Békés Megyei Népújság, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-24 / 301. szám
1979. december 24.. hétfő NÉPÚJSÁG SPORT SPORT SPORT SPORT SPORT SPORT flz év sportolói: Wichmann Tamás, Mátay Andrea és az asztalitenisz válogatott Az 1979. évi „év sportolója” választás mind a három kategóriában új győztest hozott. A nőknél Mátay Andrea magasugró, fedett pályás Európa-bajnok és Universiádé-győztes, a férfiaknál az újabb két világbajnoki aranyéremmel gazdagodott kenuzó, Wichmann Tamás, csapatban pedig a világbajnokságot nyert férfi asztalitenisz-válogatott először került a legbüszkébb helyre. Mátay Andrea korábban még dobogón sem állt, míg Wichmann Tamás esetében végre sikerült az első hely, hiszen volt már második 1969-ben és 1971-ben is. A férfi asztalitenisz-válogatott — Mátay- hoz hasonlóan — a korábbi 21 szavazáson nem került az első három közé. A sportújságíró-választás eredménye. 1979. legjobb női sportolója: Mátay Andrea (Ű. Dózsa) magasugró, 281, 2. Fórián Éva (MHSZ Nyíregyháza) sportlövő, 270, 3. Petronicsné Verőczi Zsuzsa (Vasútépítő Törekvés) 259 ponttal. Több szavazatot kapott még Tordasi Ildikó vív j, és Sterbinszky Amália kézilabdázó. 1979. legjobb - férfisportolója: Wichmann Tamás (MTK- VM) kenus, 274, 2. Kocsis Ferenc (Ganz-MÁVAG) birkózó. 265. 3. Magyar Zoltán női férfi csapat összesen öttusa — 5 7 12 vívás 4 3 4 11 atlétika 7 3 — 10 vízilabda — — 7 •7 evezés 5-- -5 ú szás 4 1 — 5 birkózás — 5 — 5 asztalitenisz 1 — I 2 kajak-kenu — 2 — 2 torna — 2 — 2 kézilabda — — I 1 labdarúgás — — 1 1 sakk — — I 1 súlyemelés — I — 1 tenisz 1 1 Vízilabda-válogatott 270, Három-három alkalommal 3. Fogathajtócsapat 198 választották őket az év sporponttal. tolójának. Kétszer nyert Szavazatot kapott még a Rejtő Ildikó vívó (1963, 64), BVSC asztalitenisz-, az FTC Németh Angéla atléta (1968. vízilabda-, a Vasas női kézi69), Tordasi Ildikó vívó labdacsapata, a női tőrválo(1973, 76) és Ambrus Marigatott, az öttusaválogatott és a Regőczy Krisztina—Sallai András jégtánckettős. A 22. sportújságírói választáson 1958-tól 66 első helyet adtak ki. Ezek 15 sportág között oszlottak meg, a fentiek szerint: A 22 szavazás 14 női sportoló első helyét eredményezte. Változatlanul az evezős Pap Jenőné (1959, 60 és 61) és az úszó Gyarmati Andrea (1970, 71 és 72) áll az élen. ann evezős (1975, 77). A 16 férfigyőztes közül Balczó András öttusázó viszi el a pálmát három győzelemmel (1966, 69, 72), s ezenkívül négyszer tagja volt az első helyre került öttusaválogatottnak is. Két-két első hellyel következik Pólyák Imre birkózó (1958, 62), Kárpáti Rudolf vivő (1959, 60), Zsivóczki Gyula atléta (1965, 68) és Magyar Zoltán tornász (1974, 78). Bz „Év ifjúsági sportolói” Mátay Andrea, az 0. Dózsa magasugrója 1979. legjobb női sportolója (FTC) tornász és Bodnár Tibor (Zalka KMFSE) sportlövő, 260-260 ponttal. Szavazatot kapott még Ta- róczy Balázs teniszező, Rácz Lajos birkózó, Portisch Lajos sakkozó, Sólyomvári János súlyemelő, Guczoghy György tornász. 