Békés Megyei Népújság, 1980. május (35. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-18 / 115. szám
1980. május 18., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Kiindulási pontunk: a valóság Dr. Bánlaky Pál, a Kulturális Minisztérium Vezetőképző és Továbbképző Intézetének igazgatója. A vidéki értelmiségről írott esszéje a Magvető Könyvkiadó Gyorsuló idő sorozatának, Azon túl ott a tág világ című kötetében jelent meg Varga Csaba tanulmányával közösen. Beszélgetésünk alaptémája mégsem a megjelent mű, hanem egy különös olvasótábor, amelyet a munkásszállók önkormányzatai számára rendezett az Üt- és Vasútépítő Vállalat. Az olvasótábort dr. Bánlaky Pál vezette. — ön, az Eötvös Loránd Tudományegyetem szociológiai tanszékén elsősorban az értelmiségiek helyzetével foglalkozott és — gondolom •— ezt teszi most is, ennek eredményeit hasznosítja új beosztásában. Miért vállalt ilyen jellegzetesen „munkás- művelődési” feladatot, mint a szállóbizottságok tagjainak olvasótábora? — Vállaltam, mert felkértek. És felkértek, mert az Űt- és Vasútépítő Vállalat szükségét látta annak, hogy a munkásszállások önkormányzatainak tagjai megismerkedjenek a feladataikkal. Ez nem kis dolog! A SZOT határozata alapján ugyanis megalakultak a szállók önkormányzatai: a szállóbizottságok és a fegyelmi bizottságok. De vajon ezek a társadalmi szervek tudják-e pontosan, hogy mit kell csinálniuk? S ami talán fontosabb: tudják-e hogyan? Kevés az, hogy formálisan ismerik a jogaikat; a kérdés-az, hogy érvényre tudják-e juttatni? Tudják-e tartalmilag, mit jelent emberibb módon élni a szállásokon? És miképpen lehet ezt elérni attól kezdve, hogy ráveszszük a lakókat, ne törjék le a kilincseket, egészen odáig, hogy a szabad idő értelmesebb kihasználására lehetőségeket teremtünk. — Most visszatérve az eredeti kérdésre ... — ... Miért vállaltam ezt a feladatot? Először is azért, mert úgy éreztem, hogy értelmes módon tudok jelen lenni egy ilyen táborban, s amit csinálok az fontos, hiszen százezres nagyságrendű a munkásszállókon lakók száma. Másodszor, - jelenlegi munkám késztetett arra, hogy elvállaljam. Az intézet feladata ugyanis a kulturális területen dolgozók továbbképzése és a vezető-utánpótlás felkészítése. A művelődéspolitikát egységesen értelmező, jó gyakorlati szakemberekre van szükség. Megyei és városi tanácsok köz- művelődési csoportvezetői, megyei művelődési házak igazgatói és igazgatóhelyettesei, múzeumok, levéltárak, szerkesztőségek és kiadóhivatalok munkatársai vesznek majd részt tanfolyamainkon. Azt akarjuk, hogy a képzés ne „ideál-világokon” alapuljon. A művelődéspolitikai elvek szembesítődjenek a valósággal. Ha vitatkozom, nem beszélhetek a levegőbe. És bár szociológusként nem csak olvasmányokról, de saját kutatásaimból is sokat tudhatok a társadalomról, minden alkalmat meg kell ragadni, hogy közvetlen kontaktusba kerüljek a valósággal. Ezért vállaltam a táborvezetést, amely az úgynevezett munkásművelődés címszó alá tartozik. — Azt mondta: úgynevezett? — Nem szeretem a munkásművelődés kifejezést. Olyan asszociációkat kelt, mintha homogén munkás- osztály lenne Magyarországon. Ez nem igaz. A munkások sokszorosan rétegzettek munkájuk, végzettségük, lakóhelyük, kulturális igényeik szerint. Sok ponton érintkeznek a többi réteggel. A munkások jelentős része — ez már közhely — falun él. Hogyan beszélhetnénk így egységes paraszti vagy munkásrétegről ? Minden konkrét művelődési helyzetben tudnunk kell, hogy az adott csoport valóságos háttere milyen: a hagyományai és a felismert, vagy meg nem fogalmazott szükségletei. Ennek a látásmódnak az érvényre juttatása művelődéspolitikánt kulcskérdése. — Milyen módszerrel tették érthetővé az olvasótáborban ezt a szemléletmódot? — Az első lépés az, hogy felszínre hozzuk az egymás közt vagy ott sem megfogalmazott problémákat, kérdéseket. Nemcsak a szállóélettel kapcsolatban, hanem az általános emberi konfliktusokat érintő gondolatokat is. A második lépés, hogy baráti hangulatú közös beszélgetésekben tisztázzuk és értelmezzük ezeket a tudat- tartalmakat — szabadságról, igazságról, előítéletekről stb. Ezeken a beszélgetéseken gondolatébresztőként használtunk verseket, képzőművészeti alkotásokat, zeneműveket. — A közművelődés gyakorlata azt mutatja, hogy 40—50 éves munkásemberekre elsősorban a kézzelfogható dolgok hatnak. — Az évtizedek óta nehéz fizikai munkát végzők gondolkodásmódja öntörvényű, véleményük határozott. Ha a saját „értelmiségi logikánk” szerint közeledünk hozzájuk, nem találunk utakat. Csak belső világukat elfogadva és megértve juthatunk egymáshoz közelebb. Volt például egy beszélgetés az olvasótáborban az emberi élet céljáról és értelméről. Néhány megfogalmazásukat, ha szó szerint leírnám, beilleszthetném a korai görög filozófusok töredékei közé, és a kutya nem venné észre, hogy azokat nem Hérakleitosz mondta. — Könnyen elképzelhető, hogy az olvasótáborban felkészített emberek a szállóba visszatérve megtorpannak. Kezdeményezéseik korlátokba ütköznek, elképzelésüket nem tudják érvényre juttatni. — Remélem nem így lesz. Képzésünk lényege: a valóságos társadalmi közegben eligazító szemléletmód elsajátítása. Ez segít felismerni a lehetőségeket és erősíti a már létező pozitív tendenciákat. Konkrét, gyakorlati tanácsokat is kaptak a sivár munkásszállási környezet átalakítására — berendeztünk a táborban egy bar- kácsműhelyt. És persze külön foglalkozások voltak a szállóbizottságok konkrét feladatairól az egyes szakcsoportokban. Azt hiszem — a korlátokra visszatérve —, a küzdelemre is sikerült felkészíteni őket a helytelen gondolkodásmód és a negatív jelenségek ellen. Mellesleg ugyanezt a szemléletmódot kell elsajátítania a vezetőképzésben részt Vevő szakembereknek az intézet tanfolyamain szeptembertől. És talán mindenkinek, aki a közművelődésben dolgozik. Nógrádi Gábor Csoór István: r Alom... — Nagyon elgondolkozott-- . . . — Szépről legalább ... ? — Annak indult, d.e ... — Elmondja? — Ha érdekli, nagyon szívesen ... — Persze, hátha okulhat belőle az ember ... — Ebből okulhat... — Olyan? — Olyan ... Igaz, hogy álomban történt, de ugyanúgy előfordulhatott volna a valóságban is... Mert sokszor azt, álmodja az alvó, amivel világos nappal foglalkozik, amiről ábrándozik ... A fiatalságról... — Fiatal volt álmában? — Suttyó. Karakán. Olyan, aki után forgolódnak a lányok. — Ez valóban szép lehetett ... — Az. De a vége... ! Jobb nem is beszélni róla ... — De azért beszéljen ... Szívesen hallgatom... — Tudjsí; bent az otthonban eléggé silány vacsorát főztek. Nem laktam jól. Elsétáltam a bisztróba, ott még két pár virslit tormával bevágtam, rá meg egy üveg Kinizsit... így feküdtem le, kidegeszedve... — Most miért hallgat? Nem mondja tovább? — Dehogynem... Csak mosolygok magamban... Mosolygok? Röhögök, mert rö- högnivaló az egész... — Mondja tovább, hogy röhöghessünk együtt... — Álmomban itt ültem ezen a pádon ... Pont ezen a helyen, ahonnan láthatom a Vasút utcát, láthatom a Kórház utcát, és láthatom a fák között megbújt emlékművet is ... Persze sóhajtoztam ... ábrándoztam. Nem is a magam fiatalságáról, hanem úgy általában. Ügy mondogattam is, ha még egyszer... Kiegyeztem volna akár negyvenben is, a húsz nem nagyon érdekes, mert az olyan még túl he- vült, és elkapkod mindent ... — Ez így igaz, de azért az sem volna bolondság, ha onnan indulhatnánk újból... — Ennyi ésszel, megeny- nyi tapasztalattal... — Hajhaj... — Kár ezen sóhajtozni... Még a tegnapot sem lehet visszacsalogatni, nem hogy az ötven évet... — Sajnos ... — Mindegy. A lényeg az, hogy az álom fiatalít, meg öregít is ... — Hát az enyém fiatal volt. De még milyen! Szóval, itt ültem a pádon, még a szememet is becsuktam és az arcomat a nap felé fordítottam. Hadd melegítse, hadd pendítse az alvadó vért a meszes erekben. Élveztem a napfényt, és mellettem megszólalt valaki: — Egy kívánságát teljesítem ... — Odanézek, hát egy tündér ! Tündéröltözékben, lenge, áttetsző ruhában. Látszott a szép vonalú combja, a kék selyem bugyija és ugyanolyan színű kicsinyke melltartója... A szemem majd kiugrott. Szerettem volna megsimogatni, legalább a selyem síkosságát érezze az ujjam, de nem mertem odanyúlni. A tündér sürgetett, újra szólt: — Egy kívánságát teljesítem ... De ne spekuláljon sokat, mert sürgős dolgom van... — Persze, felfordult bennem a világ. Mit kérjek? Kerüljek ki az otthonból, ahol tizennyolcán alusznak egy szobában, és ha babot főznék, képzelheti, mi van ott... ! ! ! Az is megfordult bennem, hogy kívánhatnék gazdagságot, palotát, nagy parkkal, sok személyzettel, de ezzel a görbebottal, amivel segítem a járásomat... ? Nem kóser. Más kell... Arra is gondoltam, hogy maradna velem a tündér ... Halottnak a csók ... ! Eszembe jutott az is, ha én lehetnék a főnök az otthonban. Subick! Megállapított keret, norma és egyéb kötöttségek ... S akkor a járdán ott sétált el egy fiatalember. Jólöltözött, olyan tizennyolc éves srác. Nem túl hosszú hajjal, nem olyan nyegle járással, hanem szépen kimért lépésekkel, magabiztosan, vállra vetett zakóval, jókedvvel, halk dú- dolással. Szinte felugrott örömében, mutattam rá, és már mondtam is a kívánságomat : — Legyek olyan, mint ő, bújjak a bőrébe... — Mennyi időre? — Mondjuk, két napra... — Gilt. — Sutty! Már elröppent az aranyos tündér. Én pedig délcegen rovom az utat, vállra vetett zakóval, és az ABBÁ-ék egyik dalát dúdolom magamban. Kutatom a zsebeim, a buksza tele pénzzel, takarékbetétkönyv, az utolsó sor harmincezret mutat. Estig séta, utána pedig beverjük a fokost a mestergerendába. Pezsgő, lányok és egyebek... Most pedig fogódzzon meg! Jó erősen.! Markolja meg a pad ülőkéjét, nehogy leforduljon róla ... ! — Mindenre elkészültem. Jöhet... , — Nem tudtam a lányokra rá se nézni. Nem érdekelt a buggyosan feszülő mell, a kívánatosán ringó csípő, a parazsat mutató száj, a haj frissen mosott illata, az átlátszó ruha ... Semmi vágy, semmi' inger nem éledt bennem. Mintha fatuskók volnánk, és én is, mintha fatuskó lettem volna ... — Nem értem. — Pedig érthető. A srác, akivé lettem, undorodott a nőktől... Párái Anna: Lev Tolsztoj 1910 volt. Parasztok eresztették a koporsót, a tömeg énekelte az örök emlékezetet, s mindaz, amiért küzdeni érdemes, fatörzsekbe foglaltatott, futásba és göröngyökbe; a fekete keret felért az égig, a cár részvéttávirata a hófoltokig, a vasutak a forradalomig, 1910 volt, a tömeg már mozdult az örök jövőbe, csak Ljovocska aludt, és vele aludt a nyári fák alatt futó fehér inge egy kamasznak, meg a Háború és béke minden katonájának, akiket annyira szeretett hogy megálmodott. Verasztó Antal: Egyszerű dal Tóth Valéria: Nyugalom c. szobrához Nézem! míg szemem betelik vele, míg ajkáról a kő—harmat apró kis szivárvánnyá nem dagad. Utána, alakját puha szavakba rakom, abban a mozdulatlan—mozdulatban mellyel, karcsú karján arca megpihen — akár egy zátonyra tévedt szép hajó — egy szívdobbanásnyi szigeten. Mucsi József: Május Rég tovatűnt a tél emléke: A rút hideg, a szürkesége. Már nem süvít, csak fújdogál. Útnak ered a rózsabogár. Kisded cseresznye zsendül a fán, gyep füvében pehely-buzogány. Hétágú mosoly az arcokon, kukkanó eső barát és rokon. Fenkővel játszik a napsugár, nyaggatja a fák zöldaranyát. Itt van május, flótáz a béke. Ki emlékszik a hidegségre? Bessenyei Antal: Jönnek?! Szokolay Zoltán: Kései akt Ablakunk az éjre tárva fejed alatt fény a párna nézlek nem alszom veled fázol lelked összehúzod szerelmünk a földre csúszott alszol nyitva a szemed
