Békés Megyei Népújság, 1980. március (35. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-01 / 51. szám

1980. március 1., szombat A jövő igénye: a vezetés korszerűsítése Ki kételkedne benne, hogy az alsó és középfokú ok­tatás átfogó korszerűsítésének eredményességét ma már alapvetően meghatározza az intézmények vezetésének és vezetőinek a helyzete. Éppen az óvodák, az általános és középiskolák megváltozott feladataiból, átrendeződő ve­zetési struktúrájából következik, hogy a korszerűsítési folyamatnak erre a területre is mihamarabb ki kell ter­jednie. Talán a változásból fakadó jelzések irányították a Pedagógusok Szakszervezete központi vezetőségének fi­gyelmét erre a kérdésre, s az azóta folytatott vizsgáló­dások bizonyítják: neip hiába. Beszélgetés a gyulai évekről író, pedagógus, pártmunkás A Pedagógusok Szakszer­vezete Békés megyei bizott­sága nemrég tárgyalta az óvodák, az alsó és középfokú nevelési-oktatási intézmé­nyek vezetésének és veze­tőinek helyzetéről készült széles körű felmérésen ala­puló megyei vizsgálatának tapasztalatait. E rendkívül bonyolult, sok összetevőből álló téma megyei összegzése is igazolja, hogy az iskolák­ban. óvodákban ma is ho­nos vezetési struktúra már nem szolgálja elég hatéko­nyan a megnövekedett fel­adatok ellátását. S éppen a sajátos területi, intézményi adottságokból alakult ki az a meglehetősen tarka kép, ami nemcsak a különböző, de az azonos intézménytípu­sok vezetésére is jellemző. Persze, itt szó sincs arról, hogy az intézményekre vala­miféle kötelező sémát kel­lene, vagy lehétne ráhúzni. Hiszen a teljes gazdasági, tanügyi-pedagógiai önállóság — míg a városi óvodák ese­tében megvalósítható, sőt megvalósult gyakorlat —, addig ez a kisebb települése­ken már nem lenne célsze­rű. A megyénkben egyre in­kább tért hódító integráció következtében új típusú in­tézmények alakultak ki. Az általános iskolákhoz például rendszerint hozzátartozik a diákotthon vagy a kisegítő tagozat, esetleg az iskola egy vezetési egységet képez a te­lepülés művelődési házával, könyvtárával is. A középis­koláknál az integráció követ­keztében a kollégiumok ve­zetői, az anyaiskola igazgató- helyettesei lettek. Az isko­láknál kialakult nagyjából hasonló szervezeti felépítés mellett viszont a felszerelt­ségben, ellátottságban, elé­gedetlenségre okot adó kü­lönbözőségek jelentkeznék. S a vezetők helyzete? Ér­demes megbízatásuk „nép­szerűségére” csak egyetlen adatot említeni: egy orszá­gos vizsgálódás során a be­osztott pedagógusok majd 90 százaléka határozott nemmel felelt arra a kérdésre: el­vállalná-e az intézmény irá­nyítását? A vezető óvónők, az iskolaigazgatók a megnö­vekedett gazdasági, munka­jogi, szervezési, pedagógiai követelmények terhe alatt nyögve valóban nem nyúj­tanak vonzó pérspektívát az utódlásra vállalkozóknak. De mi is okozza konkrétan a túlterhelésüket ? A vizsgálat ebben a kérdésben is figye­lemre méltó tényekre világí­tott rá. Az óvodáknál például. a '—ákrah fiatal vezető óvó­nők minden felkészítés, gya­korlat nélkül találják szem­ben magukat a munkajogi, gazdálkodási, szervezési fel­adatokkal. Kisebb óvodák esetén emellett még saját csoportot is vezetnek, s ez a terhelés, hozzá nem értés ter­mészetesen a kezdeti ered­ménytelenségben, s a korai kifáradásban bosszulja meg magát. A gondokat pedig csak súlyosbítja az, hogy óvodá­ink többsége túlzsúfolt. Az általános iskoláknál sem rózsásabb a helyzet. Először is a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy nincs meg a kis és nagy iskolák között a körülményekhez igazodó szerkezeti különbség a veze­tésben. Az új dokumentu­mokra való felkészülés mel­lett az egyre bonyolultabbá váló gazdálkodás, az integ­rációval még szerteágazóbbá vált intézményhálózat, aszo­ciális problémák megnöve­kedése, a tanulók létszámá­énak emelkedése, a követel­mények, s a gazdasági hely­zet közötti eltérések együt­tesen olyan környezeti ha­tást okoznak, amelyek az igazgatók idegi túlterhelésé­hez vezetnek. S meglepő-e, hogy ezek után igazgatóink többsége éppen a belső, tar­talmi feladatokra, az oktató­nevelő munka ellenőrzésére, irányítására, a pedagógusok munkájának tapasztalatokon nyugvó értékelésével ma­radnak többnyire adósok! Valóban igaz és mélyen el­gondolkoztató a vizsgálat so­rán megkérdezett intéz­ményvezetők panaszként el­hangzó megállapítása: „Az egész vezetési tevékenység egyre inkább áttolódik a gazdálkodási gondokra.” S fáradtságukhoz még az is hozzájárul, hogy a munkál­tatói jogkör gyakorlását, a bérgazdálkodás és intézmé­nyi gazdálkodás szakmai for­télyait csak saját tévedései­ken, kisebb-nagyobb bukta­tók árán sajátíthatják el. Az iskolák, óvodák felújí­tásával, a tornatermek, klu­bok építésével járó szervezé­si tennivalókról akkor még nem is beszéltünk! Emlék­szem, nemrég az egyik álta­lános iskola igazgatója azzal dicsekedett, hogy az iskolai padláskönyvtár felépítése ér­dekében sok ezer kilométert tett meg saját gépkocsiján. Bennem azonnal felmerült a kérdés: gyakori távolléte alatt hogyan irányította, el­lenőrizte az iskolában folyó oktató-nevelő munkát? Va­jon az így felépült, valóban elegáns padláskönyvtár tisz­ta nyereség volt-e? Egy másik, szintén az eredményt károsan befolyá­soló jelenségről is szót kell még ejteni. Nevezetesen ar­ról, hogy a kisebb települé­seken túlzottá vált a veze­tők társadalmi megterhelése. S hasonlóképpen figyel­meztető a másfél, két évti­zede működő igazgatóknak az a megállapítása is, hogy belefáradtak a munkába, már nem bírják olyan intenzitás­sal, eredményességgel végre­hajtani a rájuk háruló fel­adatokat, mint korábban. Igen ám, de az anyagiak, s a nem túl biztató káderután­pótlás miatt inkább halogat­ják a végső döntést. Ez pe­dig sem az iskolának, sem nékik nem jó. Azt hiszem, ahhoz, hogy megnyugtató módon rendeződjön ez a kér­dés, gondolkodni kellene azon, hogy lehetőséget nyújt­sanak a nyugdíjhoz közel álló igazgatónak esetleg a korkedvezményes nyugdíjba vonuláshoz, vagy ahhoz, hogy némi óraszámkedvezmény- nyel beosztottként taníthas­sanak. S mindezt abban a megnyugtató tudatban, .hogy a stafétabot átvételére már egy felkészített utódot hagy­hatnak maguk után. A felsorolt gondok, té­nyék maguk kívánják meg a kérdés megfogalmazását: mi lenne hát a megoldás? Re­ceptet aligha adhatna bárki is. Ugyanis szembe kell néz­nünk azzal a ténnyel, hogy az erősen átformálódott kép­zési rendszerünkhöz ma még nem született egy, a körül­ményekhez, követelmények­hez igazodó tudományos ve­zetéselmélet, ami számukra támaszul szolgálhatna. S azt is időszerű lenne végre meg­vizsgálni, hogy a jelenlegi intézményvezetési szerkezet alkalmas-e a korszerű köve­telmények kielégítésére? Szükséges volna továbbá az is, hogy a vezetők to­vábbképzésein nagyobb hangsúlyt kapjon a korszerű vezetés, szervezés elméleté­nek és gyakorlatának kérdé­se. S mindez csak akkor vál­na teljessé, ha az utánpótlás felkészítése szervezett kere­tek között történne. A gond­noksági munkában, de az egész gazdálkodásban is idő­szerű lenne az ügyvitel kor­szerűsítése. Mindez persze nem megy máról holnapra, s éppen ak­kor, amikor az oktatási in­tézmények vezetési szerkeze­te az átalakulás stádiumá­ban van. De a jövő szem előtt tartása mellett már most sem szabad megfeled­keznünk a vezetők erkölcsi és anyagi elismerésén túl az egészségügyi védelmükről. B. Sajti Emese Az emberi élet mindenkor a történelembe ágyazva fo­lyik, akkor is, amikor lassú a társadalmi mozgás, és a gyors változások idején is. Mégis az egyén számára a kettő között óriási a különb­ség. Nemcsak lassan, ha­nem másképp is forgott a történelem kereke a Horthy- korszakban, hiszen az egyé­ni boldogulás lehetősége igen korlátozott volt, viszont a felszabadulás után egész osz­tályok számára nyílt soha nem képzelt alkalom a fel- emelkedésre. Munkások, pa­rasztok kerültek mindjárt az első években a hatalom kü­lönböző posztjaira, majd a „fényes szellők” nemzedéke indult történelmi útjára. A népből jött fiatalok, hogy az akkor sürgetően szükséges új értelmiség megteremtőd­jék, kialakulhasson. Túlzás nélkül állítható, hogy ebben a nagy kiraj­zásban a Viharsarok — ezen belül Békés megye — az élen járt. Városaink, falva- ink ifjúságának legtehetsé­gesebb, legjobb képviselői jutottak egyetemi tanulmá­nyaik után vezető helyekre politikai, gazdasági és kul­turális területen. Közülük való Petrovácz István író, műfordító, a Móra Ifjúsági Könyvkiadó főszerkesztője, akivel életéről, munkásságá­ról, s gyulai éveiről, a vá­roshoz való kötődéséről be­szélgetünk. S míg szó szót követ, kibontakozik egy olyan mozgalmas, élmények­ben gazdag élet, amelyet három tevékenység jellemez legjobban. Együtt és külön- külön, hiszen nála az író, pedagógus és pártmunkás elválaszthatatlan. A sorrend persze nem rangsor — nem is lehetne az —, s különben is, az évtizedek folyamán hol az egyik, hol a másik került előtérbe. Irodalmi munkásságából verskötet, felnőtt- és főleg ifjúsági könyvek születtek: Egy pártmunkás naplója, Fácános út, Tavasz Óbudán, Szombatra péntek... Ez utóbbit legelőször a Népúj­ság közölte ' folytatásban. Legújabb könyvének címe: Nevelem a családom. Sok fordítása jelent meg orosz­ból, ukránból. Mint pedagó­gus volt kollégiumi nevelő­tanár, középiskolai igazgató, sőt, egy ideig tanácsi okta­tási osztályvezető is. Párt­munkásságának egyik állo­mása pedig az a tíz hónap, amelyet 1961-ben a terme­lőszövetkezetek megerősíté­sekor pártszervezőként Bu- csán töltött. De volt időköz­ben az írószövetség szegedi csoportjának a titkára és a Tiszatáj szerkesztője is. 1964 óta egyfolytában a Móra Könyvkiadó kötelékében dolgozik, bár közben öt évet Varsóban töltött, az ot­tani Magyar Kultúrát vezette. * * * — A gyulai évek tizen­nyolc évesen értek véget, s a gyermekséget és kora if­júságát jelentik. Mit nyúj­tottak, és miként befolyá­solták életét, pályáját? — Mit nyújtottak? A leg­többet, mint mindenkinek a gyermekkora. Annak körül­ményei, a szülői ház, az él­mények, a teljes környezet egész életünkre meghatározó. Nekem ez volt a város széle, s a szegény család, amely­ben az öt gyermek egyike völtam. Az, hogy apám és anyám munkás volt, s hogy hamar árvák lettünk, s édesanyám, a harisnyagyári munkásasszony tartotta el és nevelte a kisebbnél kisebb gyermekeit. De maga az a tény is, hogy egy kisváros falunak beillő külső sarkán, a Kisrománvárosban lak­tunk. A Csatorna utcában. Itt jártam az iskola első osz­tályait a Szent Imre téren. Később, még a háború előtt, vettünk egy kis nádfödeles házat a Nagyrománváros- ban, s ebben a régi, szép házban már villannyal vilá­gítottunk. Bár mindkét rész nemzetiségi terület volt, de egymástól nagy messzeség­ben, a város két ellentétes szélén terült el. így teljesen új környezetbe kerültünk, s ez új szomszédságot, és ba­rátokat jelentett. — Említette, hogy a gyer­mekévekhez nemcsak a gyu­lai családi miliő, hanem a kétegyházi rokonság is hoz­zátartozott, az anyai nagy­apa, aki parádéskocsis volt az uraságnál. Hasonló erős­ségű élményt nyújtottak a gimnáziumi esztendők is? — Az a nyolc év mély nyomot hagyott bennem, akárcsak a népi kollégium időszaka. Tizenöt éves vol­tam ugyanis, amikor az édesapám meghalt, s ekkor kerültem a NÉKOSZ Pálffy Albert kollégiumába, ahol két hónap múlva kollégiumi titkár lettem. Vagyis a diák­önkormányzat vezetője. Ez az 1949-es évre esik, s nem sokáig tartott. A NÉKOSZ megszűnése után állami kol­légium lettünk. Mégis ez az időszak az önállóságra éb­redés és nevelés, a magun­kért és másokért felelőssé válás kezdetének, s kialaku­lásának felejthetetlen sza­kasza volt. — Milyennek látja most, visszatekintve azt a középis­kolát, ahol érettségizett? — Mikor tízévesen gimna­zista lettem, még felekezeti fiúiskola volt. Katolikus. Ám az idők szele több válto­zást hozott. Az egyik akkor következett be, amikor a lá­nyok megjelentek, aztán jött a még nagyobb esemény, az államosítás, amelyben mi, kollégisták is részt vettünk. Ma ez utóbbi szinte hihetet­len'; de az akkori időkben természetes volt, akárcsak az, hogy hetedik—nyolcadi­kosán párttag voltam. Ké­nyes helyzetnek tűnhet, de nem okozott konfliktust: ha nem tudtam valamit, épp úgy beszekundáztam, mint mások. — És a tanáraira hogyan emlékszik? — Különösen sokat kö­szönhetek, a magyar, a ma­tematika-fizika- és a torna­tanáromnak. S bár merev­ségről szóltam az előbb, ez az iskola általános szelle­mében nem mutatkozott meg. Gimnazistaként kezd­tem el írni, s már 1948-ban a diákszövetség lapjában je­lentek meg verseim, cikke­im. Aztán egyszer, az osz­tály szórakoztatására nyolc gúnyverset írtam a tanárok­ról. Az igazgató két fia is az osztályba járt, így hozzá és a tanári karhoz is elju­tottak a sokszorosított pél­dányok. Tény, hogy Tamai igazgató úr alaposan meg- feleltetett, de kritikával ve­gyes elismerését is közölte. Magyartanárom — Kiss László — pedig Babits-köte- tet adott, és megengedte, hogy a következő dolgozatot versben írjam meg. — Gyula után a szegedi egyetemi évek következtek az ötvenes évek elején, majd mint orosztanár kezdte az életét. — A pedagógusi munkát azonban előbb, mert az egyetem gyakorló gimná­ziumában másodévesen ne­velőtanár lettem, s ebben végig kitartottam. Ugyanak­kor DISZ-titkár voltam, s már sokat írtam a különbö­ző folyóiratokba. S hogy ezek mellett a tanulást is győztem, az a nagyon ko­moly középiskolai alapnak köszönhető. Igaz, akkor is­kolán kívül is habzsoltuk a tudást, szinte mindent bir­tokba akartunk venni. Ol­vastunk, olvastunk. Renge­teget. Vass Márta A Gyulai Háziipari Szövetkezet mintaboltjában a szemet gyönyörködtető gyulai szőttesek, szőnyegek, kalotaszegi írásosok, kézi kötött áruk mellett a választék bővítése céljából, nem utolsósorban a közeledő nőnapra mezőtúri köcsögök is találhatók a bolt polcain Fotó: Gál Edit Barátságunk 10 esztendeje 10 ;iei Hamen npyaföbi A napokban két való­ban igényes tartalmú, kivitelű könyvritka­sággal bővült a Békés me­gyei kiadványok sora. Jelen­tőségüket emeli, hogy az MSZMP XII. kongresszusá­nak tiszteletére láttak nap­világot. A megyei pártérte­kezleten részt vevő kom­munisták emlékeztető aján­dékként vehetik át e kevés példányszámban kinyomta­tott könyvritkaságot. Az MSZMP Békés megyei bizottsága, az SZKP Penza megyei bizottsága és a Bé­kés megyei, valamint a Pen­za megyei tanács közös, két nyelvű — magyar—orosz — kiadványa a „Barátságunk 10 esztendeje” színes fotók­kal illusztrálva mutatja be a két testvérmegye párt-, állami vezetőit, művészeti életének kiemelkedő képvi­selőit, megörökítve a baráti találkozók eseményeit. A hé­zagpótló kiadvány bepillan­tást enged a két megye utóbbi 10 esztendőben elért társadalmi, gazdasági, kul­turális eredményeibe. Az impozáns kiadvány megjelentetésének céljáról Frank Ferenc, az MSZMP Békés megyei bizottságának első titkára, a vele készített interjúban a következőkép­pen fogalmaz: — „A jövőben is azon munkálkodunk, hogy tovább erősödjék a magyar és a szovjet nép — ezen belül Békés és Penza megye dol­gozóinak — testvéri barátsá­ga. Együttes kiadványunk is ezt a nemes célt szolgálja.” Válogatás a békési tájak költö'izülötteínek lírájából Az MSZMP Békés megyei bizottsága által kiadott mi­nikönyv, a Híd című verses­kötet pedig a békési tájak szülötteinek, jelen esetben 20 alkotónak a verseiből kö­zöl válogatást úgy, hogy a könyv egyben a megye leg­nevesebb képzőművészeinek, a Kohán Műhely tagjainak a munkáiból is ízelítőt ad. A Kner Nyomda és gyo­mai üzeme e két kiadvány­nyal pedig tovább öregbí­tette nemzetközi jó hírnevét is. SZÍNHÁZ, mozi 1980. március 1-én, szombaton Békéscsabán, 19.00 órakor: OLYMPIA Petöfi-bérlet. * * * Békési Bástya: Hair. Békés­csabai Építők Kultúrotthona: 5 órakor: A keselyű három nap­ja — 7 órakor: Vadember. Bé­késcsabai Szabadság: de. 10 óra­kor: Az én Tenger testvérem — 3 órakor: Filmklub — 6 és 8 órakor: Oké, spanyolok! Békés­csabai Terv: fél 6 órakor: Kol­dus és királyfi — fél 8 órakor: Meg kell ölni a szerelmet! Gyu­lai Erkel: Élve vagy halva. Gyulai Petőfi: 3 órakor: Fan- tozzi — 5 és 7 órakor: Skalp­vadászok. Orosházi Béke: Sugar- landi hajtóvadászat. Orosházi Partizán: fél 4 órakor: Bank­rablás — fél 6 és fél 8 órakor: Asszony férj nélkül.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents