Békés Megyei Népújság, 1980. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-19 / 41. szám
0 NÉPÚJSÁG 1980, február 19., kedd „...meghatározó az Iskola,y Művészeti nevelés Békésen Egy vetélkedőn született kérdőjelek „A művészeti nevelés fogalmának meghatározásánál a művészet társadalmi rendeltetéséből kell kiindulnunk. Ha a művészetnek az a feladata, hogy különleges »tükröt« állítson az ember elé, amelyben a valóság — benne önmaga — lényegét »■meglássa«, akkor a művészeti nevelésnek erre a »meglátásra« kell az embereket megtanítania.” (Maróti Gyula: Művészet és népművelés) Csakhogy a művészeti nevelésnek meg kell találni a megfelelő, a legjobban illő, a legtermékenyebben eredményeket hozó formáit, módszereit és helyeit. A foglalat ma már mindinkább az úgynevezett „szabad idős foglalkoztatás” témakörébe tartozó módok és helyszínek: az iskolai szakkörök, a közművelődés intézményrendszere. Megyénkben az egyik legjobban működő ilyen „foglalat” a békési művelődési központ. A művészeti nevelés dolgairól László Imréné igazgatóval és Tőkés Gyula művészeti előadóval beszélgettünk. Tukmálni a portékát?! Ez az egész kérdés egy kicsit így néz ki: MŰVÉSZETI NEVELÉS. Csupa nagybetűvel, néha megfoghatatlan messzeségben ragyogva. Elméletekkel, logikai levezetésekkel, szépséges tézisekkel körültámogatva. De ebből csak akkor lesz valami, ha a gyakorló népművelő az elv értékeinek tiszteletben tartása mellett arra a bizonyos aprópénzre tudja váltani ezt a szépen mutató nagybetűs fogalmat. Mindezt Békésen, ahol a jó hagyományok is léteznek, ahol az iskolai tantermek hatvan százaléka szükségterem, ahol az emlékezetes földrengés tönkretette az ország első államosított művelődési házát és ahol — ezek mellett és ezekkel ellentétben — a művészeti nevelés ügye mégis fészket tudott rakni. De miért fontos ez annyira? Az iskolai oktatásban — különösen az elmúlt években — az úgynevezett reáltárgyak kerültek előtérbe. Bizonyára indokkal! És sajnos, a humántárgyak rovására. „Készségtárgyakat”, azaz az ének-zenét, a rajzot, a művészettörténetet úgy igazán, csak az általános iskolában tanítanak. Aztán következik a törés: nincs, illetve csak a gimnáziumokban van némi folytatása. Pedig a 6—18 éves fiatalok személyiségalakulásához á „szépészeti tudományok” elsajátítása legalább olyan fontos, mint a matematika, a fizika, a biológia alapdolgainak ismerete. A kettőt együtt, s nem elválasztottan, külön, lekezelően, minőségi sorrendet kialakítva. Marad tehát a szakkör, az itt-ott még előforduló, bár nevelési szempontból talán igen jól használható önképzőkör, no és a közművelődési intézményrendszer ' szolgáltatásai. Látszólag tehát rendben van minden. A békési gyakorlat is azt mutatja, hogy a közművelődésnek kell állandóan, unos-untalan saját portékáját árulni, ajánl- gatnia. A művészet csoport-- jait, szakköreit, klubjait. Nem mintha ez zavarná, bántaná a népművelőket! Csupán ezt igazolja a máshol is általánosítható jelenség, hogy a régebbi, erősen hagyományrendszeren nyugvó iskolarendszer képviselői gyakran nem tekintik partnernek a népművelőt. Az egymásrautaltság egyértelmű. A közelítést pedig mindkét oldalon el kell kezdeni, illetve tovább kell folytatni. S nem üres, jószerével csak a szószaporítást szolgáló szerződésekkel, hanem a hétköznapok másikra figyelő, a tudást megszerezni akaró gyerek nevelésének, gyarapításának munkájában. Az is igaz, hogy a főiskolát, egyetemet végzett pedagógusok kisebb hányada a különböző formában elsajátított népművelési, közművelődési ismereteivel sem tud mit kezdeni a napi gyakorlatban. A közelítés ideális gyakorlatát nehezítik az anyagi erők hiánya, az elszámolási problémák, a felülbí- rálatra szoruló utasítások és rendeletek gátjai is. 14 csoport és az Alkotók Bármelyik tanácsi kezelésű művelődési ház ilyen, vagy hasonló panaszsort tudna előadni. Bár a két békési népművelő nem ezt tette. A tizennégy művészeti jellegű kiscsoportjuk léte, munkája, tagjainak és együtteseinek szereplése arra bizonyíték, hogy ezek ellenére hogyan lehet és kell munkálkodni. A kiscsoportok tevékenységére még talán az is fejlesz-!- tőén hat, hogy a természeti csapás következtében az ideiglenesen általános iskolában székelő művelődési központ nem rendelkezik nagyteremmel. Ez kényszerítő erő arra, hogy minél több produktumot az üzemekbe, intézményekbe vigyenek. Még akkor is, ha a vállalatoknak, munkahelyeknek ugyancsak szüntelenül ajánl- gatni kell. A javarészt „leányvállalatokkal” rendelkező városban most egy igen jó módszer alakult ki: az egymáshoz közel eső telephelyű üzemek, munkahelyek közösen kérnek, elsősorban művészeti ismeretközlő rendezvényeket. Így például a Volán vállalat klubhelyiséggel rendelkező telepe és a vele szemben levő szőnyeg- szövő szövetkezet. A művészeti kiscsoportok egész rendszerét fogja össze az Alkotók Klubja. Tagjainak zöme — festők, zenészek, fotósok, filmesek, ver- selők — érdeklődési körének megfelelő, főképpen a legfia- talabbaknak szervezett szakkört vezet. Ezzel az Alkotók Klubjának utánpótlása, sokszor rendezvényeinek „szakértő” közönsége is biztosítva van. Természetesen a békésiek' jelentős része is részt vesz egy-egy felolvasó esten, kamarahangversenyen, megnézi a klub képzőművésztagjainak kiállítását, a város egy-egy részét bemutató filmet. Szórakoztatva művelni? A művészeti nevelésnek tehát kétségtelenül a legjobb, bevált fórumai ezek a kiscsoportok. De elsődlegesen nem a tehetségkutatást, a tehetségápolást szolgálóan. A fontosabb ma még az, hogy — főképpen az iskoláskorú- aknak — lehetőséget adjanak az alkotók, önmegvalósító munkára, elfoglaltságra, amely mindig és mindenkor örömet szerez. Végső soron a személyiségformálásról van itt is szó. Nem kimondva és hangoztatva, hiszen nem attól lesz az úgy. De minden öntevékeny és amatőrcsoport, -közösség előbb-utóbb elérkezik az önmagához mért csúcsponthoz. S ekkor — sokszor megmagyarázhatatlanul — bekövetkezik a visszaesés. Megyénk képző- és iparművészeinek alkotóközössége, a Kohán Műhely az elmúlt hét végén tartotta ez évi első taggyűlését, amelyen ,a jelenlevő művészek az erre az esztendőre szóló munkatervüket vitatták meg, ■ majd kiegészítésekkel elfogadták. A Kohán Műhely az egyik legfontosabb feladatának tekinti azt, hogy hozzájáruljon a közönség ízlésének alakításához, a művészeti nevelés elmélyítéséhez. Ezért egy mezőgazdasági üzemben és egy ipari nagyvállalatnál kamarakiállítással egybekötött alkotó-közönség találkozókat terveznek. A korábbi évek gyakorlatához hasonlóan negyedévenként úgynevezett konzultációs napokat rendeznek a megyénkben élő A békési művelődési központ többek között azzal is dicsekedhet, hogy ezeket a szükségszerűnek vett visszaeséseket nem követte a csoportok, együttesek felbomlása, megszűnése. Ilyen krízisidőszakot élt át az Alkotók Klubja éppúgy, mint a Radnóti Irodalmi Színpad is. Mindenkor meg kellett keresnie a központ vezetőinek a legcélravezetőbb megoldást, ami sokszor személyeket is érintett. De az alkotóközösség érdeke akkor ezt kívánta meg. Főképpen az ifjúsági klubok vezetői tudják azt, hogy a klubtagok mihelyt valamilyen merevnek és már a rossz szokásoknál fogva is kötöttnek ígérkező programok elől azonnal menekülni igyekeznek. Az most mellékes, hogy ez miért lett így. Az itteni lényeg: miképpen lehet feloldani ezt a görcsös- séget, eleve elutasítást? Ahogyan a többszörösen kiváló címmel kitüntetett ifjúsági klubjukban is csinálják: szórakoztatva művelni. A legszárazabb témát is „el lehet adni”, ha azt úgy; azaz játékosan, akár pihentetően és a megfelelő gyakorlattal, ismeretanyaggal rendelkéző előadó nyújtja át. Az megint más kérdés, hogy kinek mi jelenti a szórakozást, a ki- kapcsolódást. De a közös nevezőt itt is meg lehet találni. Ahogyan például a békésiek teszik. A nagyterem hiányát pótolandó szerződést kötöttek az ÁFÉSZ szálloda-éttermével. Rendszeresen itt rendezik a táncdal-, népdalesteket, a humorral fűszerezett „könnyű” műsorokat. Amire egyre nagyobb szükség van. Persze, csak akkor, ha arra a sokat emlegetett színvonalra ügyelnek; hogy ne lehessen bóvli, csak az üzletért kreált hakni. Ezért is rendezik március 18-án — majd azt követően havonta egy- egy alkalommal — az Űj Tükör Presszót, amelynek keretében, éppen a „szórakoztatva művelődni”-elv alapján könnyedebb formában, de komoly dolgokról lesz szó neves előadóművészek felléptével. A békési népművelők napi, nem könnyű munkájukat folytatva azért csak bíznak abban, hogy dr. Poszler György egyik értekezésének gondolata egyszer ebben a városban is megvalósul: „Arról van szó, hogy ha a művészeti ágak vagy művészeti megoldások iránti fogékonyságot nem alapozta meg az iskola, később a közművelődés eszközeivel — bár nem lehetetlen, de — már lényegesen nehezebb kialakítani. A közművelődés valahogy mindig abban a pozícióban van — ez persze nem törvényszerűen van így, mert hiszen a közoktatás és a köz- művelődés dolgozhat egymás mellett — hogy a közművelődés folytatja ott, ahol az iskola abbahagyta. Ezért a művészeti nevelésben is meghatározó az iskola.” amatőr képzőművészeknek. Az éves munkatervben szerepel egy játszótér tervezése is, amelyet megfelelő helyszín és anyagi háttér esetén társadalmi munkában készítenének el. A felsoroltakon kívül üzemi kiállítások sorozatát is tervezik a Kohán Műhely tagjai. Az elmúlt évben nagy sikerrel fogadott első közös bemutatkozásuk után —, amelyet a békéscsabai közönség ,a Munkácsy Mihály Múzeumban, az orosháziak pedig a művelődési központ csarnokában láthattak — a következő nagyszabású kiállításukat a jövő évre tervezik. Annak előkészületeiről a következő, az évet záró decemberi taggyűlésen esik majd szó. Itt számolnak be a munkaterv megvalósulásáról is. A vasárnapival lezárult a békéscsabai középiskolás kollégiumok játékot, sportot, politikát, művészeteket magába foglaló versenysorozata. Ahogyan a legutóbbi, február 17-i vetélkedő zsűri- elnöke, Németh Lajos, a megyei tanács művelődés- ügyi osztály középiskolai csoportvezetője mondotta összefoglalójában: — A legfontosabb tanulság, hogy a felkészítő tanárok, a versenyzők, a rendező szervek jó kapcsolatot teremtettek egymással, a gyerekek gazdag ismeretekre tettek szert, s a város középiskolás kollégiumai közelebb kerülhettek egymáshoz. Ez így igaz. De anélkül, hogy ünneprontó akarnék lenni, a legutóbbi, művészeti vetélkedővel kapcsolatban néhány kérdés kikívánkozik belőlem. Kérdés ős észrevétel, amivel gondolom, nem állojc egyedül... Először is. A film, színház, képzőművészet, zene, múzeumi ismeretek tárgykörében vetélkedő gyerekek jóformán félesztendős folyamatos, meglehetősen fárasztó előkészületek után juthattak el csak a vasárnapi erőpróbához. Rendszeres mozi-, színház-, tárlat- és hangversenylátogatás kellett ahhoz, hogy vasárnap az ifjúsági és úttörőház nagytermében az asztalok köré ülhessenek az ötfős csapatok. Nos, az első kérdés mindjárt a felkészüléssel, felkészítéssé; kapcsolatban merült fel bennem. Ugyanis a felkészülés zöme kollégiumonként csak néhány, legyünk nagylelkűek, tíz-tizenöt gyerekre korlátozódott. Különösen a hajrá időszakában! S' ennek tudatában már kevésbé értékelhető elismeréssel a tanárok, diákok által befektetett energia mennyisége. Hiszen, legalábbis úgy gondolom, a cél nem lehet csak e néhány gyerek által produkált győzelem vagy. helyezés! És a felkészítés... Meglehetősen a versenyek vetélkedők eddigi rendjével ellentétes gyakorlatot produkálva folyt. Hiszen olyat még sohasem hallottam, hogy a zsűritagok készítették volna fel bárhol, bármikor a versenyzőket! Mert hogyan is tudnák elhatárolni magukat a versenyen nyújtott teljesítmény értékelésekor, a felkészítés során tapasztalt egyéni sikerektől, vagy sikertelenségektől ? Mindenesetre, én nem lettem volna képes rá ... Az viszont örömmel töltött el, hogy a vetélkedő anyaga megyénk kultúrkin- cseinek ismeretéhez kötődött. Így volt ez a zene, a színház, a múzeum, s a képzőművészet területén egyaránt. Gondot csak abban láttam, hogy a versenyzőknek — s ez komoly hiba —> kevés alkalma volt az önálló véleményalkotásra, összefüggő elemzésre. (Kivétel ez alól a néhány film és a Kohán képeit elemző feladatsor.) Ekkor azonban ki is bukott oktatásügyünk ma is megoldatlan problémája; azaz, hogy az írásbeliség túlsúlya miatt gyermekeink nem képesek gondolataik összefüggő, világos kifejezésére. S a filmek és a Ko- hán-képek — néha prospektusízű — elemzése közben az az érzésem támadt: nem érzik, értik igazán a gyerekek azt, amiről beszélnek. (Ez persze a meglehetősen komoly képzőművészeti, s a kevésbé komoly filmesztétikai alapismereteket igénylő feladatok miatt részben megbocsátható volt. Hiszen sem a szakmunkásképzőkben, sem a szakközépiskolákban nem tanítanak filmesztétikát és művészettörténetet!) Csak az elismerés hangján lehet szólni a diákközönség aktivizálásáról. Akik a versenyzők írásos feladataira — némi időkülönbséggel — szintén válaszolhattak. Az viszont igaz, hogy a* egyre inkább foghíjassá váló széksorok is kifejeztek valamit! S még egy jelenségre nem találtam választ. A Tartuffe és a Bánk bán színdarabrészletek dramatizálásakor miért volt csak egy-két csapatnak díszlete, mikor pontot érő feladatról volt szó? S ha már a dramatizálásnál vagyunk... A verseny során megtudtuk, hogy a gyerekek produkcióit inkább színesítő, szórakoztató elemként illesztették be. S ha ez így van, kissé sértőnek találtam, hogy éppen a Bánk bánon, ezen a súlyos nemzeti tragédiát hordozó drámánkon kacagjunk. De örömmel állapíthatjuk meg: ,a város épületeinek, szobrainak ismerete, a néhány bemutatott Munkácsy- kép fellelhetőségének biztos tudása, a látott filmek, színházi előadások színeinek, szereplőinek ismerete, Erkel Ferenc életének, jelentősebb alkotásaink, birtoklása mutatja: vofr értelme, eredménye e vasárnapi vetélkedőnek. Még akkor is, ha a 15 fordulóból álló verseny túl fárasztóra, hosszúra sikeredett. Szerencsére utána a versenyzők és a közönség egyaránt jól szórakozhatott Dinnyés József pol-baat énekes műsorán, s a közkedvelt discón. S el ne felejtsem! A művészeti vetélkedővel egy időben. .ha látványosság nélkül is, de nagy érdeklődés mellett folyt a harmadik emeleten a kollégiumok közötti sakkverseny, amelyet a le- ányc&apatok között a7 iskolacentrum középiskolás leánykollégiuma, a fiúcsapatoknál a Lékai János kollégium nyert meg. Egyéniben Radics Erzsébet és Erdős József, a két lékais bizonyult a legjobbnak. S a művészeti vetélkedőn ugyancsak megérdemelten vette át a soksok könyvből álló értékes díjat a legjobbak mellett — első helyezett a Kulich Gyula leánykollégium, a második a Kulich fiúkollégium, a harmadik a Lékai János kollégium .—, minden versenyző. S a rendezés: minden elismerést megérdemel! B. Sajti Emese KÉP- „ ERNYŐ Sorozatok... Szeretjük a sorozatokat. Legyen az természettudományos, irodalmi, vagy akár társadalomtudományi jellegű. De ennél is jobban szeretjük a folytatásos filmeket. Mert ugye, a kettő nem ugyanaz. Sajnos! A még sokáig említésre szoruló Hosszú, forró nyár címet viselő, mai napig műfajilag nem tisztázott amerikai valami után a televízió most egy „hosszú, langyme- leg tél”-lel örvendeztette meg a közönséget, amely a Gyökerek címet viselte. Huncut az, aki rosszra gondolt, már az első résznél. Hiszen volt egy világsláger Haley- től, amelyet nálunk is sok ezren olvastak, s így minden remény megvolt arra, hogy a folytatásos filmadaptáció is jó lesz. Nem tudom, milyen rendű-rangú emberek látták és ítélték bemutatásra alkalmasnak a negédes, néha mesebeli túlzásokra hajlamos nyolc részt. De hát ez olyan eső után köpönyeg dolog. Megnéztük, vártuk a kedd estét. S hogy a televízió is felismerte: a film nem Haley, nem történelmi, nem alkotás igazán, hát az utolsó részt követően, majd szombaton délután megismételve egy okos és értelmes, „magyarázom « bizonyítványt” szándékú beszélgetést is közvetített. Köszönöm lpper Pálnak és két partnerének, hogy vállalkoztak rá. Hogy ők mondtak véleményt — ha nem egy az egyben, de azért félreérthetetlenül — a nyolc estén át hiányérzetet okozó „amerikai szuperprodukció”- ról. S aki keddenként bosszúságában, vagy a mese-mese- meskete bódulatában nem kapcsolta ki a készülékét, az láthatott egy sorozatot is: A repülés története címűt. A franciák az autótörténet után, okosan, gondosan, figyelmesen munkálkodva, aprólékos, de nem esve bele az anekdotázás csapdájába, készítették el ezt a hét részt. S nem utolsósorban: szórakoztatóan. A sorozat egyetlen hibája volt talán a „minden szentnek maga felé hajlik a keze” elv valóságának kilógó, de azért nem szembe ötlő „lólába”. Megboesát- hatóan, ahogyan a tévének is megbocsátjuk ezért, a másikat?! De keddenként ezután sem unatkozunk. A „csodadoboz” Napóleon intim ügyeiről lebbenti le a jótékony (?) fátylat, alkalmanként, a hírek szerint. Bár a tévé eddig nem kényeztetett el bennünket, azért csak reménykedek: sorozatot és nem folytatásost látunk majd. Ami után nem kell magyarázkodó, felvilágosító műsort is adni. Úgy, mint a zsíros-nehéz vasárnapi ebéd után egy tablettát. Most elég lenne annyi is, hogy csak szórakozzunk keddenként. De azt legalább igazán, értelmesen. Ugye, így lesz? Majd látjuk... (N. L.) SZÍNHÁZ, MOZI 1980. febryár 15.00-én kedden, délután 15.00 órakor Békéscsabán: PINCÉRFRAKK UTCAI CICÁK János vitéz-bérlet. 1980. február 19-én, kedden este 19.00 órakor Békéscsabán: OLYMPIA Déryné-bérlet. * * * Békési Bástya: Koldus és királyfi. Békéscsabai Szabadság: Hogyan felejtsük el életünk legnagyobb szerelmét. . .? Békéscsabai Terv: fél 6 órakor: Fe- dora, fél 8 órakor: Nada-cso- port. Gyulai Erkel: Gyilkosság az Orient expresszen. Gyulai Petőfi: Hair. Orosházi Partizán: fél 4 órakor: Kocsubej, fél 6 és fél 8 órakor: Vasárnapi szülők. Szarvasi Táncsics: 6 órakor: Sebességláz, 8 órakor: Főiskolás filmklub, 22 órakor: Az akasz- tanivaló, bolond nő. Nemesi László A Kohán Műhely tervei A szlovák kollégium versenyzői a válaszadás pillanatában Fotó: Gál Edit
