Békés Megyei Népújság, 1980. február (35. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-08 / 32. szám

1980. február 8- péntek Az országos konferencia után Színjátszás-mérlegelő Három és fél évtized alatt felszínre került, vagy éppen a mélyre ülepedett gondot, problémát, sértést, jogossá­got és sikert lehet-e három nap alatt feloldani, vagy ép­pen közkinccsé tenni, egyáltalán: megbeszélni? Nos, er­re a látszólag képtelen dologra vállalkozott az amatőr művészek I. országos konferenciája, amelyet a megyei értekezletek előztek meg, az ott választott küldöttek képviselték az „ügyet" az országos találkozáson január utolsó hetének végén, Budapesten. Akkor a képzőművé­szek és a színjátszók dolgairól esett szó. Ez utóbbin vett részt e sorok írója. A felszabadulás óta tehát ez volt az első alkalom, az országos eszmecserére. En­nek szükségességét a társa­dalom és a közönség, vala­mint a színpad (függetlenül attól, hogy azon, vagy ab­ban professzionista vagy műkedvelő, főhivatású vagy amatőr tárja a nyilvánosság elé művészetét, azaz: önma­gát ...) évezredes kapcsola­ta indokolja. (A konferenci­án óhatatlanul is mindunta­lan a hivatásos színházak és az amatőr csoportok közötti, már-már kibékíthetetlennek tűnő ellentét is felszínre ke­rült.) S ha attól a bizonyos kályhától kezdjük, akkor a „homo ludens” (játékos em­ber), a mímesség és az ön­megvalósítás, a belső én ki­fejezésének örök szándéka, a színpadi élmény, a színház­ba járás, s nem utolsósorban a társadalmi mozgás művé­szi igényű áttétele és meg­mutatása felemlítésével; a fogalmakkal kellene kezde­ni. Azt hiszem, ma már o színjátszás jogosságát, tár­sadalmi szükségességét sen­ki ' nem vitatja. Ennek iga­zolására: társadalmunk ál­lamhatalmi és szakirányítá­si szervei rendeletekben, elő­nyöket adó szabályozókban biztosítják, sőt: elvárják az amatőr művészeti csoportok, így a színjátszók tevékeny­ségét is, amely hallatlan közművelődési, ismeretter­jesztő, műélvezetet tálaló funkciókat lát el. A félezer­hez közelítő magyarországi csoport egy év alatt ezresek­ben mérhető előadást tart, amelyeken sok-sok ezernyi­en vesznek részt. (Sokáig ezt úgy értelmezték: az amatő­rök a „lúd disznót győz”-elv alapján konkurrálnak a kő­színházakkal. Ez az elv sze­rencsére már a múlté. Tu­dott, hogy az amatőr szín­házak és csoportok minőség­ben és mennyiségben is mást akarnak és tesznek. Más fel­tételek mellett — legalább! —, amely nem minden eset­ben minőségi rosszabbat je­lent. Gondoljunk csak az ut­caszínházra, a haladó kül­földi szerzők műveinek be­mutatásaira, az ifjúsági klu­bok programválasztékát gya­rapító előadásokra, a társa­dalmi jelenségekre érzéke­nyen reagáló együttesek sa­ját összeállításaira, műsorai­ra. Mind-mind olyan megol­dás, amire kőszínház ere­dendően nem, vagy igen ki­csiny arányban vállalkozhat­na.) Vl> S álljon itt még egy arány, amelyre a „jellemző” jelző is akasztható: Budapest és a felsőoktatási intézménnyel rendelkező nagyobb (!) vidé­ki városokat leszámítva, azokban a megyékben fejlő­dik, él és virágzik számban és minőségben is az ama­tőr színjátszás, amelyek nem rendelkeznek kőszínházzal. Így Zala, Szabolcs-Szatmár, Vas megye, összehasonlítá­sul: míg a Nyírségben szá­zassal mérhető mennyiségű, közülük tízessel mérhető arányú országos minősítéssel rendelkező együttes van, ad­dig Békésben a huszonegy­néhány bejelentett csoport közül öt működik igazán. Természetesen ebből nem le­het és nem szabad követ­keztetéseket levonni! A fentiek felvetik a kér­dést: Milyen az ideális kap­csolat a hivatásos és az amatőr színjátszás között? De nézzük előbb az előzmé­nyeket. A sokat emlegetett, sokszor félremagyarázott „színházi válság” éveiben (1967—1975 — körülbelül!) az amatőr együttesek száma gombamód szaporodott. Ez­zel párhuzamosan az élgár­dához lassan és módszeresen — kemény munkával, sike­rekkel édesítve — felzárkó­zott a derékhad. Ennek elő­idézője volt a nagy társa­dalmi változások lecsapódá­sa is. A fellendülés, a moz­galom — s bizonnyal az eze­ket az előadásokat látogató közönségnek is — számára nagyon nagy eredményt — s akkor úgy látszott — a ké­sőbbiekre is kitartó hajtó­erőt adott. Ekkor szakadt el véglegesen a „szegény ro­kon”, az amatőr színjátszás a hivatásos színháztól. Egy­szerűen azért, mert mást akart, másra volt hivatott. Az országos értekezleten az előadásokat követő szek­cióüléseken néhányan felve­tették: ma mit tanulhat, ma mit kell tanulnia az amatő­röknek a hivatásgs színhá­zaktól? Az tény, hogy egy jól működő amatőr együttes rendelkezik beszédtanárral, esetleg a mozgást tanító, ko- reografáló szakemberrel. A csoport vezetője és rendező­társai zömükben államilag minősítettek. Hozzáértőek. A fenntartó, üzemeltető műve­lődési házak, intézmények, üzemek anyagilag megen­gedhetik maguknak (többé- kevésbé, de nem a minőségi munkát meghatározóan!), hogy a szükséges tárgyi fel­tételeket — világítás, szín­pad, jelmez, díszlet, egyéb személyi feltételek, techni­kák — előteremtsék. Egyet­len maradna: a színrevitel- ben konzultálni a hivatáso­sokkal. De mert az amatőr­mozgalom mást csinál, ez a kívánalom is elesik. Mindez nem jelentheti azt, hogy tá­volodnia kell a két formá­nak. Sőt! Talán az is meg­kockáztatható, hogy a szín­házaknak művészetpolitikai- lag, s még inkább: közmű- velődéspolitikailag kötelessé­gük segíteni, támogatni a csoportokat, elsősorban az úgynevezett „végeken”. Az­az: olyan, a megye távolab­bi területein fekvő települé­sein, ahová az amatőr csoport előadásain kívül a hivatáso­sok szinte soha nem juthat­nak el. Ez a kapcsolat, se­gítség csak akkor ér vala­mit (akkor nem ártalmas!), ha valóságos, jó szándékú, s nemcsak papírra fektetett el­vekben érvényesül. A konferencia értelmetlen maradt volna, ha nem esik szó a tennivalókról. Az útki- jelölés szándéka — a moz­galom sokszínűsége, hetero­genitása ellenére is — már az első pillanatban megmu­tatkozott. A társadalmunk hétköznapjaiban is tapasz­talható gazdasági nehézségek leküzdésében az amatőr mű­vészeti csoportokra is nagy, jelentős feladat hárul. Ta­lán ellentmondásosnak tű­nik: az amatőr csoportok közül a színjátszó a leg­költségesebb. De még mindig olcsóbb, gazdaságosabb, mint például a méregdrága, sok­szor silány és giccses hakni­műsor. Sok fajta közműve­lődési programnál jelentő­sebb, személyiséget gazdagító élményt nyújt a közönség számára. S mit kap cserébe a cso­port? Aki tagja (tagja volt) egy ilyen együttesnek, tisz­tában van a felelettel. Az önmegmutatás jól és politi­kusán