —, ma is erősen kötődnek az alföldi tájhoz. Hangulatos, jól kimunkált festmények egész sora bizonyítja ezt. De ugyanakkor azt is alátá­masztja, hogy az alkotók a valóság ellenére még mindig a magányos szalmakazlak, elhagyott tanyák nosztalgi­kus idézgetésénél rekedtek meg. Üj színfolt viszont a grafikákban, festményekben itt-ott felbukkanó groteszk, humoros hangnem, s a né­hol fellelhető szociografikus ábrázolási mód. A számok jól érzékeltetik, hogy idén is csak szerény képviselet jutott a kerámiák­nak, szobroknak, érméknek, s a textilmunkáknak. Mégis, e kevésben is van egy-két ki­érlelt, értékes alkotás. A gra­fikák között viszont — nagy számuk ellenére is — csak kevés igazán jó alkotás fe­dezhető fel. A kétségtelen hiányosságok ellenére, úgy érzem, érdemes ellátogatni, s a helyszínen ízlelgetni a két megye képzőművészetének jelenlegi állását reprezentáló kiállítást. Azt már csak zá­rójelben jegyzem meg, hogy szomorú tényként kell el­könyvelni a kiállítás rövid, mindössze kéthetes nyitva tartási időtartamát. B. Sajti Emese Fotó: Gál Edit Vasárnap, vásárnap Népművészeti vásár Békéscsabán Manapság reneszánszát éli országszerte a népművészet, illetve a népművészeti tár­gyak vására. Végre megyénk is beállt a sorba, felkarolva élő népművészeit, akik most, ha képletesen is, de öröm­mel verték ie „sátorfáikat” a békéscsabai Vásárcsarnok­ban. S hogy a város lakói is szívesen látták őket, ez sem szorul különösebb bizonyga­A szövőszéknél tásra, hiszen alig fértünk a portékákhoz, olyan tömeg jött össze vasárnap, a vásár napján... * * * Alig tudunk néhány szót váltani a békéscsabai Vágó Ferenccel, csaknem minden mondatot megszakítanak, annyian kérdezik, mit, mennyiért ad, és „hogy a szövőszék...” Mert azt is hozott. — Tudja, most inkább olyan dolgokat raktam ki, amelyeknek használati érté­kük van. Itt van ez a dé­zsába kapaszkodó öreg. Ez dísz is, meg ropikínáló is — no, lám a népművészet újjászületése. — Vagy ez a szövőszék... Magam csinál­tam. Milyen szépen mutat egy szobában, s használható is, futót, tarisznyát lehet ké­szíteni rajta. Ezt is ezen csi­náltam — mutatja a való­ban mutatós tarisznyát, amely ugyancsak „eladósor­ba” kerül e délelőttön. Nem sokkal arrább töb­ben egy másik fafaragó por­tékáit mustrálgatják. A fü­zesgyarmati Papp Ferenc éppen elment kicsit körül­nézni, a felesége „tartja a frontot”. Ha cseppnyi ideje akad, boldogan áradozik. — A férjem műszakveze­tő a téeszben. ezt csak kedvtelésből csinálja. Mikor megkaptuk a meghívót, na- gyor örült. Ilyen még nem volt. Pakoltunk is nagy láz­ban, hogy elég legyen, amit hozunk. Magunk sem tudtuk mire számíthatunk, hiszen nem voltunk még ilyen vá­sáron. Különösen azért jó ez, mert megismerik az embert, meg mert látják, mit dolgo­zik... Nagy dolgokat nem­igen vásárolnak, úgy lá­tom, eddig a gyertyatartók mentek, meg eladtunk egy fűszertartót. Ennek is na­gyon örülünk. Ne higgye, hogy az üzlet a legfonto­sabb ... Elég, ha megcsodál­ják, milyen szépen dolgozik az uram.. Amíg körbejárjuk az áru­sokat, háromszor találkozunk egy, a környezetbe nem ép­pen beillő öreggel. Már egész megszoktuk, még mulatunk is azon, mint ajánlgatja a nyakába akasztott. árut: „Tessék, tessék. Itt a nem­zetközi rágógumi-választék”! Mindennek talán csak a konkurrencia, a mézeskalá- csos nem örül, mert a ket­tőt együtt enni? Hát... Egy kislány éppen most rángatja az anyja szoknyáját. Nincs kifogás, elő a pénztárcát, mert a gyerek szája már le­felé görbül... Skorutyák János kékfestő, népi iparművész, az ipar ki­váló mestere a megyén túl­ról, Bácsalmásról jött. — Hajnali négykor kel­tünk, hogy időben ideérjünk. Még nem jártunk erre soha. az asszony mindenáron akart jönni, hát akkor indu­lás ... Az az igazság, hogy nemigen járok én vásároz­ni, inkább közületeknek dol­gozok. így kényelmesebb. De ezt nem bántam meg, hi­szen a lehető legjobb körül­mények között árulunk... A Békési Kosárfonó Házi­ipari Szövetkezet is itt van, ám még így is jól megy a „bolt” az ugyancsak Békés­ről érkezett kosaras kisipa­rosnak, Kozma Lajosnénak. — Most vagyok ilyen vá_ sáron először. Már eladtam egy csomó divatkosarat, meg a poroló is jói megy... So­kan csak úgy, bámészkodni jöttek ki • • • Kántor Gyula szűcsmun­káival jött el. Többen meg­csodálják a kirakott árut, de az idő nemigen