1979. legjobb csapata: Férfi asztalitenisz-válogatott (Jónyer István, Klampár Tibor, Gergely Gábor, Kreisz Tibor, Takács János) 292, 2. A Magyar Televízió sportosztálya 1980. január 20-án, vasárnap Telesport-adás keretében — együtt az év legjobb felnőtt sportolóival, nyújtja át az 1979-es év legjobb ifjúsági korú férfi- és női sportolóinak és edzőinek a kupákat, az emléklapokat. A vándordíj 1961 óta 19-szer kerül átadásra. Az eddigi gyakorlatnak megfelelően a sportági szak- szövetségek javaslatait vették figyelembe. 32 szakszövetségnek küldték el a javaslatot kérő levelet, 22 válaszolt, ebből három nem talált jelölésre alkalmas sportolót. A beérkezett szavazások alapján a fiúk között Guczoghy György a Bp. Honvéd tornásza lett az év ifjúsági sportolója. Második Bujdosó Imre kardvívó, a BSE sportolója, a harmadik Pető István kajak-kenuver- senyző, aki 1961-ben született, a Szolnoki Városi Sportiskola versenyzője. A lányok versenyében az év ifjúsági sportolója Szöcs Zsuzsa vívó, az MTK-VM versenyzője. A második Kelemen Ildikó, a BVSC műugrója. Harmadik Bolvári Ildikó asztaliteniszező, a Tolnai Vörös Lobogó sportolója. |iípen szép a reggel. Ez a mai is. A szemben levő ablak sarkában karácsonyfa villan elő. Alatta bizonyára sok szép ajándék, kicsik és nagyok most barátkoznak a karácsony esti meglepetéssel. A tömbházak között messzebbre siklik a tekintetem, oda, a távoli vasúti töltés felé. Vajon a bakterház- ban — gyermekéveim egyik mesebirodalmában — mi történik most? Nem sejthetem. Az a huszonhat évvel ezelőtti reggel viszont élénken él emlékezetemben. Arra a karácsonyra vágyaim netovábbja egy futball-labda volt. Igazi. Bőrből, fűzővel. Mi más is lehetett volna, hiszen akkoriban fénykorát élte az aranycsapat. A mi házunkban a rádió akkor még hiányzott az almáriumról. A vasúti őrházak mindegyikére felszereltek telefont, s ha a miénket nem is lehetett mindig használni, legföljebb amikor síntörést jelentettek a közelből, vagy tűzbe borult a strekk melletti árok füve a 424-es szikrájától, mégiscsak kapcsolatot teremtett a világgal. Kivételt jelentett július 4-e délutánja is, amikor a világbajnoki döntőt játszott Magyarország. Ekkora eseményre még a pályamester úr is hozzájárult hallgatólagosan, hogy a telefon pótolja a rádiót. Kivételesen örültem neki, hogy apám nem szerette a sportot, azon egyszerű oknál fogva, mert inas korában egy molnárok —pékek sörmeccsen nagy rúgást kapott a bokájába. így szerencsére a családból egyedül engem érdekelt csupán, mi is történik ott, abban a svájci városban. Másfél órán át tapasztottam fülemre a recsegő kagylót, amelyből hol jobban, hol rosszabbul, de mégiscsak végigizgulhattam a közvetítést, Puskás, Czibor, majd Morlock és Rahm góljait. Csak egy gyerektől nem lehetett szentségtörés, csak a magamfajta kilencévestől elfogadható magyarázat: az eredmény nekem nem jelentette a nemzet összeomlását, viszont felfedeztem: a futball, az valami csodálatos játék lehet. Ettől kezdve a gumilabdát az iskolai szünetekben már ritkábban használtuk dollé- rozásra, annál többet focizni. Focizni pedig saját labdával lehetett legtöbbet. Akár egész délután, sötétedésig. Harisnyából varrt rongylabdám már régen lapult a táskámban. Sok mindent lehetett azzal is művelni, de az istennek sem akart pattanni, ráadásul minden héten új kellett. A vágyak teteje tehát — ez eldöntött kérdés lett hamar — egy igazi, bőrből készült, gerezdes suszter- varrta foci volt, melynek belsejében piros színű gumi dagadt. Szakszerűen lehetett biciklipumpával, vagy tüdővel tetszés szerinti keményre felfújni. Már nyártól kezdve pedzegettem otthon, mi foglalkoztat jobban a számtannál is, alkalmasint a futball szépségének ürügyén szóba hozva a labdát is. Egyelőre hamar falnak ütközött gondosan felépített taktikám: „Minek o’, van neked pettyes labdád kettő is, mire való egy harmadik?” Sokáig csak magamban motyogtam a hokedlin ücsörögve, nem olyanra gondolok én, dehogyis olyanra. Telt, múlt az idő, közeledett a karácsony. De még mindig saját titkom maradt dédelgetett vágyam. Pedig már arról is szó esett egy este, hogy milyen karácsonyfa díszíti majd a szobát. Nem bírtam tovább, egyszer csak kiböktem valahogy, mitől fognék én madarat is. Nem lett volna szabad elő- állnom ekkora kérdéssel. Néhány évvel később biztos nem tettem volna. Akkor már tudtam, amiből az egész Fényesi-tanyákon legfeljebb ha egy-kettő akad, az nekünk is nagyon drága. 150— 200 forintért már „fontos dolgokat” is lehetett venni, nemcsak futball-labdát. Nem. részletezem tovább. Amikor megláttam a karácsonyfa alatt a focit, sokáig azt hittem, álmodom. Szépek voltak a szaloncukrok is, meg az árvalányhaj, az Imri csokoládé papírjába csomagolt, meg gyufaszálon lógó ezüst dió, de én csak a labdát láttam. Pedig az egyáltalán nem is villogott-csillogott. Csodálkozásomban talán máig sem köszöntem meg, ahogy illik. Másnap aztán ki is lehetett próbálni. Elég kemény tél volt ötvennégy karácsonyán, bokán felül ért a hó a ház körül, itt-ott fúváEdzők a holnapért sokat is összehordott a szél, de semmi sem akadályozott meg a karácsonyi futballo- zásban. Másik gyerek még látótávolságban sem lakott; különben is, egyedül éppen olyan jókorákat lehetett rúgni egy futball-labdába, mint társasán. Azon a délelőttön nem mentem csúszkálni a kanálisra, elég örömet jelentett a labda! A patkó merevítette bakancsnak nem engedelmeskedett ugyan a legjobban, olykor-olykor el is tűnt a hóban, de így is órákig kergettem önfeledten az istálló sarkától kezdődő legelőn. A Calor mellett másnapra megszáradt, akkor gondosan bekentem barna boksszal. Egyszer egy kicsit megijedtem, mert apró repedések mutatkoztak a varrás mellett, amikor reggel a kályha mellől a helyére tettem. Ettől kezdve jobban vigyáztam, nehogy véletlenül vargát rántson. A labda sokáig megvolt. Még hosszú évek múlva is helye akadt a padláson, amikor már rég szelepes labdát rúgtunk az utca porában, vagy a játszótér kisvasút- sínekből összehegesztett „kapufái” közé. Jól bírta a nyarak padlásperzselő melegét, a telek száraz hidegét a kémény mellett, ott a padlásfeljáró közelében. Néha még kis fehér kupac is megült a tetején, ha a cserepek alá bekavart a hó. Egyszer aztán költözéskor nyoma veszett. M em maradt belőle más, csak az emlék, ami karácsonykor mindig, újra és újra eszembe jut. Fábián István Sokat emlegetett téma manapság az utánpótlás nevelése — mintha egy régi adósságunkat akarnánk rohamléptekkel egyenlíteni. Éveken át az egy-egy kiugró eredményre való törekvés időszakában kevesebb figyelem jutott a fiatal sportolók képzésére. Az egyesületek nem annyira azzal törődtek, hogy maguk neveljenek megfelelő utánpótlást, hanem inkább azt lesték, hol csaphatnak le egy már kiforrott tehetségre. Természetesen ilyen egyszerűen nem lehet megmagyarázni az ifjúsági és a még fiatalabb korosztályok — sportáganként eltérő, de ösz- szességében aligha vitatható — eredménytelenségét, hiszen ez a szemlélet maga is okozat és nem ok. A nehézségek gyökere kétségkívül szerteágazó, és mind a mai napig nem sikerült minden problémát megoldani. Hiába emlegetjük ugyanis az utánpótlás-nevelés fontosságát, a változáshoz szükséges eszközökkel még nem rendelkezünk. Az egyik legfontosabb ilyen terület, hogy nincs meg a kellő szakembergárdánk a jövő sportolóinak a felkészítéséhez. Minőségi is, mennyiségi is a hiány — az előbbi következik az utóbbiból. Egy régebben készült felmérés szerint egy edzőre — minden szinten és korosztályt összevetve — 25 röplabdázó, 19 tornász, 30 atléta, 45 labdarúgó és 49 asztaliteniszező jut. Ha azóta feltehetően javult is a helyzet — az adatok 1968-ból valók — kérdéses, hogy a mennyiségi növekedés mennyire járt a minőség emelkedésével. Az élet más területeiről vett példák nem ezt igazolják. Tovább gondolkodva a számokon, vajon milyen adatokat kapnánk, ha az utánpótlás területén dolgozó edzőket elkülönítve kezelnénk ? .Köztudott, hogy a legtöbb sportágban a serdülők és az ifjúságiak az edzőnek csak ugródeszkát jelentenek, rosz- szabb esetben végállomást. Fiatal, még kevés tapasztalattal rendelkező szakemberek kerülnek ide, esetleg éppen egy kiöregedett sportoló jut ,,bizalmi” álláshoz, képesítés nélkül, netán egy többszörösen sikertelen okleveles edző vállal itt megbízatást. Különösen így van ez a csapatsportágaknál, ahol az edzőnek nincs alkajma arra, hogy egy-egy tehetségesebbnek ígérkező tanítványa pályafutását végigkísérje. Az egyéni sportoknál viszont gyakran egy edző foglalkozik az összes korosztállyal —> nem annyira szakmai megfontolások, mint inkább trénerhiány miatt. Lelkiismeretes embernek kell lenni ahhoz, hogy valaki külön foglalkozzon a más képzést igénylő alsóbb korosztályokkal, és ne vegye minden versenyzőjét egy kalap alá. A csapatsportoknál más a helyzet, bár ott sem ritka az összevont edzés — főleg a kisebb egyesületeknél, ahol pedig — a hivatalos megfogalmazás szerint — az elsődleges cél az utánpótlás nevelése. Szerencsésebb helyzetben talán csak a vízilabda van, ahol az egykori nagyhírű játékosokból lett kiváló edzők száma nagyobb, mint az élvonalban szereplő csapatoké. Igaz, fővároscentri- kusságunk is szerepet játszik abban, hogy míg vidéki csapathoz nehéz valakit is szerződtetni, addig a pesti klubok fiataljaival is sokszor neves szakemberek foglalkoznak. A legtöbb sportágban azonban még ma is másodállású edzők vannak az ifjúsági és serdülő csapatoknál. (Ez alól néha még a legnagyobb klubok sem kivételek.) Az utánpótlással, ifjúságiakkal foglalkozó edzők munkáját úgy kell ösztönözni (bérezésnél és jutalmazásnál), hogy a nagy szaktudással rendelkező, tapasztalt edzők számára is vonzó legyen ez a terület — mondja ki az egyik ilyen irányelv. Melyik nagy tudású szakember számára vonzó azonban, hogy a vezető edző „beosztottja” legyen, és bár magasztosabb elképzelések szerint a legfontosabb feladata az egyéni képzés, a szilárd alaptudás, és alapismeretek megadása, az egyesület vezetői mégis a csapat eredményességén keresztül ítélik meg munkáját? Ezeket a hátrányokat még a felnőttekkel foglalkozókkal egyenlő fizetés sem szüntetné meg. (Ráadásul még ez az egyenlőség sincs meg.) Éppen ezért, ha egy már ismert edző ificsapathoz kerül, azt a követelmény egyértelműen bukásnak könyveli el. A kialakult szemléleten már nehéz változtatni, s talán már az alapoknál kellene valami újat nyújtani — például az edzők oktatásánál külön választani a különböző korosztályokat. Időszerű lenne ez a tagosítás, hiszen egy tizenéves sportoló egészen más felkészítést és képzést igényel, mint egy kiforrott versenyző. Jelenleg ugyanis az, hogy valaki csak az utánpótlásnál végezhet munkát, még egyáltalán nem egy elért szintet — minőséget — jelöl, hanem megszorítás. Aki továbbtanul, magasabb képesítést szerez, az mehet a felnőtt csapatokhoz — pedig az ifjúságiak edzésmódszerei is elég lehetőséget adnak az elmélyültebb tanulmányozásra. S ennek a területnek is megvannak a maga szépségei. Egyik ifjúsági vízilabdacsapatunk neves edzője mondta: lehet, hogy a mostani gárdából senki sem lesz válogatott. De ahogy ezek a gyerekek szeretik egymást, ahogy tudnak küzdeni a győzelemért, és ahogy együtt örülnek a sikernek, ez felnőtt csapatoknál már nem nagyon fordul elő. Lambert Gábor DORTMUNDBAN telt ház, 11 ezer néző legnagyobb örömére kellemes karácsonyi ajándékot szerzett az NSZK kézilabda válogatottja Szuper Kupa döntőjének keretében. A világbajnoki címet védő hazai gárda 15—13 (8—7) arányban verte a korábban négyszeres világbajnoki aranyérmes Romániát. A további helyosztók eredményei. A bronzéremért: Szovjetunió—Jugoszlávia 22 —18 (20—10). Az ötödik helyért : Csehszlovákia—Svédország 15—14 (10—8). ABIDJAN: A holland Ajax Amszterdam nyerte a nemzetközi labdarúgótornát, miután a döntőben 2—1 (1—1) arányú győzelmet aratott a ghanai Hearts of Oak együttese ellen. Az európaiak góljait La Ling és Lerby rúgták, míg az afrikai gól szerzője Asabir volt — 11-esből. 4* BRÜSSZEL: Barátságos labdarúgó^mérkőzésen a belga Anderleeht és az osztrák Austria Wien 1—1 (0—1) arányú döntetlenre végzett. A vendég gólt az első félidő utolsó percében Gasselich rúgta, míg a hazaiak Ren- senbrink révén, a 88. percben egyenlítettek. Kéziratokat, képeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. BÉKÉS MEGYEI NÉPÚJSÁG Az MSZMP Békés megyei Bizottsága és a Békés megyei Tanács lapja. Főszerkesztő: Enyedi G. Sándor. Főszerkesztő-helyettes: Rocskár János. Szerkesztőség: Békéscsaba Ff: 111. Munkácsy u. 4. szám, 5601. Telefon: 12-196, 12-035, főszerkesztő: 11-021. Kiadja a Békés megyei Lapkiadó Vállalat, Békéscsaba Pf: 111. Munkácsy u. 4. szám, 5601. Telefon: 11-051. Felelős kiadó: dr. Árpást Zoltán. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál és a kézbesítőknél. Előfizetői dij egy hónapra 30 forint. Dürer Nyomda, Békéscsaba, Szerdahelyi u. 2/A, 5600. Igazgató: Háromszéki Pál INDEX: 25054 ISSN 0133—0055 Hófoci
