Békés Megyei Népújság, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-01 / 281. szám

NÉPÚJSÁG 1979. december 1., szombat Kossuth-könyvek Nagybánhegyesen, Kódextöredékek s aki húsz éve terjeszti Barátságos kölyökkutya ug­rál a kapun belépők lábá­nál. Eszébe sem jut még, hogy az ő feladata a házőr­zés. Simogatásért, játékért eseng minden mozdulatával, alig lehet lépni tőle. Nehe­zen érnénk el a bejárati aj­tót, ha Vrboszki Györgyné nem jönne a segítségünkre. Barátságosan meleg kis szo­Nagy becsülete van a könyv­nek a faluban... Fotó: Gál Edit bába vezet minket, itt ülünk le beszélgetni a régi időkről, arról a 20 évről, amelyben a politikai könyvek, kiadvá­nyok terjesztését végezte. * — Ügy emlékszem, vala­mikor 44 körül több újságot is járattunk. Az édesapám­nak és a sógornak én olvas­tam fel. Előbb inkább csak az érdekességek, a rendőrsé­gi hírek, no meg a különbö­ző pletykák érdekeltek, az­tán lassanként ez is megvál­tozott. Egyre jobban a poli­tika felé fordult a figyelem, így történt, hogy 1945-ben beléptem a kommunista pártba. 48—49-ig Dombirato­son párttitkár voltam. Mikor később hazajöttem Nagy- bánhegyesre, egyből megvá- ' lasztottak a pártvezetőség tagjának. Sokféle reszortot elláttam, nőfelelős, később propagandista voltam. Mint ilyen, részt vettem a párt­kiadványok terjesztésében. Valahol itt kezdődött... Em­lékszem, akkor még szinte csak a Viharsarok népét, az­óta már sokkal gazdagabb irodalmat adhatunk az em­berek kezébe. ötven évvel ezelőtt, a pol­gári iskolát végezve, napszá­mosként dolgoztam itt, az akkori Komlódifalván, egy iskola építésénél. Teljesen árva gyermek voltam. Így szedtem össze azt a pénzt, mellyel a Debreceni Tanító­képzőbe beiratkozhattam. Vésztő községről van szó, melynek Komlódifalva volt a legszegényebb része. Nincs­telen zsellérek lakták vá­lyog- és földből vert vis­kókban. Sok gyerekkel és ' még több nyomorúsággal. Nyolc év múltán ebben az iskolában kezdtem el taníta­ni a sápadt arcú, sovány, folt hátán folt gatyájú, vá- szonbakós kis gyerekeket. A bakókba palatáblán, uszu- szárból készített tolltartón; esetleg a nagyobb testvére­ket, vagy tehetősebb gyere­keket kiszolgált szakadozott ábécén kívül csak ritkán ke­rült egy kis görhemálé tíz­óraira. és ebédre. A cipő, vagy inkább az agyonstrapált csizma csak akkor került elő, amikor már kopogott. De az sem . volt ritkaság, hogy egy-egy sok- gyermekes család egy pár csizmájában felváltva jöttek a gyerekek iskolába. — Férjem is szívesen se­gít a munkámban, mióta nyugdíjasok vagyunk. Hol az elszámoláshoz diktálja a könyvek címeit, hol az ér­kező csomagokat bontogatja ki, hogy könnyebb legyen szétosztanom. Korábban nem­igen ért rá, hiszen ő is na­gyon elfoglalt volt. Nem mondom, volt a könyvter­jesztéssel munka elég. De megérte. Csak olyan kezd­jen el ilyesmivel foglalkozni, aki szereti a könyvet, s tud­ja, ez több mint kötelesség. Nagy becsben tartják itt az emberek a könyvet. Van egy szomszédom, a Jankó Antal, ő rendszeresen átjár hoz­zánk, hogy „jött valami, Er­zsiké néni”? S ha igen, ket­tőt, hármat is elvisz, hogy a rokonainak, ismerőseinek is jusson. Amíg két éve, má­jusban nyugdíjba nem vo­nultam, a tsz zöldségbolt­jában dolgoztam. Ott aztán a gyümölcs, zöldség mellé mindig ajánlottam egy-két könyvet is. Az eladott köny­vek után kapott pénzem so­ha nem vettem föl. Ügy éreztem, ez nem engem illet meg, ezért ismét könyveket vettem, s azt hol a nőtanács­nál, hol a szabás-varrás tan­folyamon osztottam szét. * Közben átvezet minket