Békés Megyei Népújság, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-30 / 202. szám

1979. augusztus 30., csütörtök NÉPÚJSÁG Szombathelyen és Kőszegen A lakástextília jelene Szombathelyen megnyílt a IV. ipari textilművészeti bi- ennálé, Kőszegen pedig a két évvel ezelőttin díjnyer­tes iparművészek kamaraki­állítása. A két esemény jó alkalom arra, hogy szembe­nézzünk a tervezőművészek teljesítőképességével, de tex­tiliparunk rugalmasságával is. A felkészülés jó ügy, amelyet a vállalatok tá­mogatnak (jóllehet a kísér­letezés mindig áldozatot kö­vetel). Az ipari biennálé ki­írásában egyforma hang­súlyt kap a textilművészeti bemutatkozás és a műszaki­technológiai lehetőségek de­monstrálása. Van azonban — a kiíráson kívül — még egy fontos körülrhény: azoknak az ízlése, vélemé­nye, akik ezt a textíliát használni fogják. Ez az íz­lés a kereskedelem közvetí­tésével beleszól a gyártás­ba: azt kell gyártani, amit el lehet adni. Úgy tűnik, ez a biennálé túllépett ezen a direkt kereskedelmi szemlé­leten. Megkísérli próbakép­pen, legalábbis részben azonnal eljuttatni a vásár­lókhoz a termékeket; a szombathelyi Borostyánkő Áruházban egyes bemuta­tott textilek máris kapha­tóak. Megnyitó beszédében Tóth Dezső kulturális miniszter- helyettes is „taktikai komp­romisszumokra” bíztatta a tervezőművészeket, amelye­ket az esztétikum, a gyártás és az ízlés összehangolására tenniük kell. A végső cél ugyanis esztétikailag értékes, gyárilag korszerűen, nagy mennyiségben előállítható, olcsó textilek létrehozása a nagyközönség megelégedé­sére. Amit itt, a biennálén be­mutatnak: az élvonal. Azok a textilek, amelyeket a gyár, vállalat, szövetkezet gyár­tásra alkalmasnak talál, el­fogadott és az esztétikai zsű­ri bemutatásra kiválasztott. A lakások sokfélék. A la­kástextileknek is sokféle íz­lést kell kielégíteniük, kü­lönféle terekben kell megje­lenniük. Soós Imréné díj­nyertes függönyanyaga, amely ripszes hatású pamut­vászon, kizárólag nagyon magas terekbe való, olyan helyre, ahol a nagy ablakok teljes egészében, egységesen bevonhatók. A minta rajzos, grafikus, aprólékosan kidol­gozott, erénye, hogy messzi­ről szép tónusokat eredmé­nyez, pasztellszínű foltmin­tát. Az uralkodó függöny­anyaghoz Erdős Júlia nyers­színű szőnyegét lehetne ki­választani, amely diagonál csíkos, saját színében. Mind­két termék biennálédíjas. Oj bútorral berendezett vidéki lakásba Kelemen Ka­talin tojásdad pettyes, vagy Oszetzkyné Czinkóczi Anna különböző pettyekkel díszí­tett anyagát lehetne használ­ni, függönynek, szép nyers bútorhuzattal és Ardai Ildi­kó színben hozzáillő rongy­szőnyegével. (Ezt a rongy­szőnyeget a sellyei ÁFÉSZ kivitelezte, de részt vett a biennálén a Csaba Háziipari Szövetkezet is, bizonyítva ezzel, hogy a szövetkezeti ipar, ha a hagyományainak megfelelő, jólismert techni­kával dolgozik, magasszín­vonalú művészi munkára képes.) Tágas lakásban Vető Már­ta röpülő madarakkal, fel­hőkkel nyomott függönye mutatna szépen, hozzá ugyanannak a mintának át­tetsző változatában, mara­tott, fehér fényáteresztő függönnyel. Egészen modern környezetben kaphatna he­lyet Pauli Anna bútorszöve­te, amely nyers, fekete, pi­ros alapon, vékony csíkos, kockás. A kőszegi öregtoronyban az előző biennálé két díj­nyertesének kiállítását ren­dezték meg. Prohászka Mar­git a Lakástextil Vállalat tervezője nyüstös bútorszö­veteket mutatott be. Nem készített erre a személyes bemutatkozásra külön ter­veket, nem kísérletezett: összegzett. Azokat a szövete­ket válogatta ki az évek óta futó kollekciókból, amelyek jól sikerültek, s amelyek el­jutottak lakásokba, középü­letekbe, kaphatók méterben és bútorok huzataként. Im­pozáns ez a bemutatkozás, nemcsak a szövetek sokféle­sége miatt, hanem mert — íme — színvonalas, nágyipa- ri gyártású, eladható texti­lek. A sokféleség különféle felhasználási módoknak va­ló megfelelést, különböző szín-, minta-, anyagigénynek a kielégítését is jelenti. Lát­tunk harsány vörösekből szőtt csíkos szövetet, s a mély szürke, fekete ünnepé­lyes variációkat. A kékek és zöldek, lilák ritmusai éppúgy helyet kaptak, mint a skandináv ízlés nyers színváltozatai. Ványai Katalin nyomott- anyag-tervező. Három soro­zatát, mintacsaládját mutat­ja be. A nagyipari gyártás lehetőségeit jól kihasználó minták kontúros és kifestett változatai más és más han­gulatot képviselnek. Két mintája a szecesszió forma­világát idézi. A kivitelezett lenvásznak kissé harsány színekben készültek, legszeb­bek azok a koloritjai, ame­lyeket színvázlatként állított ki, penészzöldek, bágyadt li- lás-vörösek felhasználásával — ezek a szecesszió újjá­éledt divatjának igazi színei. Prohászka Margit a múl­tat mutatja be, a két kiállí­tás mégis a jelen textilmű­vészetéről szól, amely vég­ső vizsgáját a nagyközönség előtt teszi le. Torday Aliz Községtörténeti kiállítást ■ rendeztek be Battonyán, a tanács­háza nagytermében. A kiállítás a környék múltjával, jeles eseményeivel ismerteti meg a látogatókat Fotó: Gál Edit A bizalom a legfontosabb! Emlékszem, akkoriban va­lóságos szentségtörésnek szá­mított. Tizenhat évvel ez­előtt, az első EDÜ-re készü­lődve a gyulai gimnázium beat-zenekara bajba került, mert sehol sem tudott pró­bálni. Persze, nem csodálom, mert már akkor is jelentős hangerővel járt az ilyesmi. S végső kétségbeesésünkben megpróbálkoztunk a gimi leánykollégiumával. Ügy em­lékszem, teljes lemondással oldalogtam oda Margit néni­hez, az igazgatónőhöz, kér­ve, engedje meg, hogy ná­luk próbáljunk. Margit néni rámmosolygott, s a legna­gyobb természetességgel be­leegyezett. Lázban égett az. egész „kolesz”. Hiszen fiú addig be nem tehette a lá­bát, s most mindjárt egész zenekarnyi! A tágas kapus­szoba csak úgy zengett az ak­kori divatos slágerektől. S az eredmény: aranyérem. A bizalom, amivel fogadott ben­nünket, később is tiszteletre, hálára kötelezett mindnyá­junkat. Apróság? De nem le­het elfelejteni... A gyulai Erkel Ferenc kö­zépiskolás leánykollégiumban augusztus 15. után más ke­rült Aradszky Pálné, Margit néni helyére. Az állandó ko­rai ébresztésekkel, késő esti villanyoltásokkal hosszúra nyúlt napoknak immár vége. Huszonöt éves kollégiumi szolgálata után várja a meg­érdemelt pihenés, a nyugdí­jas évek öröme. Margit néni szeme fáradt. De, ahogy beszélgetés köz­ben visszakanyarodunk a kezdés nehéz éveire, a min­dig új problémákat és szép­séget hozó pálya összegzésé­re, különös fény ragyog fel szemében. Pedagógus hivatá­sa, az átélt évek mindenna­pos próbatétele, a mindig és mindenben megfelelni kény­szerítő szorítása, az elodáz­hatatlan döntések emléke, egyszerre tükröződik benne. Az egykori gyulai csendőr­laktanyában szerveződött NÉKOSZ Kollégium újdon­ságot hozó tapasztalatai, a budapesti NÉKOSZ kollégiu­mi tanfolyam femlékei, ahol egyben véglegesen elrende­ződtek benne korábbi nevel­tetése, s az új élet ' hozta másfajta hitek eltérő érték­rendjei. Aztán a szeghalmi kollégium élén töltött hat esztendő, s végül az utolsó 19, itt, a gyulai kollégium­ban, ahol gondban és elis­merésben gyarapodva jutott el az ünnepnapot sem isme­rő nevelőmunka befejezéséig. Talán mindez egyszerre su­hant át agyában rövid töp­rengésekor, amikor próbálta szavakba önteni pedagógus hitvallását. — A pedagógusnak az a legnehezebb — legnehezebb? —, de legszebb feladata is, hogy az idők során beállt változásokra érzékenyen rea­gáljon. Nem könnyű beleélni magunkat a 16—17 éves lá­nyok érzelem- és gondolat- világába. S lehet, hogy ne­vetségesen hangzik, de ne­kem az utóbbi 15 évben ment a legkönnyebben. Talán ak­korra már én is oldottabb lettem. Bár tudom, nagyon szigorúnak tartottak. Csak­hogy engem mindig a jóin­dulat vezetett... Gyönyörű, emberséges példákkal is ta­lálkoztam munkám során, mikor nehéz helyzetekben, a szülőkkel közösen próbáltam egy-egy gyermek ballépésére orvoslást találni. Sajnos, olyan is akadt, mikor nekem kellett a gyereküktől elfor­dult szülők helyébe lépni... Hogy mi a legfontosabb? A bizalom. Amit csak eről­tetés, tolakodás nélkül lehet megteremteni. A mai gyere­kek talán nyíltabbak, mint a korábbi generáció volt. Ezért segíteni is könnyebb rajtuk. Az évek során sok család életébe nyertem be­pillantást, s a bizalom, amit tápláltak irántam, mindig ti­toktartásra kötelezett. A bi­zalom gyakran csak szimpá­tia alapján, könnyen szüle­tik, de megtartani annál ne­hezebb. Csak azt kell szem előtt tartani, hogy bármilyen helyzetben is a gyermek mel­lett a helyünk. 1960 óta sok év telt el. Az öreg kollégiumi épület mel­lé új keFült, nőtt a nevelők, a technikai dolgozók száma, s emellett 200-ra gyarapodott a kollégiumban élő gyerekek nyíre fontos az eredményes­séghez. Vallja, hogy,különö­sen a fiatalokat, ha arra ér­demesek, elismerésben kell részesíteni. Mert az szárnya­kat ad mindig. Ez a kollektíva pedig je­lentős sikereket mutathat fel. Négy éve minden esztendő­ben elnyerték a megyei kol­légiumi versenyben az Arany Oklevelet és szeptemberben kapták meg, már másodjára, a KISZ KB és az Oktatási Minisztérium arany minősí­tésű zászlóját. Nyugodtan, biztos alapokat, eredménye­ket hátrahagyva mehet nyug­díjba Margit néni, aki bú­csúzóul még mondja, mondja a „lányai” önállóságát, rá­termettségét, jó közösségi munkáját bizonyító tetteket. száma. Megnőttek a felada­tok. S az oly irigyelt nya­rak? Akkor is talpon kellett lenni. Hiszen a nyári tábo­rok, alkotótelepek résztvevői­nek is mindig otthont nyúj­tott a gyulai lánykollégium. Csak úgy, mint most, ezen az utolsó nyáron is. A nö­vekvő feladatokat hittel, eredményesen oldotta meg Aradszky Pálné. Mert nem volt egyedül. Tudta, hogy a kollégium életét meghatáro­zó, vezetésére bízott pedagó­gus kollektíva töretlen mun­kakedve, jó közérzete meny­Ma jd csendesen hozzáteszi: — Az én eredményeim a fér­jemnek is köszönhetők. Mert az otthoni munka, fiunk ne­velése nagyobb részt reá há­rult. S ő panasz nélkül vet­te le az otthoni terhek egy részét vállamról. Egyszerre mentünk nyugdíjba. Beval­lom, nagyon vágyom a pihe­nésre, hogy végre együtt le­hessünk, s hogy az albérle­tek, kollégiumi lakások után megteremthessük saját ott­honunkat ... B. Sajti Emese Fotó: Gál Edit Dér Endre: Mazsolák Mennyi jóízű csacsiság bu­kik elő az emberekből — komoly értekezleteken! Véletlenül belehallgató- zom az egyik üzem szakszer­vezeti gyűlésébe. Új bizal­mit kell választani — a régi nyugdíjba vonult. — Elvtársak! — gesztiku­lál élénken egy jókötésű fia­talember. — Én tiszta szív­ből ajánlom a Trihugyásné elvtársnőt, mivel mink sok­szor működtünk együtt, és hát nagyon jól tudom, mi­lyen ... Nem folytathatja: égzen- gésszerű nevetés szakítja fél­be. Emberünk értetlenül, ri­adtan kapkodja körülfelé a fejét: — Mit nevetnek az elv­társak? Komolyan beszélek! Ha lehet, a derültség csak fokozódik. Egy harsány basszbariton a balközépről: — Volt engedély az együtt­működésre?! Ügy' értem, Trihugyás elvtárs írásbeli fel­hatalmazása ... A fiatalember, paprikapi- rosan: — Mit viccelődünk?! Nem kell mindig a legrosszabbra gondolni! — Az magának rossz?! ... Ahogyan Trihugyásné kellemeit a magam fáradó szemével meg tudom ítélni, meg kellett állapítanom: a közbekérdezőnek volt érzéke az objektivitáshoz ... * * * Vizsga-, felvételivizsga-idö- szak van; hallgat om a nagy melegben a kiizzadt felelete­ket. Álmosító a hőség, ám többször felkapom a fejem, egy-egy frappáns megállapí­tás után. — A termelési viszonyok rosszaságára jellemző, hogy a cár szentképeket küldött a frontra — vágja ki az egyik vizsgázó. — ... És sor került a tő­kések újrafelosztására — je­lenti ki szemrebbenés nél­kül a másik. — ... És akkor Bokányi Dezső lépett az emelvényre és ezt mondotta a tömeg buzdítására: „Elvtársak! Sok olyan elvtárs van köztünk, akinek nem paplanos ágyban ringott a bölcsője!” (Szegény Bokányi elvtárs, építőmunkások nagy tudású és ragyogó szónoka! Fo- rogsz-e sírodban?!) * * * A ballagások időszakának jeles eseményei sem vesztek még a feledés homályába ... Az egyik kisvárosi általános iskola udvarán virágcsokrot szorongatva, példás rendben s meghatottan állingálnak a ballagó nyolcadikosok. A népszerű, ám nyilván szin­tén megilletődött igazgató, ki tudja hányadszor emelkedik szólásra, mégis megcsuklik a nyelve. Így kezdi beszédét: — Ti, kedves gyerekeim, akik most kiléptek az Élet kapujának ajtaján... Maga is döbbenten jön rá: szócsuszamlást produkált, s kicsit belészorul a szusz. Az ünnepi karéjban szo­rongó, gyorseszű, ifjú atya félhangosan közbeszól: — Ezt se tudtain idáig, hogy az Életnek szárazkapu­ja van... HANG­SZÓRÓ Sajtó­konferencia Mint amikor a világpoliti­ka jelentős kérdéseiről tár­gyaló diplomatákat riporte­rek légiója faggatja, kicsit hasonló módon, bár jóval szelidebb formában zajlanak a Magyar Rádió által rende­zett sajtókonferenciák, ahol egy-egy közérdekű témát jár­nak körül jeles zsurnaliszti­káink, s a hallgatók kérdé­seire is válaszolnak a mik­rofon túlsó felén levő ille­tékesek. Legutóbb a Békés­csabai Konzervgyárban ren­dezték a Kossuth adó műso­rán sugárzott sajtókonferen­ciát, ahol — mint azt a hely­szín is jelezte — a kertésze­ti termékek feldolgozásáról volt szó. Nagy számmal ér­keztek újságírók az ország különböző részeiből, az idő rövidsége miatt volt aki jó­formán szóhoz sem jutott, a hallgatók telefonkérdéseiből is mindössze három került adásba, mégis kerek egészre sikeredett ez a nyilvános kér- dezz-felelek műsor. Visszate­kintve a csabai sajtókonfe­renciára, utólag mélyebb összefüggéseket is felfedezhe­tünk a válaszok mögött. Ha például a magyar tar­tósítóipar Békés megyei te­vékenységének hatását fi­gyeljük, megállapíthatjuk, hogy a Békéscsabai Kon­zervgyár és a hűtőház össze­sen mintegy két és fél ezer dolgozóján kívül nagyon sok ember életét, munkáját meg­határozza a gépsorok és hű­tőkamrák kiszolgálása. (És akkor nem is beszéltünk a szabadkígyósi tangazdaság népszerű konzervtermékeiről, vagy más gazdaságok hason­ló munkájáról.) Az ország határain túlra is eljutnak tartósított termékeik, ám, hogy jó piacra leljenek, meg­felelő módon kellene a2 áru­kat csomagolni. A hűtőipar úgy tetszik versenyképesebb, hiszen általában kartondo­bozba, vagy fóliába csoma­golva kínálja termékeit, s a magyar nyomdaipar — jele­sen éppen a Kner Nyomda — állja a sarat, győzi az igé­nyeket. Sajnos, a konzerv­gyárak avulófélben levő gé­pei, s főleg az igénytelen cso­magolás sok gondot — és ke­vesebb valutát — hoz a nép­gazdaságnak. Érvényes len­ne tehát itt is az a régi igaz­ság, hogy a pénz újabb pén­zeket fiadzik, próbálnak is a konzervipari vezetők olyan külföldi kapcsolatok után nézni, akiknek néhány év múlva áruval lehetne fizet­ni a modern gépekért. Ami viszont semmi pénzbe nem kerülne, mindössze saját hi- hibáinkból kellene tanulni, jókora tartalékot jelentene az is. Persze, csak ha kihasznál­juk! A piac igényeihez való igazodás nehézkességéről be­szélve, elhangzott egy sóhaj: még mindig nagyon sok az eldöntő hivatal, pedig ha nem elégítik ki az igényeket, holnapra már mások lesznek a kívánalmak. Túlbonyolított szervezéssel viszont — mint az élet egyéb területein —, a konzerviparban sem lehet előrehaladni. Most is kiderült, hogy az időjárás milyen nagy úr még manapság is. Különösen, mert a zöldseggel bevetett terüle­teknek a negyedrészét tud­juk csak öntözni, s egy-egy szárazabb időjárás nemcsak megtizedeli a termést, ha­nem eltolja a feldolgozás csúcsidőszakait is. Máskor meg a túlságosan nagy ter­més okoz gondot, még ha kellemesebbet is, mint ami­lyet a földekről csak akadoz­va érkező szállítmányok je­lentenek. Előfeldolgozással és az agrártudományok gyakor­latibb alkalmazásával (kon­zervgyári igényekét kielégítő növényfajták meghonosításá­val) lehetne tovább virágoz- tatni az iparágat. E fellendü­lés lehetőségeire jól hívta fel a figyelmet a békéscsabai sajtó1 nferencia. (Andódy)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents