Békés Megyei Népújság, 1979. október (34. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-21 / 247. szám

SZÜLŐFÖLDÜNK

1979. október 2L, vasárnap

o

Rendhagyó beszélgetések Mezókovácsházáról

Kertmegi István és Bomba József emlékezik

— Ugyan, tudja mikor lesz Mezőkovácsházából város!? Na, hagyjuk. Uram, én nem vagyok pesszimista, de pénz nélkül megfeszülhet itt mindenki. Az alapfeltételekkel van a baj: szennyvíz-elvezetés, gáz, gyermek- intézmények, ipar. Minek soroljam tovább? Régebben 1980-ra ígérték e megtisztelő rangot, és most... Mit csodálkozik a szövegemen? Inkább igyon egy féldeci szilvát, én fizetem. Kovácsházi Jakabnak joga van erre, nem?

Tényleg, ismerősek ezek a fejtegetések a nagyközség jövőjét illetően. De hogy valaki csak így egyszerűen leszólítson, mégis csak hallat" lan!

— Kávét kérek inkább — mondom megenyhülve, s nézem az Aranykacsa vendéglő étlapját. Menü: zöldborsóleves, csirkecomb burgonyával, vegyes befőtt. Huszonegy hatvan.

Magyar Erzsébet: Szeretek itt élni

K. Jakab megfogja a karom:

— Látta a Ságvári-lakóte- lepet? Hogy élnek ott az emberek! A múltkor valamit barkácsoltam az egyik fiatalasszonynál. Nem mondom, tetszett a lakása. Rengeteg zöld növény, még ,a konyhában is. Régi cserépedények, könyvek a polcon, az előszobában kendertiloló, rokka, dohányvágó. A lemezjátszó mellett Beethoven-, Liszt-, Bach-művek sorakoztak. És tudja mit mondott? Akkor érzi jól magát, ha bezárja maga mögött az ajtót és éjfélig rajzolja a leendő házakat.

— Volt két feketém — állok fel az asztaltól, és észre- veszem: a felszolgáló furcsán néz rám.

— Csak egyet tetszett fogyasztani — mosolyog, én meg arra gondolok: ez a K. Jakab egy nemlétező manó, mintha mégis élne. No, üsse kő: hadd kísérjen el az utazásomon.

Szórakozottan bolyongok, előttem megsárgult leveleket kerget a szél. A Mozaik Áruház impozáns épülete mögött a lakótelep. K. Jakab megdörzsöli a kezét:

— A tanács szakembereitől hallottam, hogy a lakások jelentős része, mintegy kétharmada a felszabadulást megelőző időben épült. Ezek egyszobás, konyhás helyiségekből álltak. Nagyon kevés volt azoknak az épületeknek a száma, amelyek az egészségi követelményeknek megfeleltek. Fürdőszobával, vízvezetékkel ellátottat mindössze hatot tartottak nyilván. Az első háromszintes, 12 lakásos, OTP-s ház 1968-ban készült el. Meg is ijedtek a vezetők: senki sem kapkodott utánuk.

Becsöngetek az egyik földszinti lakásba. Szemüveges, víg kedélyű fiatalasszony

nyit ajtót. Mellette az iskolába készülő kislánya kíváncsiskodik. Magyar Erzsébet, a tanácsnál pénzügyi előadó. Kérdezni sem kell, mondja magától:

— Kifejezetten szeretek itt

élni. Mit tagadjam: Refor- mátuskovácsházán cseperedtem fel. A fél életem vízhordással, söprögetéssel telt el. Persze, régebben nem kellett az emeletes ház, most meg veszekednek érte. Csak hát a sivárság! Unatkoznak, nem tudnak mit kezdeni a szabad idejükkel az emberek. Mégsem vágynak közösségbe. Én már mindent megpróbáltam: klubot, programokat szervezni. Nem megy. Az egyik pincében néha ösz- szeülnek kártyázni.

— Jöjjön! — fog karon K.

Jakab és huncutul villan a szeme. — Szorítsa sarokba a tanácselnököt: kovácsházinak érzi-e magát, és mire emlékszik szívesen, mint a község egyik vezetője?

Földi János cseppet sem lepődik meg. Kicsit előre megy az időben:

— Igaz, hogy mezőhegyesi születésű vagyok, de 1952 óta itt élek, dolgozom. A járási tanácsnál kezdtem, 1974 óta vagyok a községi tanács élén. Nem mennék el innen semennyi pénzért. A lányom, a fiam már Kovácsházán látta meg a napvilágot, ebben a községben nőttek fel. Nehéz, de szép volt a mező- gazdaság átszervezése, annak idején. Ebben a faluban a felszabadulás előtt a lakosság 59 százaléka föld nélkül tengődött. A Purglyk, a Ná- gelek, a Vásárhelyiek szóba se álltak a parasztokkal. Aztán 1945 tavaszán leverték a karókat és megkezdődött a földosztás. Az ősi juss viszont kevésnek bizonyult, a mezőhegyesi ménesbirtokból 700 holdat kiszakítottak a kovácsháziaknak. A gondokat azonban csak a közös

Dr. Csiffáry Lajosné: Jó kollektívába csöppentem

gazdálkodás oldotta meg. Álmatlan éjszakák, viták, meggyőző érvek után 1973 tavaszán a Rákóczi is csatlakozott az Üj Alkotmány Tsz- hez, amely 5300 hektárjával a járás második legnagyobb szövetkezete lett.

K. Jakab megint ellenkezik. Ezeket mondja:

— Jó, elismerem, hogy országos hírű a termelőszövetkezet. Ezt bizonyítja a sok kiváló cím, oklevél. Az sem elhanyagolható: a pártszervezet 190 kommunistát tömörít, s 400-an tagjai a szocialista brigádoknak. Dicsekednek, hogy 4l egyetemet, főiskolát végzett szakemberük van, de mennyi közülük a nő, s egyáltalán: hogyan élnek az agrárértelmiségiek?

Azért sem fog ki rajtam ez a manó! Benyitok a tsz. egyik irodájába, hogy a párttitkárt keresem. Magas, csinos asszonyka mutatja az utat: dr. Csiffáry Lajosné,

aki agrármérnök az állattenyésztésben. Leülünk beszélgetni.

— Békéssámsoni vagyok, 1958 óta lakom Kovácsházán. A gimnázium befejezése után elvégeztem Gödöllőn az egyetemet, 1971 óta dolgozom a gazdaságban. Szerintem nagyon fontos: mikor, hol és kikkel kezdi az ember a munkát. Nekem szerencsém volt: jó kollektívába csöppentem, kielégít, amit csinálok. Alig van szabad időm. Tagja vagyok a járási pártbizottság gazdaságpolitikai bizottságának, a járási népi ellenőrzési bizottságnak, foglalkozom a 8 éves fiammal és a 3 esztendős lányommal. Valóban, pedagógusokkal, orvosokkal nem igen barátkozunk. Annyi helyen elmondtam már: más a mi életvitelünk, mint a többi értelmiségé. Itt hajnalban kell kelni, késő este mire hazaér az ember. Fáradtan pedig semmi értelme mondjuk Thomas Mannt olvasni, vagy a József és testvéreit elemezni.

Délutánba hajlik az idő. Az őszi napfény bágyadtan megtörik a házak ablaküvegén. A kis manó nem hagy nyugodni:

— Megsúghatom a legújabb hírt? — hajol a fülemhez.

— Na érdekes ...

— Ma propagandista konferencia lesz a KISZ járási bizottságán. Holnap pedig kiállítás nyílik egy elszármazott művész alkotásaiból. Ja, és nemsokára kezdődik az ünnepség, ahol átadják a „Mezőkovácsháza nagyközségért” alapított kitüntetést Zsótér Lászlónak, a községi pártbizottság titkárának, valamint Balogh Györgynek, a járási-községi könyvtár veze_ tőjének.

A hűvös tanácsteremben oldott a hangulat. Meghatottság, öröm az arcokon. Zsótér László a kovácsházi embereket dicséri:

— Szívemből mondom: munkaszerető, becsületes állampolgárok a mieink. Igényesek és szeretnek jól élni. De egyáltalán nem jellemző a kispolgári életmód. A családok sertést hizlalnak, cirkot, aprómagvakat termelnek. A pénzt legtöbben értelmes dolgokra költik. Nagyra értékeljük, hogy a kereskedelem már betölti a középfokú központi szerepkört. A szövetkezeti mozgalomnak régi hagyományai vannak a községben. Már 1945 őszén megalakították a proletárok a falu Munkásszövetkezetét. A fejlődés új fejezete 1975 áprilisa, amikor a mezőhegyesiek és a kunágotaiak is csatlakoznak, s a 10 község szövetkezete 35 ezer ember ellátásáról gondoskodik. Egyetlen jellemző adat: az V. ötéves terv végére a forgalom meghaladja az egymilliárd forintot.

Kovács József: Jövőre újra próbálkozom az egyetemmel

— Kérdezze meg, miért kapta e szép elismerést? — szól ki a zsebemből K. Jakab és eltűnik. Én meg nem tudok ellenállni.

A párttitkár elgondolkozik:

— Talán a 15 éves közéleti tevékenységemet mérlegelték. Ebből az utóbbi 10 esztendő volt a legemlékezetesebb. 'A község társadalmi, gazdasági, kulturális fejlődése folyamatos lett. Megszilárdult a mezőgazdasági termelés, megvetette lábát az ipar; lakótelep, vízmű épült: bővült a szolgáltatás. Mindez összefogás nélkül aligha valósulhatott volna meg.

Elindulok a Deák utca felé. A manó szótlanul baktat utánam, majd hirtelen megszólal:

— Még nem is meséltem a legutóbbi tanácsülésről. Hű, micsoda vita kerekedett a rendezési terv körül.

— Hiszen, ha akarom — legyintek, s K. Jakab dühbe gurul:

— Azért ne higgye, hogy

langyos tanácstagjaink vannak. Magukénak érzik a községet és tesznek is érte. Tudják: Kovácsháza sajátos

helyzetben van, a jövő kialakításánál figyelembe kell venni a vonzáskörzet igényeit, hiszen járási székhely. A felszólalásokból az derült ki: szép, szép ez a terv, de mikor lesz belőle valóság? Égető gond az iskola, a bölcsőde, az óvoda építése. A 250 lakásos újabb lakótelep, a szakközépiskola létrehozása nem kevésbé. A szennyvízelvezetés kiviteli terve 1980 első felében készen lesz, a gázt 1983-ra ígérik. Szóval, a VI. ötéves terv döntőnek bizonyul az életünkben.

A 82-es számú, fehér falú parasztház előtt két öregember ÜL Az egyik sámlin, a másik karosszékben. Hunyorognak, s megfáradt kezük csák néha mozdul az ölükben.

— Mindketten 82 évesek — cseveg megint útitársam. — Sok mindenre emlékezhetnek. Mesélik, hogy a Horthy- korszakban a pár hold földdel rendelkező parasztok is nehezen boldogultak. „Birtokuk” a megélhetéshez kevés, az éhenhaláshoz sok volt.

— Annak jó, akinek semmi dolga — mondom köszönés után.

Kertmegi István bama kalapjához nyúl, s halkan formálja a szavakat:

— Nekem nem volt bajom

a földdel, kitanultam a kőműves mesterséget. De sok házat felépítettem Kovácsházán! Még ma is dolgozom a költségvetési üzemnél. Jól jön a 2780 forint nyugdíjhoz a 770 forintos kereset. A tétlenség megkeseríti az embert. Tizenkét éve vagyok a körzet tanácstagja és a kommunális bizottság elnöke. Látja, társadalmi munkában szépítjük az utcát, de olykor a

barbár kezek, lábak letépik, letiporják a nyíló virágot is.

— És a régi idők? — kérdezem Bomba Józsi bácsitól.

Tekintete időt kér. Később, mintha sóvárgással telítődne.

— öt hold földön gazdálkodtam. Szerettem, kimondhatatlanul szerettem a földet, pedig mennyi fáradtsággal járt! Mégsem tudtam belőle megélni. Munkát vállaltam itt-ott, hogy eltartsam a családomat.

Nehézkesen feláll, s a botját keresi.

— Mindig csák a föld és

az idősek — méltatlankodik K. Jakab. Pedig Mezőko- vácsházán a 15—19 évesek

száma meghaladja a járási és a megyei átlagot. És képzelje: a női foglalkoztatottak 44 százaléka az iparban dolgozik. Hol van már az az idő, amikor 1900-ban Róth Salamon bútorüzemet létesített Vagy a Béla-majori kocsigyártó üzem, amely 1915- ben leégett. Most az építőipari szövetkezetről ne beszéljünk, inkább az ÉVIG gyáregységéről. Itt 1983-ra mintegy 350 milliós beruházással 750—800 embert foglalkoztató telep lesz.

— Jó, akkor menjünk az EVIG-be — egyezek bele, s megállók a forgácsoló műhely egyik gépénél. Kovács József lehúzza a bőrkesztyűt és a kezét nyújtja.

— Augusztus végén jöttem ide, miután nem vettek fel az orvosi egyetemre. Kun- ágotai vagyok, Sarkadon érettségiztem. Egy pont hiányzott az üdvösséghez, jövőre újra próbálkozom. Egyébként jó itt, fúró- és esztergagépen dolgozom, mint betanított munkás.

A manó kárörvendően vigyorog:

— Na, ezzel jól befaragott ...

A tekercselő üzemben, a hosszú szalagoknál lányok, asszonyok. Rácz Ilona 18 éves. Csak úgy ég a keze alatt a munka.

— Hamar megtanultam a műveleteket. Nem nehéz, aránylag tiszta munka. Kis- dombegyházáról járok be, azelőtt Csabán a vendéglátónál dolgoztam. Itt 400 forinttal többet keresek és szórakozásra is van lehetőség.

Reformátuskovácsháza néhány éve a járási székhely egyik kerülete. Az általános iskolában Nagyselmeczi István igazgatót és tanácstagot keresem. Sajnos, nincs idehaza. Sipos Zoltánná testnevelő, az úttörőcsapat vezetője éppen foglalkozást tart.

— Van-e összekötő kapocs a két település között? — érdeklődöm.

— Békéscsabáról kerültem ide 1973-ban. Az utóbbi 5 év alatt önkiszolgáló bolt

Fotó: Béla Ottó

nyüt, háztartási olajkutat adtak át, bővült az óvoda. Kulturális program viszont nincs. Megszűnt a mozi, felbomlott a KlSZ-szervezet. Igen, megyünk Kovácsházára művelődni, de a késői buszjárat nem a legjobb. Ilyenkor négy kilométert kell gyalogolni. Azért nem vágyom el innen. Az idén végzek a szegedi tanárképzőn, nemsokára hozzákezdünk a házépítéshez.

K. Jakab az egyik 1971-es hivatalos kiadványt dugja az orrom alá és olvassa:

— Mezőkovácsháza... a megye déli területének már jelenleg is szervező központja. A távlatban igazgatási, munkahelyi, kereskedelmi, kulturális, egészségügyi, üdülési körzet, igen nagy fejlesztést igényel ahhoz, hogy szerepkörét be tudja tölteni.

— Kezet rázok vele és búcsúzom:

— Szia, öregfiú! Nagyon rendes voltál, köszönöm.

Seres Sándor

Az EVIG-bcn zömében nők dolgoznak