Békés Megyei Népújság, 1979. október (34. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-19 / 245. szám

1979. október 19., péntek iZUHUkTlTtl ffl mályvád! kompos Tájképfestő ecsetjére kí­vánkozik a táj. Bágyadtan, de mégis valami különös fénnyel süt, lángol az októ­beri napsütés- Sarkad felett, túl a cukor- és kendergyá­ron meredek kaptató vezet fel a Fekete-Körös gátjára. Innen nem messze vastag drótkötél feszül a két part között. A komp a túlsó ol­dalon pihen. A bársonyos homokban egy férfi szurkál- ja bicskája hegyére a nylon­zacskóban levő tepertőt. Akkurátus mozdulatokkal szel a kenyérből, olyan nyu­godt, lassú mozdulatokkal, mint ahogyan a folyó vize bukik át a komp alatt. — Maga is a kompost vár­ja? — Azt. Szűkszavú a vá­lasz, mint általában azoké az embereké, akiknek a ter­mészet ad kenyeret. Nem bővíti ki a válaszát, nekem kell kezdeményezni a beszél­getést. — Mindig sokat kell itt várni? — Mikor, hogy. Megint szel a kenyérből, jó éles a bicskája, élvezet vele enni. — Itt dolgozik valahol a környéken? — Az erdőgazdaságnál. — Ismeri a kompost? — Feri bácsit? Hogyne is­merném, régóta járok a komppal. Dudáljon már egyet, mert hiába kiabálok, nem hallja. Lehet, elbitan- golt a jószág, azután ment. Nyomom a kürtöt, de csak két olyan 10 éves forma gyerek ereszkedik le kerék­páron a gáton. Amikor lát­ják, hogy várakozunk a kompra, az egyik felszalad a töltésre, a vülanykaróhoz. — Csengettem, ha jó a csengő. A férfi unja a várakozást, megpróbálkozik a drótköté­len függeszkedve átjutni a komphoz, de egy-Rét hú- zódzkodás után visszajön a partra. — Kukoricát törtem teg­nap, izomlázam van. Pedig volt már úgy, hogy átmen­tem a kompért. A túlsó oldalon gumikere­kű lapos kocsi igyekszik a komphoz megrakodva. — Na — mondja a férfi —, a kocsis majd ugrasztja a kompost. A lovas kocsis megáll, az­tán átkiált: — Szeretnének átjönni? — Mit gondol, mire vá­runk? — Na, én átmegyek ma­gukért, de akkor maguk is segítenek a kocsit áthozni. Beleegyezünk, azonban a „fekete fuvarra” nem kerül sor, mert Sarkad felől mo­torkerékpár porol a gáton, jön a kompos meg a felesé­ge. — Kiabálhattunk meg du­dálhattunk mi — mondja a férfi —, odavoltak Sarkadon vásárolni. A lovas kocsis átvontatja a kompot, így aztán csak át­kerülünk a túlsó partra. A gát tövében áll a kompos lakása. Előtte hatalmas, ki­száradt törzsű fa, tetején malomkerék nagyságú gó­lyafészek. Kipányvázott te­henek pihennek lejjebb. Az egyik betegeskedik, mert a kompos odamegy a lovas kocsissal, körüljárják, s* megvitatják, mivel kéne gyógyítani. — Bezabált cukorrépafa­rokkal. Azt mondta az or­vos, adjunk neki naponta fél kiló élesztőt. Azért voltunk bent az asszonnyal a köz­ségben. Aztán egy idősebb ember is odakeveredik va­lahonnan, maga mellett tol­ja a kerékpárját. Mivel én vagyok egyedül az idegen, hozzám fordul: — Maga állatorvos? Meg sem várja a választ, hozzá­teszi: csak nem kell levágni a tehenet? A kompos fordul még egyet, a kabátját leteszi a gát tövében levő oszlopra és behúzódik a konyhába, ahol az asszony már kirakta a kosárból a húst, a kenyeret Egységes szolgáltatás a mezfikovácsházi járásban A Mezőkovácsháza és Vi­déke ÁFÉSZ egységes szol­gáltatási rendszert dolgozott ki a hozzátartozó községek­ben. így például egy 2 ezer palackos propán-bután gáz­telepről 22 telephelyre szál­lítják a gázt egyforma áron. De nemcsak ilyen szolgálta­tások vehetők igénybe. A lakodalmi rendezvényekre külön termet biztosítanak. A vásárlás tüzelőből akkor gazdaságos a szövetkezet­nek és a vásárlónak, ha az egy évi mennyiséget egy­szerre veszik meg, hiszen akkor a vagonból házhoz szállítják. A környező községek csak­nem 40 százalékát látja el kenyérrel az ÁFÉSZ sütő­üzeme és csaknem 60 ven­déglátó egységet látnak el hússal. Ezen túl még 9 kony­hának és 155 boltnak szállí­tanak a megrendelés alap­ján húst, vagy húskészítmé­nyeket. meg amit vásároltak. Be­gyújtja a gáztűzhelyet, ká­vét készít elő, olyan közvet­len természetességgel, mint­ha már a tanyasiak körében is évszázadok óta megszokott ital lenne. Valamikor bizo­nyára nem volt különleges mesterség a révészség, de ma már nem sok helyen lehet találkozni velük. — Itt dolgoztam az erdő- gazdaságnál, Mályvádon 1950-től mint fogatos, 8 éven keresztül. Egy ősszel azt mondja a főnököm: hallod, Feri, kéne a kompra egy ember, az öreg már nem bírja. Feljebb nyomtam a kala­pot a homlokomról, megva­kartam a fülem tövét, pedig nem viszkedett, de megle­pett az ajánlat. Lovakhoz voltam én szokva, nem a vízhez. Igaz, mint fogatos, sokszor átmentem én is a kompon, de akkor engem vittek. Elég az hozzá, hogy elvállaltam. Akkoriban so­kan jártak még át, forgal­mas volt itt ez a hely. Nyolc­száz forint volt a fizetésem — meg négy szabadnap. Nincs itt meghatározott já­rat, amikor jönnek, át kell menni a túlsó partra. Száz­szor, 150-szer áthúztam én ezt a kompot. Bele kell ka­paszkodni a kötélbe, mert a megrakott teherautók, von­tatók súlya eléri a 80—100 mázsát. Akik nem itt dol­goznak az erdőgazdaságnál, azoknak külön tarifa van. Egy ember 80 fillér, egy ke­rékpáros 1 forint, egy sze­mélygépkocsi 8 forint, meg plusz ahányan vannak ben­ne, annyiszor 80 fillér. Na, nem vetett fel a pénz. Most is csak 2100 forint a fizeté­sem, 21 év után. Pedig sok munka van itt. Nem is ilyenkor, amikor nyugodt a víz, hanem amikor hirtelen áradás jön, vagy apadás. Ak­kor mindig a vízhez kell igazítani a kompot. Nem na­gyon lehet innen hosszabb időre elmenni. Egyszer el­utazott az egész család Ro­mániába, ott hallottam a rádióban, hogy áradás jön. Fogtuk magunkat és haza­jöttünk. — Hallom, nyugdíjba vo­nul az öreg komp? — Volt róla szó, hogy ok­tóber elejével megszüntetik. De azóta nem jött felém senki, - lehet, hogy továbbra is itt marad. Képzelje el, ha ez nem lenne, 10 kilométert kellene menni a legközeleb­bi hídig, hogy átjöjjenek a folyón. Elnyújtott kiáltást hoz át hátán a víz. — Feri bácsiiii... ■ Béla Ottó Ha azt mondanám, minek az ilyenről írni, hisz száz, meg ezer van belőlük szerte a megyében, igazat is szól­nék, meg nem is. Az agitá­tor fogalma sűrűsödik ugyan a párt eszméinek, gyakorlati aprópénzre váltói leszűkített csoportjára, mégis nálunk az agitátort: Farkas Andrásné- nak, Nagy Péternek, Zaho- rán Jánosnak, vagy teszem azt Szabó Sándoménak hív­ják. Külön, külön személyi­ségek, saját problémáikkal is küszködő egyének, nem va­lami skatulyába gyúrt szab­vány-figurák, akik akkor ug­ranak ki, mikor „megnyom­ja a gombot” a skatulya tu­lajdonosa. És külön nincs is, nem is szabadna, hogy le­gyen „agitátor”. Minden párt­tag azzá kell váljon ahol él, dolgozik, küszködik a jobbért munkástársaival. Csak ő „meózza” is a szavakat. Mé­regeti a körülötte elhangzó szavak súlyát, transzformál, alakítgat, igazít, hogy a mér­leg nyelve ne húzzon túlsá­gosan se jobbra, se balra, közvetít a vélemények és in­tézkedések fúgáiban, magya­rázza az érthetetlennek tűnő dolgokat, igyekszik a tömeg előtt menetelni abban az ára­datban, mely végül is előre visz. Azt mondtam, az agitátor a szavak meósa. A kreol ar­cú, negyven felé járó öz­„Gondolom, ez a legjobb agitáció” Csupa fény és szín itt most minden. A szokatlanul erős, októberi nap — ebéd­idő lévén — az udvarra csalja a lányokat, asszonyo­kat. A termekben színes a varrógépek mellett, a ma­gukra maradt szövőszéke­ken, gépeken csíkban fut­nak a készülő szőttesek pi­ros motívumai. A Tótkom- lósi Háziipari Szövetkezet­ben vagyunk, ahol szinte kizárólag nők dolgoznak. Közöttük sok a fiatal. ♦ — Takács Rozália vagyok — mutatkozik be a KISZ- titkár. — Nemrég, az idén márciusban választottak meg, úgyhogy nem valami sok még a tapasztalatom. Az már a beszélgetés ele­jén kiderül: jobbára csak a szövetkezet központi épüle­tében zajlik KISZ-élet. Mintegy 100 fiatal közül 21 a KISZ-tag, de 6-an gyesen vannak, pillanatnyilag te­hát lű-en tevékenykednek. — Ez bizony nem túl jó arány. Vajon miért ilyen kevés a KISZ-tag? — A lányok még inkább eljárnak közénk. Aki vi­szont férjhez megy, előbb- utóbb elmarad, mondván, ott a család, ,a gyerek. Je­lenleg például 4 fiatalasz- szony dolgozik köztünk, a többiek lányok. — Talán megfeledkeznek róluk, míg gyesen vannak? — őket is meg szoktuk hívni ,a taggyűlésekre, ren­dezvényekre. El is jönnek, főleg az utóbbira. Egyéb­ként — tér vissza Rózsika az előző kérdésre — sok vidéki is dolgozik nálunk, aki a saját falujában jár el a KISZ-be. Persze vannak olyanok is, akiket egyszerű­en nem érdekel az ilyesmi. Nem is célunk, hogy most mindenkit agitáljunk, győz­ködjünk. Inkább úgy pró­báljuk vonzóvá tenni a KISZ-t, hogy mozgolódunk, jó programokat szervezünk, alakítottunk kézilabda-csa­patot, voltunk kiránduláson. ■De kérdezzék meg inkább a lányokat! ♦ — Nem, én nem járok a KISZ-be! — rázza a fejét Miklós Ágnes szövőnő. Hangja egyszerre tiltakozó és elutasító. — Miért nem? — Nem érezném jól ma­gam. Na, nem Rózsika el­len van kifogásom. Szegeden, ahol a szakmát tanultam, voltam én KISZ-es, ott jó volt, de itt! Nem hiszem! Ott volt lövészklub, Ifjú Gárda, meg minden! — Hívtam többször is Ágit, hogy jöjjön el ide-oda — szólal meg Sonkolyos Ilona, az egyik legrégebbi KISZ-es, vezetőségi tag — de elzárkózik. — Nem érnék rá egyéb­ként sem — érvel Ági — tanulok a szakmunkások szakközépiskolájában! A varrodában egymás mögött dolgozik Takács Lászlóné és Karkus Erzsé­bet. — Énnekem jó a KISZ- esek között — néz fel Ta- kácsné, és szemüvegét igaz­gatja. — Ez a szórakozá­som, a társaságom. Tudják, egyedül nevelem a kisfiá­mat. Ne haragudjanak, de én igazán nem tudok mit válaszolni, egyszerűen szere­tek munka után a többiek­kel lenni. ♦ — Mikor volt taggyűlés? — lépünk Karkus Erzsébet­hez. — Legutóbb a múlt héten. Megemlékeztünk a fegyveres erők napjáról és névadónk­ról, Martos Flóráról. Aztán a következő rendezvények­ről is szó esett. Főleg a no­vember 7-i taggyűlésről és a kézilabda-meccsről. — Milyen egyéni vállalá­sokat tett erre az évre? — Az egyiket pont most teljesítettem: én emlékez­tem meg a taggyűlésen a fegyveres erők napjáról. Mi is még? Igen, vállaltam, hogy részt veszek a dohány­zó helyiségünk festésében, meszelésében. — A kirándulást is me­séld el — bíztatják a társai. — Jaj, voltunk júniusban kirándulni. Olyan jól sike­rült! — összenevetnek, az oka is kiderül: — Az egyik lány azóta már az idegenvezetőnk menyasszonya. — Ti is KISZ-esek vagy­tok? — szólítunk meg két nagyon fiatal lányt, akik az udvaron, előttünk lépeget­nek. Hátra sem pillantva mondják: nem! — Nem is szeretnétek egy­szer megnézni, ők mit csi­nálnak? Válaszra sem méltatnak. Megismételjük a kérdést, mire vállvonogatás, nyúj­tott neeem a felelet. A KISZ-titkár mintha röstellkedne. ♦ Az irodában előkerül az akcióprogram, aztán beszél­getünk még a tizenéves, vi­dámszemű titkárral a szo­cialista brigádokról, s kide­rül: az egyiknek éppen a csendes Takács Lászlóné a vezetője. Búcsúzóul Rózsika meg­erősíti, amit már említett: — Most az a fő célunk, hogy olyan érdekes, jó KISZ-életet, rendezvényeket tudjunk szervezni, ahová a kívülállók is kívánkoznak. Gondolom, ez a legjobb agi­táció ... Tóth Ibolya vegyasszony a Baromfifel­dolgozó Vállalat Békéscsabai Gyárában a termelési rész­leg meósa is. A kissé széles­nek tűnő szája körül finom, lefelé ívelő vonal elmélyül, ha mosolyog, és a mosoly szinte soha sem hagyja el az ajkait. Egyszerű szavakkal beszél, s mikor elborul a te­kintete, keresi a megfelelő kifejezéseket. Hangjából ér­ződik — amit aztán meg is fogalmaz — maga is a sza­lagról lett meós, s hogy hon­nan jött, nem felejti el, azt nem is szabad elfelejteni — hangzik figyelmeztetése min­denkinek. — ... Ezt arra értelme­zem — keresi a szavakat, ami aztán hömpölyög belőle —, hogy ... nem is tudom ... hogy, a beosztás ne csinál­jon valami egészen mást, a hatalmi pozícióból néző em­bert senkiből, mert az nem szül jó vért. Akkor elfordul­nak tőle az emberek, akik pedig sok mindenben tájé­kozatlanok és tanácsokat, út­baigazításokat, magyarázato­kat kérnének, de olyanhoz nem fordulnak szívesen, aki érezteti, hogy följebb van. Én nem éreztetem ezt, mert a szalag tempója a szívem­ben dobog. A rajta dolgozók az én munkatársaim, s ha nyomozok is néha, hogy ezt vajon ki tolta el, mindig hoz­zá teszem: édesem, ezt nem így kellett volna csinálnod. Meg ha szólok is a lányok­nak, akikkel bizony néha sok a baj, mint az én fiammal is, aki 17 éves, és a Kemény­ben tanul, hogy lányok, ne lazítsatok annyit, a belső- rész-csomagolásnál, mert 12- én majd szidni fogjátok a bérelszámolót a keskeny bo­ríték miatt. Nem sértődnek meg azok sem, bár néha hal­lom a hátam mögött, hogy „megint szónokol ez a Ró­zsi néni”. De hát szeretem őket, akármit mondanak, mert magamat is látom ben­nük fiatalon, és ezért észre sem veszem a megjegyzésü­ket. De azért újra szólok, és a végén majd mindig van is foganatja a szónak, mint ahogyan néhány esztendeje jobban odafigyelnek a gaz­dasági vezetőink is arra, amit mondunk, és visszatérnek észrevételeinkre. Nem úgy, mint korábban, amikor csak mondtuk, mondtuk, el is könyvelték, aztán sehol sem­mi... Ma már nem így van, ha nehézségek adódnak, és mikor nem adódnak, ma már könnyebben átláboljuk azo­kat. Egyszerűen úgy érzem, hogy ma már nem úgy van; itt az intézkedési terv, tudo­másul vesszük, és elfeledke­zünk róla, majd csak lesz vele valami. Nem, most elő­vesszük, kóstolgatjuk, és so­kan meg is kérdezik, ez mi­ért nem úgy van, ahogy an­nak idején mondták. Koráb­ban nem törődtek az ilyes­mivel, ahogy esett, úgy puf­fant. Most már arra is fi­gyelnek, mert megjegyzései­ket viszem tovább a pártve­zetőségnek, és elmondom ne­kik, hogy megmondtam ott is, hogy mi történik észrevé­teleikkel. Mondjuk azzal, amikor azt kifogásolták, hogy hogy sok máj meg zúza ve­szik el a kiszedésnél. Most nem úgy volt, hogy utána semmi, hanem megnézték a vezetők, és rendezték a dol­gokat, intézkedtek. Ez jó ha­tást keltett, mint a többi észrevétel is,-amit tovább vi­szünk, és addig megyünk, ameddig nem intézkednek benne. Kicsi dolgok, azok­nak, akiket nem érint, de nagyok azoknak, akiket fog­lalkoztat, mint például, hogy csak egyet mondjak, a nap­közi-befizetés, már hogy 12- én, a fizetés napján lehessen azt rendezni, mert elsejéig el­megy a pénz. Én szakszerve­zeti bizottsági tag is vagyok, meg nőfelelős, szóltam miat­ta, el is intéződött. Apró do­log, de nem mindenkinek. Sokszor egy apró, jelentékte­lennek gondolt szó, együtt­érzés is megnyugtatja az em­bereket, ha mégkérdezzük, hogy van a betegeskedő fi­ad, Ancsi, vagy a férjed meggyógyult-e már. Sokszor meg az őszinte szókimondás, hogy édesem, ezt nem lehet elintézni, olyat kérsz, ami a kollektív szerződés pontjai­’ortré egy „szó-meősról”... Takács Lászlóné és mögötte Karkus Erzsébet, a varrógépnél Fotó: Veress Erzsi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents