Békés Megyei Népújság, 1979. november (34. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-11 / 264. szám
1979. november 11., vasárnap Varga Virág: A pepita kabát — Már megvettem kis Do- minak a vállra akasztós kis- táskát, csuhéjból fonott. Remélem, emlékszel még, mi az a csuhéj? Szénáson az érett kukorica fejét burkoló, száraz, mégis selymes leveleket nevezték annak. Most jó drága Pesten. De kislányom, ne adjátok azt a szegény gyereket egész napra idegenek közé. Hiszen alig egyesztendős! — mondta Anna a telefonba. — Csak hat óra hosszat lesz ott, Anyu! Nem vállaltam egész napos állást. Különben is Domika imád gyerekek közt lenni — felelte Cili. — Még szerencse, mert, te belebetegedtél, amikor hetesbölcsődébe adtunk... — Csak nem azt akarod mondani — vágott anyja szavába megütközve —, hogy ti engem képesek voltatok egyéves koromban olyan bölcsődébe adni, hogy hétfőtől szombatig nem láthattatok!? — Két napig sem voltál ott kislányom, már az első este elhoztalak — mondta Anna, érezhető kétségbeeséssel a hangjában. — Nagyon sírtál utánam, a fejed is beütötted, felszökött a lázad. Engem telefonon megkerestek és a színházból taxival rohantam a bölcsődébe! S jól tudod, hogy aztán majdnem öt évig voltam otthon veletek. — De ti engem mégis képesek lettetek volna úgy odaadni, hogy egy hétig idegenek között legyek? Egyéves koromban! — Cilikém! — kezdte az anya, most már komoly aggodalommal, mert lehetetlennek látta ezt a kérdést egy Miskolc—Budapest között folyó telefonbeszélgetésben tisztázni. — Akkor, ötvennégy elején bekerülni egy minisztérium hetesbölcsődéjébe, nagy szó volt! Villa a Szabadság-hegy aljában. Kitűnő ellátás. Naponta orvos. Autóbusszal vitték a gyerekeket hétfőn a Nemzetitől. — Ez nem lehet igaz! — mondta Cili, aki még mindig nem ocsúdott fel megdöbbenéséből, — ezek képesek voltak engem ... — Az istenért, kislányom, tudtuk is mi akkor, hogy gyermeklélektan is van a világon! — De hiszen ez lélektan nélkül is lelketlenség... Na jó, hogy vannak a többiek? A telefonbeszélgetés anya és lánya között még folyt pár percig, s amikor vége lett, Anna sokáig csüggedten ült a fotelban. Mérhetetlen testi-lelki fáradságot érzett, s elgondolta, hogy valóban mennyi képtelenséget kívánt tőle az élet. Rattkógyerekek. Ezek voltak az övéi is, Cili ötven- hármas, a kisebb két évvel fiatalabb. S ez annyit jelentett, hogy már a bölcsődétől az egyetemig alig volt számukra hely. Már nem emlékezett pontosan statisztikai adatokra, de úgy tudta, legalább négyszer annyi baba született abban az időszakban, mint amennyit a köz- intézmények be tudtak fogadni. A tetőzés körülbelül az ő gyerekei idejére esett. Akkoriban munkából otthon maradni, a csőd határát súrolta, s ő mégis ezt tette a kis Cili balul sikerült bölcsődei szereplése után. A nélkülözés, a máról-holnapra élés, a zálogház, és a falusi édesanya segítsége — ez lett az élete. Éjszakákon át varrt lánykori ruháiból, hogy csinosan öltözzenek, vagy valami ünnepre meglepetést készítsen, még a szomszéd anyátlan kislánynak is. És csodálatos mesékkel altatta el a gyerekeit, ö volt a szép, a jó, a tündéri anya, szinte a semmiből. S most meg az sül ki, hogy gonosz volt, mert Cilit egyéves korában hetesbölcsődébe adta. Adták! Hát mindent-min- dent egyedül neki kell vállalnia? Anna előtt hirtelen, mint egy rémálom, úgy jelent meg az akkori élete. A rossz levegőjű külváros, a kis ház, amiben az összes komfortot a villanyvilágítás jelentette. A kert virágai és a falevelek elsárgultak a Kén utca felől áramló szennyezett levegőtől. ö is hónapokig köhögött, amikor odakerült. A művelt, elegáns lány veszendőbe hagyta budapesti társbérletét, mert a férje édesanyja — ez i$ a korhoz tartozott — fél, hogy kiigénylik a fia szobáját, ha az a házasságkötéskor beköltözik Annához. Egy év után anyósa meghalt, s még sivárabb lett minden. De ők már onnan nem mozdulhattak, nem volt hová. Hamarosan a férje kimaradozni kezdett, magára hagyva őt az egy, majd két picivel. Akkoriban Anna egy színház irodájában dolgozott, ápolt, érdekes emberek között. Élete legkedvesebb munkahelye volt. De a színvonalat tartania kellett, s ez nem volt könnyű dolog. Utcáról hordani a vizet, teknő- ben mosni, tüzet rakni, kályhát, tűzhelyet kormozni, és másnap tisztán, üdén megjelenni ... Hogy megszégyenítette egyszer egy kolléganője. A keze miatt. Már a vér is kiserkedt a bőréből, mégsem tudta teljesen eltüntetni a kormozás nyomait róla. A hetesbölcsődébe annak idején fájó szívvel, de azzal a hittel adta a kislányt, hogy neki tesz jót. Nem kell naponta hajnalban kelteni, és oda-vissza kínozni a zsúfolt villamosokon. A túl érzékeny gyermek azonban — mit sem törődve hazája botladozó újjászületésével — már az első délután ideges és nyugtalan lett. Elveszetten sírt az anyja után, s merevgörcsöt kapott. Az orvos, aki éppen a házban volt, azonnal a lázát mérte, s 39 foknál már adta az injekciót, és hívatta az anyát. — A János kórházba kell vinni a gyereket, hívom a mentőket — rendelkezett. Anna nem egyezett bele. Képtelen volt elviselni azt, hogy a kisbaba éjszaka olyan távol legyen tőle. Kérésére az orvos beszélt az utcájuk végén levő gyermekkórházzal, ahova befogadták. A kis Cili anyja ölében ülve, lassan lecsillapodott. A kórházban is mellette hagyták egy időre. A kislány már-már beletörődött, hogy idegen helyen kell aludnia, s a nővér az előírás szerint adta át ruháit az anyjának. Hanem amikor a szép sötétkék-fehér pepita kabátkára került a sor, a csöpp gyerek két kézzel, szívet tépő zokogással kérte, hogy legalább azt ne vegyék el tőle. Cili gyönyörű gyerek volt. Mélységes kétségbeesése az orvost is gondba ejtette. Anna — titkon — minden pénzét odaadta neki, meg a nővérnek. S a pepita kabáttal lágyan betakargatta a kislányt, aki kezével az egyetlen otthont idéző holmit szorongatva, kimerültén elaludt. A kredencen hamutartó. Mellette egy darab kenyér. Kibelezték. Tisztán, üresen hever. Elnyúlva. Felemelték. Az asztalon petróleumlámpa. Félig petróleummal. Félig ecettel. De sötét. — Ezek szerint a lámpát eloltották. — El. Spórolásból. Mielőtt valaki leütötte. Feltehetően egy testes ... — Papa! Ujjlenyomatokat is kell vennünk. — Tudom. Majd visszafelé. Klisénként nyolcvan forint. Olcsóbb nincs ... Azon tűnődöm: mivel fűtött, talán igaz az információ! — Mivel kályha van a szobában. És nézd, igaz. Brikettel ! — lügen! Kisvaskályha. Másfélwatos olajat nem kapni... Nyomozni kezdtek a bizonyítékok után. A mester és a ma fia. A mama megbízásából. A kályha mellett, nyilván piszkavasnak, hevert egy ár. Azt is felemelték! Meg néhány tucat pálinkásüveg. A sarokban öblös vadásztáska, puskával. — Apuska! Rájöttél valamire? — Aha! Ezzel ütötték le. A petróleumlámpát. Véletlenül. Mikor a testes levette. — Értem már! — kiáltott fel a gyerek. — Ezért lett sötét! Azt hittem, este van. Különben semmi furcsa, szokatlan, meglepő. A polcon kívül, és belül egy lyukas lábnyom sincs. Csak könyvek. Bőrkötésben: a Folyók és halak világa. Mester Ákos elszomorodott és egy régebbi énjére gondolt. Amikor még ő is más bőrben járt. Fiatalabban. Pont passzolt rá. Csak a zsebe volt kicsit 'kicsi. Emlékszik, a bankjegyek széle kilógott belőle. Ha elveszett egy, keresni se kellett, any- nyi volt. Akkoriban milliárdosnak mondhatta magát. Mégis a vonattetőn utazott keresztben. És bőrben. Tojást vett érte falun. Vagy onnan hozta. A bőrt. Oj bőr, Sülé István: Női arckép Sülé István: Téli városkép Sülé István: Kassai vasgyár Abszurd-nyomozás új kalandok. De szép is volt! ... Aztán egy nagy csobba- nást hallott: újra a mába csöppent. Leporolta magáról a vizet, s az emlékeket és hunyt szemmel, még mindig mélyen elmerülve a fiához fordult: — Várj csak! A kályha hol van? Helyileg... — Ahol a fogas lóg. Már lepikkelyezve. Ügy látszik sütni akarták. A másikon meg egy rossz, de öblös férfinadrág. Alatta lábnyomokkal. — Ebben volt valaki, mielőtt üres lett! — kiáltott felderülve a mester. A szára hosszáról ítélve 130—180 centi magas, vagy annál is alacsonyabb lehetett benne. Nagyon kinyúlt, elnyűtt nadrág. És szénporos! De hol lehet? — Biztosan fürödni ment — kockáztatta meg a gyerek. A dobóit. Sose lett. neki három hatos. Hátrányos helyzetű gyerek volt.-- — Behozzuk a hátrányt! — adta ki a jelszót a mester. — Utána eredünk! A kutyákat útnak indították. De nem akartak indulni. Nem voltak ott. A mester maga kezdte szagolni a nyomokat. Némelyik nagyon büdös volt. Tulajdonosa régóta nem moshatott lábat. A mestert azonban nem lehetett eltéríteni. Markolt egyet és új szagot fogott. Aztán a vízcsapot és megmosta az orrát. Ettől a hangja tisztább lett, mikor döbbenten felkiáltott: — Ez mi?? Nem illik a környezetbe! Kézírással egy büntető törvénykönyv-kivonat. Ez is bizonyíték: itt valaki kivonta magát a törvényből ! Ekkor a kan apé alatt megcserélt a telefon. Sírva szólt, mert ,a drótját elvágták. Takarékosságból. Azt is felemelték. — Halló! Itt a szomszédék víkendháza kabalabalázsbe- szélek... — változtatta el a hangját, nehogy felismerjék. Alig ismert feleségére a síró drót miatt. Mintha a sírból jött volna a hangja. Ettől megnyugodott. — Jójó! — mondta az elején türelemmel, ami közben elfogyott, s a tiráda végére alig volt már húsz deka. — Félóra múlva bent leszek. Addig megoldom — tette le a kagylót. Bent is volt. A slamaszti- kában. Előbb nyakig. Mert sehol sem találta a talány nyitját. Aztán megoldotta. A nadrágszíját. Utána jobban összehúzta. Ahogy ma szokás. Hogy jobban menjen a munka. Ekkor isteni sugallat röppent ki belőle. — Az istenit! — és a farzsebéhez kapott. De nem talált benne semmit. Csak a farát. — Ja! — mondta és kezével fejbeverte magát. Felső zsebéből előkotorászta a könyveimet, újból megnézte és nyilván az ütéstől, leesett fejében a tantusz. Ettől agya járni kezdett. Vele ment ő is. Körbe gyalogolták a szobát. Hirtelen ötlettől vezérelve fejtetőre ereszkedett, hogy a fejébe tólluló vértől szabadabban szárnyalhassanak gondolatai. Különben is alacsony volt a vérnyomása. Mikor már szédült, talpra zuhant és ujjongva háromszor körül szaladta magát. A gyerek állította le: „Mi van, papa?” — Megvan! Megvan a megoldás! — örült zajosan, s még mindig őrülten fordította visszájára a fiát. Kezébe adta a könyv első oldalát. — Olvasd! — üvöltött rá. A gyerek sírva bizálta: „atrl zsutnaT akótér 13.” — Érted már?! — forgatta hossztengelye körül helyre a gyereket. — Hiába próbálták elrejteni a címet!! Akó tér 13!!! Itt lehet kapni német brikettet! Igazuk volt a tájékoztatóknak: lehet kapni! Most. már mehetünk! Begyújtotta fiát, mert a kis fiáton mentek az Akó tér felé, a kerületi energia hordozó lelőhelyre. De mire odaértek, a teret lebontották. Rétet építenek helyette. Hogy olcsóbb legyen a zöldetetés. Mester Ákos csa! idottan nyitott otthonába. Bent csuklóit egyet hitetlenkedve. Hitetlen kedve visszatért. A konyha meleg és tele brikettel! A nyitott ajtón át látta: a befőttes üvegek helyén is széndarabok sorakoznak a plafonig érő pultokon. — Hogy vagy?? — kutatta megszokásból feleségét. — Ezeket hol szerezted?? A pult alól. Üdvözölte őt kacarászva a neje. A neje is szénporos volt, gyanús tenyérnyi alakzatokban. — A pinece már telve van —, kiabálva söpörte le felépítményéről a bizonyítékokat. Zavartan. A férje által. — Mit kergetsz?! — méltatlankodott a nő. — Tudhatnád: a szállításnak is felment az ára. Mester Ákos most már be- fűtve nézte nején a bizonyítékokat ... Varga Dezső Képeink Sülé István rajztanárfestőművész öt grafikáját mutatjuk be ezúttal kulturális mellékletünkben. Sülé István Békéscsabán él és alkot, az 1960-as években a Népújság kamaratárlat-soro- zat rendszeres kiállítója volt. Azóta szerepelt több kollektív kiállításon, közöttük a jugoszláviai Zrenjaninban, Békéscsaba testvérvárosában is. s
