Békés Megyei Népújság, 1980. május (35. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-11 / 109. szám

SZÜLŐFÖLDÜNK 1980. májas 11., vasárnap o £P Soha nem vágytam el Szeghalomról jMmraHmmflHmHHHHHHHHHHHHHHHHHHHI Sünpecsenye Alacsony, kicsi ház, te­nyérnyi ablakkal Szeghal­mon az Állomási újtelep 1. szám alatt. A tornác falára évtizedekkel ezelőtt szép lo­vakat „varázsolt” egy naiv festő, a gémeskútbói bő ga­tyás, pörge bajszú legény húzza a vizet, távolabb le­ányka libákat őriz. öreg az épület, öreg a festmény, de a ház asszonya, özv Bartha Istvánná itt érzi igazán jól magát. A szoba és a konyha is földpadlós, a fal, a szögle­tes kemence fehérre meszelt, a faragott karospad. a sub­lót, a régimódi ágyak elhe­lyezése történelmi hűséggel mutatja: hogyan, milyen kö­rülmények között éltek a századforduló után a Sárrét szegényparasztjai. A konyhában mosdóáll­vány lavórral, alatta tisztára mosott gumicsizma. Bizony, e peremkerületi portán esős időben ez a leghasznosabb lábbeli. Bartháné magas termetű, szálegyenes testtartásé, na­gyon víg kedélyű asszony. 82 éves korát meghazudtolja fiatalos mozgása, szellemi, fi­zikai frissesége. Kontyba tű­zött, szép barna hajában ősz szálat nem látni. Ha kibont­ja a hajfonatát, csaknem a derekáig ér. Vidáman, jó kedvvel beszél a múltról, pe­dig nem volt könnyű élete. — A gyerekek haragszanak rám, amiért még mindig itt lakom. Elmehetnék hozzájuk, szeretnek, hívnak. El is fér­nék, hiszen a fiam valóságos palotában lakik, három szo­ba, fürdőszoba, meg egyéb, gyerekük sincs, a menyem is kedvel engem, de megmond­tam: édes gyerekeim, amíg én a küszöböt át bírom lép­ni, addig innen el nem me­gyek. Sárból, vályogból épült ez a kis ház, de nekem a legkedvesebb. Itt éltünk megboldogult urammal, itt szültem és neveltem a gyere­keimet. Ez az én igazi ott­honom, csak úgy, mint Szeg­halom szeretett községem. soha-soha nem vágytam el innen. Pedig de nehéz életünk volt. Manapság nagy kénye­lemben élnek az emberek, nem tudják, hogy nőttünk fel mink. Akkoriban sok volt a sár, a mocsár ezen a vi­déken. Azt hiszem, azért is mondták úgy, hogy Sárrét. Még a kútra is úgy tudtunk eljárni ivóvízért, hogy desz­kapadlót fektettek le. Mezít­láb jártunk kora tavasztól késő őszig. Egyszer a bátyám még a jégre is elment me­zítláb csúszkálni, nem volt csizmája, de kutya baja sem lett... Apám szegény parasztem­ber volt, már kiskorunkban munkára fogott minket is. Anyám szépen tudott meny­asszonyi ruhákat, stafírungo- kat varrni, így aztán csak felnőtt a hat gyerek. Még székfűszedésre is eljártunk, megfogtunk minden munkát. Emlékszem, még süldőlány voltam, amikor eljártam napszámba libát tépni. Mondja egyszer egyik asz- szony: „Hallod-e, te Julis! Ez semmi. A birkanyírás, az igen, azt tanuld ki. azzal le­het jól keresni...” Megörültem a jó hírnek, hiszen mindig szerettem vol­na annyi pénzt keresni, hogy vásároljak magamnak ezt- azt, mint a módosabb csa­ládok lányai. Akkoriban évente négyszer volt orszá­gos kirakodóvásár Szeghal­mon. Csuda jó érzés volt vá­sárolni. Szegény jó uram na­gyon haragudott a birkanyí­rásért. Akkor még udvarolt, fél évig nem szólt hozzám. Aztán mégiscsak megbékélt, és összeházasodtunk. Egy fél kiló disznóhúsból főtt paprikás, ez volt a lakodal­mi vacsora. Én bizony csak nem hagy­tam abba a birkanyírást. Pe­dig kegyetlenül nehéz mun­ka volt, gyorsan kellett dol­gozni, minden tavasszal kü- lön-külön megszenvedtünk. (Előszedi a rozsdás birka­nyíró ollót, megmutatia: ho­gyan kellett a birkát kéz- zel-lábbal leszorítani, amíg a bundájától megszabadítot­ták.) Kölcsönösen meggyötörtük egymást. Bizony, olyan izom­lázunk volt a nyírás első napjaiban, hogy menni alig bírtunk. Volt olyan tavasz, hogy kétezer birkát megnyír­tam. Bandában dolgoztunk mi, asszonyok. Kimentünk a 12 kilométerre levő Kecské- si-tanyára, egy nagy búza­kenyérrel és négy ollóval a zsákban, és csak egy hét múl­va mentünk haza. Eljártunk Dévaványa alá, Ecsegfalvára is. Rongyokba öltöztünk, mert a birka nagyon piszkos és büdös volt. Aztán nagy volt az öröm, amikor a pénzt megkaptam. Kimentünk az urammal a vásárba, vettünk sütő- és mosóteknőt, lavórt, cserépedényeket. Mert akkor még csecseskorsóból ittuk a vizet, bográcsban főztünk. Hej, de sok lebbencset, be- tyárosat megettem. Ha volt kenyér, morzsáltunk a leves­be, hogy jobban jóllakjunk. Ezt hívták guba surgyénak. Krumpli akkoriban még nem nagyon volt, káposztát in­kább télen savanyúan ettünk. No meg a köleskása! Az fő­eledel volt, csakúgy, mint a lekváros kenyér. Most nagyon szép Szegha­lom, sok a palota, én már csak így mondom az új, nagy házakra. Eljárogatok a piac­ra, szeretek az emberekkel beszélgetni. A minap hét kis- rucát vittem eladni, legkö­zelebb rucatojásokat kínálok majd. Szeghalmon régen nehéz volt a szegény ember élete, mert bizony kicsike termést adott a föld. Apám mindig azt mondta: „Oda nézz, ami­ből élsz!” Megtanultam tő­le, hogy aki tisztességesen meg akar élni, annak dolgoz­ni, dolgozni, dolgozni kell! Nem is lettem csavargó, itt érzem jól magam, ahol szü­lettem, ahol 82 év alatt so­kat sírtam, nevettem, örül­tem és szomorkodtam. Leg­nagyobb boldogságom, hogy fiam, lányom, menyem és vejem szintén megbecsült munkás, tisztességben, szé­pen élnek. Én 1840 forint nyugdíjat kapok, elégedett vagyok a sorsommal. Nagyon örülök, ha ajándékot adha­tok a gyerekeimnek, öknem akarják elfogadni, csak adni akarnak, de én ettől az öröm­től nem engedem magam megfosztani. Kérem, kedveseim, nézzék el nekem, az öregasszonynak, hogy a kicsike házamat pa­lotának érzem, s ebben én vagyok a „királyné”. Nagyon szeretem ezt a faluszéli kis­házat. Ha erre járnak, láto­gassanak máskor is ... Ary Róza Sem azt nem mondhatjuk, hogy a sünpecsenye valami tájjellegű étel lenne; sem azt, hogy az olyanféle keresett ínyencségek közé tartozna, mint akár a teknősbéka, vagy a békacomb. Hogy mégis fölfigyelünk rá, mint a természet ingyen adta táp­lálékai egyikére, az azért van, mert bizonyos szociális körülmények, más esetben ízlések a kis tüskés állatkák fogyasztására is rávették az embert. Ahogyan többen elmond­ják, korábban szinte kizáró­lag a cigányok táplálékául szolgált, de azután bevonult a sokgyermekes családok sze­gényes étrendjébe, majd he­lyet kapott néhány, arra rá nem szoruló család asztalán is. Az alább elmondottak Végegyházáról való adatok, de nemcsak erre az egy Bé­kés megyei községre jellem­zőek. A sündisznó és a sünku­tya összefogdosása még az 1940-es években, néhol azóta is szokásban volt és van. A kettőt megkülönböztetik egy­mástól : a sünkutyának hosz- szabb az orra. Ősszel gyűj­tik össze őket, mert akkor a legkövérebbek. A községben két embert emlegetnek: M. Jancsit és P. Pityust — be­céző névalakjuk ellenére mindketten idősebb emberek voltak —, akik zsákszámra gyűjtötték a sünöket, nem­csak saját maguknak, ha­nem megrendelésre is. A kisállatokat — mint a disznót — szalmával porzsol­ták meg, de élve. Szalmaku­pacot raktak rájuk, botokkal körülállták, és meggyújtották a szalmát. A sünök keserves síkítással próbáltak elmene­külni, de bottal az orrukra koppintottak, és visszalök- dösték őket a tűzbe. Mire a tüskéjük lepörkölődött, meg is döglöttek. Volt, aki saj­nálta szegényeket, de az éh­ség még ennél az érzésnél is nagyobb úr volt. A megperzselt állatok sza­ga éppen olyan volt, mint a sertésé. A perzselés után — az elkészítendő étel minősé­ge szerint — megnyúzták, vagy rajta hagyták a bőrt. Ha sütni akarták, megnyúz­ták, ha füstölték, az esetben nem. Természetes, hogy bel­sőrészeit eltávolították. Lábasban sütötték. Zsírt nemigen tettek alá, mert ujjnyi vastag szalonnájából olvadt ki elég. Zsírja olyan sárga volt, mint a kacsazsír. Ügy is fogyasztották: kenye­ret vagy hajában sült krump­lit mártogattak bele. A hús íze olyan volt, mint a ren­des disznóhúsé. A hús füstölve sokáig el­állt. Ebből a hagyományos, más füstölt hússal főzött éte­lek készültek: bableves, krumplileves, babfőzelék, paprikás krumpli, stb. Voltak, akik nemhogy nem ették volna meg, de kimon­dottan undorodtak tőle. Egyik elbeszélőm mostohája is ho­zatott egyszer sünt M. Jan­csival. Szépen elkészítette, és föltálalta ebédre. Igyekezete azonban hiábavalónak bizo­nyult : — Mikor az apám meg­tudta, hogy mi az, fogta és lábasostul kivágta az ajtó üvegjén keresztül az udvar­ra — mondta az emlékező. Többe került az ablakcsinál- tatás, mint az ebéd. Beck Zoltán Szeghalmon az egyik régi műemlék jellegű épületben kapott helyet a múzeum * • M M of/zogjcirct/ Szabolcs-Szatmár VI. A Nyíregyházára vezető út­ról kis kitérővel juthatunk Vajára. A község a Vay csa­lád ősi fészke volt. Várkas­télyuk — XV. századbeli épület — ma múzeum, a Rá­kóczi szabadságharc legje­lentősebb magyarországi em­lékei közé tartozik. A Vay család lakóhelyéről származ­tatta nevét. A népes famí­lia legismertebb tagja Vay Ádám volt. Neve szorosan összefügg a szabadságharc­cal. Rákóczival egy időben raboskodott Bécsújhelyen, majd a kuruc küzdelem ele­jén csatlakozott a fejedelem­hez. Mindvégig környezeté­hez számított, s legbizalma­sabb tanácsosai közé tarto­zott. Szolgálataiért udvari fő­kapitánnyá nevezték ki. Sze­mélye nekünk azért is ér­dekes, mert a labancok el­leni küzdelem idején Békés vármegye főispánja is volt. Birtokán, a vajai várkastély­ban Rákóczi két ízben is megfordult. Először 1703-ban, azzal a célzattal jött, hogy a családot megnyerje a fel­kelésnek. Ez az igyekezete sikerrel járt. Második láto­gatása, már szomorúbb ese­ményhez kapcsolódik. Itt ta­lálkozott 1711 januárjában a császár küldöttével, Pálffy János tábornokkal. A labanc vezér egyezkedő tárgyalásra érkezett Vajára. Fegyverle­tételre akarta rábírni Rákó­czit amnesztia, császári elis­merés, vagyon és méltóság fejében. A fejedelem vála­szát a történelemkönyvekből ismerjük. A népmonda egy harmadik vajai útról is em­lítést tesz. A nép tudni vél­te, hogy a fejedelem várait alagutak kötötték össze, s így, ha a labancok körbe­kerítették, ezeken keresztül elmenekülhetett. Ilyen húzó­dott a monda szerint Vaja és Nyírbátor között is. A szájhagyomány azt állítja, hogy vajai látogatásakor Rá­kóczi ezen keresztül mene­kült meg a labancok gyűrű­jéből. Ez azonban mese, mint ahogy az is, hogy a ku­rucok vezére fordítva veret­te fel lovára a patkót, hogy üldözői ne követhessék. Am, hogy minden mondának van valami igazságalapja, az iga­zolja, hogy a várkastélyban egy alagút kezdetére buk­kantak, amelynek befalazott helyét ma is meg tudják mutatni. A múzeumban ma a sza­badságharcról és a knruc­kori hagyományok ápolásá­ról kaphatunk átfogó képet. Az állandó kiállításnak több figyelemre méltó darabja van. Így, becses tárgyként itt őrzik Esze Tamás almárisát. A II. Rákóczi Ferenc alá­írását őrző nemesi levél fon­tos ereklye a tarpai job- bágybrigadérostól. Abban a teremben, ahol Rákóczi Pálffyval tárgyalt, a millennium évében készült freskót találunk. A falfest­ményen a Vay család egyik ősének, Vay Tihamérnak hőstettét láthatjuk: miként mentette meg Zsigmond ki­rályt a nápolyi csatában. Zsigmond az ország szövet­ségesét, Bulgáriát is leigázó törökökkel 1396-ban ütközött meg. Francia páncélosokkal megerősített lovagserege élén, erejének teljes tudatában in­dult a török császár