kedvez neki. Ilyenkor, nyár előtt inkább a Tótkomlósi Házi­ipari Szövetkezet könnyű gyermekblúzai fogynak, s a mutatós hímzett, száda női blúzok... * * * Állt a vásár kettőig. Az események főhadiszállásán, a Vásárcsarnok irodájában a rendezőknek — az IBUSZ Békés megyei Igazgatósága, s a Vásárcsarnok munkatár­sai — percnyi pihenőjük sem volt. Annus Vince, a Vásárcsarnok vezetője, így Egy tótkomlósi darab nyugtázta az eseményeket, egy kicsit a tanulságokat is leszűrve: — A jövőben is meg kell rendezni ezt a vásárt, leg­alább negyedévenként. Ám akkor csak népművészeti vásár lesz; más, virág- és egyéb árusokat nem enge, dünk be... Így nagyon szű­kösnek bizonyult a hely. És a másik dolog; hogy me­gyén kívülről is jöjjenek. Sokan, hogy még színesebb legyen &z összkép ... Várjuk a következő vásár­napot. Addig is szívesen el­gyönyörködünk a falra, a ruhásszekrénybe, vagy az asztalra került „vásárfiá­ban”. Nagy Ágnes Fotó: Gál Edit KÉP­ERNYŐ r Ússzatok, halacskák! Ritkán adatik, hogy e so­rok írója fenntartás nélkül csak jót, szépet írjon a lá­tott riportról, tévéfilmről, mi­kor mi adódik. Most végre itt az alkalom. Megrendítő- en igaz filmet készített Ne­mere László rendező, az „Ússzatok, halacskák”-ban. Persze ehhez olyan „alap­anyag” állt rendelkezésére, mint Balogh Elemér kristály- tiszta hangvételű kisregénye. Amikor felálltam a képer­nyő elől, azon kezdtem tör­ni a fejem, hol is kezdjem a méltatást. Talán a rende­zői munkánál? Vagy az ope­ratőr bravúros, lehelettiszta meglátásainál? Netán a té­véfilm felépítésén, szerkeze­tén, s az aprócska villanásom kon, amelyek ha jól utána­gondolunk, elénk vetítették az idős ember majdani szo­morú sorsát. Végül is dön­töttem. A történeten kez­dem, illetve Makláry Zoltán alakításán, amely alakítás­ban oly tiszta átéléssel adta Mátics Rafael alakját, mint amilyen kristálytiszta volt az a víz, amelyben az uno­kák, a „halacskák” úsztak. Úsztak? Talán már itt, eb­ben a többször is — halála pillanataiban is — visszaté­rő képsorban van a történet nyitja. Hiszen ez az úszás is épp olyan, mint az a ha­mis szeretet, mellyel család­ja körülvette az öreg Máti- csot. Tíz éve szociális ptt- honban. S bár néhanap ér­kezik levél, látogató egyszer sem. így aztán hősünk elha­tározza, hazamegy, s rendbe hozza a kertet, szívesen fo­gadják bizonyára. Az út, me­lyet megtesz, álmodozások­kal telik, s a csodálkozással, hogy milyen nagyot változott a világ. Ám nemcsak a vi­lág képe, az emberek élet­módja is átváltozott. Hol van­nak már a képzeletében visz- szaidézett hintók ... S az unokáknak sem a templo­mon jár az eszük ... S a kalandos, álmodozá­sokkal, s csodálkozással teli út végén mi lesz a remény- teljes találkozásból? Magány. S ha segít is rajta valaki, a sors kegyetlensége, hogy a két vadidegen kamionos, s a szomszédasszony, aki őszin­tén örül a hazaérkezésnek. S mikor már teljesen felcsi­gázta a nézőt a hosszas, ne­héz várakozás, amely már valamikor 10 éve megkezdő­dött, s mikor a lehető leg­kedvetlenebb, legridegebb vi­szontlátást várunk, akkor kell rájönnünk, hogy a tör­ténet még egy ennél is ke­gyetlenebb megoldást kínál, a magányos élet utolsó ak­kordját, a magányos halált. Lírai történetet láttunk va­sárnap, amely nemcsak arra tanít, hogy rohanó életünk­ben ne hagyjuk magukra öregeinket, hanem arra is, hogy a szociális jólét maj­dani megteremtése számuk­ra, az otthonok felépítése, még korántsem jelenti majd, hogy megoldottuk sorsukat. Hiszen mint az öreg Mátics esetében is, e jólét börtön­né válhat, a magány börtö­névé, ha időben nem te­szünk ellene... N. A. SZÍNHÁZ, mozi 1980. május 13-án, kedden dél­után 15.00 órakor Békéscsabán: PINCÉRFRAKK UTCAI CICÁK Höfehérke-bérlet * * * Békési Bástya: 4 és 6 órakor: Hívj a messzeségbe! 8 arakor: A madarak is, a méhek is . .. Bé­késcsabai Szabadság: de. 10 óra­kor: A7 állatok válaszolnak, 4 órakor: Száguldás gyilkosságok­kal, 6 és 8 órakor: A nagy álom. Békéscsabai Terv: örült nők ketrece. Gyulai Erkel: A kétbal­kezes és az örömlány. Gyulai Petőfi: 3 órakor: Lolka és Bolka a föld körül, 5 és 7 órakor: A rendőrnő. OTosházi Partizán: Megközelítések. Szarvasi Tán­csics: 6 órakor: Utazás a világ végére, 8 órakor: A skarlát betű, 22 órakor: Kalózok Jamaicában.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents