Békés Megyei Népújság, 1980. március (35. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-23 / 70. szám
A kultúra mindenese.. 1980. március 23., vasárnap Szelcsány György Telekgerendáson Gyuri bácsit régóta ismerem. Bármikor jártunk a telekgerendási kultúrházban, mindig ott találtuk. Kora reggel fűtött, késő este zárta az ajtót. Gondnok és mozigépész, könyvtáros és mindenes volt egy személyben. Azért csak volt, mert nemrégiben átlépett a nyugdíjasok táborába. Hol van már az az idő, amikor kerékpárját tolta az utcán, a csomagtartón a filmtekercsek ^ dobozait hozta-vitte az állomás és a kultúrház között? Lépten- nyomon megállították: „Mit vetít ma este, Gyuri bácsi? Lesz ifjúsági klub a kultúr- ban? Megszerezte már azt a könyvet, amit kértem?" Nem győzött válaszolni a sok kérdésre. — Itt születtem, Telekgerendáson, 1920-ban. Nem volt község ez még akkoriban, csak Békéscsaba külterülete. Magyarul beszélő alig akadt, a legtöbben szlovákok voltunk. Nem különbözött az én életem sem az itteniekétől; földműves szülők, hat elemi az iskolában, 12 évesen kezdtem a munkát, hogy megéljünk. Disznót legeltettem, tehenet, lovat gondoztam a kisgazdáknál, amíg katonának nem hívtak. A keleti fronton álltunk át a partizánokhoz, nemzetiségi gárdaezred lett a miénk. Amikor a háború véget ért, Szocsiba vittek bennünket pihenőbe. Azután a szovjet hadseregből szereltünk le, úgy jöttem haza én is a feleségemhez, 1945 karácsonyára. Dolgoztam a Hra- bovszki uradalomban Kis- megyeren, majd vadőr lettem. Minden munkát komoly hivatásnak tartok, ha rendesen végzi az ember, én legalábbis így vállaltam mindig. Amikor az állami gazdaság megalakult, az elsők között mentem oda, ketten lettünk brigádvezetők. „Külső gazdáknak” csúfoltak bennünket, hiszen két pár lovunk volt, az is kölcsönbe, meg a föld. A gazdaság „központja” egy üres szobából állt, benne 3 szalmazsákkal, mert előfordult, hogy ott kellett aludni a vezetőknek is. Később szervezték a munkásokat, jöttek a nagyszénásiak, gádorosiak, kondorosiak dolgozni. Többen le is telepedtek itt. Telekgerendás 1952-ben lett önálló község, az alapító tanácselnöke én lettem. Nehéz korszak volt az. Sokáig nem lehettem ebben a tisztségben, mert közbelépett a betegség. Mikor meggyógyultam, a gazdaság kultúrházában kezdtem dolgozni. VetítetGyuri bácsi szeretett mozigépénél.. Fotó: Gál Edit tem én már régebben is a faluban, a tanyákon. Igaza lett az egyik mozis oktatómnak, amikor azt mondta: „Aki a cellulóz szalagot megkóstolja, nem szabadul tőle.” Hát én se szabadultam. Megtanultam vetíteni, de előbb a 7—8. általánost kellett elvégeznem. A hetediket még egyedül kezdtem magánúton, 8.-ba már 12-en mentünk, igaz csak öten vizsgáztunk le. Megszereztem a keskeny-, meg a normálfilmes mozigépészpapírt, dolgozhattam rendesen. Nekem a mozi mindig szívügyem volt. Talán a kilencedik kultúr- házigazgató van már itt a házban, mióta felépítették. A legtovább Obuch Jenő bácsi dolgozott, igaz csak másodállásban. Én voltam, ha kellett, a helyettese, a fűtője, a mozisa, a takarítója, mikor mire volt szükség. Könyvtárnak egy sufnit neveztek, de mi mást akartunk. Az állami gazdaság akkori igazgatója, Brachna János beültetett egy autóba, s azt mondta, mutassak neki olyan könyvtárat, amit nálunk is meg lehet csinálni. A gyulai szakmaközi könyvtár akkor épült, oda mentünk, jött velünk egy asztalosmester is. Méricskélt, nézegetett, számolt, s nemsokára a gazdaságon belül, nálunk is megcsinálták a könyvtárat. Arra mindig büszke vagyok, hogy a keskeny mozik közül országosan elsők is lettünk a szép eredményünkkel. Volt itt kulturális élet addig is, míg nem nevezték közművelődésnek. Főleg a színjátszócsoport élt, Liliomfit, Zsuzsi kisasszonyt játszották. A szakkör eleinte nem volt divat, csak később kezdődött a fotózással. Az ifjúsági klubot se felejtsem, olyan jó közösség, érdekes programok voltak itt a 70-es évek elején. Az igaz, hogy főként a televíziózás előtt jártak az emberek a „házba”. Nekünk már akkor is sok mindenről le kellett mondani, szombat-vasárnap esténként soha nem ülhettem egy asztalhoz a családdal. Volt úgy, hogy haza se jöhettem, mert éjfélig tartott a rendezvény, reggel 4-kor meg már fűteni kellett, hát ott aludtam az irodában. A feleségem nem haragudott, sőt inkább segített jegyet árulni, felszolgálni. Ezzel a nyugdíjjal meg úgy van az ember, hogy nehezen várja, aztán meg nem örül neki. Szépen búcsúztattak, nagyon meglepődtem; eljöttek a gazdaság vezetői, az SZMT munkatársai, még kiváló dolgozó jelvényt is kaptam. Itthon vagyok már második hónapja, de még nem unatkoztam. Szóltak a gazdaságban, hogy számítanak még a munkámra, én is rájuk. Szórakozás? Legkedvesebb a kertem, meg a citeramuzsikálás a szlovák klubban. Gyűjtöm, olvasom a mezőgazdasági szakkönyveket, egy vásárhe- helyi kutató őszi mákjával is kísérletezem. Ha időm marad még szabadon, mindig „zörög a citerám”, így mondja a feleségem. Ügy hittem, hogy a mozitól nem bírok elszakadni, legalább nézőnek eljárok. Hiába, olykor engem is itthon marasztal a színes televízió. Ügy látszik elkényelmesedik az ember... Bede Zsóka Hazánk felszabadulása 35. évfordulójának tiszteletére nyílt március 19-én fotókiállítás a szeghalmi művelődési központban. A kiállítás bemutatja a szeghalmi járás gazdasági és kulturális életének fejlődését, március 23-ig tart nyitva. Anyagát összeállította és rendezte a KISZ járási bizottsága, az ifjúságmozgalmi kutatócsoport, a járási művelődési központ fotóklubja Fotó: Gál Edit Tudós és politikus 70 éve született Ortutay Gyula Aligha van Magyarországon a társadalmi, politikai és kulturális, ill. tudományos életben jártas emberek között olyan, aki ne ismerné a két éve elhunyt Ortutay Gyula nevét. Temetésén az egész nemzet képviseletében gyűltek össze, s rótták le kegyeletes emlékezetüket államférfiak, tudósok, értelmiségünk legjava és a magyar faluk küldöttei. Kiemelkedő egyéniség volt, aki szinte felmérhetetlenül sokat tett a magyar népművészet feltárásáért, a népi kultúra népszerűsítéséért, s a magyar falu, a parasztság műveltségi színvonalának felemeléséért. Egyszerre, egy időben tevékenykedett a magyar kultúráért, a magyar néprajztudományért, és volt kiemelkedő politikai feladatok és társadalmi megbízatások betöltője, tudós kutató, tudományszervező, s író. E sok irányú, szerteágazó tevékenységét ő maga összefüggőnek, egységesnek és természetesnek tekintette: „Sokszor megkérdezték tőlem itthon is, külföldön is; miért politizál az, aki tudományos kutató, egyetemi tanár? Nem lenne jobb inkább könyveket, tanulmányokat írnia, kutatásait folytatnia, semmint a napi politikára fecsérelni idejét? .. .A mi nemzedékünk nem önmagáért a lázongásért lázadozott ... Nagyon is határozott, világosan körülírt célunk volt néhányunknak, s keserű-keményen ítéltük el azokat, akik a parasztkérdés romantikus megoldásaival kísérleteztek ... így jutott el a folklorista a politikai cselekvéshez, s a politikai cselekvés tudományához... S nem hiszem, hogy bárkinek csökkenne a tudományos megismerése, ha részt vesz népe életében, segíti a munkások, parasztok hatalmának megvalósulását, aki az igazi kutató rangja szerint nemcsak megismerni akarja, de ismeretét alkotó, változtató tényezőnek tekinti, hogy mind a maga kisebb hazája, mind az egész világ teljesebb, igazabb legyen általa. Ha van felelőssége az írástudóknak, felelősségüknek ez a lényege.” Ortutay Gyula a szegedi egyetem bölcsészkarán a magyar, latin és görög szak mellett ismerkedett meg a néprajzzal. S itt dőlt el, hogy életének fő feladata a magyar népköltészet vizsgálata, s a népművészetnek a nemzeti kultúrába való beépítése. Még szegedi évei alatt jelentek meg első dolgozatai, s ekkor alakult ki sok, később megjelent művének koncepciója is. Sorra nyomdába kerülnek saját gyűjtéseinek anyagai, mesék, mesemondók repertoárjai. Budapestre kerülve a Magyar Rádió irodalmi osztályán lett lektor, ahol sikerült elérnie, hogy a rádió a Pátria Hanglemezgyárral együtt réprajzi (nemcsak népzenei, hanem népmeséi) felvételeket is készítsen. E tudománytörténeti értékű hanglemez-dokumentumokat teremtő munkájában Lajtha László volt a fő segítőtársa, de Kodály Zoltán és Bartók Béla is támogatták. Szerkesztője lett a Magyarságtudomány című folyóiratnak is. 1940-ben egyetemi magántanár lett Szegeden, de tevékenységének súlypontja e háborús évek alatt szükségszerűen a politika felé tolódott. Részt vett a Magyar Történelmi Emlékbizottság munkájában, különböző ellenállási-akciókban, s a fel- szabadulás után pedig a Független Kisgazdapárt baloldali szárnyának egyik vezetője lett. 1946-ban a Magyar Központi Híradó (a rádió és az MTI) elnöke, 1947- től kultuszminiszter, s nevéhez számtalan döntő fontosságú oktatási reform fűződik. Korszakalkotó jelentőségű a magyar műemlék- és. múzeumügy történetében az általa szervezett Műemlékek és Múzeumok Országos Központja (1949—1952), melynek tevékenységeként múzeumi törvény, a múzeumok központi irányítása, a múzeumi tudományos munka, világnézetileg és szakmailag megújuló kiállítások valósultak meg, s előtérbe kerültek az állagvédelem és nyilvántartás kérdései. Ortutay Gyula 1946 óta a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, 1958-tól rendes tagja volt. Professzori tevékenysége Budapesten folytatódott, 1945-től az ELTE Néprajzi Tanszékének professzora, majd 1951-től a tárgyi néprajzi tanszéktől különvált folklór tanszék professzora. Tudományos kezdeményezései közül ebben az időben különösen jelentős az 1848-as szabadságharc centenáriuma alkalmából szervezett országos gyűjtés. Másik alapvető tudományos kezdeményezése annak a belső emigrációnak néprajzi felmérése, mely a második világháború alatt, ill. annak befejezése után hazánk etnikai képét átformálta. Erről tartotta akadémiai székfoglalóját 1947. április 14-én. Mindezen tevékenységeivel párhuzamosan 1945 és 1953 között folyamatosan parlamenti képviselő. 1953 és 1956 között Ortutay Gyula teljes erejét és idejét a néprajztudománynak szentelte. Magas színvonalú egyetemi előadásaival egy egész nemzedéket készített fel a tudományos pályára, ekkor indította meg a szemléletben újszerű városi néprajz szervezett kutatását. Részt vett a néprajztudomány nagy vállalkozásainak előkészítésében, irányításában. Publikációs tevékenységre is több energiája jutott. 1956 után a közélet ismét visszakövetelte Ortutay Gyulát. 1958-tól haláláig az Elnöki Tanács tagja, 1970-től elnöke az országgyűlés kulturális bizottságának. 1957— 64-ig a Hazafias Népfront főtitkára, majd később alel- nöke. 1957—63 között az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem rektora. 1958-tól haláláig egyidejűleg újra parlamenti képviselő. Különböző vezető funkciókat tölt be a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatban, melynek 1964-től alelnöke. A néprajzkutató Ortutay Gyulának az 1960-as években valósult meg régi álma: külön tudományos intézet létesült a néprajz (elsősorban a folklór) kutatására; a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportja, melynek elhunytéig igazgatója volt. Egy ideig az Akadémia nyelv- és irodalomtudományi osztályának titkára (1967—70), ill. elnöke (1970— 73) és szerkesztője az osztály közleményeinek. Ortutay Gyula eredményekben gazdag pályája bővelkedett elismerésekben. Magas magyar és külföldi kitüntetései jelölik rangját, (állami díj I. fokozata, akadémiai aranyérem, Pitré- és Herder-díj), a hazai és nemzetközi tudomány és közélet érzi hiányát. Kitörölhetetlen nyomot hagyott a magyar és a nemzetközi tudományosság, a néprajz, s azon belül is a folklór arculatán. Egyéni teljesítményei, eredményei elismerést és tiszteletet paran- csolóak. Tudományos programja tanítványainak munkásságában teljesedik ki tovább. Géza Imre Ki tud a szarvasi karperecről? A szarvasi Tessedik Sámuel Múzeum egy aranyozott, ezüstből készült, állatalakos lemezkarp.erecet őriz, amely az eddig ismert Békés megyei honfoglaláskori leletek legszebb darabja. A négy darabra tört karperecét a szarvasi tanítóképző, később a gimnázium régiségtárában őrizték, és 1952-ben adták át a múzeumnak. Semmilyen dokumentum nem szól azonban pontos lelőhelyéről, előkerülésének körülményeiről, beszolgál- tatójáról. A lelet jelentőségét az egyébként Békés megyei származású régész, Ko- valovszki Júlia ismerte fel, és azóta is a tudósok érdeklődésének középpontjában áll. Az 1974 óta folyó Békés megyei régészeti és topográfiai munkák során Szarvas A karperec töredékei környékén 10 honfoglaláskori temetőre találtak adatot. A legszebb lelet, a karperec azonban bármelyiken, sőt egy további ismeretlen lelőhelyen is előkerülhetett. Lehetséges, hogy Krecsmarik Endre, a híres szarvasi tanár-régész halála után, de még valószínűbb, hogy 1945— 1952 között került a gimnázium gyűjteményébe, mivel a háború alatt a régiségtár jelentős része szétszóródott, elkallódott. Nehezen hihető tehát, hogy éppen ez a tárgy menekült volna meg a pusztulástól. Jó volna tudni, hogy ki, és mikor vitte be a gimnáziumba, és főleg, hogy hol, milyen körülmények között találta. A karperec töredékei egyébként megtekinthetők a szarvasi Tessedik Sámuel Múzeum állandó kiállításán. Kérjük, ha bárki tud valamit a karperec sorsáról, a múzeumnak vagy a szerkesztőségnek jelentse.
