Békés Megyei Népújság, 1980. április (35. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-12 / 85. szám

1980. április 12., szombat

A művészeti élet tájain

Három kiállítás Békésen

S

okféle tapasztalat késztet arra, hogy megfogalmazzam : Magyarország már régen nem a költők országa, hanem a festőké. Jól teszi a tisztelt olvasó, ha kissé tréfára veszi a dolgot, mert az, de azért nagy igazság van benne. Ez aztán jó is, rossz is. Jó, mert a művészetek megismerésében és megszerettetésében — országban gondolkodva — évezredes lemaradásaink vannak; rossz, mert a nagy tülekedés óhatatlanul is sok hordalékot sodor magával, a nagy kereslet az értéktelent is felértékelheti, holott méltatlan erre. /

Rádiót hallgattam a minap, roppant izgalmas és nyílt vitát arról, hogy „diploma nélkül az alkotás már nem is számít?” Két vagy három éve ezeken a hasábokon jelent meg hasonló írás, mely azt próbálta bizonygatni, hogy „az alkotás az értékmérő, és nem az, hogy aki festette hivatásos-e vagy amatőr?” A cikket követő viharok azóta részben elültek, mert kiderült — ahogyan ebben a pár hete elhangzott rádióvitában is —, hogy tényleg az alkotás számít. és ha nincs is diplomája a festőnek — mint ahogy sok világhírű művész nem húzhat vagy húzhatott volna elő ilyet az asztalfiókjából —, akkor is a műal- kptás az alap, ami megítélendő és megítélhető.

*

Persze, nem babra megy a játék. Bizonyos könyörtelen vagy legalábbis annak látszó „törvények” hathatnak még olyan erősen — és hatnak is —, hogy tovább táplálják az ellentéteket, és nem az alkotásra koncentrálják a művész energiáit. Világosabban: amikor • az

egyik vitázó feltette a kérdést:* start jog-e a diploma vagy startjogot kap a képzetlenség? — igencsak szenvedélyessé vált az eszmecsere. Valaki megjegyezte, rengeteg a művész Magyarországon, és a szakkörökben tanult amatőrök nem boldogulnak megfelelően. Vagy dörgölőznek a hivatásosokhoz, vagy kibuknak a sorból, ha egyáltalán bekerültek oda. Más vélemény: sok olyan diplomás művészünk van, akikkel a műkereskedelem nem tud mit kezdeni. Magyarán: a festmény,

grafika, szobor stb., amit alkotnak, nem megvásárolható, nem üti meg a kívánt és elvárt színvonalat. Furcsa és tragikus ellentmondás, de újabb bizonyíték arra, hogy a diploma nem startjog, és lelkiismeretünk ellen való vétek, ha azt mondjuk: hivatásos művészünk „nincs formában”, azért alkot pillanatnyilag silány dolgokat, de mégiscsak művész, mert erről diplomája van

Eszembe jut az Űj Aurora egyik cikke, melyben a világhíres szovjet rendező, a fiatalon elhunyt Vaszilij Suksin így vall a lelki ismeretről: „Lelkiismeret, lelkiismeret, és még egyszer lelkiismeret — ez az, amit nem szabad kiveszni hagyni! A társadalomban általában véve magas fokon kell állnia, értékesnek kell lennie a lelkiismeretnek, s ha kortársaink így vagy úgy eltompítják a kérdés élét, ennek a mi szemünkben sajátos megítélést kell kapni.” Szó sincs róla, hogy eltúlozzam képzőművészeti életünk gondjait, bajait (amikor egyre virágzóbb sikerekről is beszélhetünk), de mellé nézni a dolgoknak, nem látni az élő problémákat, az már lelkiismereti kérdés. Az is, ha az ezeresztendős pótlás időszakában érvényesülni engedjük a blöffölőket és dilettánsokat, az is, ha nem engedjük érvényesülni azokat, akik csupán tehetséggel és esetleg diploma nélkül szeretnének érvényesülni, elLelkiismeret és elkötelezettség

mondani véleményüket a világról, hatni a szemlélődő, a művészetekkel mind jobban barátkozó tömegekre, mert azt tartják, hogy a művészet, a műalkotás emberek visszhangja nélkül semmit sem ér, öncélú játék csupán.

*

Mondhatjuk az amatőröket úgy is, hogy autodidakták. Persze, az egyfajta oklevélle, diplomával rendelkező

rajztanár-festőművészeket már nem sorolnám ide, és azokat sem, akik a nagy kereslet okán felbuzdulva fognak ecsetet vagy ceruzát, hogy némi hajlammal megáldva fejtsék ki „áldásos” tevékenységüket. Elmondtuk már azt is néhányszor, hogy a szakkörök nem elsősorban azért szerveződnek, hogy azokból művészek kerüljenek ki, sokkal inkább azért, hogy műértők legyenek, a vizuális kultúra önkéntes, hozzáértő terjesztői. Nos, mint azt általában tapasztaljuk, és már az ókorban is emlegették: a

középút mutat az igazságra. Ha eleve csak műértők nevelésére tartjuk alkalmasnak ezeket a képzőművészeti szakköröket, tévedünk. Ha pedig eleve valamiféle művészképzőnek fogjuk fel őket, akkor is. Üjra csak Suksin és a lelkiismeret: általánosítani ezúttal sem szabad, mert az előítéleteknél nincs rosszabb tanácsadó.

Azt mondta egy művész abban a rádióvitában (elnézést, hogy többször is hivatkozom rá, de ritka őszinte, lényegfeltáró és nyílt vita volt): „A Művészeti Alapba elenyésző számban vesznek fel autodidaktákat (amatőröket), pedig a jó amatőr profi akar lenni, alaptag. Ez egyre erőteljesebb törekvés, sok a jelentkező a körökből.” Más: „Mi az amatöriz- mus? Mi a profizmus? A kettő között ne legyen alapvető különbség. Akár ez, akár az, a mérce a mű minősége legyen, az egyetlen döntő szempont, és ne az, hogy alkotójának van-e oklevele, előképzettsége vagy alaptag-e?"

Akkor, abban, a talán két évvel ezelőtti cikkben azt is felemlegettük, hogy sok tehetséges amatőr találkozni szeretne a művészetek iránt érdeklődőkkel, szocialista brigádokkal, iskolásokkal, egyszóval az érdeklődő tömegekkel. Ehhez viszont kiállítás kell, falak kellenek, ahová képeiket felakaszthatják körülmény kell, és megfelelő alkalom. A lehetőség nagyot csappant azután, hogy megjelent egy bizonyos körlevél: amatőr csak másod- vagy harmadmagával, tehát csoportosan vagy hivatásossal együtt állíthat ki, egyénileg a legritkább esetben. Egyrészt helyes, ha a nagy áradást megszűrjük, másrészt — és ezt is az egyik vitázó említette abban a bizonyos rádióadásban — ez a körlevél sajnos abból indult ki, hogy az amtőrök színvonala eleve alacsonyabb, mint a hivatásosoké. Ez pedig így megint a rossz előítéletét táplálja, és nem ösztönöz arra, hogy az amatőröket egyénenként, művészi színvonaluk alapján, és ne együtt, mint „dilettáns tömeget” ítéljék meg.

A Kulturális Minisztérium egyre sűrűbben bizonyítja, hogy azt a bizonyos „lelkiismeretet” fontosnak tartja, társadalmi méretekben különösen, és nem átall véleményt alkotni olyan korábbi álláspontjairól, melyeken — ilyen az élet! — túlhaladt az idő. Most ebben a remek szellemi párbajban mondta valaki a minisztérium részéről: „Az a bizonyos körlevél ma is érvényes. Az, hogy

amatőrök csak ketten-hár- man állíthatnak ki, kivételes esetben egyedül, a területi szövetség hozzájárulásával. Ez azonban egyes esetekben sérelmes volt, és az ma is. A körlevél viszont nem jogszabály, és a körök, klubok 70 százalékában rendeztek már egyéni kiállításokat. Egy éven belül jogszabály rendezi majd az amtőrök kiállítási és zsürizé- si kérdéseit. Nagy gond ez, mert számos, ígéretes tehetség van közöttük, habár vannak dilettánsok is.”

Itt jut eszembe egy rég Olvasott könyv, amelyben a századelő neves színházi direktora, Beöthy László fogalmazott meg . egy nagy igazságot, miszerint: nem

igaz, hogy a tehetség utat tör magának. A tehetséget segíteni kell. Lelkiismeretünk rajta hogy ez most sincs másképpen.

*

„Van aki művész akar lenni, és nem megy. Nincs rá tehetsége. De a tehetség is alacsony szinten kezdi, így aztán nyilvánvaló, hogy lehet amatőrből is művész, aki képes esztétikai értékeket létrehozni.” Ez szintúgy támadhatatlan igazság. Ügy vélem, összegezhetjük az eddigieket azzal, hogy a diploma nem startjog, csak nagyobb esély arra hogy tulajdonosa művésszé érik; és a diplomanélküliség nem diszkvalifikálhatja • azt, aki tehetsége tudatában, ösztönzésére fest, rajzol, metszeteket készít vagy szobrot farag. A kérdés, hogy művész-e az illető, a műalkotásban rejlik. Ha az esztétikai értéket hordoz, akkor az aki létrehozta, művész. Ki vonja kétségbe Cé- zanne-t? Óriási hatását a képzőművészet fejlődésére? Pedig nem volt diplomája erről. És — ha a magyarok között nézünk szét — kétli-e valaki Bemáth Aurél művészi nagyságát? Nyilván senki. Ha onnan nézzük, ahonnan nem torzít a szemüveg: nem diplomával szerezte meg startjogát annak idején, és jutott el szinte beláthatatlan magasságokig ...

A megoldás, a közösség erejének, formáló hatásának erősítése, a művészet igaz szolgálata, az évezredes elmaradás pótlása sokakat ösztönöz arra, hogy lelkiismeretük szavának is engedve, meg egyszerűen kötelességből keressék az utat, ahol a művészek — hivatásosak és amatőrök, diplomások és nem diplomások — találkozhatnak. Ilyen várhatóan nagyszerű fórum lesz az Amatőr Képzőművészek Országos Tanácsa, mely a közelmúltban alakult, és máris jó alkalmat adott az előrelépést segítő véleménycserékre, a helyzet felmérésére. Ott voltak ezen a mi megyénk képviselői is, ott voltak ezen az amatőr művészek mellett, velük együtt hivatásosak is, akiknek a művészet ügye köz- művelődés, lelkiismereti kérdés, életforma. Bizonyos, hogy ez a testület nem elszigetel, hanem összekapcsol minden tehetséget, aki tenni akar az emberekért, a közért Olyan hivatásosokat, akik nem féltik érvényesülésüket az amatőröktől, olyan amatőröket, akik a társadalmi munkamegosztásban nem azt a helyet töltik be ugyan, hogy „művész”, de ez korántsem értékjelző az esetükben, csupán szociológiai megjelölés. Olyan művészeket, akik értik miről van itt szó. Akik elkötelezve vállalják életünket, vállalják, hogy művészetükkel hozzáadnak valamit — és nem is keveset! — ahhoz, hogy ez a mi életünk, itt, ebben az országban, és itt is, a Körösök völgyében, szebb, tartalmasabb, legyen.

Sass Ervin

Mindig kellemes érzés a békési Jantyik Mátyás Múzeumba belépni. A barokk műemlék épület — a „Nagyház” — árasztotta légkörön túl a szobányi termekben elhelyezett tárlók, a falakra függesztett műtárgyak értő gondoskodásról, az ide betérő közönség tiszteletéről árulkodnak. Ami önmagában alap, minden közművelődési intézmény kötelessége — lenne.

Április 5-én három kiállítás megnyitóját is megrendezhették a helybeli műpártolók, a megye távolabbi részeiből az előbb említettek miatt most is ideutazó érdeklődőknek. A két legnaket nyújt át a nézőnek. Olyanokat, ami másféleképpen nem helyettesíthető be. * * *

A háromtermes helytörténeti-néprajzi kiállítás (állandó jellegűvé téve!) már régen váratott magára. Megrendezését nagyszerűen készítették elő az elmúlt évek során: igen gyakran tárták a közönség elé a különböző gyűjtések, feltárások eredményeit, a véletlen által felszínre került leleteket. A békésiek így bizonyára még nagyobb szeretettel fogadják ezt a bemutatót, amely végeredményben csak nyitánya egy nagyobb lélegzetű állandó kiállításnak.

Muray Róbert egyik kiállított, őszi hangulatot idéző olajképe

Fotó: Nagy György Sándor

gyobb helyiségben egy egyedülálló kiállítást, Muray Róbert grafikusművész tárlatát, az udvari három szobában a Békési hétköznapok és ünnepek című helytörténetinéprajzi állandó bemutatót, a homlokzati kisteremben pedig a felszabadulás évfordulójának tiszteletére a Békés 1944—45-ben című emlékkiállítást láthatja az elkövetkezendő hetekben, hónapokban a közönség.

* * *

Muray Róbert mindazoknak régi jó ismerőse, akik értik, szeretik és tisztelik a NATURÁ-t, a természetet. Megannyi vadászati és természetvédelmi szakkönyv, kiadvány illusztrátora, a Móra Könyvkiadó közkedvelt Búvár-sorozata több kötetének rajzoló művésze, mint például a Háziállatok, az Állatkerti madarak és a Díszmadarak című kis kötetéé. Az Óvjuk, védjük természeti értékeinket! című míves plakát is az ő madár-állat rajzai alapján készült, s 'szolgálja a természet védelmét.

Már a fentiekből is következtetni lehet, hogy nem mindennapi képzőművész hozta el Békésre munkáit. Az olajképeken, nagyíves akvarelleken, grafikákon a természet egységeit már-már kimerítő tudományos alapossággal felkészült anatómus, zoológus, az értékeket megóvni kész művész tehetsége tükröződiki vissza. Ezért áldoz fel mindent, de a naturális tökéletességével itt mégis tisztelni való értékeAz első teremben a kender, a len, a gyékény, a fa és a vessző feldolgozásával, annak eszközeivel, a népi lelemény és a népi művészet által megalkotott késztermékekkel ismerkedhetünk meg. A tárlók berendezésénél azonban zavarhatott a bőség: úgy tűnik, a kelleténél zsúfoltabb, az áttekinthetőséget zavarja a sok kiállított tárgy, eszköz. A második teremben a három legjellemzőbb családi esemény — a születés, a házasság és a temetés — relikviái ke- 'rültek egymás mellé, szép rendben. Itt már nem bántó oly mértékben a helyhiányban is minél többet bemutatni elrendezés.

A két helyiségben látottak színterét is adhatná a harmadikban bemutatott komplett szobabelső, csak hát ez egy polgáriasodott, módosabb gazda lakásában lehetett.

A kiállított együttesek színesen, figyelemfelkeltően érdekesek. Reméljük a mielőbbi, illő folytatást.

* * *

Az akkori község felszabadulásának első napjait eleveníti fel a ritka és izgalmas dokumentumok nyilvánosság elé tárásával a Békés 1944—45-ben című emlékkiállítás. A harmincöt szabad év megalapozásának története, és napjaink fejlettségének (amelyet helytörténeti kiadványokkal szemléltetnek), összevetése méltó hangsúlyt is ad ennek a bemutatónak.

Nemesi László

Szakkörök, klubok, operatörténeti sorozat és egyéb.

Ez évben is gazdag programot kínál a békéscsabai Vasutas Klubkönyvtár a látogatóknak. A közelmúltban nem egy új szakkör indult, így a makramékészítéshez, a sakkozáshoz, a gitározáshoz vagy a fotózáshoz kedvet érzők egyaránt megtalálhatják a hozzájuk illő szakköröket. Az irodalmi színpad, amely ugyancsak nemrég alakult, már több helyen is bemutatta műsorát.

Április 11-én, ma, új klub, a szocialista brigádok klubja kezdi meg működését. A havonta egy alkalommal összehívott kollektívák, egy- egy évfordulóra emlékezve, maguk a klub házigazdái. Most, József Attila születésének évfordulóján a vasút területén dolgozó két — a költő nevét viselő — szocialista brigád ad műsort a többieknek. Legközelebb május

9-én, a béke napján lesz klubfoglalkozás, melynek a „Béke” brigádok tagjai lesznek a házigazdái.

A klubkönyvtár mindezek mellett rendszeresen hirdet olyan programokat, amelyek nemcsak a vasút kötelékben dolgozók részére, hanem másoknak is kellemes perceket ígérnek. Így, április 14-én operatörténeti sorozat kezdődik. Az első est, amelyen Bálint Ilona, Gyimen Kálmán, Szabady József és Váradi Zoltán lép fel „Hazám, hazám, te mindenem ...” címmel, Erkel Ferenc munkásságát kíséri végig. A 19 órakor kezdődő műsorban a zeneszerző operáinak legismertebb áriái hangzanak el. A négyrészes sorozat egyes előadásaira negyedévenként kerül sor. A tervek szerint így Puccini, Verdi és Wagner életével, műveivel ismerkedhet a zenekedvelő közönség.

Másnap, április 15-én ugyancsak 7 órai kezdettel dzsesszhangverseny lesz, melyen Berki Tamás, Csik Gusztáv, Jávori Vilmos és Berkes Balázs mutatkozikj

MOZI

Mennyire

szerettük

egymást!

Az olasz filmművészet egyik tagadhatatlanul legmarkánsabb rendezőegyénisége, Ettore Scola a Menynyire szerettük egymást! című legújabb filmjével megint egészen sajátosat alkotott. Ez a megállapítás egyrészt a mondanivalóra, másrészt a film stílusára is ráillik. Agivel és Scrapellivel írt forgatókönyve adta az alapot a bravúros teljesítményhez. Hiszen a rendező saját generációjának a sorsát, az olasz társadalom fasizmus alóli felszabadulásának elmúlt 30 esztendejét, s az olasz film erre az időre szóló történetét tudta párhuzamba állítani anélkül, hogy a könnyeztető nosztalgia csapdájába esett volna.

Nehézveretű, s mégis könnyen érthető „komédia?” a film, s talán éppen e kettősség, s a tartalmi sokat markolás okozza az egyébként nagyszerű alkotás fogyatékosságait. Az olasz neorealizmus szellemében fogant filmek jó ismerő} ér-. tőn „vehetik a lapot” a mesternek, Vittorio de Sicának ajánlott műben a neorealizmus stílusát, eszközeit, s a korszakhatárt jelentő alkotásait idéző részeket.

Ugyanakkor a rendező „keretes” filmben a három főszereplő barát, Gianni (Vittorio Gassman), Nicola (Stefano Satta Flores) és Antonio (Nino Manfredi) alakjában a partizánharcokban baráttá, harcostárssá ková- csolódott kis közösség egymástól elváló útján keresztül az egyes társadalmi rétegek, típusok történelmi változásoktól függő sorsának alakulását — s ezzel a rendező generációjának életalakulását is — plasztikusan ábrázolta. Scola nem tud és nem is akar a saját sorsát is meghatározó olasz társadalmi változásokról hideg, harmadik személyes hangon szólni. S művészetének e filmben is bizonyított magas mércéjét mutatja, hogy az itt-ott felbukkanó melankólia mégsem válik önsajnálattá.

Ugyanakkor érezni határozott állásfoglalását is, ami markánsabbá, tisztábbá teszi a mondanivalót. Az ideáljáról lemondó, gátlástalan eszközök árán dúsgazdaggá váló Giannit kirekeszti a társadalmi jövőből — azaz ez a típus önmagát rekesztette ki a történelem-' ben játszott szerepével —, Niaola, a vidéki értelmiségi soha be nem váltott terveivel pedig bizonyítja e típusok életképtelenségét. Velük szemben viszont ott van Antonio, a beteghordozó, s bár apró, de megvalósított álmaival továbbélő optimizmusával, szerelmi győzelmével ő élvezi a szerző bizalmát, szimpátiáját.

S végül ugyancsak a rendezőt dicséri, hogy neves sztárgárdájából ehhez a produkcióhoz a legjobb tudásukat csiholta ki.

B. S. E.

SZÍNHÁZ, mozi

1980. április 12-én. szombaton délután 15.00 órakor Békéscsabán:

KOLDUSOPERA

Kazinczy ifj. bérlet * * *

Békési Bástya: 4 és 6 órakor: Négy bandita, tíz áldozat, 8 órakor: Lidércnyomás. Békéscsabai Építők Kultúrotthona: 5 órakor: Gyorsított eljárás, 7 órakor: A veréb is madár. Békéscsabai Szabadság: de. 10 és du. 4 órakor: Ahová lépek, ott fű nem terem, 6 és 8 órakor: Mennyire szerettük egymást! Békéscsabai Terv: fél 6 órakor: Oké, spanyolok!, fél 8 órakor: Éjfélkor indul útjára a gyönyör. Gyulai Erkel: Csúfak és gonoszak. Gyulai Petőfi: Békeidő. Orosházi Béke: 5 órakor: Futárszolgálat, 7 órakor: Egy egészen kicsi kispolgár. Orosházi Partizán: fél 4 órakor: Harminc lány és Pythagoras, fél 6 és fél 8 órakor: örült nők ketrece.

*