a másik szobába, s mutatja, hol tartja a nemrég érkezett könyveket, kiadványokat. Egy részük szekrényben, más részük már előkészítve táskában, bőröndben várja, hogy gazdára leljen. — Persze azért nem min­den kel el, de egy sem ma­rad a nyakamon, ha a szo­cialista brigádokat, a fiata­lokat, vagy nőnapkor a nő­ket jutalmazzák; ezekből vá­logatjuk össze a jutalomra szánt köteteket. így hát jól megy a könyvterjesztés itt a faluban. Legutóbb 200 db pártmunkásnaptár érkezett, s már talán egy sincs belőle. Amikor bevittem 100 dara­bot a párttitkárnak, mond- •tam, olvassa meg. ö erre azt válaszolta, „Erzsiké néni in­kább tesz hozzá, minthogy elvegyen.” Jólesett a biza­lom, meg ez is az igazság. •Ahogy ujjával végigpász­tázza a könyvek címeit, so­rolja, mi mindent vesznek az emberek. — Szépek, érdekesek a Kossuth-könyvek, mindenfé­le érdeklődési kört kielégí­tenek. Nem is nehéz eladni Most ismét Vésztőre visz az utam, hogy eleget tegyek egy fácánvadászatra való meghívásnak. A Vörös Csillag Vadásztár­saság tagjai vadászházuk ud­varán már gyülekeztek. Ez a ház a múltban egy gazdag fakereskedő tulajdona volt, most a negyvenöt tagot szám­láló társaságé. Hallom, hogy van egy, a Kertmepusztán Weincheim Friderika gróf­nőtől „örökölt” vadászkasté­lyuk is. A jól szabott vadászöltö­nyöket, bőr tokos vadász- fegyvereket látva önkéntele­nül is a tagság foglalkozása felől érdeklődök. A nagyköz­ség minden rétege képvisel­ve van: tsz-tag, vízügyi dol­gozó, tanácsi alkalmazott, ér­telmiségi stb. Ilyen változa­tos a tagság kora is. A húsz­éves Bagó Etától a nyolc­vanhárom éves Varga Bálin­tig, a hetvenéves Bak Jáno­sig és Pardi Zsigmondig minden korosztály képvisel­ve van. A női nemet is kép­viseli három vadász. És a múlt?! A község „elit” lakóinak, grófoknak, földbirtokosoknak, azok ful­lajtárjainak, intézőinek, gaz­datiszteknek, a Horthy-köz­őket. Azért vannak idősza­kok, mikor hol ez, hol az a sláger. Ha szabás-varrás tan­folyam indul, mindenki azt a könyvet kér;. A kalendári­um is hamar elkel. Egy idő­ben a szakácskönyvek kel­lettek, most valahogy nem­igen keresik őket. Annál in­kább a mesekönyveket, ab­ból soha nincs elég. A Tita­nic hajó pusztulását leíró könyvet is már talán mind megvették. * Szemmel láthatóan jólesik neki a beszélgetés. Szívesen szól a családról, két felnőtt gyermekéről. A nagyobbik, a lányuk Békéscsabán él. A fiá­ra is büszke, aki most Deb­recenben egyetemista. Ket­tesben vannak a férjével a nagy házban, de mégsem unatkoznak. — Amikor csaknem egy­szerre nyugdíjba mentünk, nagyon rossz volt. El se tu­dom mondani, milyen kínos érzés az, mikor reggel fel­ébredve készülődik az em­ber, hogy nekem mennem kell dolgozni, és mégsem in­dulok, hiszen nem várnak a munkahelyen ... Nehéz volt beleszokni az otthoni élet­be. Most már belejöttünk. Lefoglal minket a kert, az állatok, meg persze a lakás. Most éppen birsalmát tettem el. Sajnos, nekünk nem ter­mett, így kénytelen voltam vásárolni. — Kezét ösztönö­sen eldugja, ujjait barnára fogta a birsalma. — Persze a pártmegbízatá­sokról nem mondott le egyi­künk se, bár úgy hiszem, lassan át kell adnunk he­lyünket a fiataloknak. Nem tudunk mi már annyit segí­teni, mint régen, mert akkor bizony nem kíméltük ma­gunkat. De elismerték a munkánkat, amit végeztünk. Büszkén mutatja kitünte­téseit, amelyek a nagyszoba vitrinjében szépen, sorban ki vannak téve, a férjéé mellé. A mezőgazdaság kiváló dol­gozója, szocialista brigádjel­vény, felszabadulási jubile­umi emlékérem a 25 éves párttagságért, s a legutóbbi, a politikai kiadványok £0 éves terjesztéséért kapott arany jel vény... Közeledik az ebédfőzés ideje, hamarosan a férje is megérkezik. Búcsúzom, a háziasszony még kikísér a kapuig... Nagy Ágnes igazgatás vezetőinek volt a vadásztársaság a gyülekező- helye. Katonás rendben szálltuk meg a vontatót, és elindul­tunk Hóta felé, a több kilo­méteres portalanított úton. (Az én időmben ez lelket ki­rázó, kocka köves út volt.) Az élmény ezen az úton sem volt kevesebb, mint a kirán­dulás bármelyik szakaszában. Emeletes lakóházak, szakosí­tott üzletek, városba is beil­lő presszó, cukrászda, étte­rem, szolgáltatóház, új, mo­dem és most alapozott lakó­házak maradtak el vonta­tónk mögött. Aztán dörögni kezdtek a puskák. A vontató követte a köröket, hogy a szép szám­mal elejtett fácánkakasokat legyen mire felrakni. Ez az út már nem volt olyan si­ma, mint a községen keresz­tül. A nyelvemre vigyázva, hogy el ne harapjam, meg­kérdeztem a vontatóvezetőt, miért ráz ennyire a jármű? Válasz: elszántották a dülő- utakat. Ez már pont a múlt­ra, melyet senki sem kíván vissza. A ténfergő lovak, te­henek, huta, eke által meg­kapart kis parcellák helyett kutatása Hazánkban a mohácsi vész előtt virágzott a könyvkultú-* ra. A királyi udvar, a huma­nista főpapok, a pálos, jezsu­ita, domonkos- kolostorok könyvtáraiban szorgalmasan másolták és sokat olvasták a kézzel írt díszesebb, vagy egyszerűbb kivitelű könyve­ket, kódexeket. Mezey László professzor megpróbálta számszerűen meghatározni, hogy hozzáve­tőlegesen hány kódex lehe­tett a középkori Magyaror­szágon. Számításai elég bo­nyolultak, hosszadalmasak, ezért csak a végeredményt ismertetem: egyházi tulaj­donban, a különféle kolosto­rok, apátságok, prépostságok, nagyobb plébániák birtoká­ban legalább 35 000, Mátyás király, a humanista főpapok és világi nagyurak könyvtá­rában pedig további 10 000, összesen tehát legkevesebb 45 000 kódexet őriztek. En­nek még egy százaléka sem maradt korunkra, ha a kül­földön őrzött példányokat is hozzászámítjuk, számuk ak­kor is 400 alatt marad. A vallásháborúk, a török uralom, a különfélp hadjára­tok, szabadságharcok során a könyvpusztulás hallatlan méreteket öltött. De nemcsak a tűz és a harci cselekmé­nyek pusztították a könyve­ket, hanem a közöny is. A protestánsok nem őrizték a katolikus liturgiát tartal­mazó műveket, de sokszor még a katolikusok sem. A horvátországi Lepoglaván élő pálosoknak például, mikor 1600-an saját miseszövegük helyett, a rómait fogadták el, gyönyörű kiállítású kéziratos misekönyvükre nem volt szükségük, ezért lapjaiba könyveket kötöttek. Tették ezt ők is, mások is, takaré­kosságból, mert a legrégibb kódexek anyaga finoman ki­dolgozott állatbőr, pergamen, tehát olyan időtálló anyag, amelyért így nem kellett kü­lön pénzt kiadni. Érdekes bizonysága ennek a nagyszombati könyvkötők­nek egy XVII. századi ár­jegyzéke. A munkájukért fi­zetendő összeget a könyv nagysága és a bőr minősége szerint határozták meg, ha azonban — tették hozzá — a kötéstáblához teleírt. perga­ment használhatnak, „az ár megfelelő módon csökken”. most sok száz hektáros táb­lákat művelnek hatalmas mezőgazdasági gépekkel. Egy-egy kör után vadász, vizsla szusszant egyet. A von­tató végénél hangos lefetye- lésre lettem figyelmes. Az egyik vadászkutya nagy nyel­vével gazdája vadászkalapjá­nak begyűrt tetejéből vedel­te a vizet. Ilyet még nem láttam. Holtig tanul az em­ber! Alkonyodik. A vadászat­nak vége: élménycsere, ér­tékelés, és indulunk vissza a vadászházba, ahol folytató­dott a kint megkezdett be­szélgetés.. Vége, hossza nem lenne ennek, ha kit-kit nem szólítana haza a kötelesség. Az úton azon tűnődöm el, hogy végső soron milyen szép és gazdag is a mi életünk. Emlékezetem tárházából há­rom kép jelenik meg: Tur- bucz Ferenc bácsié, aki az 1940-es években a csendőr­brutalitás elől a halálba me­nekült. Az öreg veterán Par­di István képe, aki Dobi Ist­ván társaként, egyik fő szer­vezője volt az első, az 1943- as parasztkongresszusnak.' ő még megízlelhette munkája gyümölcsét. Aztán első igazgatómra gondolok, Török Sándorra, aki emberi magatartásával, szerénységével, nagy tudásá­val példaképe volt a falusi tanítónak. Nekem is. Mát te­remtő emléküknek áldozom. Nagy Ferenc Emlékeket támasztó vadászat Az elégett, megsemmisült kódexeket természetesen nem lehet a semmiből visszahív­ni, de nem minden régi kéz­iratos könyv tűnt el egészen. Egyes részeik a későbbi kor­szakban nyomtatott könyvek kötéstábláiban, kötéstömítő anyagában, ezenkívül iratbo­rítókban korunkra maradtak. Ezeknek a kódextöredékek­nek rendszeres számbavételét és feldolgozását kezdte meg 1974 januárjában egy mun­kaközösség, Mezey László vezetésével, a Kulturális Mi­nisztérium anyagi támogatá­sával és az Eötvös Loránd Tudományegyetem régi ma­gyar irodalomtörténeti tan­székének segítségével. A munka a budapesti Egyetemi Könyvtárban in­dult meg és folytatódott a Római Katolikus Hittudomá­nyi Akadémia és az Eszter­gomi Főszékesegyházi Könyv­tárban. Ezekben található ugyanis a legtöbb olyan könyv, ,amit már a középkor­ban Magyarországon használ­tak. A munkaközösség tagjai először átnézik a kijelölt könyvtárak régi anyagát: melyikben találhatók kódex­töredékek, fragmenták. Ezek a kötetek a restaurátorokhoz kerülnek, akik a pergamen­darabokat gondosan lefejtik, megtisztítják, konzerválják. Ezután a töredékekről máso­latokat készítenek, hogy a könnyen pusztuló eredetit minél kevesebbszer kelljen kézbe venni. A további vizsgálatokra az Akadémia könyvtörténeti bi­zottsága részletes szabályza­tot dolgozott ki. Ennek értel­mében az írás jellege alap­ján igyekeznek kideríteni a keletkezés helyét, idejét, és megpróbáljak megállapítani az egykori tulajdonosokat, valamint azt, hogy hol és mi­kor használták fel kötésre. Ezt követik a szövegkritikai vizsgálatok: melyik* szerző milyen műve, mennyiben tér el a mű eddig ismert változa­tától. Eddig mintegy 800 töredé­ket vettek számha. Ennek kétharmada liturgikus tár­gyú misekönyv, breviárium, draduále. Sok bennük a hangjegyes anyag, akad köz­tük egy XIII. századi kétszó- lamú himnusztöredék is. A harmadik harmad tartalma nagyon változatos, szentbe- szédgyűjtemények mellett az egyetemeken tanított tár­gyakról szólnak, egyházi és világi jogról, filozófiáról, or­voslásról. Korábban az 1200 előtti időkből csak 8 hazai szárma­zású kódexet, ismertünk, en­nek alapján még könyvírá­sunk történetét sem lehetett megírni. Most viszont kb. hatvan XII. századi, vagy még korábbi eredetű töre­dék vált ismertté. A feltárás azonban nemcsak a könyv­történet kutatói számára szolgáltat értékes adatokat, hanem alapvető fontosságú a középkor eszmetörténetére. A feltárt anyagból meg­tudjuk, hogy az egyes száza­dokban mit olvastak Ma­gyarországon, mit tanítottak az iskolákban, milyen dalla­mokat énekeltek a templo­mokban. A kódextöredékek ugyanazt jelentik a művelő­déstörténészeknek, mint az építéstörténészeknek az alap­falak, ablaktöredékek: mű­emlékek hiányában ezek alapján rekonstruálhatják a múlt alkotásait. A hangjegyes anyagból már tartottak zenei bemuta­tót, ahol az érdeklődők meg­ismerkedhettek középkori énekkultúránkkal. Az egész fragmentakutatás részletes tartalmi vizsgálatát és érté­kelését tanulmánykötetek fogják tartalmazni. Megírá­suk folyamatban van. Vértesy Miklós Allonsanfan Az országba már hóna­pokkal előbb megérkezett, de a békéscsabai filmbarát­kör műsorán csak a napok­ban szerepelt az Allonsanfan című olasz film. Ahány mél­tató ja volt kül- és belföldön, annyiféleképpen írtak róla, mindenki más és mást vélt felfedezni jelképrendszeré­ben. őszintén bevallom, hogy nekem nem tetszett egyér­telműen ez a film. Kétségte­len, hogy nem mindennapi művészi alkotás, de mintha a rendezők (miután testvé­rek) mindig másféle szimbó­lumot, másféle érzéseket, jellemvonásokat csempész­tek volna egy-egy hős alak­jába, a cselekménybe. Pará­dés szereposztást vonultat­nak fel előttünk; Marcello Mastroiannit, Lea Massarit, Mimsy Farmert, s a szá­munkra ismeretlenebb ne­vek is kitűnő színészeket takarnak. Mástroianni for­radalmár a restauráció évei­ben. Arisztokrata családból származik ugyan, de tisztább világot remélve, alapító tag­ja a Nemeslelkű Fivérek tit­kos társaságának. A hata­lom bebörtönzi, hasztalan próbálják kínzásokkal valla­tásra bírni, nem lesz áruló. Gondolkodásra viszont van ideje, sorsa és éveinek mú­lása is erre késztetik. Sza­badulásának pillanatában megváltozik, s ő is szaba­dulni igyekszik forradalmár társaitól. Bármilyen aljas­ságot követ el ezek után, mégsem menekülhet régi har­costársaitól. A kételyek ek­kor merülnek fel a néző­ben, vajon tiszta hős volt-e valaha is ez a Fulvio, hogy így egyszeriben, ennyire kör­mönfonton becstelen tud lenni? S mit akar kifejezni a Paolo és Vittorio Taviani rendezőpáros: az elmélet és vezető nélküli forradalom céltalanságát, vagy azt, hogy akit tisztának és vezérnek kiáltott ki egy csoport, tehet bármit, úgy sem valódi egyéniségét látják, csak azt, amit szeretnének látni? Hiá­ba tudatja velünk a felirat: „Történik a restauráció évei­ben”, mintha el akarnának vonatkoztatni az alkotók a kortól és időtől, és csak a forradalom ellentmondásait, a hatalomhoz való viszonyát boncolgatnák. Fulviö arisz­tokrata családjának képében igen rokonszenves közösséget ábrázol, a jóságos forradal­márok ugyancsak rokonszen­ves csoportjával szemben. A cím, Allonsanfan, a Mar­seillaise kezdő szavainak kis­sé eltorzított változata, és a film egyik megszállott, de a legkevésbé sem rokonszenves forradalmárának a neve. Amikor a „Nemeslelkű Fi­vérek” az öntudatlan Fulviót magukkal cipelik délre, a koleralázadásban részt vevő parasztok közé, Allonsan­fan, s a vélétlen juttatják a halálba az áruló Fulviót. Csodaszép a film fényké­pezése, a legjobb pedig Ennio Morricone olasz nép­zenére épülő muzsikája. Bede Zsóka SZÍNHÁZ, MOZI 1979. december 1-én, szomba­ton, Békéscsabán, 19.00 órakor: INTERJÜ BUENOS AIRESBEN Petőfl-bérlet. 1979. december 1-én, szomba­ton, Gádoroson, 19.00 órakor: AZ ARANY EMBER □ □ Békési Bástya: 4 órakor: Mentsd meg Zapatát! — 6 és 8 órakor: Családi összeesküvés. Békéscsabai Szabadság: de. 10 órakor: A sah fia. I., II. rész. — 4 órakor: A delfin napja — 6 órakor: A skarlát betű — 8 óra­kor: Az elveszett múlt. Békés­csabai Terv: Kínai negyed. Gyu­lai Erkel: Kaszkadőrök. Gyulai Petőfi: Severino. Orosházi Bé­ke: Piedone Afrikában. Orosházi Partizán: fél 4 órakor: A dzsun­gel könyve, — fél 6 és fél 8 Órakor: Útközben.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents