Békés Megyei Népújság, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-26 / 199. szám
SZÜLŐFÖLDÜNK 1979. augusztus 26., vasárnap O Erős hinel, keserű szívvel... Három, egymástól távol eső, kertes családi házban élnek. Mégis jól ismerik egymást. Közös érdeklődés, szenvedély hozta őket össze. Cs még valami! Mindhárman tősgyökeres csorvásiak. Életük, gyermekkori emlékeik közepén ugyanannak a településnek a képe él: Csorvásé. Ügy hívják őket: „hobbis emberek”. Talán, kicsit mosolyognak is rajtuk. Mindenesetre nem átlagemberek. S amiben különböznek, az az, hogy sok vesződéssel, áldozattal járó szenvedélyük van. De ez a szenvedély nem öncélú. Amit csinálnak, azt a községért, a most élőkért és az utókorért teszik. Kitartóan kutatják és fedezik fel Csorvás múltját, hogy a szeretet mellé megbecsülést, történelmi múltjának megfelelő helyet, elismerést szerezzenek szülőföldjüknek. Jó értelemben vett lokálpatrióták ők. De ismerkedjünk meg egyenként velük. A régészet megszállottja Rosszkor, éppen ebéd közben toppanunk be Pados Pá- lékhoz. Mégis kedves invitálással kísérnek a házba bennünket, mikor megtudják, mi járatban vagyunk. A régészet kedvéért még az ebéd is várhat... Az egykori repülő — majd hűtőgépszerelő — nyugdíjasnapjait a régészetnek szenteli. Régóta tartó szerelem ez. Hatalmas térkép mutatja: mekkora területeken sikerült már megszólaltatnia a föld mélyén rejtőző, sok ezer éves üzeneteket. — Régóta tagjai vagyunk a múzeumbaráti kör régészeti szekciójának. Az első 47 lelet, amit a Varga Misivel találtunk, már Csabán van a Munkácsy Mihály Múzeumban. Tudja, ő is olyan kutató ember. Mert aki szereti szűkebb hazáját — emeli fel az ujját —, az szívesen foglalkozik szülőhelye történelmi múltjával is. Nem anyagi haszonért csináljuk ezt. Csak szeretnénk hagyni valamit magunk után. A feleség közben hatalmas térképpel, s egy apróka, de annál nagyobb becsű kitüntetéssel tér vissza. Büszkén mutatja, hogy azért elismerés is van már. Pados Pál megkapta az „Érdemes Társadalmi Munkás” kitüntetés ezüst fokozatát. A kiterített térképen kékkel, pirossal körberajzolt helyek sorakoznak egymás mellett. — A 104. lelőhelynél tartunk. A régi község területén találtunk rá egy Árpádkori település maradványaira, de bukkantunk már újkőkori leletre is. A doboz mélyén rejlő apró kőszerszám kettétörtén hever. — Sajnos, mikor mélyítették a szántást, összetört. Ezért kell nagyon igyekeznünk, hogy mentsük, ami még menthető. A régészethez nem elég a lelkesedés. Komoly, szakmai olvasottság is kell... — A múzeumtól kapunk segítséget. Többek között szakkönyveket is. Már magam is írtam cikket a Csor- vási Híradóba „Ritka újkőkori leletek” címmel. A feleségemmel Csorvás és Gerendás térségét vállaltuk el. Mikor a kutatási módszer felől érdeklődöm, a földön lustálkodó kutyára néz, majd elneveti magát: — Ügynevezett vadászkutya-szemlélet kell hozzá! Most is, csak azért nem vagyunk a határban, mert várjuk az esőt. Szántás után szépen lemossa a cserepekről a földet, s már messziről észre lehet venni őket. Igyekezni kell. Mert ugye, versenyben vagyunk Csorvás hírnevéért. Szerencsére a feleségem is beoltódott már. Kettőnek könnyebb csinálni. Csak egy baj van. Sok kárt okoznak a magángyűjtők. Meg több segítséget is várnánk. Nyolc éve csinálom, s még csak egyszer szóltak: Pali bácsi, valamit kifordított az eke! „Mit mondiunk az adományozóknak?” Pados Pálék a térképpel Régóta tartó szerelem ez Csorváson 1964-ben alakult meg a diákok néprajzi köre. Akkor még gimnazisták csinálták. Aztán megszűnt a gimnázium. De Baráth Lajos, az általános iskola történelemtanára a kisebbekkel is jól boldogul, s ők vitték tovább ezt a szép hagyományt. — Velük kicsit lejjebb kellett helyezni a mércét. De a honismereti szakkörünk tagjai így is sok néprajzi tárgyat, régi eszközt, használati tárgyat gyűjtöttek össze. Kezdetben, úgy 10—15 éve könnyebben ment. Az idősek szívesen adakoztak, a gyerekek pedig még szívesebben kutatták a padlásokat. Csakhogy — néz ki szomorúan Baráth Lajos a falnyi magas ablakon — szerették volna az emberek egy kiállításon viszontlátni adományaikat. Baráth Lajos: még saját betyárunk is volt Ez pedig nem ment... Különben is, néhány év óta világszerte üzletté vált a dolog. Az értékesebb régiségeket úgy veszik a hollandok, meg általában a nyugatiak, mint a cukrot. Nekünk meg nincs rá pénzünk... Pedig néhány éve felkutattuk a néprajzilag különösen értékes tárgyakat is. (Most már legalább értem, a sok, átmentén álldogáló luxuskocsit mi vonzza Csor- vásra!) S mi lett a sorsa az összegyűjtött anyagnak? — szólalok meg most már fennhangon. — Az iskolában a szekrényekben, a történelem szaktanteremben a szekrény tetején és a kultúrház padlásán. _ ? — Igen, ott. Három éve ugyanis volt olyan elképzelésünk, a többi meddő próbálkozás mellett, hogy a kultúrház padlásán rendezünk be egy állandó kiállítást az összegyűjtött több száz tárgyból. Varga Miska látott egy hasonlót Decsen, hát meg is tervezte. Nem került volna sokba. Még sem ment. Higyje el, komoly törést okozott ez a szakkör munkájában és a gyerekek lelkesedésében. Pedig a helyi KISZ-szervezet is állandóan napirenden tartotta a kérdést. Ma is patronálják a honismereti, helytörténeti munkákat. Irigylem a szeghalmiakat, hogy hamarosan kapnak múzeumot, és fáj a szívem, hogy nekünk egy faluszobára sincs kilátásunk. Át is nyergeltünk más lóra, a helytörténetre. A Körös- kultúránál kezdtük, s már egészen napjainkig eljutottunk — mondja, miközben a Csorvási Híradóban megjelent munkájához lapoz. — Aztán szakkörünk évfordulós kiállítások készítésével is foglalkozik, meg gyűjtjük az anyagot az úttörőcsapat történetéről is. Szeretnénk mi sok mindent... — mélázik el. Képzelje! — csillan fel a szeme — még saját betyárunk is volt! A Permeczki csárda ma is áll. Azt is jó volna megmenteni az utókornak. Igen, jó lenne — bólintok egyetértőén, majd csöndesen elbúcsúzunk. Távcsövek, szarmata edények, növényritkaságok Első találkozásunkkor lázas csomagolás közben leltük. Sietett a kórházba, kislánya született. Gratuláltunk hát Varga Mihálynak, s találkozót beszéltünk meg másnapra. A kultúrház sarkánál már várt bennünket. Mozgékony, szókimondó ember. A sok cigarettától egész rekedt a hangja. Hármójuk közül talán ő a legsokoldalúbb. Sokáig a régészet szerelmese volt, közben persze a csillagászaté is, de a természetvé- delém is izgatja. No, és két kedves vizslájáról mindjárt kitalálni: szenvedélyes vadász is. — Sok mindent akar az ember — kezdi. Mert itt van' a kis faluszoba kérdése. Megterveztem decsi mintára a kultúrház padlására, csak egy biztonságos feljáró megépítését kértük. A többihez Baráth Lajos már meg is szervezte a társadalmi munkát. Megegyezett a Békéscsabai Állami Gazdaság egyik itthoni szocialista brigádjával. Vállalták is. A tárgyak egy részét fel is hordtuk, most ott porosodnak. — No, és a régészet? Abba hogyan csöppent? — Szeretem a természetet, szeretem járni a határt, hát egyszerűen így. Aztán kint találkoztam a régészekkel. Egy héten át velük dolgoztam. Szakirodalmat is adtak. Az hajtott, hogy Csorváson vannak a járás leggazdagabb régészeti lelőhelyei. — Közben figyeltem a természetet is — váltott át másik témára. — Élt itt egy tanító régen, akinek diákkorában a professzora meghagyta, figyelje Csorváson a ritka növényeket. Tőle öröklődött át rám az érdeklődése. Három év óta nem láttam konkolyt. Kiirtotta a növényvédő szer. Az ország legvé- dettebb növénye, a Volga- menti hérics is csak itt-ott terem már meg. Tudja —sóhajt fel — mostanában meg- karózzák a természetvédelmi hivatal emberei a növényritkaságokat. Hiszen csak eny- nyi kell a gyűjtőknek! Már csak a karókat kell keresgélni. Hát én tavasszal aztán mindig kihuzigálom őket... — Hallottunk a nagysikerű Kopemicus évfordulóra készített kiállításukról is ... — Az ember mindenhez ért, de igazán csak akkor, ha elmélyülten utána olvas, belemászik a dolgokba. így építettem én is egy 20 centiméter átmérőjű tükrös távcsövet. A kiállítást együtt csináltuk Pados Pállal. Az is csak úgy sikerült, hogy éppen festették a könyvtárhelyiséget, és segített rajtunk a könyvtáros, Koczóné is. Hát így van ez. Most idejárnak hozzám az iskolás gyerekek földrajz órán, és nézik a Holdat, a Satumus gyűrűit, meg a Marsot is. Már csak egy órát kell hozzászereljek, akkor egész nap magától követi a Hold mozgását. De most nem futja az időből. És tudja mit? — csapong egyik témáról a másikra — Csorváson a felszabadulás után az első társadalmi munka eredményét, a kismajori dombokról vezető fasort is kiirtották. Kár érte. A simontornyai vár Varga Mihály egy régészeti lelettel Ha a határt járom, les a mezőőr Fotó: Gál Edit Utóhang Igaz, Varga Mihály mondja el, de úgy is lehet venni, hogy hármójuk nevében beszél. — Csorváson születtem, szüleim is idevalók. Enyémnek érzem a községet minden gondjával, csúfságával, szépségével együtt. Szeretem. De sokan így vannak ezzel. Ezért akarjuk a faluszobát is, ezért örökítjük meg Csorvás helytörténetét, és ezért kutatjuk a sok ezer éves múltat. Mert hálásak az emberek. Érdekli őket, kérdezősködnek, megállítanák bennünket. Minden községnek, városnak megvan a maga múltja, szép hagyománya. Csak van, aki áldoz a megőrzésére, s van, akinek nem megy. Hát ebben látom a bajok gyökerét. Lehet, a hobbis embert nem nézik jő szemmel. Ha a határt járom, les a mezőőr, nem teszek-e zsebre pár cső kukoricát. Van, aki meg egyszerűen nevet. így van ez. Pedig minket a község iránti szeretet mozgat, és sok ember van itt, aki mindent megtesz, vagy megtenne érte. Csak össze kellene fogni bennünket a helyi vezetésnek. B. Sajti Emese