Békés Megyei Népújság, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-09 / 288. szám

Borsos Miklós múzeuma Győrött

Az utóbbi években világszerte, így hazánkban is, a kis múzeumok divatja hódít; egy-egy művész egész életpályáját bemutató tárlatok vagy műfajok, irányzatok legjelentősebb, legjellegzetesebb alkotásaiból áttekintést nyújtó gyűjtemények. Esetleg éppen a városhoz, a tájegységhez való kötöttség ad különös jelentőséget a múzeumnak. Pécsett, a pécsi „múzeumutcát” és Szentendrét szokták példaként emlegetni, s nem ok nélkül. Ám több vidéki városban van hasonló, kevésbé ismert, de értékes gyűjtemény. Legutóbb Győrött nyílt meg Borsos Miklós életmű-kiállítása a Káptalandomb egyik kis klasz- szicista palotájában, amelyet az Országos Műemlékfelügyelőség és a győri Városi Tanács alakíttatott át erre a célra. A múzeumot november elején nyitották meg.

Borsos Miklós „hazatért” a városba ezzel a kiállítással. „Visszanéztem félutam- ból” című önéletrajzi könyvében részletesen leírja győri esztendeit: az iskoláséveket, majd amikor vésnökként dolgozott, s amikor a konzervatív ízlésű város közvéleménye nem fogadta be a festészetben, szobrászatban új utakat próbáló fiatal művészt. A felszabadulás után elköltözött Győrből, hosszú ideig semmi hivatalos kapcsolata nem volt a várossal. Végül 1968-ban a győri műcsarnokban rendeztek műveiből kiállítást. 1972-ben a magyar ispita udvarán már régóta álló kecses madárszobor után újabb köztéri szobrot ajánlott a városnak Borsos Miklós.» Azóta a belvárosban az ölelkező formák, Nádorvárosban a Bartók-em- lékmű bizonyítja, hogy a szobrász és ifjúságának városa egymásra találtak.

A hatvanas évek végén, mikor a Káptalandomb —

a székesegyház, a püspökvár és a környezetükben levő épületek — átfogó műemléki rekonstrukciója napirendre került, felmerült a gondolat, hogy egyik épületben

állítsanak ki Győrből elszármazott művészek alkotásaiból. Borsos Miklós egyre gyakoribb győri látogatásai alkalmával újabb és újabb műveket ajánlott föl: végül a közös kiállítás tervét elvetették, és 1978-ban, amikor a jelenlegi épület már formálódott, Borsos úgy nyilatkozott, hogy a teljes épületet meg tudná tölteni. Ismét módosították a terveket, és az idén októberre befejeződött az egykori püspöki udvarbíró házának átalakítása.

Az épületet, amely ma a Martinovics tér 2. számot viseli, egy 1576-os telek- köhyvben említik először, a püspöki udvarbíró (jószágkormányzó) házaként lajstromozták. A püspökség vendégházaként szerepelt sokáig. 1809-ben leégett, később helyreállították klasz- szicista stílusban: az eseményt megörökítő vörösmárvány táblát most az egyik udvari faiba építették be.

A hatvanas évek végéig egyházi célokat szolgált az épület.

Egy időben a lebontás gondolata is fölmerült, de Kriszt Györgyiek, az OMF építészének kezdeményezésére védetté nyilvánították, és megkezdődött a feltárás, helyreállítás Hulyák Anna és Mezei Gábor (VÁTI) tervei szerint.

A helyreállítás egyik alapelve az volt, hogy minél többet megőrizzenek az épület történetéből. Nagyon érdekes, hogy egy korábbi gótikus házacskát körbeépítettek, így alakult ki a ház mai formájában: most kibontották és láthatóvá tették a gótikus ablakíveket. A mintegy 400 négyzetméteres területen — új lépcsőházzal — szép tereket, a kiállításnak megfelelő térkapcsolatokat hoztak létre. A pincében — ahol ezután az Építőművész Szövetség helyi csoportjának klubja lesz — római épületmaradványokat találtak.

„Festőnek készültem, a megélhetés a vésnökségbe és aranyművességbe vitt, a vésésből lett a_ rézkarc, rézmetszet és érmészetem, az

aranyművességből a domborművek. A véső végül a kő, bazalt, márványban teljesedett ki. A rajz mint minden képzőművészetnek alapja, és az illusztráció a kis- bronzokkal az elbeszélő műfajt képviselik” — írja Borsos Miklós a katalógus bevezetőjében. Ezt a gazdag életpályát minden eddiginél nagyobb anyag mutatja be: több, mint amennyi a művész emlékezetes Nemzeti Galéria-beli kiállításán szerepelt. Hiszen itt most közönség elé kerülnek a húszas—harmincas években

Győrött készült festmények, szobrok is, és a legutóbbi évek termése, érmek, grafikák.

A múzeum udvarára belépő érdeklődő Borsos bronzszobrai közül láthat néhányat, és itt kapott helyet néhány régi, patinás kőlelet is, amelyek az építkezés idején kerültek elő. A földszinten egy régebbi alkotókorszak festményei, szobrai láthatók, az emeleteken külön tárlóban az érmek, majd a rézdomborítások, grafikák és a szobrok. Teljes szépségükben ragyognak az ismert művek: az Illyés- és Egry- portré, a Napbanéző, a Luna, a Lófej, a Lighea, a Vénusz születése, az Orfeusz és a többi. S ami külön megnyerte Borsos Miklós tetszését (a kiállítást maga rendezte Salamon Nándorral, a győri Xantus János Múzeum művészettörténészével együtt): lehetőség van tematikusán is csoportosítani a műveket: így például külön terembe kerültek a zenei ihletésű, vagy a biblikus témájú alkotások, külön a múzsák.

Nem kétséges, hogy a győri Madách-gyűjtemény a Kovács Margit-tárlat mellett a Borsos Miklós életművét bemutató múzeum új látványosságot jelent a hazai és külföldi turistáknak.

G. B.

A művész a kiállítás rendezése közben

Vollmuth Frigyes: A nagy vadász

TÉKA

Veres Péter: Gondviselő társadalom

Publicisztikai írásainak, bár csak egy kis részét foglalja magába ez a Gyorsuló idő sorozatban megjelent kötet, mégis olvasása közben egyre jobban erősödik az emberben az a kép, amit még az író életében alakított ki róla„ A teljes felelősséget érző állampolgáré, a mindenről gondolkodó és beszélő vitázóé. A nagy író köztudottan nagy közéleti személyiség is volt, de nem olyan, aki piedesztálra állítja magát, hanem a példamutató, a serkentő, a másoknak is bátorságot nyújtó. Ezekből az írásaiból is sugárzik a felhívás: íme rólad van szó kedves barátom, ember- és honfitársam, te is hányd-vesd meg közös dolgainkat, s ■miután kellő tapasztalatot szereztél, alkoss véleményt. Nem biztos, hogy az tökéletes, de ez majd úgyis elválik. A lényeg az, hogy érezd

a beleszólás jogát és élj is vele.

Módszere a téma fölvetése, egy vagy több oldal megvilágítása, majd a lezáró — de csak az írást — megjegyzés, hogy nem tud receptet adni, nem is akar, a megoldást közösen kell megtalálni. Mégsem hatnak befejezetlennek a legapróbb írások sem, hiszen olyan gondolatokkal tölti meg, amelyek közelebb visznek a tisztázáshoz. Vagy legalábbis a továbbgondoláshoz, mert igazi célja ez. A befejező szavak pedig: Nem folytatom, hisz mondom, csak a gondjaimat adom közre... Gondolkozzunk előbb! vagy: Ennyit akartam most elmondani.

S valóban, a sok-sok tűnődés, töprengés elgondolkoztat. Még akkor is, ha nem ugyanaz a véleményünk.

Vass Márta

Mario Persike (NDK)

Ahogy egy szerelmes történetet

magamban elképzelek

Egy nő és egy férfi mindenesetre kell hozzá. De nézzük csak sorjában! Először a férfi! Elképzelem magamban, ahogy lassú léptekkel halad az utcán. Lezseren öltözött, és az esze nem ott jár, ahol ő. Így például kezdődhetne a történet!

Nos, akkor jöhet a nő. Fontolgatom: hogy nézzen ki? A férfi még mindig az utcán lépked, s a végén az én lelkemen szárad, ha lejárja a lábát, mivel nekem semmi nem jut eszembe.

Szóval jön a nő, és természetesen ellenkező irányból. Jól néz ki. Szőke. Frufruja van. Karcsú és irtó jól pasz- szol a férfihez, akit kigondoltam neki. Elkezdem alaposabban szemügyre venni a nőt. Megpróbálok behatolni leikébe. Huszonhárom éves, és nincs férjnél. Most éppen annak örül, hogy végre tavasz van. „Egy éve már, hogy nincs velem. És ebben a korban bizony nehéz lesz valakit találni, valakit, aki igazán illik hozzám...”

A férfi már elég közel jár hozzá... De gondolatai még máshol járnak. Ügy intézem, hogy találkozzanak — különben csődöt mond a történetem. A délutáni csúcs- forgalom kellős közepén vagyunk persze. E pillanatban mindketten a kereszteződésnél állnak. A férfi az egyik, a nő a másik oldalon. Vállalom — értük teszem — a rizikót, hiszen, meg kell ismerkedniük. Ezt a történet követeli meg tőlem. Íme: a nő elindul, át akar menni az úton, megbotlik és elesik.

De ott a férfi! Elintéztem. Tüstént odaugrik hozzá, és felsegíti. Táskáját felemeli, összeszed mindent, ami kihullott, majd átkíséri a nőt a túlsó oldalra. Jaj, zavarban van ám a nő. Mosolyt erőltet arcára. Mondania kell valamit! De ki szólaljon meg előbb?

Aha, a nő:

— ... Nagyon köszönöm...

Biztos megbotlottam... —

magyarázkodik zavartan.

A férfin a sor. Na, gyerünk már! Mondj valamit!

— ... Igen, biztos, ... azaz... örömömre szolgált, hogy segíthettem önnek.

Ember! Micsoda badarságot hord ez itt össze, gondolom magamban. Remélem, kapcsol a nő, különben minek írnám a történetet?

— Hogy köszönjem meg, hogy... ? — kérdeztetem a nővel.

— Talán iszunk egy kávét. Mi a véleménye?

így már O. K. Leesett a nőnél. Mégiscsak jó, hogy

már egy éve elhagyta a barátját. Most feleltetem a férfit:

— Mehetünk.

És mennek. Hát persze, hogy egyetért a férfi. Hogyne értene egyet! Hiszen kikerestem neki, és csakis neki, ezt az annyira ^helyes, csinos nőt. Bemennek egy presszóba. Űtközben beszélgetnek. Hogy miről? Azt én nem tudhatom. Én ugyanis azzal vagyok elfoglalva, hogy mindent megírjak. Leülnek, és két feketét rendelnek. Most legyen egy kis csend, hallgassanak, gondolom magamban. A pincémővel meg gyorsan hozatom, amit kértek, mert a világért sem akarom, hogy mérgelődjenek.

Nos, most kellene bemutatkozniuk egymásnak. Rájuk illő neveket keresek. Végül is, valahogy folytatódnia kell a dolognak. Férfinév... Talán Gottlieb? Á, nem. A nő valószínű kinevetné. Christian? Igen, ez az, Christian. Már kezdi is:

— Az én nevem Christian. — És kezét nyújtja. Minő udvariasság! Részemről a nő felé. Aztán a nő következik ... Igen, de mivel?... Már meg is van:

— Szólítson Klaranak.

A férfi válaszol:

— Ne magázzon már!

A nő:

— Jó, de akkor Maga se engem!

Látom már, jól haladok a történetemmel. A férfi:

— Tehát Klara.

És a nő:

— Christian.

Isznak egy kortyot. Ugye! Nemcsak azt intéztem el, „ hogy külsőleg jól illenek

egymáshoz, hanem egyébként is, gondolkodásban, ahogy mindjárt látni fogjuk.

A férfi már pedzi is:

— Engem a művészettörténet érdekel.

Mire a nő:

— Nahát! Téged is?

Tulajdonképpen csak most kezdődik igazán a szerelmes történet. Ismerik egymást, tegeződnek, későre jár, és egyikük sem állt meg a kávénál. Egy üveg bor, a nőnek fagylalt. Természetesen a férfi fizet. S mivel ez az én történetem, én írom, hát fizessek is szépen helyette. Elvégre az írás rizikóval jár.

— Messze laksz? — kérdezi a férfi.

— Tíz perc innen — hangzik a nő válasza.

Nem szeretném fölöslegesen hosszú lére engedni a történetet. Kísérje csak haza! A lakása bejáratánál tétovázva kérdezi a nő:

— Van kedved még néhány percre felugrani hozzám?

A férfi bár először sietve felfelé pillant, mivel az én figurám, elég okos ahhoz,, hogy dönteni tudjon. Ö nyit ajtót a nőnek. Még egy erős kávé, megisszák, de ennek ellenére elálmosodnak. A férfit haza kellene indítanom, töprengek magamban. Ekkor villan át az agyamon, hogy ilyen későn már semmi sem jár. A nőnek nincs telefonja, hogy taxit hívhatnának. Ember! Jól megcsináltam nekik. Most mi lesz? Hiszen holnap reggel korán kell kelniük. Mindketten dolgoznak. Valamit sürgősen ki kell találnom. Na, nézd csak! Ezek már egymás mellett fekszenek ezen a szörnyű keskeny heverőn. Én itt már semmit sem tehetek. Mi több, már odanézni sem merek. Átkozottul szorosan ölelik egymást. Szerencse, hogy olyan jól összeillenek. Hát már az irodalomban is azt csinálják az emberek, amit ők akarnak? ... Én meg állok, mint szamár a hegyen. Mondhatom. Mindent megszerveztem nekik, fizettem a férfi helyett, a nőnek férfit szereztem, s egyáltalán: megírtam a történetet. Mindenesetre, ami történetem szerelmes mivoltát^ illeti, úgy tűnik, megértették, s bizonyára nem akarták kivárni maguknak az én befejezésemet.

Fordította: Niedzielsky Katalin