Békés Megyei Népújság, 1980. április (35. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-24 / 95. szám
1980. április 24., csütörtök Budapesti színházi levél Shakespeare-nek színház, Weskernek konyha „Lehet, hogy unalmasak azok a hosszadalmas magyarázkodások, amelyekre rákényszerülök. Sajnálom, szükség van rájuk. Ez a színdarab egy Tivoli nevű étterem hatalmas konyhájáról szól. Minden konyha — különösen étkezési időben — tébolydává válik. Rohanás, kicsinyes veszekedések, zúgolódások, hamis büszkeségek, sznobizmus. A konyhai személyzet ösztönösen gyűlöli a felszolgálókat, s mind gyűlölik a vendéget, ö a személyes ellenség. Lehet, hogy Shakespeare számára színház volt a világ, számomra azonban konyha, ahol az emberek jönnek, mennek, s nem maradnak elég soká ahhoz, hogy megértsék egymást. A barátságok, a szerelmek, az ellenségeskedések épp olyan gyorsan elfelejtődnek, mint ahogy létrejönnek .. Ismerkedés a Világgal Fotó: veress Erzsi «W« « « & «« « Öööö ífőífÖÖ ö ö ő íf » 8 ö íf Ef Ef EfEí Eí El » Sw\ /fV /w\ f w\ /TV /¥\ 'ív '7' #l\ ^w\ /wV r Marcsi, Éva és a többiek így kezdi Arnold Wesker a „használati utasítást” darabjának színpadi bemutatójához. Ilyen útmutatásokat, magyarázatokat, 'jellemvázlatokat nem csak A konyha esetén tartott fontosnak. Minden darabjához konkrétan meghatározta a helyeket, ahol figurái mozognak, utalt magatartásukra, kapcsolataikra, egyén és közösség közti viszonyokra, s nem csupán azért, mert maga is rendező és igazi színházi ember. Céljai vannak műveivel, üzeneteket közvetít, segítséget akar nyújtani az élet megértéséhez, tartalmassá tételéhez, élvezéséhez. „Eszközök — talán ez a kulcsszó. Azt hiszem, ez az, ahogy én a művészetet szemlélem: mint eszközt, felszerelést az élet élvezéséhez, jobb megértéséhez.” A Nemzeti Színház előadása sikeresen követi a szerző útmutatásait. A konyhai munkálatok és az éttermi kiszolgálás ritmusa, a munkatempó embertelen fokozása a napszakoknak, illetve az étkeztetéseknek megfelelően egy londoni étterem valóságát idézi. Szakácsok, cukrászok és pincérek válnak — kötelességük teljesítése közben — elnyomottá, tehetetlenné, egy hatalmas gépezet apró részeivé. Eszeveszett kapkodás — a testek mozgása, az arcvonások egyformák, jellegtelenek lesznek, embertelenné torzulnak. A szerző a munkahelyi légkör személyiségromboló erejére figyelmeztet. Az érkezés kora reggeli percein és az ebédszüneten kívül nincs lehetőség szívélyeskedésre, közös és egyéni gondok, bajok megbeszélésére, örömök megosztására. Vicc, játék, álmok — nem idevalók. A hangulatra rányomja bélyegét a tudat, hogy a konyha nap mint nap kíméletlenül átalakul a szokásos tébolydává — hogy funkcionálhasson. Hétköznapi eseménynek számít, hogy valamelyik szakács leforrázza az arcát, egy pincérnő a túlfeszített hajszától eszméletét veszti, sokan rendszeresen lopják az élelmiszert, vagy „divatos” a rezignáció, meg az alkoholizmus. Peter (Cserhalmi György), a huszonhárom éves német szakács három éve dolgozik itt; környezetének tipikus alakja. Az örökös veszekedések, az idegfeszültség az agyára ment, s ő, aki alap- természetét tekintve egyébként jószívű, vidám és segítőkész, gyakran üvöltözik, agresszív, kicsinyességek miatt vitatkozik. Dolgozik, mint az állat, és hajtja a többieket is. Szerinte fölösleges belegondolni a dolgok mélyébe, hiszen a körülmények áldozatai úgysem tehetnek semmit, képtelenek helyzetükön változtatni. A nézőknek is megköny- nyebbülés, amikor a borzalmas lótás-futás, edénycsör- gés-csörömpölés után, a személyzeti és az éttermi ebédeltetés után, a vacsora-előkészületeket megelőzően néhány percnyi levegővétel, drámai közjáték következik. Mintha kicserélték volna Pétért; a robotgép helyett egy játékos, álmodozó, gyerekes Peter áll előttünk: „Tudod-e te egyáltalán, mi az a játék? Mi az az álom?... Hm?... Az barátocskám, amikor elfelejted, mi vagy, és átváltozol azzá, ami lehetnél ... Amikor álmodik az ember, akkor nő, nagy lesz és jobb ...” Petemek sikerül elérnie, hogy kollégái — legalább a rövid ebédszünetben — arról mesélnek, amire titkon vágynak, amiről csak álmodni mernek. De amint Péteren a sor — 6, aki társait provokálta, szóra bírta — megfutamodik, nem vallja be, hogy szeretne élni, csak annyit kiált vissza kétségbeesetten, hogy képtelen egy konyhában álmodni. Pofonokat, sértegetéseket, megalázásokat nem lehet a végtelenségig tűrni, elviselni. Peter bizonyítani akar, ráförmed a magát kiszolgáló pincérnőre: „Ez az én birodalmam! Itt én uralkodom!” S bár a kolléganő „mocskos német disznónak” nevezi, amiért Peter neki akar rohanni, végül mégis belátja, hogy nem a pincémő az igazi ellenség. Anarchista módjára próbál önmagán segíteni; mindent szétzúz, ami keze ügyébe kerül, baltával szétvágja a gázvezetéket. A tűzhelyek kialszanak, a tulajdonos, Marango szemében az egész világ állva marad. Egyetlen alkatrész erősebb a termelésnél ? De milyen áron? Mindannyi ukat veszélybe kergette, és mindössze annyit ér el vele, hogy — legalább addig, amíg lefogják, bekötözik és szidják — törődnek vele embertársai. Elbocsátják, vagy önként megy a lázadó, a konyha mindenképp dolgozik tovább; mi sem változik, hiszen az alkatrészek funkcionálnak, ahogyan korábban is tették. Marango reménytelen eset. Nem érti, fogalma sincs, ugyan mit igényelhet még az ember a munkalehetőségen kívül; „Nem tudom, mit lehet még adni az embernek? Dolgozik, eszik, pénzt adok neki. Ez az élete, nem igaz? Én nem hibáztam, ugye? Nem az én világommal van baj, vagy talán mégis? Mi van még? Mi lehet még? Mondják meg nekem, mi kell még!” Mi kell még? Az alkalmazottak pontosan fogalmaznak. Paul (Koltai Róbert) például tartalmas kapcsolatra, megbízható társra, barátra vágyódik. Kevin (He- lyey László) még új á személyzetben, még tud meglepődni, csodálkozni, elkeseredni. Ügy érzi hát, nem foszthatják meg fiatalságától, menekülnie kell, amíg nem késő, nehogy belehaljon a konyhába. A flegma Frank (Csurka László) régen itt dolgozik, örökké iszik, semmi nem rázza meg, de nem is lelkesíti már semmi. A hatvanöt éves Alfredo (Gelley Kornél) valaha nagyszerű szakács volt, szív- vel-lélekkel dolgozott, imádta munkáját. Ma csak a pénzt hajtja, mindent megtesz gépiesen, amiért megfizetik. Németek, ciprusiak, írek, olaszok és angolok — mindannyian csak a pénzért dolgoznak. Szó sincs örömről, önmegvalósításról. Konyhák, gyárak, üzemek és irodák — Wesker alakjainak szemében — mind egyformák. Emberi mivoltuktól megfosztják, egymás ellen heccelik, fizikailag és lelkileg megsemmisítik kiszolgálóikat, s ugyanakkor az életet jelentik nekik, akik ezek híján munkanélküliek lennének, s a változtatás lehetőségének reménye nélkül kénytelenek tovább húzni az igát. Niedzielsky Katalin A II. országos zeneiskolai zongoraversenyen 1980. április 8—9-én, Nyíregyházán Békés megyét Szabó Mariann, a békési zeneiskola 6. osztályos tanulója képviselte. Sikeres szereplésével a döntőbe jutott, és 1500 forintos harmadik díjat nyert. Robog a vonat hazafelé. Az ablak mögött erdők, ligetek, házak suhannak tova- Mellettem Marcsi pihen fá- radt-boldogan, s én a távollevőkre gondolok. A kollégákra, a tanítványokra, akiknek az a csendes kisváros nyújt évek óta megélhetést, biztonságot, otthont, az a földszintes ház ad naponta örömet, munkát, megújulást. Békés, Ady Endre utca 4. Toronydaru, frissen épült, emeletes házak tövében, egy születendő lakótelep közepén áll a sokablakos, régi épület. Tizenöt évvel ezelőtt itt nyílt meg a zeneiskola, itt kezdte meg zenei tanulmányait jó pár szerencsés kisdiák. A mai generáció akkor még meg sem született. Néhány fiatal pedagógus és egy-két tapasztalt tanárember jelentette a testületet, százhuszonöt — ma már felnőtt —emberke a tanulógárdát. A kezdő tanárok a nagyváros lehetőségeit cserélték fel ■■ szolgálati lakásra. Hittek abban, hogy környezetükben segítőkre találnak- Azóta eltelt néhány esztendő. Az akkori nagyközség nemcsak nevében, arculatában változott várossá, felnőttek a gyerekek, és napról napra formálódik az emberek gondolkodása is. Arcok tűnnek elő az emlékezetből, a vonat gyorsuló tempóban rója a kilométereket. Csitt, csatt, kattognak a váltók, zakatolnak a kerekek. Így tapsolják otthon a ritmust a zeneóvodások is, a A Békés megyei Tanács néhány hónappal ezelőtt úgy döntött, hogy két oktatási intézmény profilját némileg módosítja. így az 1980—81- es tanévtől kezdődően Gyulán, a Kertészeti Szakközép- iskolában a zöldségtermesztő szakmunkásképzési célú szakközépiskolai képzés mellett elindítják a húsfeldolgozó szakmunkásképzést is. Ezzel párhuzamosan viszont mellettük levő teremben elő- képzősök tanulják a vonófogást, másutt a rézfúvós zenekar játszik indulót. Megfér egymás mellett a mindig jókedvvel próbáló munkáskórus és a szomszédban gyakorló nagybőgős növendék. Ahány terem, annyi tanszak, annyi mesélnivaló. A falakon tablók, oklevelek, emlékplakettek, a vitrinben album, fényképek, meghívók. Sok-sok mosolygó gyermekarc — tizenöt év története. Az első gyermekopera a kezdet. Játék, látvány, dallamos muzsika. A lelkes előadások Muronyban, Békésen, Kamuton ébresztgetik a falusi gyerekekben a zenesze- retetét. Rózsa, a főszereplő ma már tanítványainak meséli a történteket- Országos kamarazenei fesztivál, Budapest, 1970. A békésiek szöszke hegedűse azóta végzett zenetanár. Nem ő az egyetlen, akire szívesen emlékszik az iskola. A Katik, Ágik, Gyöngyik, Eszterek az ország különböző részein pedagógusként vagy zenekari muzsikusként adják tovább az itt tanultakat. Az egymást követő gyermekoperák, a könyvtári zene- és költészetestek, a romániai vendégszereplés, a tanári ismeretterjesztő előadások és a mindenkit megmozgató, évzáró hangversenyek egy célt szolgáltak: közkinccsé tenni a zenét. A gyerekek akarása az évek során új hajtásokat érlelt: 1977. Országos Koncz János-hegedűverseny, Szombathely: II. díj. 1978. Országos kamarazenei fesztivál, Székesfehérvár: az iskola együttese . a gálakoncerten szerepel. 1979. Országos vonószenekari fesztivál, Vác; az iskola zenekara Békés megyét képviseli.' 1979. Zán- ka: a városi úttörő- és ifjúsági fúvószenekar kéthetes jutalomtáborozáson vesz részt. 1980. Megyei gordonkaverseny, Békéscsaba: a békési csellisták két I. és háa szabadkígyósi Mezőgazda- sági és Élelmiszeripari Szakmunkásképzőben az eddigi sütő- és konzervipari szakmunkásképzés mellett kertész alapszakmában is folytatnak szeptembertől szakmunkásképzést. Bár a pályázati forduló első szakasza lezárult, az előbb említett szakmák iránt érdeklődő diákok felvétele e két iskolába biztosított. rom II. helyet szereznek. 1980. Országos zeneiskolai zongoraverseny, Nyíregyháza: III: díj. Goethe mondotta: a zseni = szorgalom. A pedagógia szerint a tehetség a lélek érzékenysége. Ezek a gyerekek — akik kitartó munkájukkal országos elismerést vívtak ki — nem zsenik, de naponta megújuló szorgalmuk, tudásvágyuk elegendő ahhoz, hogy önmaguknak és környezetüknek örömet szerezzenek. A tanulólétszám ma már kétszerese az eredetinek- Az idei tanévben ketten tettek sikeres felvételi vizsgát zeneművészeti szakközépiskolába, ketten pedig a Zeneművészeti Főiskola előkészítő tagozatára. Maja, Éva, Tamás és Marcsi muzsikus pályára készülnek. A tanárok dolga felkutatni, kézen fogni és felnevelni az újabb tehetségeket. A tantestület nagy része már őslakosnak számít. Lakást vásároltak, lakást kaptak, pedagógusi kölcsönnel építkeznek. Annak idején, mikor a távolsági autóbusz először érkezett meg velük a sárban úszó Kossuth térre, csak halványan gondolták, hogy megváltozik majd ezen a helyen minden. Azóta sok víz lefolyt a Körösökön. A várost átszelő útvonalak az ország különböző részeiből hozzák az érdeklődőket. Közösségek, intézmények ösz- szefogásából, emberek akarásából éledt újjá Tarhos és a békés-tarhosi zenei napok programja. Szerencsés helyzetben vannak mindazok, akik e közösség munkájában részt vehetnek. Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerző szavai biztatást adnak mindenkinek: „Ezt kell csinálni továbbra is!” 4A vonat már hazai tájakon jár. Ismerősek a házak, az arcok. Három nap izgalma, élménye, mesélnivaló ja kavarog bennünk- Nyíregyházára szívesen emlékezünk. Marcsi a díj és oklevél mellett boldogan őrzi a zsűri tagjainak autogramjait, őrzi Antal Imre mosolyát, Kocsis és Ránki egykori tanárának, a zsűri elnökének, Máthé Klári néninek szavait: „Szépen muzsikáltál!” A gálakoncert hangulata még bennünk él, a versenyen hallottakat majd tapasztalattá érleli az idő. Marcsi — társaival együtt — szeptembertől Szegeden tanul tovább. A zeneiskola köré újabb éi ületeket emel a toronyda- ru. I F. P. Zs. Az emlékmű Hányán mondták már, hogy egy-egy évfordulón bizonyos eseményekről, emberekről annyiszor beszélünk, írunk1, hogy az már inkább unalmas, mint tiszteletébresztő ... Lehet, hogy van benne igazság, de nem általánosíthatunk, hiszen egy- egy jó emlékeztető írásból, előadásból, műsorból többet megtudhatunk az adott jubileum alanyáról, mint addig. S nem egyszer olyan dolgokra derül fény, amelyeket addig a feledés vagy az érdektelenség homálya fedett. Ennyit általánosságban, s most térjünk rá e bevezetés konkrét apropójára. Április 21-én, hétfőn délután sugározta a Kossuth adó Gábor László dokumentumműsorát a mohácsi Le- nin-emlékműről. Különös, formabontó szerkezettel boncolgatta az emlékmű születésének, sorsának alakulását. Beszélt a riporter a környéken játszadozó gyerekekkel, a helyi tanács elnökével, az alkotóval, Varga Imre Kossuth-díjas szobrászművészszel, s általában a mohácsiakkal ... Emellett idézett a Népszabadságban, a Kritikában, a Szolnok megyei Néplapban, és ki tudja még hány helyen megjelent méltató cikkekből, melyek az alkotás eredetiségét, életszerűségét dicsérik. Sokan nem láttuk még az emlékművet, ám e műsor után, ha képen elénk tennék, ráismernénk: fenn egy zászló, rajta Lenin képmása — az eszme —, s lenn, a lépcső felső fokáról indul egy megtört, kissé fáradt alak; Lenin, az ember. Közénk, emberek közé jön, vagy ahogyan a tanácselnök mondta: „Egyelőre mi megyünk közelebb hozzá.” Legjobban mégis az utca embereinek szavai érdekeltek. Ki volt Lenin? A gyerekek. Honnan is tudnák? (!) Egy hatéves gyerek: „Nem tudom”. Egy harmadik osztályos: „A forradalom vezetője. Hogy hol? Azt nem tudom.” Az egyik költőnek nevezte ki. Már olvasni vélte a verseit... A felnőttek a mű alkotóját értik, az emlékművet szeretik. Némi hiányérzetet azért hagyott maga után a műsor felépítése. Mintha készítője maga sem tudta volna, hogy mi érdekli... Inkább az emlékműről akar mesélni többet — amelyről alkotója így beszélt: „Megvan a szobrok sorsa. Tőlünk függetlenné válnak. Vagy megélnek, vagy nem. Ez megél...” Vagy a fogadtatásról? A büszke szerétéiről, ahogy a helyi lakosok 'nyilatkoznak' a főtéren elhelyezett műről. A befogadásnak mi ser» jobb bizonyítéka, mint az, hogy már vicc is született róla. De szólt a műsor az alkotás művészeti erejéről is. Ám erről sem eleget, nem a teljesség igényével. Emlékeztünk is. Leninre. S nem is akárhogy, a lehető leghétköznapibb módon, olyan közvetlen egyszerűséggel, amilyen ő maga volt... N. Á. SZÍNHÁZ, mozi 1980. április 24-én, csütörtökön, délután 15.00 órakor BékéscsabánSZERELMEM, ELEKTRA Németh L. ifi. bérlet. 1980. április 24-én, csütörtökön este 19.00 órakor Békéscsabán: SZERELMEM, ELEKTRA Vörösmarty-bérlet. * * * Békési Bástya: 4 órakor: A kétéltű ember, 6 és 8 órakor: Az őrült nők ketrece. Békéscsabai Építők Kultúrotthona: 5 órakor: Édes Anna, 7 órakor: Sebességláz. Békéscsabai Szabadság : de. 10 órakor: A fekete varázsló ajándéka, 4 és 7 órakor: Apokalipszis most. I„ n. rész. Békéscsabai Terv: fél 6 órakor: Elsietett házasság, fél 8 órakor: Egy kaland utóélete. Gyulai Erkel: A rejtélyes bankbetét. Gyulai Petőfi: Ezüstnyereg. Orosházi Béke: Glória. Orosházi Partizán: fél 4 órakor: Lúdas Matyi, fél 6 és fél 8 órakor: Róbert és Robert. Szarvasi Táncsics: Csillag a máglyán. Gyulán húsfeldolgozó, Szabadkígyóson ismét kertész szakmunkásképzés lesz
