Békés Megyei Népújság, 1979. november (34. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-07 / 261. szám
NÉPÚJSÁG 1979. november 7.. szerda © Cserei Pál: LIDERC Tárgyak a Munkásmozgalmi Múzeum „Kaukázusi ékszerek” című kiállításáról: grúz borosedények (MTI-fotó — KS) B. Briker—A. Visovszkij: A szigorú látogatók Köles Imre orvos már azon az októberi éjszakán, amikor a német katonai alakulatok a Tiszántúlon visszavonultak, a szüleihez ment ki a tanyára. A padláson évek óta ösz- szegyűlt ócska holmi közül kiválasztott egy pár csizmát, a kamrában felaggatott kötőfékek, lószerszámok közt pedig talált kabátot, nadrágot. Ezeket az apja már régen félredobta. — A pápa sem mondaná meg, hogy orvos vagy — nevetett az apja. A tanya fél kilométerre volt az országúttól. Mivel ott akart körülnézni, délután egy zsáknak összekötötte két csücskét, vállára akasztotta, mintha kukoricát törne. Tett is a zsákba egypár csövet, és úgy húzódott a kukorica- táblában a kövesúthoz. Vitt magával vasvillát is. Amikor a kukoricásból kiért, egy ideig merengve nézte a tanyákat körülölelő akácok, nyárfák, gyümölcsfák ritkuló lombjait, melyeket gyenge őszi szél borzolgatott. Majd továbbment, s galambok röppentek fel előtte, hogy azután mögötte újra le- szálljanak. S gyerekkori emlékek lepték meg, amikor még azt hitte, hogy puszta kézzel is megfoghatja a galambokat, és újra meg újra odafutott, ahová a galambok leszálltak. Olykor azt hitte, hogy már-már megfoghat egyet, de mindig felröppent az utolsó is az orra előtt. Majd az árokparton ment tovább. Egy helyen hirtelen megállt, az árokban valaki hason feküdt, s jobb hóna alól puskatus nyúlt ki; a feje előrebukott. Megborzongott, de gondolkodás nélkül ugrott a sekély árokba, gyorsan leguggolt, és megragadta az árokban fekvő csuklóját. Nem vert már annak a pulzusa, napokkal előbb talán még fiatal lányra epedőn néző szeme üvegesen meredt az árok füvére, kihűlt keze pedig leventepuskát markolt. Ajkát ha- rapdálva állt fel Köles Imre, majd újra az országúira figyelt, aztán visszament a tanyába. Másnap sógora, Szentkuti Ernő főjegyző kereste fel a tanyán. Keseregve ömlöttek belőle a szavak, hogy ő nem vonulhatott inkognitóba, a községházán kellett lennie mindig. Erre kényszerítették a körülmények. De erről nem akar most beszélni. Majd máskor. Most sürgős családi ügyben jött ide. A felesége, Mária szülés előtt áll. És természetesen fél a komplikációtól, hiszen az első gyereket várja. — Ugyebár, mint orvos megérted ezt — mondta, aztán a főjegyző. Köles Imrének egy idegszála sem rezdült meg, egykedvűen hallgatta a főjegyző szavait, közben kihozott a kamrából egy üveg pálinkát, és decis poharakat töltött tele. Orrfacsaró bűzzel telt meg a konyha, s a főjegyző elővette a zsebkendőjét, mert hányingert érzett, miközben arra gondolt, hogy ezt zugban főzte sógorának az apja, a fösvény paraszt! — Hajtsd fel! — mondta Köles Imre, s egy szuszra kiitta poharából a pálinkát. A főjegyző a pohár után nyúlt, és arra gondolt, hogy mit tegyen? Ilyen bűzt nem érzett mostanában! Csak parasztivadék az Imre. Nem tudná megkülönböztetni a paraszttól ebben a ruhában, ha nem ismerné. És ha most nem issza meg a förtelmes italt, megsértődik. — Proszit! — emelte az ajkához a poharat és behunyt szemmel kortyolgatta a pálinkát. Mire kiitta, homlokán izzadságcsöppek gyöngyöztek. Majd krákogva megszólalt: — A nőgyógyászt hiába kerestem, se a lakásán, se a szülőotthonban nem találtam. Elhúzta a száját. — Szülőotthon? Nincs abban most se párna, se lepedő. Nem is tartózkodik abban egy lélek sem. Csak a bolond Zsiga cigány ólálkodott ott. Bement a fáskamrába, és egy deszkadarabbal összekotorta a szénport. Aztán kaskába rakta és elvitte. Különben is a húgodat, Máriát annyira megfélemlítette ez a káosz, hogy nem bízik másban, csak benned. Köles Imre újra töltött, és felemelte a poharát: „Ávotr santé!” A főjegyző a szék támlájának dőlt, és felemelte a kezét, hogy rá még sok ügy elintézése vár! — Csak dolgozz a rüheseknek, szolgáld őket! Borulj csak a kommunisták keblére. — De kérlek!emelte fel a hangját a főjegyző. — Tőlem csak ezt kérj! Mást semmit — töltötte tele újra a poharát az orvos, s a harmadikkal is megitta. — A húgomnak meg azt üzenem, hogy ott van a bába. Q sem a klinikán született, hanem itt, ezen a tanyán, ahol rajtam kívül soha nem járt orvos. — Félrelökte a poharat és közelhajolt a főjegyzőhöz. — Nekem nem voltak kutyabőrös őseim, mégsem pocskondiázom le az elődeim emlékét, nem gazsulálok a rühesek előtt! Te meg, az alispáni család sarja, kiszolgálod őket. A főjegyző felhorkant, hogy neki parancsra kellett maradnia, és nagyon is irigyli sógorát, hogy ilyen helyen lehet, amíg elvonul a szenny- áradat. Az orvos felugrott, és minden átmenet nélkül olyan félelmetes kacagásban tört ki, mintha hirtelen elborult volna az elméje. Majd ugyanolyan hirtelen összezárult az ajka, és sziszegve mondta a főjegyzőnek, hogy a nagy múltú nemesi osztály ilyen korcs utódot hagyott hátra! A főjegyző megbotránkoz- va ugrott fel a székről és kirohant az udvarra. Majd felpattant a bricskára. S alig várta, hogy a kövesútra érjen, mert a bricska nagyokat döccent a tanyák közti földúton. De még a zötyögős út is jobb volt neki, mint a sógorával lenni. Miközben arra gondolt, hogy sógorában felszabadultak a vad ösztönök, még a testvérhúga sem érdekli! Egyszerűen nem bírja appercipiálni helyzetüket. És még sértegeti is a parasztivadék! Elképesztő. Azalatt, amíg a főjegyző hazafelé tartott a tanyáról, feleségét, Máriát egyre sűrűbben fogta el a szülési fájdalom. S a szomszédok lopva szaladtak el a bábáért, mert amikor kocsiba akartak fogni, hogy azzal hozzák el, hallani sem akart róla, várta a bátyját. És minden ajtónyitásra biztonságérzet fogta el, de amikor látta, hogy nem jön a bátyja, újra és újra remegni kezdett a félelemtől. A bába is akkor jött már, amikor felsírt az újszülött, és vághatta a köldökzsinórját. Már a pólyában volt a gyerek, amikor Mária panaszkodott, hogy egyre gyengébbnek érzi magát, sötét karikák táncolnak a szeme előtt. A bába nyugtatta, majd jobban lesz, kimerítette a szülés. De ahogy múltak a percek, Mária egyre sápad- tabb lett. Gyengült a hangja is, és könyörögve nézett a szomszédasszonyra, hogy nézzen ki az utcára, jön-e már a bátyja? A bába most már ijedten törülgette Mária alatt a gumilepedőt, mert nem akart csillapodni a vérzése, s a fejét úgy fordította, hogy lefelé bukjon, a lábát pedig fel- póckolta, aztán sietve ment ki a szobából, és intett a szomszédasszonynak, hogy menjen utána. Odakint aztán azt mondta annak, hogy orvosért megy. Csak aztán a legközelebb lakó orvost nem találta otthon. Ment volna a másikért, de az messzire lakott, és nem mert elindulni, mivel az már késve érkezne meg, és Mária elvérezne addig. És a két tenyere közé fogta a fejét, hogy mitévő legyen? Hová menjen? Majd mintha valami furcsa dolog jutott volna az eszébe, meglepődve nézett maga köré, azután rohanni kezdett. A járókelők értetlenül néztek utána, ugyan hová siet any- nyira, hogy a hátra csúszott kendőjét sem igazítja meg? * * * Köles Imre fogát csikorgatva bámult a bricskán tovatűnő főjegyző után, és arra gondolt, hogy a ganénak eddig nem jutott az eszébe! Majd nagy sokára felnézett az égre és az öklét rázta. A felhők egymást kergették, és néhány esőcsepp az arcára pottyant. Még jobban hátrahajtotta a fejét, szerette volna, ha valamelyik felhő megáll a tanyaudvar felett, és rápermetezi hűs vizét. Sokáig állt így, majd a kúthoz rohant. Felhúzta a vödröt, és az ásott kút hideg vizébe dugta a fejét. Aztán levetette a kabátot, az inget, és prüszkölve csapkodta felső testére a vizet. Majd lerúgta a lábáról a csizmát, felhúzott még egy vödör vizet, a vályúba borította és beleállt. Sokáig csapkodott a lábával, azután bement a tanyába és saját ruhájába öltözött. A kút melletti gödör mellől fűzvesszőt vágott, az istállóból kivezetett egy lovat, a hátára pokrócot dobott, és percek múlva már a tanyák közt vágtázott a ló. * * * A főjegyző mit sem sejtve lépett be a szobába, ahol a felesége feküdt, miután leszállt otthon a bricskáról. Megdöbbent, amikor az ágy végénél megpillantotta a bábát. Fájdalmas kiáltás szorult az ajkára, mert a bába csendre intette. Akkor látta meg, hogy az ágy mellett katonaruhába öltözött férfi ül, és a felesége pulzusát fogja. Azután az ágyra fekteti a kezét, karórájára néz, majd Mária mozdulatlan arcát figyeli. Kegyetlen fél óra volt. A főjegyző megmerevedve állt, és nem tudta mi történik, csak érezte, hogy veszedelemben van a felesége. Az újszülöttet nem látta, mert a szomszédasszony a másik szobában babusgatta. Ekkor lódobogás hallatszott az utcán, és pillanatok múlva benyitott a szobába Köles Imre. A bába csendre intette azt is, és odasúgta, hogy nagyfokú vérvesztesége volt Máriának. Azután mintha áramütés érte volna Köles Imrét, megrándult, és döbbenten nézett a katonaruhás orvosra, aki most újra Mária pulzusát fogta, miközben annak lassan kinyílt a szeme, mintha mély álomból ébredt volna. A katonaruhás orvos intett a bábának, hogy hozzák be a gyereket. S a szomszédasszony óvatosan tette le Mária mellé a pólyában pi-hegő apróságot, az orvos pedig táskájába rakta az injekciós tűket, majd azt mondta búcsúzóul: „Erősödni!” Köles Imre körmei bele- vájódtak a tenyerébe, ordítani szeretett volna, hogy micsoda kegyetlen játék! Az orosz sztyeppék, mocsarak vörösei közül most itt volt egy, aki a húga pulzusát fogta. S hüvelykujjával meg- maszírozta halántékát, mintha valamilyen lidérctől akarna szabadulni. Mária meg fáradt megnyugvással rámo- solygott, és alig hallhatóan mondta: „Köszönöm testvér, hogy eljöttél.” Köles Imre erőltetett mosollyal biccentett húgának, majd szótlanul megfordult és kitámolygott a szobából. A főjegyző utána sietett és vállon ragadta: „Mi lesz Máriával?” — Nincs már rám szükség — mondta Köles Imre és kiment az utcára. Aztán belekotort a zsebébe, ott vannak-e a rendelője kulcsai? Többen utánafordultak, ugyan hol lehetett, hogy hetek óta nem látták? És olyan, mintha fejbe kólintották volna? Bent a rendelőben aztán, hol hátratette a kezét, hol a nadrágja zsebébe dugta, és körbe-körbe járt. Közben- közben ráfújt a bútorra, a kártyalap vastagságúra rakódott porrétegre. Majd a fogason felejtett nyaksálat ösz- szegyűrte, és eszelősen tö- rülgetni kezdte a port... Kosztya Pjatkin magával rántja a mélybe az egész osztályt — elégtelenek, hiányzás, cigarettázás... Meddig kell ezt még tűrni? És az osztály két vállalkozó kedvű tanulója, Ljudocska, valamint Zsenyocska elhatározzák, meglátogatják Kosztya szüleit, hogy feltárják előttük fiuk iskolai életét. — Tehát. Köszönünk, hogy jó napot kívánunk, aztán én kezdem — mondta Ljuda. — Rendben van. Én a magaviseletéről beszélek, te meg az osztályzatairól — javasolta Zsenya. — Szemtelen vagy, Zsenya! Mindig a könnyebbet választod magadnak. — Hát jó, beszélj te a magaviseletéről, nekem pedig az osztályzatai maradnak. De aztán semmit ne felejts el! Hogy kiugrál az ablakon, hogy a fülein eregeti a füstöt... — Te meg mondd el, hogy puskázni szokott, hogy énekelget számtanon, és, hogy hangosan mondja a szorzótáblát énekórán. — Helyes! A kislányok szilárdan elhatározták, mindaddig nem távoznak Pjatkinéktól, míg a szülők be nem látják, hogy komolyan kell foglalkozniuk fiuk nevelésével. Az ajtót a nagymama nyitotta ki. — Jó napot kívánunk — köszöntek kórusban a kislányok. — Mi, Kosztya osztálytársai vagyunk, és azért jöttünk, hogy ... — Kosztya osztálytársai ?! — örvendezett a nagymama. — Micsoda meglepetés! Tessék, gyertek beljebb, kedveseim. Az előszobába kijött Kosztya édesanyja is. — Milyen aranyos kislányok — mondta. — Csak egy percre jöttünk — mondta Ljuda. — Azért, hogy ... — Semmit se akarok hallani — mondta tettetett szigorral a nagymama. — Azonnal menjetek be a szobába, hozom a teát, és előtte esztek egy kis kompótot is. Köszönjük, de nem kérünk teát, és kompótot sem eszünk — szólalt meg Zsenya. — Mi azért jöttünk, hogy.... — Kislányok, hát ti nem szeretitek a kompótot? A birsalmát dióval?! — csodálkozott el a nagymama. — Persze, hogy szeretik, hogyne szeretnék — mondta Kosztya édesanyja, és betuszkolta a kislányokat a szobába. Már az asztalnál ültek, amikor Ljuda megszólalt: — Mi csak azért jöttünk, hogy... De a nagymama félbeszakította, és szép, nagy, piros almát adott mindkettejük kezébe: — Egyetek, lelkecskéim. Kosztya nagypapája hozta tegnap, Alma-Atából — mondta. Miközben a kislányok az almát ették, megjelent az asztalon a kompót, a sütemény és a nagy szamovár. — Köszönjük az almát. Tulajdonképpen azért jötünk, hogy... — Zsenya felállt az asztaltól. — Igyátok a teát, mert kihűl... Ízlelgessétek, kóstolgassátok! Háromfajta tea keverékéből készült. Elküldhetem a receptjét édesanyátoknak is. A kislányok pedig itták a teát, és ették a kompótot, amelyhez különös tálacskát kaptak. A kompót édes volt, a tea forró és illatos, a kislányoknak hirtelen melegük lett, jókedvük támadt. — Mi azért jöttünk, hogy Kosztya... — kezdte Ljuda. — Mi van Kosztyával? — kérdezte Kosztya édesanyja komolyan, és készült, hogy majd figyel. — Mondd te, Zsenyka — sziszegte Ljuda barátnőjének. — Előbb a magatartása ... — Előbb az osztályzatai... — válaszolt suttogva Ljuda. — Mi azért jöttünk, hogy elmondjuk, hogyan is tanul Kosztya... — hebegte Zsenya. — Nos, nos — Kosztya édesanyja várakozón nézett a kislányokra. — Hogyan tanul? — ... általában nem rosz- szul — bökte ki Zsenya. — Azt is mondhatjuk, hogy jól — mondta egész magabiztosan Ljuda. — Sőt, kitűnően! — és Zsenya ismét szedett a kom- pótból. — Ráadásul nagyon segítőkész — mondta Ljuda, miközben újabb süteményért nyúlt. — Akkor hát, jól tanul? — kérdezte Kosztya édesanyja. — Kitűnően! — válaszolta kórusban a két kislány. — És hogy viselkedik? — kérdezte a nagymama. — A magaviseletéről is akartunk beszélni... — A bonbont, a bonbont elfelejtettük — kapott észbe Kosztya édesanyja. — Rajta, essetek neki! Ilyet még úgysem ettetek. Csokoládés aszalt szilva. Odesszából kaptuk, csomagban. A kislányok a bonbonból is vettek, és (zavart pillantásokat vetve egymásra) enni kezdtek. — Kosztya magaviseleté — mondta határozottan Ljuda — ... a magaviseleté jó. — Nagyon jó! — erősítette meg Zsenya, és a következő (ki tudja, hányadik) bonbon után nyúlt. Amikor már mindent eltüntettek az asztalról, és a teát is megitták, és Kosztya Pjatkin rendkívüliségéről szóló történeteikből is kifogytak, a kislányok felálltak az asztaltól: — Köszönjük a vendéglátást — mondták. — Ilyen hamar, ilyen hamar ... — sajnálkozott a nagymama. — Gyertek el máskor is... Szívesen látunk benneteket... — Miért nem mondtad meg az igazat? — kérdezte (már a lépcsőházban) Ljuda Zsenyát. — Hiszen te mondtad elsőnek, hogy Kosztya jól tanul. — És te meg, egyetértettéi. — És te meg... Ekkor a lépcsőházba belépett (az utcáról) Kosztya édesapja. — Most, azonnal elmondjuk Kosztya édesapjának a teljes igazságot — súgta oda Ljuda Zsenyána: — Gyerünk! A kislányok elszántan Kosztya édesapja elé illtak. — Mi Kosztya osztálytársai vagyunk, és azért jöttünk, hogy... — Kosztya osztálytársai?! — tört ki örömkiáltásban Kosztya édesapja. — Micsoda véletlen! Éppen ma kaptam két kis csomag amerikai rágógumit. S azoi gondolkodtam, kinek is djam. A tiétek! Tessék. Kosztya úgy is tele van rágógunr'val. Az utcán a barátnők már nem vitatkoztak. C. máben lépkedtek egymás mellett, és elmélyülteti mozt ík állkapcsaikat.