ellen. A csatában a franciák lovaik­ról leszállva verekedtek a törökökkel. Amikor paripá­ik lovas nélkül futottak visz- sza a táborba, a magyarok megrettentek. Azt hitték, a franciák mind odavesztek, s ezért futásnak eredtek. A király is csak egy hajón tu­dott elmenekülni. Az ekkor született Vay-hőstettet örö­kíti meg a falkép. Ugyanebben a teremben XVIII. századbeli faragott, festett szánkó hívja fel ma­gára a figyelmet. A szájha­gyomány szerint a Vay csa­lád egyik tagja ezen szán- kóztatta meg Mária Terézi­át. A különös história 1751 augusztusában történt Gö­döllőn. Az apja Rákóczihoz való hűségét sietve megta­gadó Grassalkovich Antal gróf hívta meg a királynőt. Nagy, eseményekben gazdag ünnepséget rendezett tiszte­letére. Még a kastély kapu­jától a besnyői templomig vezető utat is felszóratta só­val — felhasználva erre a máramarosi sóbányák egy­éves termését —, hogy azon szánkózzon végig a király­nő, aki tréfából bundába bújva didergett az augusz­tusi melegben. A feltétele­zések szerint ekkor jutott szerephez a szánt hagyomá­nyozó Vay-ős is. Az érdekes múzeum név­adójának hamvai a várkas­tély melletti templom kert­jében nyugszanak. Vay Ádám a szabadságharc bu­kása után Lengyelországba menekül, ott is halt meg ön­kéntes száműzetésben. Pora­it a fejedelemével együtt hozták haza. Vajának egy új, történel­mét még csak most Írogató múzeuma is van. Rákóczi születésének 300. évforduló­ján a várkastély szomszéd­ságában az úttörőmozgalom emlékeit összegyűjtő orszá­gos hagyományőrző múzeu­mot létesítettek. Jelképnek szánták. Jelképül annak, hogy forradalmi hagyomá­nyaink ébrentartója, leghí­vebb ápolója a magyar if­júság. Vajáról rövid kirándulást tehetünk a közeli Ófehértó- ra, amelynek XIV—XV. szá­zadban épült görög katoli­kus templomában ritka ér­tékű, félgvezredes freskók láthatók. Ha tehetjük, Bak- talórántházát se kerüljük el. Szép a katolikus temploma és az egykori Dégenfeld- kastély ősparkja. Kellemes erdejében az ősi nyírségi táj utolsó maradványaira buk­kanunk. Történelmi emlékekben gaz­dag várával hív és megis­merésére biztat bennünket Kisvárda. Nagymúltú, a XV. században épült várából ma már csupán egy oldalfal és egy hozzá tartozó sarokto­rony áll. Szépen helyreállí­tott bástyájában a környék történetét feldolgozó kiállí­tást rendeztek be. A várat a vidék legtekintélyesebb családja, a Váradyak építtet­ték. Az erődítmény a ki- rálypárti magyarok és Er­dély közötti küzdelemben játszott fontos szerepet. A várhoz köze volt Balassi Bá­lintnak is. Az utolsó Vára- dynak, Mihálynak özvegyét, Dobó Krisztinát vette el a költő. A kislánykora óta is­mert Krisztina az egri hős, Dobó István lánya volt. Amint az irodalomtörténet­ből is ismert, Balassinak eb­ből a — valójában — ér­dekházasságból sok kellemet­lensége származott. A ma­gyar főúri társaság kiközö­sítette, az egyház pedig há­zasságát érvénytelennek mi­nősítette, mivel Krisztina és Balassi anyja testvérek vol­tak. A hirtelen házasságnak válás lett a vége. Így Balas­siból — bár többször meg­fordult a várban — soha­sem lett várúr. Az igazi hasznot e szerelemből is, mint oly sokszor, az iroda­lom húzta; gazdagabb lett jó néhány Dobó Krisztina ih­lette Balassi-költeménnyel. A megépülte óta Szabolcs me­gye székhelyéül többször használt vár a Rákóczi-sza- badságharcban stratégiailag fontos szerepet játszott. Ma­ga a fejedelem is több íz­ben megfordult itt. Utolsó, 1711-ben e helyen tartott ha­diszemléje után legszomo­rúbb történelmét élte a vár. Már a szabadságharc leve­rését követően elkezdték széthordani köveit. Kár, hogy mindössze ezt a ma látható vártöredéket sikerült az utó­kornak megmenteni. (á. z.1 A Vay család ősi fészke ma múzeum

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents