Békés Megyei Népújság, 1980. április (35. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-27 / 98. szám
1980. április 27., vasárnap o Sarusi Mihály: Szluka, a vízhordó Metykó Gyula; Dancka (vésztői részlet) Kiállítás a vésztői tanácsháza dísztermében Metykó Gyula száz festménye, otthon A Cédulás volt a kedvence. Meg hát az is tetszett neki, hogy ilyenkor nem ő dolgozik. A pályán vizet árulók között akadtak ugyan felnőttek is de hát ezek csak amolyan műkedvelő vízhordók. Igaz, valamikor a meccseken csak a Szlukához hasonló emberek kínálhatták a jó artézi vizet, szóval akik ebből éltek, de hát nagyot változott a világ. A gyerekek egyre szemtelenebbek, különösen amióta bejött a demokrácia, Szluka meg társai hiába kergették meg őket, a pálya másik véginél csak bemerészkedtek. S csak nem futhattak annyi gyerek után. — Friss vizet! — röppen föl egy vékony hang, és Szluka boldogan nézi a meccset. Végre nem kell dolgoznia. Nézheti ezt a Cédulás pajtást, hogy tornássza ki a legveszélyesebb labdákat is. Hordják csak a gyerekek, cipeljék a kannát a Bánát-kútról, szedjék csak össze azt a néhány forintot, fagylaltozzanak, vegyenek mézes cukrot! Legalább így ő nyugton van. Szombaton meg vasárnap, amikor foci meg kézilabdameccs van a Csányi utcában. Fedővel mérni a vizet, hát ez már nem az ő esete. Az igazi vízhordónak ez már nem üzlet, persze valamikor ez is jól jött- Iszákos nép jár a mérkőzésre, a csabaiak szeretik leöblíteni a torkukba keveredett port, mert hát akkor még salakos volt a pálya, no meg egy pillanatra artézi vízzel hűteni a bírószidástól meg a napsütéstől fölhevült testüket. Ja kérem, ma már ez is másképp van, szokta mondani a Sarokházban, a mai meccseken inkább sört isznak. Érdekes, ettől a szeszes italtól sem lesznek vadabbak a csabaiak, mint attól a hajdani artézi víztől. Vízivó korukban hány bírót kergettek meg! Ma ez is ritkább. Szluka a meccsen élte ki magát. Egész nap. cipelni a házakhoz a vizet, naponta tíz kilométereket húzni azt a *•' kannákkal teli kiskocsit, és akkor éppenhogy megvolt a hideg vízre való. Igaz, családja sose volt, így egymaga valahogy csak megélt a vízhordásból. A mai emberek? Fürdőszobájuk van, már szinte mindenütt bent van a kí- gyósi víz, az artézi kutakra csak az ínyencek járnak, akik úgy megszokták a Bá- nát-kutat, a Strandot, a ja- minai, a nagytemplom mögötti, a Petőfi utcai, a laktanya melletti, a vasúti meg a többi artézi kutat, hogy ma is elszaladnak egy-egy kannával, mert inni csak abból lehet. A csapvízzel bizony nem lehet összehasonlítani. Míg él az a nemzedék, amelynek Szlukáék hordták a vizet, az apadó artézi kutaknak megmarad a törzsközönsége. Persze nem hordták ők minden házhoz, az azért túlzás lett volna. Csak a gazdák meg az urak rendelték Szlu- kánál a vizet, kímélték a gyerekeiket is, csak nem fogják be őket ilyen tróger munkára. A bérest meg a cselédet sajnálták vízhordásra használni, Szlukáék olcsóbbak voltak- Meg néhány jómódú öregasszonynak vitte a vizet, mert egyébként még az egyedül élő véncso- roszlyáknak is gyerekek jártak a kútra — Hozz vizet Bartolák néninek is! A szegény ember gyereke akár kétszer is fordult, csakhogy a szomszéd néni szom- jan ne vesszen. Szóval igazából Szluka jól megfért a vízhordó gyerekekkel. Azt lehet mondani, afféle munkamegosztás alakult ki. Mint lám itt a mécsesén is. — Hát ez a Cédulás ...! Mert megint nem gól. A Vörös Meteor kapusa burokban jött a világra, mert annak gólt rúgni.. ■ szinte lehetetlen. Ha a labda a vink- li felé tekeredik, hát kinyomja, amikor az ötösről vágja rá a csatár, biztos, hogy őt találja telibe, ha meg a közönséggel veszekedik, hiába fordít hátat a pályának, az ellenfél a korner- zászlót találja el. Amikor föllöki a centert, és a bírót is elküldi a bús fenébe, hiába ítélnek tizenegyest, ritkán lesz abból gól. A legtöbbször nincs aki vállalja a büntető rúgását, mert jól tudják, hogy Cédulás kivédi! Ha oda se néz, akkor is. Mondom, belerúgják vagy fölé vágják, a kapufát traíálják el, de a háló meg se rezzen. Igaz, egyszer olyan ideges volt, hogy maga rúgta be a tizenegyest. Míg az ellenfél vitatkozott, ki is rúgja, Cédulás mérgében ott termett, s úgy bevágta, hogy a labda kirepült az utcára. Átszakította a hálót. Szluka ilyenkor volt a legboldogabb. Ma ilyen mécsesek nincsenek- Akad még egy-két olyan játékos, amelyik a közönség kedvence, vagy mert annyit cselez, hogy még a bíró is dühbe gurul, vagy mert úgy kaszál, hogy lábszár legyen az a talpán, amelyik kibírja. — Puha vagy! — szokta ilyenkor ordítani a mi Szluka szurkolótársunk. Máskor meg Cédulást piszkálja: — Nem kérsz egy födő vizet? Más se kell annak, kergetni kezdi. Szluka szedheti a lábát, a közönség meg röhög, visít, tapsol, fütyül. Az Agyag meg az Építők pályára is járt, de az valahogy más volt. Valahogy az más világ. Hát még ez a mai Előre. Azt se lehet mondani, hogy azért szerette ezt a Törekvés-pályát, mert az első kerületi nép vízhordója volt, s így igazán otthon érezhette magát. Azért is, mert estefelé, ha már megfáradt, vízhordás után elment a pályára, odaállt a kapu mögé, s visszapasszolhatta a labdát a focistáknak. Nem csak ezért. Talán azért, mert itt játszott az a híres NB I-es csapat? Igaz, negyvenöt után, az első nemzeti bajnokságban csak fél fordulót játszottak, s a csabaiak ki is estek, de hát micsoda meccsek voltak itt! Hogy porzott a környék valameny- nyi utcája, amikor meglódult haza a nép! Másnap kétszer annyi vizet árulhatott. S hogy ordított a közönség! Szluka akkor még az Aranykapcába járt, ott költötte el a maradék pénzét. Persze az is igaz, nem sokat kellett költenie, mert az emberek mindig meghívták, fizettek neki. Bolondos ember, meglehet, se szakmája, se rendes munkája, legalábbis a tisztviselő meg egyéb urak szerint, s félnótás is valamennyire, de talán épp ezért szerették. Ott *az Aranykapcában, s a maradék öregek ma a Sarokházban. Mert a hajdani kuncsaftok inkább a Sarokházba járnak. Cédulásról azt se tudja, hol dolgozik, de azért szereti. Vérbeli játékos, olyan arénát csinál, hogy a közönség szinte az ő kedvéért jár a Meteor meccseire. Korábban Fülöp volt ilyen, az meg akkora ember, hogy nem kellett amögé semmiféle söp- rögető, megtette az egymaga is centerhalfként. Azon az isten se ment át. Vagy már Cédulás után Csicskás! Az meg úgy csavarta a szögletet, hogy az volt a csoda, ha nem hullott a hálóba. A kapus hiába rendelte oda az egész csapatot, Csicskás mindig jól rájuk ijesztett. Hát azt öröm volt nézni. Aztán Osgyán, aki biztos tornász volt, mert amikor fölvágták, akkorát szaltózott, hogy néha átesett a taccsjoírón is. Meg később az a Tanár úr, már azt se tudja, hogy hívták, csak hogy Tanár, mert úgy kezelte a lasztit, s miután kicselezte a kornelzászlót is, biztos, hogy rosszul adta be. De azok a cselek ... Üjab- ban meg ez a Láza gyerek. Ha az megindul, bekk létére meg se áll a tizenhatosig, s úgy beragasztja, hogy ha véletlenül a kapust találja el, bizony ő is a hálóban köt ki, hát még a labda. Igen, a Csányi utcába ma is kijár, de hát itt már nincsenek nagy meccsek, nincs közönség se. öreg fejjel, hogy a házakba bevezették a vizet, megpróbálkozott még a vízárulással, de a Kórház utca tíz-húszezres közönsége már kicsúfolta. — Nézd, Szluka, hahaha! Nagyon szívére vette, valamikor ez nem így volt. Most miből éljen meg? A tökmagos Bandi bácsi felesége se árulhat a stadionban, biztos mert az emberek ösz- szeköpködik a lelátót, de legalább a kapunál árulhat, onnan nem zavarhatják el, nincs hozzá joguk, de hát mit csináljon ő? Odaállhat a kannáival, az emberek inkább a Földgyomrába lépnek be. Ki iszik ma már meccsen vizet? Hogy nem hal éhen? Leginkább a kocsmáknak köszönheti. Az emberek ott még nem feledkeztek meg róla. Igaz, vize már ott sem kell, de ezzel-azzal megkínálják. Néha harapnivalóval is, csak az a baj, hogy inkább kitolnak vele. öntik belé a piát, élvezik, milyen csúnya részeg. Ilyenkor eltántorog a legközelebbi artézi kúthoz, megnézi, folyik-e még. Nemrég megesett vele, hogy beleokádott, s csak azért nem verték meg, mert ma már nem állnak sorba a kútnál. Mivel maga volt, a kútnak sírhatta el, micsoda szégyen! Hogy ő artézi kútba rókáz- zon... Szluka, a vízhordó, aki ebből élt! Legalább Cédulást látná, de az valahogy eltűnt a városból. Cédulás biztos megértené! Meghívná egy kis levesre, s nem döntené bele a pálinkát, vízzel kínálná meg. Hús után, hús közben. Artézi vízzel. Artézi vízzel, amit Cédulás hozott a kútról. Neki. Bolond Szluka. Hogy be- állna még a focizó fiúk közé! — Nézd csak, ebből olyan balösszekötő lesz! Nem véletlen. Amikor megszomjazott, az artézi kút alá hajtotta a fejét. Két dolog lepett meg Metykó Gyula vésztői kiállításán az elmúlt hét szerdáján, délelőtt II órakor. Először is a képek sokasága és szépsége, másodszor pedig az a nagy érdeklődés, ami a megnyitót, a művészszel és az alkotásaival való találkozást övezte. Ezúttal valóban az történt, hogy Vésztő hazahívta művészfiát, mutatná be élete java termését a tanácsháza dísztermében (ahol a tavalyi, október 25-i Köröstáj irodalmi est óta ez már a második kulturális esemény!), hogy ismerkedjenek, barátkozzanak, szót váltsanak életéről, művészetről, a művész Vésztőn töltött ifjúkoráról és későbbi éveiről; s persze arról is, merre-hová vitte élete útja, miféle sikereknek örvendezhetett, és hogyan harcolta meg a művésszé válásérés rögös, nehéz, egész embert kívánó éveit. Igen, ez a két dolog meglepett, ezt kellemes volt látni és tapasztalni, megtisztelő volt részesévé lenni. Megtudni róla egyes-mást, azt, hogy Vésztőn született 1907- ben, hogy apja cipész volt, és öten voltak testvérek, hogy nagyaoja kalaposmesterként élt Békésen, dédapja meg huszárkapitány 1848-ban ... Aztán a szerkesztőségben, az íróasztalomnál eszembe ötlött, hogy fél esztendeje egyszer már hírt adtunk róla, ugyancsak ezeken a hasábokon, Berecz Miklós egykori csabai zsurnaliszta tollából: Metykó Gyula akkor a csepeli Kék Iskola kiállítótermében mutatta be képei egy részét, és folytatta ezzel kiállításainak sorát, melyek a harmincas évek végén kezdődtek. Csók István és Glatz Oszkár tanítványa volt a főiskolán, 1937-ben elnyerte az Akadémia Székely Bertajan- díját, a Pesti Hírlap pedig ugyanabban az évben azt írta róla, hogy „falusi tájrészletei meglepően erősek, hangulatban, színben, levegőben”. Vásárolt tőle képet a Nemzeti Galéria, mi több, egy New York-i képtárban is megállhatnak a látogatók Metykó-kép előtt. És most hazajött, először jött haza Vésztőre, hogy a tanácsháza impozáns dísztermében száz képét nyújtsa át egykori sorstársainak, barátainak, ismerőseinek, a fiatalabbaknak és még fiatalabbaknak, akik bizonyára nem tudták, hogy Vésztő — a művészeti életben — Metykó Gyuláról is nevezetes. Élete tükörképe ez a kiállítás. Sikereinek is, nyűgeinek is tükörképe. Az első pillanatban érzi a vendég, hogy Metykó Gyula, ha előszedte palettáját, azt festette, amit szeretett, amiben esztétikai gyönyörűséget talált, hogy átadhassa a majdani kiállítások vendégeinek, a művészetbarátoknak. Azoknak, akik közül érkezett, és azoknak is, akik talán majd képei által értenek meg valamit abból: miért szép egy falusi, vízparti házsor, a viharra készülődő tanyai táj, egy csokor virág, a homokkitermelők ínpróbáló verejtékezése; hogy miért szép egy magányos tanya, utca, völgy, fasor. Hogy miként lehet az: ezeken a képeken alig láthatunk embert, és mégis, minden képen ott lüktet az ember jelenléte, ereje, hite, reménysége, öröme és esendősége... Metykó Gyula a nagy festők megérzésével és tehetségével*vitte vászonra a szemében-agyá- ban rögződött pillanatokat, melyek sokkal többek egyetlen pillanatnál, melyek ajtót nyitnak az egész világra olykor. Jól mondta azon a megnyitón dr. Becsei József, a megyei tanács elnökhelyettese: „Metykó Gyula művészetében minden izmusok ellenére az alapvető élmény volt a meghatározó. Expresszív ereje ezzel magyarázható.” Nehéz lenne kiemelni a bemutatott képek közül, talán inkább azokat, melyek a tájhoz-vidékhez is jobban kötődnek, és csalhatatlanul magukon hordozzák a nem múló kapcsolat meleg színeit, hangulatát, erejét. Ilyen a „Gyulai Körös-part”, a „Malom előtt”, a „Vésztői árvíz”, a „Dancka” (vésztői részlet), a „Mágori fahíd" és még tucatnyi más. SárándiJózsef: Idegenség Ne térj sehová vissza hol boldognak hitted magad Egykori jelenléted mára emlék üres forma Hűlt helyedre lelsz a kiégett sivár városokban Lehangolt díszlet a szeretkezések parkja háza A' régi szobák kicserélt tapétái s a poszterek idegen izzásokat zárnak körül Kihalsz mielőtt végleg eltávoznál s miként a korosztályuk túlélő öregek megnyugszol betöltvén küldetésed Sass Ervin Metykó Gyula; Vízparti házak
