Békés Megyei Népújság, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-11 / 289. szám

Dz üzemorvos hatalma „A társadalmi értékítélet még mindig többre tartja a sebészi bravúrt vagy egy szülés sikeres levezetését, mint az üzemorvosi munkát. De az illetékes gyári mun­kásnak bizonyára más a vé­leménye ...” A köztudat nehezen veszi át a sokszor talán túlságo­san gyakran is hangoztatott igazságot, hogy a szocialista egészségügy alapelve a meg­előzés. Ennek pedig legkife- jezettebb hordozója az üzem­orvos. ö állítja sorompóba ehhez „partnereit”, a műsza­ki szakembertől a szakszer­vezeti tisztségviselőn át a munkásig mindenkit, .akinek része van, része lehet a munkakörülmények alakítá­sában. Ám erre csak akkor nyí­lik módja, ha főfoglalkozás, ban törődhet ,a vállalati, üzemi közösség egészségével. E tekintetben számottevő a fejlődés. Ugyancsak az emlí­tett tanácskozásán hangzott el, hogy 1974. és 1978. között 36 százalékkal nőtt a főfog­lalkozású üzemorvosok szá­ma. Javulnak szakmájuk gya­korlásának feltételei is. Az egészségügy közismert integ­rációja révén tág lehetőség nyílt kórházi gyakorlattal is alátámasztott továbbképzé­sükre, ezen kívül a betegsé­gek megelőzésével kapcsola­tos munkájuk — szűrés, gon­dozás — is bővült. Szükség van, szükség lesz rá a jövőben is. Hiszen, jól­lehet a munkafeltételek ja­vulnak, a gondok mégsem szűnnek meg egy csapásra. Illetve a leküzdött ártalmak helyébe — az új technológiá­val új veszélyek lépnek. Gyermekcipőben jár még a zaj, a por, a vibráció okoz­ta megbetegedések kivédése. Legalábbis technológiai úton való megelőzése. Marad te­hát az orvos dolga: rendsze­resen ellenőrizni a veszélyez­tetett emberek állapotát, és a legcsekélyebb gyanú ese­tén intézkedni, ha szükséges ahhoz, más munkahelyre ál­lítani. Nyilvánvaló, hogy az or­vosnak csak javaslattevő jo­ga van. Az már személyi adottságaitól, tekintélyétől, nem kevésbé környezete fel­fogásától függ, milyen hatás­fokkal. Arról van szó tehát, hogy nem nélkülözheti a „hátországot”, a szakszerve­zeti, a vállalati segítő társa­kat. Azokat, akik nem szí­vességből, hanem hivatalból működnek velP együtt. És nemcsak akkor, amikor már valami bekövetkezett hajt, vagy leselkedő veszélyt kell elhárítani. Hanem a kez­detnél is. Akkor, amikor még csak készül a műszaki fejlesztés terve, vágy éppen a szociális program. Mert az az igazi megelőzés, ha ebben is kikérik az orvos vélemé­nyét. Kétségtelen, hogy ez és a hasonló tevékenység fogalma nem fedi az orvoslásról alko. tott nézeteket. A közvéle­ményben nem. De — ami nagyobb baj — a medikus gondolattársításaiban sem szerepel. Kórterem, fehér , köpeny, sztetoszkóp, mik­roszkóp helyett poros, zajos üzem? Ugyan melyik leendő orvos képzeli el így pályája színterét? Rangot jelent-e tehát or­vosnak lenni — üzemben? Ma jnár sokkal inkább, mint néhány évvel ezelőtt. És el­sősorban azok szemében, akik ismerik a vele járó fe­lelősséget, sikerélményt. Kár, hogy az orvosi tanulmányok során, a pálya kezdetén er­re nem nyílik mód. (lukács) Növekvő forgalom a dévaványai flFESZ-boltokban Minden ötödik dévaványai, illetve ecsegfalvi lakos tag­ja a nagyközségi ÁFÉSZ- nek. A választott vezetőség 24 kiskereskedelmi, 15 ven­déglátóipari, egy cukrászati üzemet, 3 felvásárlási tele­pet és egy szikvízüzemet irá­nyít. Ezúttal arról adunk számot, az év vége előtt, ho­gyan dolgoztak 1979-ben. Nos, a legnagyobb forgalmat a kiskereskedelmi egységek bo­nyolították le. Ezek közé tar­tozik az iparcikkáruház, a két új ABC, tíz szakosított bolt, nyolc kisebb vegyes­bolt, és három terménybolt. Az éves forgalmuk megkö­zelítőleg 200 millió forint volt. Legdinamikusabban az élelmiszeregységek forgalma nőtt. Annak ellenére, hogy évről évre javult az áruel­látásuk, mégis gyakran szó­ba került, hogy milyen áru- beszerzési nehézségeik van­nak. Hiánycikkeik listáját gyarapítják a vegyi- és ház­tartási termékek, ugyanak­kor a tavalyi évhez viszo­nyítva jelentősen javult a tő­kehús- és húskészítmény-el­látás. Már tavaly is jelentős si­kerként könyvelhették el, hogy a vendéglátóipari háló­zatok munkájának színvona­la javult, s a forgalom nö­vekedett. Ez az év további előrelépést hozott. Kedvező­en alakult az ételforgalom, és az alkoholmentes italok árusítása. Növekedett a mű­soros és családi rendezvé­nyek száma, amelyeket első­sorban a Vadkacsa Vendég­lőben tartottak meg. Forgal­muk növekedéséhez hozzájá­rul az is, hogy csaknem 700 napközis gyerek étkeztetését oldják meg. Ezen túlmenően mind többen veszik igénybe az előfizetéses étkeztetést, így a napi főzések adagszá­ma már az 1500-at is eléri. Az ÁFÉSZ gondoskodik dolgozóinak továbbképzésé­ről is, s üdülési és kulturális lehetőségeiről. Bizonyítéka: ez évben 52 dolgozó szerzett magasabb iskolai képzettsé­get. Mintegy hetvenen vehet­tek részt üdülésben, s száz dolgozójuk utazhatott el a szegedi szabadtéri játékokra, a BNV-re, s más kirándulá­sokra. —jávor— T A zajártalmak csökkentéséért Évek óta végeznek ha­zánkban megfigyeléseket és kísérleteket a zajártalom formáiról, illetve megszün­tetésük módozatairól. A nemrégiben összegezett vizs­gálati eredmények szerint a városi lakosság mintegy 30 százalékának a megengedett­nél nagyobb a zajterhelése. Az Egészségügyi Felvilágo­sítás Társadalmi Tanácsá­nál — miként az MTI mun­katársát tájékoztatták — a zajártalom elleni küzdelem egyelőre elég szerény ered­ményeinek összesítésére, so­kasodó teendőinek meghatá­rozására készülnek. Dr. Benson Katalin pszi­chológus a témával kap­csolatban elmondta, hogy az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint a föld lako­sainak egy százaléka hal­láskárosodott, és ezek felé­nél a zaj a kórokozó. A ci­vilizációs betegségek, köz­tük a nálunk is gyakori hi­pertónia, neurózis és a balesetek egy részének ki­alakulásában sem zárható ki a zaj kellemetlen szere­pe. Minden lehetséges formá­ban — a munkahelyeken, otthon és a környezetünk­ben — csökkentenünk kell az egészségkárosító zajhatá­sokat. Az egészségünkről — megóvásáról vau szó! Zaj miatt rosszul alszunk, kö­vetkezésképpen nem rege­nerálódik megfelelően a szervezet, s ez már másnap ingerlékenységet, fáradtságot okoz, s ez bizonyos idő múl­va állandósulhat. A védekezésben a legfon­tosabb a tudatosság: min­denki tartózkodjék a feles­leges zajkeltéstől, például ne bömböltesse a rádióját, ne dobálja a tejeskannákat, ne csapkodja autója ajtaját, ne bosszantson másokat a mo­tor túráztatásával. Ez sem­mibe sem kerül, mégis so­kat számít. Egy pénz nél­küli „beruházásra” van szükség sok munkahelyen: magunk és mindenki érde­kében ne nagy zajkeltéssel bizonygassuk, hogy dolgo­zunk. Ezt a témát például be lehetne iktatni a szállí­tók munkavédelmi oktatásá­ba. Megvan, megkereshető — otthon ugyanúgy, mint minden munkahelyen — ki- nek-kinek a maga feladata a zaj elleni küzdelemben. Most formálódnak azok az elképzelések, hogy konkré­tan milyen teendői legye­nek ezen az egészségnevelé­si területen a szakszerveze­teknek, a KÖJÁL-oknak, az üzemorvosi hálózatnak, meg­felelő propagandát fejthet ki az Autóklub a „csende­sebb” közlekedésért, az Or­szágos Egészségnevelési In­tézet pedig általában a zaj­talanabb környezet megte­remtéséért. Disznótor Méhkeréken A gazda elégedetten nézi a deszkapallón sorakozó húso­kat, szalonnát A Göncölszekér már ha­zafelé indult Méhkerék fe­lett, amikor felgyúltak a lámpák Gurzó Györgyék házában. A gazda — MÁV- pályafenntartási munkás — ezúttal nem ült fel a kerék­párra, hogy végigvallassa a síneket, hanem beszólt a másik szobába a fiúknak — akik erre a hétvégére mind a hárman hazajöttek —, hogy ki az ágyból, hozzátok a kötelet! A szép nagyra gömbölyödött hízó mit sem sejtve hevert az oldalán az ólban, nem tudta, hogy ütött az utolsó órája. Az egyik fiú a határőrségtől kapott sza­badságot erre az alkalomra, a másik a Volán tehergép­kocsiját hagyta a garázs­ban, a harmadik pedig a vendégeket a gyulai sörpin­cében, ahol pincér. Az asszonyok vizet for­raltak, s előkészítették a tálat a vérnek. A késeket jó előre megköszörülték, fel­szerelték a gázpalackra a perzselőt, egyszóval minden készen állt a disznótorhoz. A hízó nem egykönnyen adta meg magát, de végül is győ­zött a túlerő. Amikor már pirosra perzselődött, a leg­idősebb fiú, a határőr látott hozzá a bontáshoz. Közben elkészült a hagymás vér, de nem maradt el az ilyenkor szokásos kupica pálinka sem. A gazda jött-ment, ta­nácsokat osztogatott, a fiúk kezében égett a munka. Két székre hosszú pallót fektet­tek, arra rakták fel a sza­lonnatáblákat, a hatalmasra vágott sonkát, az oldalast, a karajt. Bár most nemigen fagyott ki, hiszen az időjá­rás inkább márciusi volt, mint decemberi. Az egyik asszony ott állt az üst mel­lett, kavargatta a zsírnak valót, a meny, Erzsiké a konyhában sürgölődött a tűz­hely körül, pecsenyét sü­tött. A két másik fiú apró darabokra vagdalta a kol­básznak való húst, majd amikor megdarálták, követ­kezett a legfontosabb rész: a fűszerezés. Ebben a munká­ban szinte az egész család részt vett, nem lehet na­gyon csípős — tavaly mű­tötték az epémmel — mond- ia Gurzóné, pedig a gyere­kek a csípőst szeretik. Köz­ben megfőtt a hurkának va­ló, meg a rizs is, az asszo­nyok a fateknőben keverték meg a tölteléket. Délre, amikor a család apraja-nagyja az asztalhoz ült, már jóformán készen is voltak a munkák zömével. Délutánra már csak kolbász­töltés, a sajtkészítés, meg a szalonna és a hús sózása ma­radt. Este — ahogy az már itt szokás — nemcsak a szűk család, hanem a ro­konság is ott ült a gazda­gon megterített asztal kö­rül. Az asszonyok egymás után hordták az ilyenkor szokásos ételeket: a sült húst, a sült kolbászt, hurkát, toroskáposztát. Ital is került az asztalra, s a beszélgetés bizony közel az éjfélhez fe­jeződött be. — Valamikor — jegyzi meg Gurzó György, amikor már több volt az üres sörös­üveg, mint a tele — jó volt, ha egy utcában egy disznót vágott valaki. Most meg már az a ritka, aki cáak egyet vág egy télen. Nekünk is ott van az ólban a másik, amit majd februárban vá­gunk le, legyen friss hús ak­kor is, amikor ez már el­fogy. Lesz kolbász bőven, hiszen ebből fogy a legtöbb Kép, szöveg: Béla Ottó Falusi lakásviszonyok 1. Vályogház és összkomfort Ha lakásgondjainkról esik szó, többnyire mindenki a lakónegyedek, új városrészek — általában a városépítés — problémáival hozakodik elő, holott a településháló­zat arányos fejlődését nem lehet a községek kirekesz­tésével, mellőzésével nézni. Annál is inkább nem, mivel az ország 10,7 millió lakosából 4,9 millió, vagyis csak­nem a fele falun él. Kéteségtelen, a községi népesség aránya, ha lassan is, de egyre csökken, viszont az áram­lási folyamatot erősen fékezi a letelepedéssel együttjá­ró lakásigény is. Tehát a vidéki fiatal házasoknak vagy a szülőktől külön költözőknek eddigi lakóhelyükön — még ha a munkahelyüktől távol is esik — kell otthont teremteniük. Vidéken könnyebb lakás­hoz jutni — mondja a vá­rosi ember. — Nem kell hoz­zá más, mint egy százven- déges lakodalom, a meny­asszonytánc minden perdü- lésnél hoz 500—1000 forintot, már megvan az induló ösz- szeg a házépítéshez, a többit meg összeadják a szülők. A városban élők pedig évekig, évtizedekig várhatnak soruk­ra, míg a tanácstól megkap­ják a kiutalást. Ezek csak részigazságok. Tény, az ország 3 millió 699 ezres lakásállományából 1 millió 830 ezer a községek­ben van, s míg falun 100 la­kásra 274 lakó jut, addig Budapesten 282, a többi vá­ltósban pedig 300. A statiszti­kai adatok azonban nem árulnak el mindent, ezért tekintsünk kissé a számok mögé: Együtt élű családok Az utóbbi harminc évben megváltozott a községek tár­sadalmi szerkezete, s ez ki­hatott az életmódra, mely- nék egyik függvénye a lakás- helyzet. Ez idő alatt a falu­si felnőtt lakosságnak csak­nem egynegyede a városok­ba költözött. Jelenleg a köz­ségi népesség összetétele meglehetősen heterogén: a mezőgazdaságban dolgozók­nál többen vannak az ipari, építőipari és szállító munká­sok, akik a magyar ipari munkásságnak csaknem a fe­lét alkotják. Vagyis: a mun­kásosztály jelentős része fa­lun él. A család tagjai több­nyire — vegyesen — ipar­ban és mezőgazdaságban dolgozó fizikai foglalkozású­ak. A fiatal házasok (mun­kások) 22—30 százalékának van önálló lakása, a többi­ek évekig a szülőkkel, nagy­szülőkkel élnek együtt, vagy végig együttmaradnak. Te­hát még most is — akár a múltban — létezik a két-há- rom generációs családforma, csak éppen mások az együtt­élés jellemzői: régen a csa­lád kisárutermelő közösség volt, s az egy fedél alatti léttel megakadályozták a földtulajdon szétaprózódását, most pedig az önálló lakás hiánya készteti a szülőket és a fiatalokat a közös hajlék­ban élésre. Általában csak átmenetileg, mert közös erő­vel teremtik meg a külön­élés, az önállóság feltételeit. A falusi értelmiség lakás- helyzete jóval kedvezőbb, több mint ötven százaléká-. nak már házasságkötésükkor van lakása, persze nagyrész­ben szolgálati. Sok még az üreg ház Félreérthető az a tény is, hogy több lakás van falun, mint városon. Igaz, de mégis téves lenne azt hinni, hogy a falusi lakosság ma már teljesen korszerű körülmé­nyek között él: még 1970-ben is a községek lakóházainak több mint egyötöde alapozás nélküli vertföld és vályogfa­lú épület volt, a lakosság­nak mintegy fele 1945 előtt épült lakásokban élt, s a há­zaknak csak egyharmada volt korszerűnek mondható. Az első 15 éves lakásépíté­si program alatt (1961—1975) 467 ezer 735 új lakás épült a községekben, ugyanakkor településrendezés, avulás, elemi csapás (árvíz) miatt 152 ezer 926 lakás szűnt meg. Az utóbbi négy esztendőben évente átlagosan 90 ezerrel gyarapodott az ország la­kásállománya, ebből 32—35 ezer lakás a községekben épült fel. A családi házak 50 százaléka kétszobás, az átla­gos alapterület 72 négyzet- méter, s lényegesen több épült fürdőszobával, mint egy évtizeddel ezelőtt. A községek villamosítása nagyban hozzájárult a kul­turáltabb életmódhoz. Ugyan­csak könnyített a falusi ház­tartásokon a gázellátás (ve­zetékes, palackos) elterjedé­se. A vízvezeték — vízöblí- téses WC — különösen a szennyvízelvezető-csatorna- hálózat kiépítése azonban le­maradt, a lakások felszerelt- ségi foka ezen a téren még messze áll a városi szinttől. A településfejlődésben még így is jelentős előrehaladás történt, javultak a községi lakásviszonyok, melyek még jobbak lehetnének, ha a fel- szabadulás utáni 15—20 év­ben nem építkezett volna igénytelenül a lakosság. Kiváltságos helyzet? A városiak előnynek te­kintik, hogy a falusi népes­ség csaknem 84 százaléka sa­ját tulajdonú házban lakik, pedig ez inkább hátrány. A fenntartási költségek jóval nagyobbak, mint egy taná­csi bérlakás havi díja, de még a szövetkezeti, vagy OTP-öröklakás törlesztési összegét is meghaladja. Át­lagosan az egy főre jutó la­kásfenntartás, -építés stb. ki­adások éves viszonylatban 4500—5000 forintot tesznek ki. A magánerőből épült, épülő lakások nagyobb része falun van, az építkezők ál­talában igénybe veszik a 200 ezer forint állami kölcsönt. Tehát, akik kiváltságosnak tartják a községi lakosság helyzetét, azok érvelése meg­dől abban a tekintetben is, hogy a városon-falun élők jövedelmi színvonala között, lényeges különbség van. Ugyanis a termelőszövetke­zeti paraszt és. a munkás jö­vedelmét figyelembe véve, már nincs akkora eltérés, mint korábban. Horváth Anita

Next

/
Thumbnails
Contents