értelmezett élménye, a próbák, csoportgyakorlatok alatt szerzett ismeretek kár­pótolnak minden fáradsá­gért. Hiszen tudott: egy szín­játszó csoport csak akkor működik eredményesen, ha tagjainak zöme közösséget, igazi, már-már családias ba­ráti közösséget alkot. S ha más nem, már önmagában ez is eredmény, siker! S végezetül tekintsünk vé­gig a „saját portánkon”, itt Békés megyében. Tény, hogy jelenleg semmiféle mód­szertani segítséget nem kap­nak az egy számjeggyel mérhető mennyiségű, műkö­dő együttesek. Számtalan­szor bebizonyosodott, hogy mind a közönségben, mind a javarészt fiatalokból álló tagokban IGÉNY van az amatőr színjátszásra. S hogy mégsem teljesedhet ki? Azt hiszem, ebben mindenki — válogatás nélkül — hibás, aki a közművelődésben sze­repet játszik. Irányítóként és végrehajtó megvalósító­ként! Jelenleg a békéscsabai Manzárd színpad látszik leg­alkalmasabbnak arra, hogy a kialakítandó bázis magvát képezze. Ehhez — a fenn­tartó Békés megyei Állami Építőipari Vállalat művelő­dési háza részéről — az is szükséges, hogy anyagi tá­mogatást is biztosítson, hozzávéve például a Megyei Művelődési Központ, a me­gyei és a városi tanács tá­mogatását is. Elképzelhető és megvalósítható alternatí­vának látszik, hogy a me­gyeszékhely közművelődési intézményei közös pénzala­pot létesítsenek e bázisszín­pad fenntartására. Ezzel az elaprózódás kísértetét is elűznék. Minden bizonnyal a Jókai Színház vezetői is hajlandók lennének arra, hogy személyi, tárgyi segítsé­get adjanak. Ennek megva­lósulása után megyénk va­lamennyi településén hatha­tós, a fejlődésre és a szín­vonalas előadásra alkalmas csoport megalakulásának, működésének forrása lehet­ne a helyi akarat, a szándék és lehetőség függvényében. V* A fenti elképzelés első, máris megvalósítható lépése lehetne olyan, a környékben működő színpadok szerepel­tetése, akik inspirálóan hat­nának. így például a Jókai Színház, a csabai ifjúsági és úttörőház, megyénk más te­lepüléseinek művelődési há­zai meghívhatnák Csongrád és Hajdú-Bihar, Szolnok és Baranya megye kiváló, „pro­fi szintű” csoportjait. Azt hiszem sőt: állítom, a leg­igényesebb közönségréteg sem csalódna ezekben az előadásokban! Csak el kell kezdeni! Sok év, sok évtized után, végre! Nemesi László Kereskedelem és ízlésfejlesztés Ha kerámiát, ékszert, vagy éppen egy szép mívű fialiszőnyeget veszünk, gyak­ran megkérdezik ismerőse­ink: „képcsarnoki?”. S va­lóban, a „képcsamoki” fo­galom. Nem csupán a helyet jelenti. ahol kinyitottuk pénztárcánkat, hanem minő­séget, márkát is. Ám a vállalat, nem csak kereskedelmi egység, hiszen esztétikai nevelő, ízlésfejlesz­tő szerepe legalább olyan fontos, mint az, hogy milyen évi forgalmat bonyolítottak le egy-egy részlegében. Er­ről a közművelődési tevé­kenységről érdeklődtünk a napokban Odor Bélánétól, aki 7 éve a békéscsabai be­mutatóterem vezetője. Mint elmondta, amikor idekerült, akkor költöztek át e tágasabb, szebb Mun­kácsy Terembe, s bizonyára ennek is köszönhető, hogy az érdeklődők száma egyre nő. Az azóta eltelt. 