Békés Megyei Népújság, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-18 / 295. szám

1979. december 18., kedd iZUHUkflld Írok is van, gödör is van... Ki nyúljon a zsebébe Kunágotán? A Kozmetikai és Háztartásvegyipari Vállalat 4. sz. gyáregy­ségében kétszázötvenféle illatszer és kozmetikai cikk készül. A termékek harminc százalékát exportálják (MTI-fotó: Pintér Márta felvétele — KS) «HUmWHVmVHWHHnHWMnWHWMtMHHn A munkaerő felelősségre vágyik JEGYZET Vásárolnék... Utólag bevallom, végső- soron én tehetek mindenről. Egyszerűen azért, mert vevő­nek kell lenpem ... A helyszín a békéscsabai, Irányi utca sarkán levő bü­fé. Az időpont: szombaton kora este, öt óra tájban. Egyrészt elfelejtettem meg­felelő mennyiségű kenyeret venni. Másrészt tudom, hogy szombaton délután és vasár­nap délelőtt a városban egyedül itt lehet friss kenye­ret kapni. Olyan igazit. Nos, nyitom az ajtót, belépek. Ügy itt-ott vannak. Beállók a hű­tőpult előtti sorba, mert ak­kor már valami hentesáru is kellene a hideg vacsorához, kiegészítésnek. A túlsó olda­lon fehér svájcisapkás fiatal és egy idősebb, bajuszos el­adó áll. Egyelőre. Előttem, a ,,sorban” két hölgy. Figyel­jük a túlsó oldalt, ök állnak és nagyon bájos-kedélyesen mosolyognak. Még kedélye­sebben a fiatalabb: „Tessék parancsolni!” A vevőhölgy mondja. Mire ő: „Valóban húsz dekát tetszik?” A hölgy ismétel, ö kedélyes és rákér­dez: „Nem tetszett meggon­dolni?” A hölgy egy csipet­nyivel erélyesebben tagad. Mire ő leteszi a kezében levő hatalmas kést, és el balra. Megtöröli a kezét. Visszajön. Felemeli a kést. Na, most sze­li. Tévedtünk. Megint lete­szi. Most jobbra el. Az üdí­tős automatához. Megvizs­gálja. Pech, jó. Ismét visz- sza. Kérdez: ,, Menny it tet­szett kérni?” Válasz, csodá­sán udvarias mosoly. Kés kézbe. Hűtőpult ajtaja félre. Aztán vissza. Kés le. Zseb­kendő. Kéztörlés. Kés fel. Idegek sróf ja is. - Kés moz­dul. Hűtőpultajtó szintén. Májas a celofánban szintén. De aztán vissza. Újra, most- már ki. Rá a vágódeszkára. „Huszonötöt tetszett...” A vevő feje és a főtt rák vala­hol rokon. De még bírja. A vevő. A svájcisapkás nyu­galma és udvariassága szob­rot érdemelne. De most nem. Most szeretnék minél hama­rabb otthon lenni. Az előt­tem álló magában csöndben mormolja: Soha többet! Már­mint, hogy ide jönni. Igaza van. A hölgy, az elöl álló, utol­só tételét, egy kiló kenyeret kér. Az eladó egyedülállóan udvariasan, tisztelettudóan, finoman világosítja föl, hogy azt... Szóval, aki a kenyér­résznél van, az a hölgy... Na, ő nem tartozik a leggyorsabb eladók sorába. A bagoly és a veréb tanmeséje jut eszem­be, mondanám, de lenyelem. Az előttem álló hölgy nem. Hangosan dohog. Kár. Az el­adó tisztelettudóan elmeséli — több, Arany János-i feje­zet —, ez nem szép dolog. „A kenyér, kérem ...” Nem tu­dunk már őrá figyelni. Csak az óránkra. Az enyémen húsz perc telt el. Egy vevőre. S eddig a bajuszos idős — katonás kiszólással élve, el­nézést — jópofázik a ven- dégekkeL Illetve, a vevőkkel. Dicséri a fejfedőt, a kedves családot, a szatyrot, a mit tudom én mit. Ö ráér, csak mi nem. Rám kerül a sor. Harmincadik perc, amit itt töltöttem. Kiszúrt a fehér sapkás. Nekem elmondja, hogy mekkora munkaerőgon­dokkal küzd a büfét fenntar­tó Békés megyei Vendéglátó­ipari Vállalat. Elhiszem. Mindezek ellenére. Megdöbbentően rövid idő alatt fizetek a pénztárnál. Megkapom a négytételes árut, Na, ha már úgy is itt va­gyok, veszek egy csomag Symphoniát. A presszórész­nél van, tudom. Együtt érünk oda a frissen bodorított hajú cladólánnyal. Beáll a pult mögé. Ráveti magát a fehér lapra és néz. Mereven és szi­gorúan. De némán. Én vá­rok. Ő is. Felbátorodom. „Egy csomag Sympho .. „Nincs!” — csattan fel. Le­törve és egy kicsit megaláz­va lépek ki a hideg estbe. Okolom magam azért, hogy VEVŐ vagyok. De azért kí­vánom: ők is hasonló kiszol­gálásban részesüljenek, mint vevők. Ugyanennyire „udva­riasan”. (Nemesi) A víz nagy úr, akkor is, ha nincs, akkor is, ha sok van belőle. Sajnos, megyénk­ben az utóbbi időben egyre jobban pusztít a belvíz. Me­zőgazdasági területeket önt el, lakóházakat rongál meg, feladva a leckét a lakosság­nak, a termelőszövetkezetek­nek, a tanácsoknak. Mosta­nában olyan településeket is fenyeget, ahol néhány esz­tendeje gondolni sem mer­tek a veszélyre. Közéjük tar­tozik Kunágota is. VOLT EGYSZER EGY KISVASÜT A víz elvezetéséhez azon­ban csatorna kell, és nem is kevés pénz. A kunágotaiak is kaptak erre 730 ezer fo­rintot a megyei tanácstól. Pontosan annyit, amennyit az induláshoz igényeltek. Ugyanakkor vállalták, hogy a főutcán létesített árok ka­pubejáróinak költségeit az érintett háztulajdonosok megtérítik. És itt kezdődött a baj. Hézső Péter levelet írt szerkesztőségünknek, amelyben több utcabelire hivatkozva közölte: méltány­talannak tartják a helyi ta­nács eljárását. A panaszos­sal Rákóczi utcai házában beszélgettünk. Éppen a be­tegágyból kelt fel. Rekedtes hangján érződött, hogy nem teljesen egészséges. — ötvenkét éves rokkant- nyugdíjas vagyok, 2200 fo­rintot kapok havonta. Ket­ten vagyunk a feleségem­mel, nem dúskálunk a pénz­ben. Semmit sem tudtunk erről a csatornáról. Volt a főutcán egy kisvasút, ame­lyet évekkel ezelőtt meg­szüntettek. Először arról beszéltek: virágoskert, ke­rékpárút lesz a helyén. Az­tán jött a gép, ásott, mar­kolt és megszületett az árok. — Felkereste önt valaki a tanácstól ? — Igen. Megkérdezték: hány méteres bejáróra gon­dolok, de arról, hogy az át­eresz mennyibe kerül, akkor még senki nem beszélt. Majdnem leültem a' megle­petéstől, amikor kiküldték az értesítést: a három talp­cső ára 1230 forint, amelyet 1979. október 31-ig fizessek be a helyi építőanyag-tele­pen. Kérdezem én: miért? Amikor egyikünk sem vett fel belvizes kölcsönt. — Nem érdekük, hogy el­folyjon a víz? — Ugyan, mikor folyik az el?! Minden bejárót lebeto­noztak, azt fel kell törni, hogy a csöveket lerakhassák. Aztán a telefonoszlopok is benne vannak a csatorná­ban. — Mégis, mit javasol meg­oldásként? — Egyszerű a képlet. Fi­zesse ki a tanács az össze­get, és községfejlesztés cí­mén ossza el a lakosság kö­zött. A vízelvezetés az egész község érdeke. — Miért nem a tanácshoz ment panaszkodni? — Voltam a főelőadónál, aki a papírt küldte. — És mit mondott? — Semmit. KIVITELEZÉS, RÁBESZÉLÉSRE A kunágotai tanács szak- igazgatási szervének vezető­je Nádházi László. Az előz­ményekről a következőket mondta: — A belvízveszély egyre nagyobb községünkben is. Jelenleg 140 lakóházat kell helyreállítani. A szegedi ATIVIZIG egyértelműen tu­domásunkra hozta: egyetlen megoldás a csatornázás. El­készültek a tervek, és hosz- szas rábeszélésre a szentesi vízgazdálkodási társulat el­vállalta a kivitelezést. Ée- szereztük a szivattyúkat, egyéb eszközöket, s máris elment a 700 ezer forint. Az áteresz költségeit nem tud­tuk vállalni. — Hogyan közölték ezt a lakossággal? — A végrehajtó bizottság először úgy foglalt állást, hogy elég az egyik oldalon megépíteni a csatornát. A mérnökök viszont úgy dön­töttek : mindkét oldalon szükséges a víz elvezetése. Ekkor a parkőrünk felkeres­te az érdekelteket és össze­írta: kinek mennyi betoncső kell. Igaz, ekkor még nem volt szó arról: ki viseli a terheket. — Ennyire rosszul állnak anyagilag? — Négy év alatt 314 ezer forintot vittünk át a fej­lesztési alapról a költségve­tési számlára, különben be kellett volna csukni az óvo­dát. Évente alig több, mint 400 ezer forint a községfej­lesztési hozzájárulás. Az or­vosi rendelőre 1,4, a két ál­talános iskolára 1 millió forintot költöttünk. Szinte romokban áll az orvosi la­kás, a rendőrség épülete. Ezért, aki nem fizet, letil- tatjuk a fizetéséből, nyugdí­jából. — De van erre jogi alap­juk? — A rendelkezés úgy szól, hogy egyes költségeket nem­csak lehet, hanem egyene­sen rá kell terhelni a lakos­ságra. Méltányolhatnánk né­hány ember szociális hely­zetét, de ha valakinek el­engedjük, érthetően a többi­ek is követelnék. A költsé­gek szétosztására ugyancsak nincs lehetőség, hiszen a csatorna a főutcán van. A telefonoszlopok áthelyezésé­re szintén nincs pénzünk, de még a távközlési üzemnek sem. Ez a beruházás még csak a kezdet, átemelőtelep építésével kellene folytatni. RENDELET, AMI NINCS A megyei tanács építési, közlekedési és vízügyi osz­tályán érdeklődtünk a szó­ban forgó rendelkezés felől. Kiderült: amire Kunágotán hivatkoztak, az a Pénzügyi Közlönyben jelent meg. A 9/1977. (I. 28.) ÉVM—PM együttes rendeletéről van szó, amely azonban a köz­műfejlesztésre vonatkozik. Mivel a belvízelvezető csa­torna egyértelműen nem tar­tozik ebbe a kategóriába, a tanács eljárása jogtalan. De idézzünk az ÉKV-osztály le­Lepetés Valamikor régen a fa­lunkban egy borbélysegéd azzal tette emlékezetessé a nevét, hogy szállóige lett a szava. Amikor ugyanis a meglepetésként kommen- dált lányt meglátta, hirtelen csak ennyit mondott: hát, lepetésnek, lepetés. Ez a szó ugrott be, vagy inkább me­rült föl a múltból, a már nem is annyira új telefon­könyv minapi bogarászása közben. A játszi időtöltést — jócskán fűszerezve a postához címzett „jókíván­ságokkal’’ egy iskola keresé­se indította el: a békési 3- as általános iskola telefon­számára lett volna szükség. Ha ilyen létezne ebben az ominózus kötetben. Már­mint szám, amely szerint az ország egy-egy településén az általános iskolák — egyes névvel jelzett társuk­tól eltekintve — megkülön­böztethetők. De se pénz, se posztó, vagyis jelen esetben sem szám, sem név, csak is­kola címszó alatt az utca és házszám feltüntetése. Persze a probléma sacco- lással — vajon melyik utcá­ban lehet? — megoldódott, a beszélgetés is megtörtént, de a kíváncsiság ördöge fúr­ni kezdte az oldalam, néz­zük csak tovább a könyvet. Csabán például egy tucat általános iskola működik, többségük számot visel, ugyan hogy fest róluk a lis­ta? Hiszen ha valaki nem tanügyi ember, és mégis dol­ga akad velük, miként jön rá, melyiket hívja? Ne tes­sék totózni, inkább elárulom: nem. így következnek egy­más után. Irányi utca, Kis- megyer tanya, Kölcsey utca, Kulic Gyula-lakótelep, Kun Béla utca, Luther utca, Me- zőmegyer, Orosházi út, Pe­tőfi út, Rózsa Ferenc utca, majd Szántó-Kovács, Szarva­si, Szent László és Thurzó. veiéből, amelyet Tóth István helyettes osztályvezető írt alá: „...tájékoztatjuk, hogy az 1979. évi tanácsi belvíz- védekezés során Kunágota község belterületi vízkár­elhárítási munkáinál, társa­dalmi bevonással szándéko­zott a vízelvezetést szolgáló csatornákon a kapubejáró­kat kiviteleztetni az érintett lakosokkal. December 11-én helyszíni egyeztetésünk so­rán a helyi tanács szak- igazgatási szervének vezető­jét tájékoztattuk, hogy a vonatkozó jogszabályok nem teszik lehetővé ezen jóhisze­mű szándék megvalósítását. Ez csak az érintett lakosok önkéntes vállalása esetén le­hetséges.” A jószándékhoz semmi kétség nem fér. Amikor jön a víz, fokozódik a veszély, nincs idő hosszas töprengés­re. A jogpolitikai irányel­vek, a népgazdaság teherbí­ró képessége is azt sugallja: ahol lehetőség van rá, az állampolgárok is vállalja­nak a terhekből, hiszen az érdekek közösek. De ezt megfontoltan, körültekintő­en szükséges megszervezni. A demokratikus fórumok egész sora áll a tanácsok rendelkezésére, ahol nyíltan, őszintén lehet és kell be­szélni a gondokról, a meg­oldásra váró feladatokról. Ennek a lehetősége adott Kunágotán is! Mi a megoldás? Szerencsé­re nem hoztak jogsértő ha­tározatot, amelyet egyébként másodfokon már a járási hi­vatal úgyis elutasított vol­na. Mintegy hatvanan kifi­zették a betoncső árát, de 95-en nem. A tanács veze­tőinek a tanácstagok segít­ségével, mindenképpen oda kellene állni az emberek elé és megmondani: jót akar­tunk, a kivitelezésbe egy kis hiba csúszott.- Bizonyosra vesszük: a lakosság megértő lesz, a tanáccsal együtt a zsebébe nyúl, és közösen ki­fizetik azt a 70—80 ezer fo­rintot. Az eset pedig szol­gáljon mindenkinek tanul­ságul ! Seres Sándor Az idő pénz, a keresgé­léssel és többszöri hiába hí­vással eltöltött még bosszú­sággal is tetézett. Legalább a kerület lenne odaírva, hogy eligazítson egy kicsit. Vagy állították volna sorba, és kezdődne a Petőfi utca egyessel, s folytatódna az Irányi utcai kettessel, és így tovább, sorrendben. Ak­kor is találós kérdés ma­radna az emberek többségé­nek, és csak bizonyos hely­ismerettel jönnének rá a szisztémára. Ám hogy az ábécén kívül — ami csak ak­kor lenne jó, ha utcanév szerint volnának elnevezve — semmi rendszer sincs, megfoghatatlan. Az eredmé­nye viszont: az első helyen a kettes iskola áll, a negye­diken pedig a tízes. Ebben eligazodni, reménytelen. Ma­rad a tétova csodálkozás, hogy praktikus világunkban ugyan mi indokolja ezt a zűrzavart? Talán csak nem a taka­rékosság, hogy egy két szám­nak a helyét megspórolják? Vagy meglepetést kívántak szerezni a telefonkönyv ösz- szeállítói az esetleg ráérő embereknek, , így nyújtva unaloműző szórakozást? Ez­zel az újítással? Hát... Az egyszeri borbélylegény sza­vaival élve, ez lepetésnek valóban lepetés, de újítás­nak: rossz vicc. Olyan, mint amikor annak idején a ci- pőkrémes dobozról leújitot- ták a nyitót, és csak úgy lehetett hozzáférni a pasztá­hoz — vagyis cipőt pucolni —, ha földhöz vágtuk több­ször a dobozt, és az végre kinyílt. Igaz, ezt a telefon­könyvvel is megtehetjük, is­mételni sem kell, elsőre ki­nyílik, de ettől még nem lesz száma az iskoláknak. Hacsak előbb ki nem nyo­mozzuk, majd szépen tintá­val be nem írjuk azokat. Kissé fáradtságos, meg idő­rabló, de megéri. No meg mást úgy sem tehetünk. Vass Márta — Kérem a munkaköri le­írásomat! — hangzik gyak­ran az indulatos követelés, amely rendszerint akkor fo­galmazódik meg, ha valami baj van. A baj azonban többféle lehet: nincs munka, vagy éppenséggel túl sok van, elvégzetten a feladat, nincs gazdája. Tisztázatlan az illetékesség, és vele a fe­lelősség ... Egy oktatási intézmény el­ső embere nem vállalta ad­dig megbízatását, amíg írás­ban nem tisztázták hatáskö­rét. Nem a felelősségtől ódz­kodott — ellenkezőleg: azért kereste a feladat határait, hogy a vele járó felelősséget ténylegesen vállalhassa. Ne­hogy több szék között —, melyek egyike az övé — „pad alá essen”. Alacsonyabb beosztások­ban nem ilyen egyszerű a helyzet. A munkakört ugyanis — leírva, vagy anél­kül — a munkáltató hatá­rozza meg. Ha a dolgozó nem fogadja el, az gyakorta; tilag a felmondást jelentené. Ezért ha valahol nincs tisz­tázva a munkakör, vagy vagy nincs munkaköri leírás, annak nem az érintett mun­kavállaló az oka. Sokkal jel­lemzőbb a dologban a veze­tői halogatás, idegenkedés. Az illetékesség, mint a fele­lősség előfeltétele szándéko­san is lehet tisztázatlan; egy-egy bizonytalan vezető a kusza felelősségi láncolatban könnyebben megőrizheti po­zícióját, — persze nem feltét­lenül a közösség javára. Pedig a beosztottak felelős­ségre törekvése jő munkavi­szonyt jelez: olyan tőke, amelyet hűen kezelni vezetői kötelesség. A legtöbb kutatóintézet házi műhelyében jókezű, sokoldalú technikusok dol­goznak. Az égyik orvosi egyetemi intézetben mondta a népszerű ezermester, aki találmányszámba menő megoldásaival az ott zajló tudományos munkában is érdekelt: — A mi munkaköri leírá­sunk meg sem próbálja a lé­nyeget megfogalmazni. Szá­momra a lényeg ott kezdő­dik, ahol már könnyen rá­foghatják: „nem lehet meg­csinálni”. Igaza van: a műszaki kul­túrát. a leleményességet, az ügyszeretetét önmagában hiába tennék papírra. Az el­tökéltség mellett abban az intézetben külső-belső felté­telek is megvannak: a biza­lom és elismerés az orvosku­tatók részéről, a jól felsze­relt műhely, jó vezetés és a közös munka kohéziója fog­ja össze a dolgozók tevé­kenységét. Egy másik ismerős tech­nikusnak, aki egy nagy szol­gáltató vállalat műszaki el­lenőre, nincs ilyen szerencsé­je a munkaköri leírásával. Az utolsó bekezdésre bök leleplező szándékkal: „ ... továbbá köteles ellátni azo­kat a feladatokat, melyekkel csoport- vagy osztályvezetője szükség esetén megbízza”. És ő lépten-nyomon „szükség esetént” végez... A munkaköri leírás önma­gában nem csodaszer; nem teremti meg a rendet, ha egyébként annak feltételei hiányoznak. Ebből ered a fe­szültség. Ronthatja a helyze­tet a ma is gyakori jogi tá­jékozatlanság. Sokan csak a leírást lobogtatva szereznek tudomást arról, hogy a mun­kaszerződéseken belül a munkáltató végrehajthat változtatásokat, például a dolgozó vállalaton, intézmé­nyen belüli átirányítását, ha az nem jár keresetcsökkenés­sel, ha ideiglenes jellegű, és nem ütközik általánosabb ér­vényű, más jogszabályokba. Mindez pedig független attól, hogy leszögezték-e munka­köri leírásban, vagy sem. Kötelezhet, és leleplezhet tehát ez a dokumentum, de a közös érdek, hogy a dolgo­zó és munkáltató ne alkal­matlan fegyverként, hanem az ésszerű és termelékeny munka érdekében, együtt használja. Fontos ez napjainkban, amikor nagy szerep jut a rugalmasságnak, a szerve­zettségnek és a munkaerő jobb kihasználásának a gaz­daságban. Kövécs Tamás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents