Békés Megyei Népújság, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-04 / 283. szám
1979. december 4., kedd A magyar tudomány arcképcsarnokából... Bemutatjuk Jakucs Pál akadémikust Több szereplési lehetőséget! Színjátszók minősítő versenye A professzor, a tudós sokak tudatában hajlott korú, fehér hajú, az élet mindennapi gondjain felülemelkedő, kissé „bogaras” ember. Mindez természetesen távolról sem jellemző a tudósok többségére. Különösen érzi az ember a sokak által elképzelt tudós képe és a valóság közötti különbséget akkor, amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudomány- egyetem ökológiai Tanszékének professzorával, Jakucs Pállal beszélget. Fiatal, jó kedélyű, sokat mosolyog, sőt tréfálkozik, kellemesen cseveg. Szakmai kérdésekben nem valamely szűk területről, egy elvont tudományos kérdésről ad számot. Ami érdekli, és amivel elsősorban foglalkozik, voltaképpen valamennyiünk ügye: a környezetbiológia, amely alapot ad az okszerű és hatékonyabb környezetvédelem számára. Szakmai munkájában hosszú utat tett meg Jakucs Pál, amíg eljutott jelenlegi tudományos témájához, konkrét célkitűzéséhez, a florisztikai-növénycönoló- giai kutatásoktól a bioszférakutatásig. — Mielőtt elmélyednénk a szakmai kérdésekben, hallhatnánk néhány szót a kezdetről, a pályaválasztás motivációjáról? — 1928-ban születtem Sarkadon, de mivel hatéves korom óta Debrecenben éltünk, ez a város nyújtotta számomra a mélyebb benyo-. másokat. A természetszeretet valószínűleg velem született, és ezt a hajlamot mélyítette bennem édesapám, aki kirándulni vitt, megismertetett növényekkel, állatokkal, sőt eltűrte, hogy lakásunkban sündisznót, ürgét, kígyót nevelhessünk. A gimnáziumban szerencsém volt: tanáraim felismerve a természet iránti vonzalmamat, feladatokat bíztak rám, amelyekkel fokozták ambícióimat. Természetes volt, hogy érettségi után a Debreceni Tudomány- egyetem természetrajz—földrajz szakára jelentkeztem. Akkoriban Soó Rezső akadémikus volt a botanika professzora, aki már elsőéves koromban „felfigyelt rám”, és bevont az intézet munkájába — így lettem botanikus, és még egyetemi éveim alatt demonstrátor. 1951-ben Budapestre kerültem a Természettudományi Múzeum növénytárába, ahol Zólyomi Bálint akadémikus mellett florisztikai- növényrendszertani kérdésekkel, majd négy éven keresztül a Bükk-hegység vegetációtérképezésével és az aggteleki karszt kutatásával foglalkoztam. Ebben az időszakban fordult figyelmem a fitocönológia és a „klasz- szikus” ökológia felé, tehát a növényzetnek a környezetével együtt való tanulmányozására. A növénytárból 1966-ban átkerültem az Akadémia Földrajztudományi Kutató Intézetébe. Már itt kezdett kialakulni bennem, hogy a mai biológia egyik döntő feladata az élettelen és az élő környezettel, azok anyagaival állandó kölcsönhatásban levő biológiai rendszerek strukturális és funkcionális vizsgálata. • Ehhez komplex földrajzi szemléletre is szükség van (regionális szemlélet nélkül a bioszféra-kutatás nem képzelhető el), amelynek megszerzésében hasznomra voltak az itt eltöltött évek. Időközben megszereztem a kandidátusi, majd a tudományok doktora fokozatokat is. — És jöttek újra a debreceni évek: 1971-ben kinevezték a Kossuth Lajos Tudományegyetem Növénytani Tanszékére professzornak, 1972-ben tanszékvezetői megbízást kapott. Az új professzornak el kellett határoznia, meg kellett fogalmaznia azt az irányt, amelyet a jövőben — tanszékével együtt — követni kíván. Hogyan döntött? — A döntés csíráit már említettem: ekkorra már elköteleztem magam a bioszféra kutatásával. Szerencsém volt, hogy ekkor már javában folyt az egész világon a világ szervesanyag-készleté- nek felmérését célzó Nemzetközi Biológiai Program (IBP), ugyanakkor indulóban volt a pusztuló emberi környezet védelmére meghirdetett Az Ember és Bioszféra (MAB) világprogram is. Ezekhez kapcsolódva megszerveztük a „Síkfőkút Project” néven ismert környezetbiológiai kutatásunkat egy Eger környéki mintaterületen, egy olyan tölgyes erdőben, amely még hasonlított a régebbi, háborítatlan állapotokhoz. — Bár a síkfőkúti munkákról már számos leírást olvashattunk, hogyan lehetne összefoglalni röviden ezek lényegét? — A síkfőkúti erdő ember által viszonylag kevéssé háborított. Ebben olyan feltételeket teremtettünk (áramkivezetés, műszertartó torony, kutatóházak stb.), amelyek lehetővé teszik a terepműszerek folyamatos működését, a tudományos adatok éveken keresztüli folyamatos nyerését. Az ország számos kutatóhelyéről, különböző alapképzettségű szakemberek (botanikusok, zoológusok, fi- ziológusok, talajtanosok, mikrobiológusok, meteorológusok, geográfusok stb.) teamekké szerveződtek ösz- sze, hogy saját módszereikkel az erdő strukturális és funkcionális törvényszerűségeit megismerjék. Eredményeink szakcikkekben és könyv alakban is megjelennek. — Mint környezetbiológus, véleménye szerint Magyarországon melyek azok a problémák, amelyek megoldása a legégetőbb, illetve amelyek elhanyagolása a legtöbb gondot fogja a jövőben okozni? — Vannak azonnali megoldást kívánó nagy feladatok. így a Balaton-kérdést, az épülő duna-nagymarosi és tiszai vízlépcsőrendszerek, a Paksi Atomerőmű környezetrendezésének ökológiai problémáit már legalább 10 évvel ezelőtt — a tervezések megkezdése előtt — tisztán kellett volna látni. A mező- gazdaság produkciónövelési feladataihoz, a környezet- szennyezés számtalan kérdéséhez is ökológiai megalapozottságú véleményt kellett volna már korábban is nyújtani. De — mint az előzőekből is kitűnik — az alapkutatások hazánkban még igencsak gyermekcipőben járnak, a külföldi eredmények átvétele pedig nem mindenben lehetséges. Hazánk ugyanis olyan -sajátos - környezeti adottságokkal bír, amelyeknek problémáit csak magyarországi kutatásokkal, magyar kutatóknak lehet elvégezni. Az az igazság, hogy a környezetbiológia tudományát mi is most tanuljuk, ugyanakkor tanítani is kell, s közben az élet követeli tőlünk a produkciónövelés és a környezet- és természetvédelem ezer területén a konkrét szaktanácsadásokat is. — Elégedett-e azzal a szellemi és anyagi kapacitással, amely ma hazánkban rendelkezésre áll a környezetvédelem elméleti és gyakorlati tennivalói számára? — Sajnos nem. A környezetvédelem jó része ugyan társadalmi ügy, mindnyájunk mindennapi közös dolga, a környezetvédelem elméleti megalapozottságának kutatása azonban jól felkészült, széles látókörű, együtt dolgozó kutatógárdát kíván, akik képesek résztémájukban modern kutatómunkát végezni, ugyanakkor a szintetizálás és a gyakorlati alkalmazás területén is gondolkodni tudnak. Miután hazánkban e kérdések alig néhány éve kerültek a központba, a világszínvonaltól való elmaradásunk nagyon nagy. — Áttérve oktatási tevékenységére, hogyan látja ma hazánkban a biológus és biológia szakos tanárok képzésének a problémáját — minőségi és mennyiségi szempontból? — A XX. század második felét a biológia robbanásszerű fejlődésével lehet jellemezni. E szükségszerűen bekövetkező robbanást oktatás- politikánk nagyon elmaradva tudja csak követni. Vannak a biológiának olyan részei, ahol a helyzet kedvezőbb, de egyes területeken a szakember is kevés, pedagógusaink jó része pedig állandó készüléssel tudja csak a fejlődést követni. Optimizmusom azonban azt sugallja, hogy a felnövekvő fiatalság egyre jobban érzi a tennivalókat, és meg fog próbálkozni a felzárkózással! — Egy kérdés a magánéletére vonatkozóan is: otthon, családi körben is folytatódik a „környezet- biológiai légkör", vagy marad ideje valamilyen más szenvedély kielégítésére is? Gyermekei „örökölték-e” érdeklődési területét? — Feleségem bölcsész, a nyelveket, irodalmat szereti. S ez igen jó, mert jól ki tudjuk egymást egészíteni. A sok elfoglaltság mellett, ha nem is marad időm az irodalom, művészet fejlődését nyomon követni, tőle mindig megkapom a legfrissebb információkat. Nagyobbik lányom a feleségem vonalát viszi tovább, angol—magyar szakos tanárnő, kisebbik lányom viszont etológus szeretne lenni, most kezdte tanulmányait az egyetemen szakbiológusként. A család közös hobbija a természet- szeretet, az egyre fogyó szép és még háborítatlan tájakon való pihenés és felfrissülés. — Végezetül megemlítjük, hogy Jakucs Pál 1979 őszétől már a Kossuth Lajos Tudományegyetem újonnan létesült ökológiai tanszékét vezeti és nagy elhivatottsággal viszi oktató-nevelő és kutatómunkájában is előre a naindannyiunknak egyre fontosabbá váló hazai környezetbiológia ügyét. Nem túlzás azt állítani, hogy sokan már megfogták a lélekharang kötelét: egyre többen vélik azt, hogy Békés megyében megszűnt létezni az amatőrszínjátszás, az irodalmi színpadok mozgalma. Vasárnap délelőtt azonban ennek ellenkezőjéről győződhettek meg az érdeklődők. A késő délutánig tartó, a békéscsabai Építők Művelődési Házának nagytermében megtartott megyei minősítő versenyre öt együttes jött el, s mutatta be az éppen ekkorra elkészült, vagy a még mindig alakított, csiszolt műsorát. Az öt csoport közül azonban csak négy állhatott „ringbe”, ugyanis az örménykúti művelődési ház színjátszói — nem tudni, miért — röpülj páva-programot hoztak, így azt ezen a fórumon nem értékelhették. Az első előadást a békéscsabai Baromfifeldolgozó Vállalat művelődési házának József Attila Színpada mutatta be. A mű Vámos Miklós: A létra című egyfelvo- násosa volt Steinwender József rendezésében. Érdekes előadás volt, annak ellenére, hogy sem a rendezés, sem a szereplők nem érzékeltették igazán a színpadi műben rejlő groteszk, kritikai éleket, már-már magától értetődően harsány gondolatokat. A szereplő négy lány és két fiú közül Varga Éva és Skorka Tibor alakítását kell említeni: talán a szerepük adta lehetőségeknél is jobbat nyújtottak. A megyei minősítő verseny meglepetése a szarvasi műA miskolci galéria újjáalakított helyiségében megrendezett tárlaton hatvannál több alkotó csaknem másfélszáz munkáját mutatják be. A szokáshoz híven önálló tárlattal szerepel a korábbi biennálé nagydíjasá, Somogyi Győző. ' A különböző intézmények által alapított, a zsűri döntésével odaítélt díjakat Ladányi József, a Borsod megyei Tanács elnöke adta át a nyerteseknek. A Borsod megyei Tanács velődési központ „Vizuális Stúdió”-jának Mrozek-elő- adása volt, kétségtelenül. A Nyílt tengeren című egyfel- vonásos — amelyet Szabó Judit rendezett — talán csak ürügy volt arra, hogy a szereplő négy fiatal férfi megmutassa: valójában miért is jó, mi értelme van az amatőr színjátszásnak. Méghozzá olyan veretes kiadásban, oly tökéletes kidolgozásban, amely már a hivatásos színházak színvonalához közelít. Hiszen e mozgalom elsődleges célja a közös játék és ismeretgyarapítás örömének, hasznosságának megteremtése. Ügy, hogy közben az előadásokon újabb élményanyagot nyújtanak át a nézőnek. Ezt a két feltételt nagyszerűen ötvözték a szarvasiak. Értő módon adagolva hozzá a mrozeki világ groteszksé- gét, abszurditását: a ma értő közönségéhez szólva. Jó lenne, ha a most minősítést szerzett csoportokat meghívnák a művelődési házak, ifjúsági klubok. Ezeket a színpadi előadásokat látnia kell minél több embernek; fiatalnak és idősebbnek. Mert értékes előadások ezek. Az országos minősítőre való részvétel jogát — amelyet áprilisban ugyancsak Békéscsabán rendeznek —, és a „Kiváló” címet a szarvasi Vajda Péter irodalmi színpad, az említett „Vizuális Stúdió”, valamint a gyomai Katona József Színpad érte el. A csabai József Attila Színpad megyei minősítést kapott. (N. L.) nagydíját Banga Ferenc, Miskolc megyei város díját megosztva Bálványos Huba és Almási Aladár, a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának díját Tassy Béla, a Szakszervezetek Borsod megyei Tanácsának díját Sulyok Gabriella, a KISZ KB díját Sáros András Miklós, Kazincbarcika város díját pedig Mezei István kapta. A Kondor Béla emlékére alapított emlékplakettet az idén Püspöky Istvánnak adták át. Slawomir Mrozek: Nyílt tengeren című darabja előadásának egyik érdekes jelenete A gyomai színpad Tarbay Ede: Koszorút a drágáknak című egyfelvonásosát játszotta Megyeriné Csapó Ildikó rendezésében Fotó: Gál Edit Megnyílt a tizedik miskolci grafikai biennálé KÉPERNYŐ Shakespeare és Visconti Néha arra gondolok, de nagyon sok helyen „jártam már” a televíziókészülékem jóvoltából. Jó öreg képernyőmön megelevenedtek a világ eseményei, vendégeim voltak korunk legkiválóbb emberei, s egy-egy emlékezetes műsorban nemcsak a megidézett múlt történései. jöttek szobámba, de kalandos utazásokat tehettem a megálmodott jövőbe is. Többet láthattam például az utóbbi olimpiákról, mint azok, akik a helyszínen figyelték az eseményeket. Egyik barátom kint volt Montrealban, ott nézte az ötkarikás lobogók alatt folyó versenyeket, s hazajövetele után sorra érdeklődtem tőle, milyen volt a valóságban egy-egy izgalmas döntő. Kiderült, hogy töredékét sem láthatta annak, amit én — óceánok és műholdak távolából — szinte testközelben figyelhettem. Felmérhetetlen a televízió tudatformáló hatása! Segítségével látványosan megszüntethető lenne a város és a falu közti műveltségbeli különbség — ha egyáltalán még lehet ilyenről beszélni —, hiszen a legkisebb településeken is ugyanazt a műsort nézik, mint a fővárosban. Elvárjuk a televíziótól, hogy oroszlánrészt vállaljon a tájékoztatásban, szórakoztatásban és a köz- művelődésben is. Természetes, ha valamennyi feladatának — különösen egyszerre! — nem mindig tud eleget tenni. Bár a tartalékai ezen a téren is belátha- tatlanok. Persze, sok múlik rajtunk nézőkön is, hogy érdeklődésünkhöz, ráérő időnkhöz és pillanatnyi hangulatunkhoz igazítva válogassuk, jobban megválogassuk a programokat. S amíg a műsorok általános színvonala nem lesz a jelenleginél sokkal magasabb, rajtunk múlik, hogy nagyobb akaraterőnk legyen kikapcsolni a készüléket akkor, amikor már tudva tudjuk, hogy egy-egy műsor csak bosszúságot okoz. Mert meglátszik, de nagyon meglátszik már a filmek első képsorainál, hogy mit várhatunk. Azt hittem, az évek során kellő rutint szereztem annak megítélésére, hogy mikor kell kikapcsolni a televízió- készülékem. Most mégis csalódtam önmagámban, szerencsére kellemesen csalódtam, s ezt az elmúlt szombat este televíziós eseményeinek köszönhetem. Az elmúlt nyáron ugyanis Szentendrén egy emlékezetesen szép előadáson „élőben” láthattam Shakespeare vígjátékot, s a moziból is különleges élményem Visconti Elátkozottak című filmje. Szombat este tehát csak éppen arra voltam kíváncsi, hogyan élednek régi élményeim a tévé képernyőjén. Csupán néhány percre akartam odafigyelni az előadásokra, mégis végignéztem a késő éjszakai órákig mindkét műsort. Képtelen voltam ugyanis megszabadulni a bár teljesen különböző, de mégis fogva tartó művészetek hatásától. Jó lenne, ha gyakrabban kellene megélnem hasonló „csalódásokat”. Mindössze arra volna szükség, hogy a szombat estihez hasonló színvonalú műsorokat láthassak. (Andódy) Békési Bástya: Kirándulás gyilkossággal. Békéscsabai Szabadság: de. 1« és du. 4 órakor: A kék madár, 6 órakor: A skarlát betű, 8 órakor: Az elveszett múlt. Békéscsabai Terv: fél 6 órakor: Papucs és rózsa I., ii. Gyulai Erkel: Útközben. Gyulai Petőfi: 3 és 5 órakor: A Pál utcai fiúk, 7 órakor: Szöktetés. Orosházi Partizán: fél 4 órakor: Volt egyszer egy vadnyugat I„ II., fél 8 órakor: A burzsoázia diszkrét bája. Szarvasi Táncsics: 6 és 8 órakor: Magyar rapszódia, 22 órakor: New York árnyai.