6—7 év alatt tízszeresére nőtt a forgalom. Persze amögött, hogy egyre több látogatót tudnak ide­csalogatni, komoly szervező- munka is áll. Most már ott tartanak, hogy az igényt a szép, esztétikus környezet, s a színvonalas lakberendezé­si, lakásdíszítési tárgyak, művészi alkotások iránt si­került felfejleszteni annyira, hogy jelenleg a keresletet nem tudja követni a kínálat. Magyarul, az itt dolgozók­nak nincs, vagy csak nagyon csekély a beleszólása abba, hogy mit kapnak. Az üzlet ennek ellenére mindent el­követ, hogy a kéréseknek eleget tegyen. Például elő­jegyzési könyvet vezetnek a felmerülő képigényekről, s ha megfelelő anyag érkezik, értesítik a várakozókat. Az előjegyzéseket lapozgatva kétféle igényszint rajzolódik ki: van, aki kimondottan jó­nevű, díjazott festőktől „ár nem számít” megjelöléssel akar vásárolni. Mások szín­ben, témában, lakásuk han­gulatához alkalmazkodó — s ebben a terem munkatár­sai segítik őket —, elérhető áru alkotásokat keresnek. A bemutatóteremben éven­te 3—4 alkalommal kiállí­tást is rendeznek egy-egy neves művész alkotásaiból. A múlt év februárjában nyílt először ilyen bemutató, Sz. Kárpáti Magdolna tűz­zománcaiból. Ilyen jellegű kiállítást most először ren­deztek itt, melynek fogadta­tása a vártnál is kedvezőbb volt. Ezt bizonyítja, hogy a kiállítás anyagából a meg­adott terven felül is vásá­roltak az érdeklődők. Nem így Uhrig Zsigmond festő­művész márciusi kiállításán, ahol részben magas tervszá­mot állapítottak meg, rész­ben pedig a helyi vevőkö­zönség ízlése nem egyezett a művész képi világával. Más gondok akadtak a novembe­ri, utolsó bemutatón. Zá- borszky Viola festőművész­nő más anyaggal jött Bé­késcsabára, mint amelyet korábbi munkássága alapján vártak tőle, így itt is komoly gondot okozott a kiállítási terv teljesítése. Mert az itt dolgozóknak sajnos ebbe nincs beleszólásuk, holott az igényeket ők ismerik a leg­jobban ... Odor Béláné a kiállítások­ról szólva elmondta azt is, hogy a művészek kedvelik a békéscsabai bemutatókat, részben mert szép a bemu­tatóterem: megfelelő a -hát­tér és jó a rálátás... A má­sik ok; hogy a kiállítások megnyitóira mindig szép számú érdeklődő jön el, ez utóbbiban nagy szerepet játszik a hosszú évek szerve­ző munkája. A meghívókat nemcsak a törzsvevőkhöz küldik el, hanem az üzemek, vállalatok, szocialista brigád­jaihoz is. Jelenleg legalább 10 olyan kollektíva van, amely rendszeresen részt vesz a megnyitókon, ahon­nan élményekkel gazdagod­va, s a művész, és a bemu­tatóterem aláírásával ellá­tott emléklappal térhetnek haza. A lakáskultúra fejlődésé­nek, s az igények növekedé­sének fokmérője, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a ki­egészítő kisbútorok iránt is. S hogy a kisebb keresetűek is hozzájuthassanak az itt forgalmazott áruféleségek­hez, részletre is vásárolhat­nak. Nem egyszer megyénk különböző területeiről is ér­keznek vásárlók. S ha még sem tudnak beutazni, úgy három szervező járja a me­gyét, hogy festményeket, szobrokat és plaketteket áruljanak számukra. Odor Béláné végül az ez évi kiállítási tervekről be­szél. Február 28-án Loson­ci Miklós művészettörténész nyitja meg Réti Mátyás festőművész kiállítását. Áp­rilisban Ger,a Éva, szeptem­berben pedig Bencs Gábor mutatja be festményeit. Nagy Ágnes A békéscsabai múzeum története 1899-1979 Amikor dr. Tibori Lajos Békéscsaba város történetét leíró könyve húsz esztendő­vel ezelőtt megjelent, pilla­natok alatt elfogyott a köny­vesboltokból. Sajnos, a kö­tettel legfeljebb a különbö­ző helyeken megjelenő pub­likációk forrásmunkáinak jegyzékeiben, mint hivatko­zási alappal lehet találkozni; azaz csak a címével. A hé­zagpótló munkát — újabb kiadás híján (vajon miért?) — nélkülöznünk kell. G. Vass István, a megyei múzeumi szervezet igazga­tóhelyettese arra vállalko­zott, hogy ezt az űrt némi­képpen kitöltse. A békéscsa­bai múzeum története 1899— 1979. című igen szép kiállí­tású, s tartalmában még ér­tékesebb könyve — az is­mert hasonlatot idézve — mint csepp a tengerben, megannyi adalékot nyújt a város kultúrtörténetéhez — a szülőhelyét szerető csabai­nak éppúgy, mint a tájegy­ség, vagy a város történel­mét vallató kutatónak, tu­dósnak. A 174 oldalas, nagy alakú kötetet négy részre tagolta a szemző. Ez a tagolás a mai múzeum, illetve a megye múzeumait is összefogó szer­vezet kialakulásának négy, meglehetősen élesen elkülö­níthető fázisával esik egy­be. Az első a múzeumte­remtés korszaka, amely az első világháború kitörésé­nek évéig tart. A második rész a városi múzeum viha­ros, ellentmondásokkal teli, a jelentőségében is felnőtt korba lépő város művelődé­sét szolgáló és irányítani is tudó intézmény történetét írja le 1950-ig. A harmadik szakasz az állami kezelésbe vett múzeum gyarapodásá­nak, a „békés hétköznapok”- nak története, majd a negye­dik rész 1962-től a már me­gyei szervezetté, központtá bővült intézmény munká­jába ad betekintést. A múzeum rendezvényeire el-ellátogatóknak jószerével egyetlen ismerete van az ott történő munkákról: a kész, a közönség számára befogadásra alkalmassá tett anyagokat látja. A „falakon túli” múzeum legalább ilyen érdekes. Nos, G. Vass Ist­ván ezt is megmutatja. Te­szi ezt a teljesség igényének kielégítésén túl ismeretter­jesztő szándékkal is. Érdeke­sen, olvasmányosan és köz­érhetően. Aki elolvassa a könyvet, bizonyára jóval többet ért meg a mai Mun­kácsy Múzeum kiállításaiból is. Az előzmények, a kerek egészre sikerült mai történet ismerete miatt. A nyolcvan esztendős mú­zeumügy — hiszen az épü­let ennél fiatalabb — évfor­dulója kitűnő alkalom volt a kötet megjelentetésére. Kár, hogy az intézmény ren­delkezésére álló megannyi fénykép és tárgydokumen­tumból illusztrációnak csak ilyen kevés kerülhetett ebbe a könyvbe. A másik hiány­zó dolog, hogy nincsen fel­tüntetve a kötetet készítő nyomda neve. Pedig nagy­szerű munkát végeztek. A múzeumtörténetet a városi tanács jelentette meg az Űj Auróra gondozásában. (N. L.) SZÍNHÁZ, mozi Békési Bástya r 4 érakor: Bankrablás, 6 érakor: A már- ványember I., II. Békéscsabai Építők Kultúrotthona: 5 érakor: Rafferty és a lányok, 7 érakor: Neveletlenek. Békéscsabai Sza­badság: de. 10 érakor: Bomba­siker, du. 4, 6 és 8 órakor: Fe- dora. Békéscsabai Terv: A ten­ger kedves szörnyei. Gyulai Er­kel: fél 6 érakor: A hid túl messze van I., II. 21.30 órakor: Dráma a vadászaton. Gyulai Pe­tőfi: 3 órakor: Fapados szere­lem, 5 és 7 órakor: A madarak is, a méhek is . . . Orosházi Par­tizán: fél 4 órakor: A dervis lerombolja Párizst, fél 6 és fél 8 órakor: NADA csoport. Szarvasi Táncsics: 6 órakor: A Jó, a Rossz és a Csúf I., II. rész. —W—lllW'l IH Ilin ' , Vásárló a bemutatóteremben Fotó: Gál Edit

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents