Békés Megyei Népújság, 1979. október (34. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-07 / 235. szám
1979. október 7., vasárnap Hogyan kell kémény! söpörni? A kérdésre 1639-en tudnának szakszerű választ adni az országban, mindössze alig több mint másfél ezer kéményseprő, akik falun és városon 6 millió kéményre vigyáznak: ellenőrzik, helyesen működnek-e a tüzelőberendezések, milyen a kémények állapota, nem szennyezik-e korommal a levegőt. Mindezt három perc alatt! Átlagosan — a létszámhoz viszonyítva — ennyi idő jut egy háztartási, illetve gyárkémény kötelező időszakos tisztítására. Elképzelni is nehéz ezt a gyakorlatban véghez vinni. T udomány — technika Lakk vagy lazúr? Képünkön: modern védőbevonattal kezelt faházak (MTI Külföldi Képszolgálat) Kevés a kéményseprő, jobban mondva: egyre kevesebb. Elöregedik a szakma, nincs utánpótlás, az ország harminc vállalatának mindössze nyolc szakmunkástanulója van, mert nem vonzza a fiatalokat a „tüzelés- technikai karbantartó és kéményseprő” mesterség. A századfordulón még népszerű szakmát most lenézik. Pedig a legősibb mesterségek közé tartozik. Egy kis történelem: a középkorban tekintélye volt a kémények őrének, hisz nagy részben tőle függött a várostüzek megelőzése. Nemcsak a kormos kémények seprésével foglalka, bár a városokban dolgozóknak csaknem mindenütt van fekete-fehér öltözőjük, zuhanyozójuk, de a vidéki kéményseprők többségének szociális körülményeik nem kielégítőek. Esőben, sárban, forró nyárban, hideg télben naponta 30—60 kilométert is kerékpároznak, olykor egyik tanyától a másikig, vagy faluról falura. A városiaknak sem könnyű: a kéményseprő kormos ruhája miatt nem utazhat autóbuszon, villamoson, csak kerékpáron. Persze van, akit éppen a változatos, a mindennap újat hozó munkakör vonz. Akik nehezen tűrik a szazaaeieji, nazakat jaro kéményseprőkével. Ma egy tüzeléstechnikai karbantartó- és kéményseprő szakmunkásnak ismernie kell az üzemek, középületek bonyolult fűtésrendszerét, a kazánoktól a kéményfejig. Műszerek, kisgépek, vegyszerek segítik, könnyítik munkáját. A szakmának van jövője, sőt egyre nagyobb jelentőségű a gazdasági életben, mivel ez a szolgáltatás lényegesen befolyásolja az energiafelhasználást. Csak egy példa: a kazánok hőtermelő hatékonysága rendszeres karbantartással, tisztítással 6—8 százalékkal növelhető, helyes tüzeléstechnikával nagy mennyiségű fűtőanyag takarítható meg. A környezet védelméért is sokat tehetnek a kéményseprők. Ellenőrzik, beszabályozzák a tüzelőberendezéseket, ezzel megakadályozzák, hogy az el nem égett gázok eltávozzanak a kéményből. A szolgáltatás most kétirányú: megmaradt a hagyományos, a lakosságot kiszolgáló munka, vagyis a kéményseprés, másrészt, alkalmazkodva az ipar fejlődéséhez magasabb szakmai színvonalon is betölti szerepét, vágyig többirányúan képzett munkásokra , van szüksége a vállalatoknak. Aki a közelmúltban ott volt Nyíregyházán az országos kéményseprő szakmai vetélkedőn — amelyen 19 megye legjobb szakmunkásai versenyeztek — teljesen új képet kapott erről a mesterségről. Tapasztalhatta, hogy a kéményseprés legalább annyira becsülhető szakma, mint a lakatos, villanyszerelő és bádogos. Az előítéletek megszűnése csak idő kérdése. Pályaválasztáskor ebben sokat segíthetnek a pedagógusok, mert keve- "sen tudják: nemcsak szakmunkásképzés folyik a szolgáltatóágban, hanem középiskolai fokon a kohó- és öntő szakközépiskolákban is tanulhatnak a jövő szakemberei. H. A. Filatéliai hírek A kezdő gyűjtők legtöbbször tanácstalanok abban, hogyan és mit gyűjtsenek? Minthogy az ember életében mindenféle dologhoz — amivel foglalkozni kívánunk — érteni kell, tapasztalatokat kell szerezni, hogy a hozzáértést tudássá fejleszthessük, a bélyeggyűjtésre is csak ezt a szabályt alkalmazhatjuk. Sajnos, ezt az alaptételt a legtöbb kezdő gyűjtő figyelmen kívül hagyja és szomorú tapasztalatok után elvesztik kedvüket a bélyeggyűjtéstől. Cikkemnek éppen az a célja, hogy kezdő gyűjtőnek ne kelljen ezt a szükségtelen és káros tandíjat megfizetni. A kezdő gyűjtőt elhalmozzák jó tanácsokkal, egyik Európát javasolja, másik az országgyűjtést tartja célszerűnek, nem is beszélve a most divatos motívumgyűjtés számtalan változatáról; azután jön a következő, aki csak használt, mert ez az igazi filatélista, majd megint egy másik tanácsadó, aki csak a postatiszta bélyegek gyűjtését javasolja. Véleményem szerint a kezdő gyűjtő mindazt gyűjtse, ami őt érdekli, és ami neki örömet és szórakozást nyújt. Mégis, kezdő gyűjtőnek azt a tanácsot adhatom, hogy első ízben általános gyűjtő legyen, így ismeri meg a bélyegek nevelő és szórakoztató hatását. Ha már igen felszaporodott a gyűjteménye, behatolt a gyűjtés rejtelmeibe — akkor térhet át a gyűjtő a különleges gyűjtésre. A bélyeggyűjtésben éppen az a vonzó, hogy mindenki azt gyűjt, ami neki jólesik, hogy amikor a bélyegek világában már otthonosak vagyunk, akkor tudjunk határozni afelett, hogy mit' és hogyan gyűjtsünk. Az egyéni szabadság legjobban érvényesül, ha azt a tárgykört választjuk ki gyűjtésünk céljául, ami nekünk a legjobban tetszik. A kiválasztott tárgykört saját ízlésünk szerint dolgozhatjuk fel. Fontos, hogy a gyűjtő tárgykörét alaposan megismerje és további kutatásokat végezzen. Ez a munka a lelke az igazi gyűjtésnek és az okozza az igazi versengést, amely minden kiállítás alkalmával egy-egy érdekes gyűjtemény között új és új erővel megindul. A kezdő gyűjtőnek ajánlatos összeállításokat megvenni, ezzel megteremteni jövendő gyűjteménye alapját. Ha pedig hozzáértő filatélistává akar lenni, mindent gyűjtsön, amihez hozzájut, ha kellő anyagiakkal rendelkezik. yas Tibor Üdülőtájainkon egyre több faház nő ki a földből, ezek kétségtelen előnyei miatt: olcsók, gyorsan felépíthetők, hitelre is kaphatók, jó hőszigetelő tulajdonságúak «tb. A fa az egyik legősibb építőanyag, de élettartama nem túlságosan hosszú. Régebben olajfestékkel védték, amely megnövelte ugyan élettartamát, ám átlátszatlanul eltakarta magát a fát. A szabadban álló faszerkezeteket elsősorban az időjárási hatások támadják: a napfény hő- és ultraibolyasugárzása, a víz és a fagy. Védekezésül hazánkban főként az átlátszó lakkok terjedtek el. A lakkozott fa a szabadban is megtartja természetes szépségét, és rövid ideig véd a környezet ártalmai ellen is. A lakkrétegben azonban hajszálrepedések keletkeznek, így a víz a lakk alá juthat, és megindul — gombák hatására — a fa megszürkülése, amely egyre terjed és néhány év alatt az egész felület tönkremehet. A sérült felület újralakko- zással nem állítható helyre, és az 1-2 évenkénti karbantartó lakkozás sem ajánlatos: a lakkréteg megvastagodik, és ez növeli repedé- kenységét. Nyugat-Európában és Csehszlovákiában nem lakkozzák a faépületek külső felületét. A fafelület matt vagy selyem fényű, de alóla kitetszik a fa természetes rajzolata és általában a sö- tétebb színek uralkodnak. Ezek a lakknál tartósabb, színes bevonatok, az úgynevezett lazúrok, gomba- és rovarkár ellen alkalmas hatóanyagokat tartalmaznak és színanyagaik kiszűrik az ibolyántúli sugarakat. Hagyják a fát „lélegezni”, és a felületen sem alkotnak légmentesen záró réteget. Beszívódnak a fa pórusaiba, így a fa hő hatására bekövetkező mozgásakor a bevonat nem pattogzik le, nem repedezik meg. És mivel a lazúrok nem fedőfestékek, alóluk áttetszik a fa természetes rajzolata. A lazúrok- kal kezelt világos fenyőfa valamilyen más, színes fához lesz hasonló, például a vörösesbarna mahagónihoz, a fekete ébenfához, vagy a mélybarna palisanderhez. Automatizált parkolóhelyek A Szovjetunió első automatizált személygépkocsiparkolóhelye nemrég kezdte meg kísérleti üzemelését Moszkvában. Az új parkolóhelyen minden művelet — adatközlés a szabad helyekről, a gépkocsik megérkezéséről és eltávozásáról, valamint a parkolási díj beszedése — automatizált. Műszerek, vegyi anyagok, kisgépek segítik munkájukat (Fotó: Paál László felvétele — KS) „Már a régi rómaiak /s...” Pipázás—dohány nélkül kozott, hanem mint tűzren- rész is szolgálta a lakosságot. Hazánkban olasz és morva vándorlegények honosították meg ezt a szakmát. Először 1748-ban Mária Teréziától kapott kiváltságlevelet a pozsonyi és budai céh. Később is az iparűzés jogát engedélyhez, képesítéshez és megbízhatósághoz kötötték. A kéményseprőt szívesen látott, „szerencsét”, biztonságot hozó emberként fogadták a házaknál. És ma? Sokan zaklatásnak veszik, ha vállán kaparóvassal, csőkefével, mérőgolyóval megjelenik a kéményseprő, holott munkájától élet- és vagyonbiztonságunk függ. Hogy miért nem tartozik a divatszakmák közé a kéményseprés, annak ellenére, hogy az éves átlagkereset a 46 000 forintot is eléri? Elsősorban mert nem tiszta munRészletek szivárogtak ki a Nimslo-féle háromdimenziós fényképészeti eljárással kapcsolatban. Az amerikai társaság egy évvel ezelőtt létesített üzletet Londonban, 6 millió fontos angol beruházással, hogy az új ötletet megvalósítsák. Az első háromdimenziós fényképek — és az előállításukhoz használt felszerelés egyes részei — július második felében vá’tsk ismertté Londonban. N~-m cr ’:ély eredmény a dk,’ l'ulatl m tárgyakról kékötöttséget, a bezártságot, a nyolcórás műszakokat az üzemekben, szívesebben választják ezt az „örökmozgó” szakmát, még akkor is, ha fárasztóbb. A mesterség szépsége azonban nemcsak a mozgásszabadságban rejlik, hanem az emberi kapcsolatokban: a kéményseprőt nem egy helyen régi ismerősként fogadják, elbeszélgetnek vele a család dolgairól. Természetesen ez a szakma is — mint annyi más régi mesterség — korszerűsödött a technika fejlődésével. Az új energiahordozók — olaj, gáz — elterjedésével az iparban, háztartásokban megváltoztatta a tüzelőberendezések tisztítási technológiáját. A kéményseprő vállalatoknál az utóbbi évtizedekben átképezték a dolgozókat, akiknek szakmai tudása össze se hasonlítható a szített háromdimenziós kép. Hét külön felvételt kell készíteni, némileg eltérő szögből. A beállítások közötti térközt gondosan számítják ki: a fényképezési helyzeteket a lencse adatai, az előtér és a háttér távolsága alapján határozzák meg. A fényképész a szokásos módon hívja elő felvételeit, majd a hét színes negatívot elküldi a Nimslo-laboratóri- umnak, hogy pozitívot készítsenek belőle. A dohánnyal először Kolumbusz találkozott Amerikában: 1492-ben a guanaha- ni bennszülöttek dohányzásáról számolt be. összesodort dohánylevelet kukoricalevélbe burkoltak és ezt szívták. Két évvel később egyik kísérője, Pane Roman atya azt írta, hogy Santo Domingo szigetén a dohányleveleket csőalakúra formálták, majd egyforma kisebb darabokra vágják, és ezeket meggyújtják, a keletkező füstöt pedig moszkitók elűzésére használják. Íme az első szivarok, amelyek még nem okoztak élvezetet, csupán a rovarok elleni védekezést szolgálták. A pipázás is Amerikából származik. Az ottani indiánok az edényben égetett dohány füstjét hosszú toliakkal díszített nádszálon át élvezték. Az egykor olyan népszerű indián regényekben is szerepel ez a pipázási módszer, a „békepipa”, melyet vendégeikkel együtt szívtak. Európában Menardes spanyol orvos kezdte meg először a dohánytermesztést, de mégsem róla kapta a dohány hatóanyaga a nevét, hanem Jean Nicot diplomatáról, aki mint II. Ferenc francia király lisszaboni követe Floridából kapott dohánypalántákat, és kertjében elültette, majd másoknak elajándékozta. Az ő neve után hívják a dohány alkaloidját nikotinnak. A dohány élvezetének középpontja Anglia, Franciaország, Hollandia volt. Londonban jegyezték fel az 1600-as években ezt a kis történetet. Az egyik londoni kávémérésben, mely a hajósok gyülekezőhelye volt, egy tengerészkapitány megivott egy kupa rumot, majd elővett zsebéből egy furcsa szerszámot, teletömte száraz, barna fűvel, és meggyujtotta. A füstöt maga elé fújta, és nem válaszolt az érdeklődő vendégeknek, hogy mit csinál. Amikor látta, hogy milyen figyelmet keltett, mo-' solyogva az orrán keresztül eregette a füstöt. A kávézó tulajdonosa figyelte a kapitányt, és ekkor egy vödör vízzel öntötte le, mert azt hitte, hogy a megivott rum gyulladt meg benne ... Bár Eúrópa-szerte tiltotta az egyház és sok állam a dohányzást, mégis mind nagyobb mértékben terjedt. Törökország, Egyiptom, Kelet- India is szívesen hódolt az új szenvedélynek. Az utóbbi helyen 1634-ben elrendelték, hogy a dohányzáson tetten értek orrát le kell vágni. Ez sem tudta azonban elejét venni továbbterjedésének. Európában a pipázás mellett a tubák is népszerűvé vált. VIII. Orbán pápa egyházi átokkal sújtotta az „ördögi” szenvedély űzőit. A korból fennmaradt díszes, legtöbbször nemesfémből készített szelencék művészi kivitelezése mutatja a tubák megbecsülését. (A tubák = dohánypor, melyet tnég külön is illatosítottak, és az orrba szippantva, tüsszentést, majd felfrissülést okoz). A dohányt Bornemissza Pál püspök 1568-ban ismertette meg Erdély népével. A dohányra és annak élvezetére vonatkozó későbbi kutatások során megállapították, hogy a pipázást már a dohány felfedezése előtt is ismerték. Plinius például azt írja, hogy az ökörfarkkórót a legjobb pipával elszívni, mert ennek füstje sok betegséget meggyógyít. Az i. u. 5. században élt Marcellus Empiricus receptkönyvében szintén ajánlja az ökörfarkkórót köhögés ellen, csak jól le kell szívni a füstjét. (Érdekes, hogy az észak-amerikai indiánok a dohányfüstöt eleinte szintén gyógyításra használták.) A későbbi kutatások, főleg századunk elején, igazolták, hogy az ókori Rómában sem volt ismeretlen a pipázás. 1902-ben Haltem-ben egy erőd maradványai között 50 db, (!) nagyrészt'még ép agyagpipát leltek a régészek. Ezek 8 méter mélységben, rétegesen helyezkedtek el és, az egymás után következő korok pipáinak kivitelezése, díszítése fokozatos fejlődést mutatott. A legfelső rétegből kiemelt pipák díszesek, rajtuk a készítők neveivel. Svájcban is előkerültek hasonló leletek: fából, vasból, bronzból készült pipák, melyek közül egyeseken fellelhetők voltak a kupakok nyomai is, sőt a sarokpántok helye is meglátszott még egyiken-másikefe. A ^aszár rövid fa- vagy fémnyél volt, de a célra nádat is használtak. Az ásatások azt igazolták, hogy másfél ezer évvel Kolumbusz útja előtt is ismerték a pipát Európában, és a világ egyéb részein, tehát a pipázás nem a dohány felfedezése után kezdődött. Rudnay János Háromdimenziós fényképek
