Békés Megyei Népújság, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-23 / 196. szám
1979. augusztus 23- csütörtök 1ZII;lUl»T‘Tc1 Nincs kulturális holt szezon Dzsesszklub Csabán JÚNIUS második felében bezárták kapuikat a színházak, megjelentek a plakátokon a nagy piros betűk: Nyári szünet. Vége lett az „idénynek”, szeptemberig nyári álmát aludta a kultúra, s ezt régen szinte mindenki éppolyan természetesnek vette, mint hogy ugyanebben az időben tartják a szünetet az iskolák, erőt gyűjtenek a következő bajnoki évadhoz a futballcsapatok, egyszóval — a nyár mindenki számára a pihenés időszaka. Tovább bővült a választék ebben az évben. A táncszínházként sok sikert aratott Pécsi Nyári Színház prózai darabokkal is jelentkezett, a somogyiak a balatonboglári kápolna-előadások után Kaposvár külterületén mutatták be produkciójukat, a Tác- Gorsium most már nemcsak páratlan régészeti érdekesség, hanem Plautus-komédia színpada is — és így tovább. Kétségtelen, hogy nincs már kulturális holt szezon nyáron. Csakhogy a társadalomban nem lehet egyszerre mindenkinek pihenője, s éppen a vakációk, évi szabadságok idején van különösen nagy szükség a szórakozásra, művelődésre. Ilyenkor az is szívesen megnézne egy-egy színházi előadást, aki az idény alatt nem tudott magának időt szakítani — nem annyira a színházba járásra, mint a jegyekért való sorban állásra. Megvolt erre is a régi, hagyományos recept: legyenek színházi előadások nyáron is, többnyire felemelt helyárakkal — és leszállított színvonalon. Ki tudja, miért és hogyan alakult ki az a gyakorlat — kezdeteire a mai legidősebb nemzedék sem emlékezhet —, amely szerint a komoly, művészi értékű darabokat és előadásokat a színházi idényre kell tartogatni, nyáron megteszi a „bretli” is. Tisztelet az olyan — ritka — kivételnek, mint az immár hagyományos szegedi szabadtéri játékok vagy a margitszigeti szabadtéri színpad. NÉHÁNY ÉVE — amióta országos érvényű határozat és törvény szól a közművelődés jelentőségéről — változik a helyzet. Ha nem is lehet erről még befejezett múltban beszélni, tény az, hogy más művészeti ágakban, de — ugyancsak a sok évtizedes gyakorlattal ellentétben — mostanában egymást követik a nyári tárlatok, az országnak csaknem minden részére jut képző- művészeti esemény, kialakultak a nehéz és könnyűzene „bázisai”, parkok, udvarok és templomok adnak otthont hangversenyeknek a nyári hónapokban. Hasonló a helyzet a színjátszással is. Minden túlzás nélkül: Közép- és Kelet- Európa legjelentősebb nyári színházi kultúrája alakult ki hazánkban alig néhány év alatt. Országos, sőt ,határokon túli nevet szerzett magának igen gyorsan a Szentendrei Teátrum, a gyulai várjátékok, az Agria Játékszín, s hogy a felsorolás nem teljes, az korántsem jelent értékelést. Hosszadalmas volna felsorolni valamennyi, ezeken és a többi nyári színpadon bemutatott darabot, de közismert, hogy jócskán akadtak köztük, amelyek irodalmi és előadásbeli színvonala egyaránt elérte azt, amit a magyar színművészettől — joggal! — elvár a hazai és a külföldi közönség. MÉGIS IGAZ, hogy a helyzet csupán változik, de még korántsem lehet befejezett tényekről beszélni. Még kevésbé arról, hogy most már e téren minden a legnagyobb rendben van. Fontossági sorrend nélkül beszéljünk először az örök, de megunhatatlan témáról: a Balatonról. Tavaly Capek- és Dürrenmatt-darabokat mutattak be a siófoki művelődési központban. Jórészt a szervezésen és a propagandán múlott, hogy a várt siker helyett — háromnegyedig üres nézőtér előtt játszottak a színészek. Ennek tanulságait az idén úgy vonták le, hogy táncegyüttesek lépnek fel ott, számítva arra, hogy műsorukat külföldi turisták is szívesen megnézik, lévén a tánc nyelve — nemzetközi. Siófok és az említett Bala- tonboglár — újabb nevén Boglárlelle — a déli parton üdülők számára elegendő lehet. Ismét nagyon sok múlik azon, hogy az őszies nyáron a Balaton-parton idő- milliomosságban szenvedők mikor és hogyan értesülnek a közelükben zajló kulturális eseményekről. Elkelne például néhány hangszórós autó, amelyről több nyelven is hirdetnék a műsorokat, s mindjárt jegyet is árusítanának. Nagy hiba viszont, hogy Somogy erőfeszítéseit sem Veszprém, sem Zala nem követi, pedig — például — Ba- latonfüreden csakúgy van alkalmas hely szmielőadások- ra, mint a keszthelyi kastélyparkban. Általában megoldatlan még a nyári kulturális — elsősorban színházi — események és az idegenforgalom kapcsolata. Az Országos Idegenforgalmi Hivatal felajánlotta együttműködését, sőt segítségét is a Kulturális Minisztérium színházi főosztályának, de ebben egyelőre csupán a színpadok rendbe hozása, a propaganda- és a közönségszervezés szerepel. Kár volna ezt lebecsülni, de korántsem elég. Nagyon nagy szükség van arra, hogy a nyári előadások színhelyein legyen elegendő szálláshely és étkezési lehetőség, hiszen a legtöbb színpad nézőtere túl nagy a helyi lakosságnak, elférne ott sok ezer, máshonnan érkező művészetkedvelő is. Azt azonban aligha lehet elvárni, hogy előadás után azonnal kocsiba, vagy vonatra szálljanak, hiszen a kulturális események javarésze az esti órákban zajlik' le. Sok gondot okoz az előadások színhelye Is. A szabadtéri előadást |Bk meleg esÄfHl Készül o Sándor Mátyás A római Cinecitta Stúdióban rögzített belső felvételekkel befejeződött a magyar —NSZK—francia—olasz vállalkozásban készülő, hatrészes tv-filmsorozat, a Sándor Mátyás forgatása. A télen Magyarországon forgatott „Isztambuli vonat” című magyar—olasz társvállalkozás producere, Claudio Bi- oni tett ajánlatot a népszerű Verne Gyula-regény megfilmesítésére a Magyar Televíziónak; a forgatás április elejétől az elmúlt hét végéig tartott. A magyar filmgyártás elismerése, hogy a francia rendező, Jean Pierre Deeourt a regény főhősének megformálására Bujtor Istvánt kérte fel. Az operatőr pedig a Jancsó-filmek révén külföldön is jól ismert Kende János lehetett. Még egy jelentős feladatot kapott magyarországi színész: a cigánylányt a Népszínház művésze, Papadimitriu Athina formálta meg. Érdekesség, hogy a sorozatot már idén bemutatják: a ZDF NSZK-beli televíziós társaság előreláthatólag a negyedik negyedévben sugározza. A Magyar Televízió a tervek szerint 1980-ban tűzi műsorára a számtalan kiadást megért Verne-regény filmváltozatát. téken lehet zavartalanul élvezni, ilyen pedig ezen a nyáron kevés volt. Fennáll a másik véglet is: a termek — például a siófoki — túlságosan melegek. Egyetlen, kézenfekvő megoldás volna: a nyitható tető. Talán mondani sem kellene, hogy ez viszont sokba kerül. ANYAGI GONDOK egyébként is bőven vannak. Ilyen például az, hogy a nyári produkcióban fellépő színészek tulajdonképpen szabadságidejüket áldozzák fel, s ezért magasabb gázsi jár nekik. Műszakiakat igen nehéz kapni, hiszen a színháziak szintén szabadságukat töltik nyáron, közreműködésüket jól meg kell fizetni. Mindez — túl az anyagiakon — egy sor jogi kérdést is felvet. Ügy is mondhatjuk: a nyári kulturális — ezen belül elsősorban a színházi — eseményeknél előbbre jár a tartalom a formánál. Sokkal jobb, mintha fordítva lenne, de kétségtelen, hogy a for- mai-anyagi-jogi kérdéseket is rendezni kell, ha előbb nem, majd a nyári műsorok befejezése után. NAGY LÉPÉST tett az utóbbi években a magyar színjátszás közművelődési feladatainak teljesítésében a nyári programok élettel megtöltésével. Nem kevesebb azonban, ami hátra van: egyenletesebben elosztani a programokat a várható érdeklődés arányában, elsősorban az idegenforgalmi gócpontok táján. No meg: szervezéssel, propagandával előtte járni a programoknak, hiszen tiszteletre méltó az, hogy ennyi és ilyen színvonalú előadást tartanak nyáron Magyarországon. De az sem mellékes, hogy van-e elegendő nézőjük. Várkonyi Endre Amikor néhány évvel ezelőtt szóba került, hogy Békéscsabán létre kellene hozni valami olyan klubot, kört, amely ,a dzsesszkedvelőket fogná össze, sokan a népművelés ügyével foglalkozó szakemberek közül elmosolyodtak, s lemondóan legyintettek. Aztán csak kezdődött valami, de mindig egy-két hónapig, esetleg fél évig vegetált az a klub, kör. Majd érdektelenségnek nevezett, manapság sajnos eléggé sűrűn előforduló valami miatt megszűnt, feloszlott. Az okokat kutatva olyan érveket is mondta^ a hozzáértők, amelyeknek igazában nem lehetett kételkedni. Így például: Békéscsabán nincs közönsége a dzsessznek, sőt: hagyományos formái sincsenek. Hiába van másutt. Egy ilyen klubot igazándiból csak a fővárosban, illetve olyan településen lehet fenttartani, amelynek főiskolája, egyeteme van. A dzsessz meglehetősen magas zenei műveltséget kíván meg ,a zenehallgatótól is. És így tovább ... Az év elején már az is látta, aki nem akarta: itt most már lesz valami dzsesszklub ügyben. A mezőmegyeri művelődési ház igazgatója és néhány „megszállott” fiatal a városközponti ifjúsági és úttörőházat kérte meg: hetente egyszer, csütörtökönként este hat órától hadd tartsák itt a dzsesszklub foglalkozásait. S azóta is ott tartják!... Néhány évvel hamarább kezdődött. Akkor alakult meg az azóta már tagjaiban többször megújuló Hat Szív együttes. A kezdetben beates zenét játszó kis csapat hamarosan elkötelezte magát a Viharsarokban felettébb szokatlan ággal, a dzsesszel. Országos fesztiválokon vettek részt, sikerrel. A megyei művelődési házban gyakoroltak, gyakoroltak. Néhány fiatal lopakodott be a próbákra. Aztán egyre többen. Végül is ez a zenekar alapozta meg kimondatlanul is a klubot. Volt és van mire építeni. Most szombaton este közel harminc fiatal gyűlt össze a nyári szünet miatt kihalt ifjúsági és úttörőház legfelső emeletének klubtermében. Kiss Imre, a Magyar Rádió dzsesszszakértője rengeteg élményt mesélt el, már ami így vagy úgy a dzsesszel kapcsolatos. A lényeg: szombaton este, amikor a városban vagy féltucat jobbnál jobb diszkó várja a fiatalokat, harminc olyan csabai tizen- és huszonéves van, akit eny- nyire érdekel ez a speciális, egyéni ízű zenei stílus, műfaj és irányzat. A közművelődési intézményekben még ma is gyakran szó esik arról, hogy a közönség —• s főképpen: a tizen- és huszonévesek — nemegyszer érdektelenül fogad egy- egy rendezvényt. Üresek a széksorok, „vattázni” kell, unott képpel, tessék-lássék tapsolnak az előadónak, művészvendégnek. Ez a szombat esti klubfoglalkozás — anélkül, hogy messzemenő következtetéseket vonnánk le a történtekből —; mintha azt mutatná: ha jó és megfelelő módon „eladott” és szervezett programot nyújtanak, közönség is lesz rá. Ezek után biztosra veszem, hogy a szeptember elsejei, Békéscsaba történetének talán első dzsesszkoncertjén — amelyet a városi tanács udvarán szeretnének megtartani — telt ház lesz. Mert csak érdemes, nem? (Nemesi) Augusztusi folyóiratszemle Alföld Történelmi jelen idő címmel Béládi Miklós, Bodnár György, Domokos Mátyás és Király István beszélgetését közli a felszabadulás utáni magyar irodalomról. Ez a IV. rész az 1953—1956 közötti időszakkal foglalkozik, a viták kezdetével, a szabadabb légkör kialakulásával. Viták folynak magáról az irodalomról elvi és elméleti kérdésekben, naturalizmusról, realizmusról, szocialista realizmusról, nemzedéki kérdésről ekkor. És sokan újból közléshez jutnak, így Kassák Lajos, Szabó Lőrinc, Németh László, Tamási Áron, Weöres Sándor stb. Több jó és kiváló mű született, vagy került elő az asztalfiókból. Király István, aki 1950-ben történt leváltása után 1953 februárjától szerkesztette a Csillag című folyóiratot, a legfontosabb feladatot a következőkben látta ez időben. „Történelmileg össze kell, hogy tartozzék a szocializmus és a minőségi élet, a haladó gondolat és a művészi tehetség. így, ha egy szerkesztésnek feladata van, az mindenekelőtt az, hogy ezt az összekerülést elősegítse.” Ezért adtak lehetőséget az úgynevezett „hallgató Írók” megszólalásának, még a „problematikus” írásoknak is. És segítették a felszabadulás utáni magyar szocialista irodalom akkor kibontakozó első nagy hullámát: a Sarka- di — Benjámin — Juhász — Nagy László — Simon István nemzedéket. Tiszatáj Szép zöld ágaikról zöld levelek hullnak. Már a cím is arra a népdalra, népzenére utal, melynek egy hosszú életet szentelt Domokos Pál Péter, akivel munkájáról beszélgetett Zelei Miklós. Munka és élet szinte tökéletesen eggyé vált a most 78 éves kutatónál, aki Csík megyei születésű, s végzettsége szerint matematika, fizika, ének és zenetanár. Először Csíkszeredán tanít, két énekkart is szervez, s az egész megyét járják Kodály műveivel. De csak rövid ideig, mert 1929- ben budapesti diplomáját nem ismerik el, s kénytelen tisztviselői állást vállalni. Ekkor kezd Bartók és Kodály példája nyomán gyűj- tőútra indulni a moldvai csángó magyarok közé. A moldvai magyarság léte ekkor még teljesen ismeretlen volt a magyar köztudatban. Egészen első könyvének megjelenéséig. A csángó dal- és balladakincs kiadása aztán egycsapásra ismertté tette a csángókkal együtt a szerző nevét is. Üjból bejárja — többször is — egész Moldvát, fel Bukovináig, eljut a Dnyeszter partján fekvő Csö- börcsökbe is. Űjabb könyvek születnek az utazásokról, s az Erdélyi Iskola című folyóirat zenei részét szerkeszti, később a kolozsvári tanítóképző igazgatója lesz. Negyvennégy őszén Budapestre jön, pár év múlva Tolna megyébe költözik, s szánt-vet, mint a többi idetelepült, s közben népdalt gyűjt és könyvet ír. Majd megint tanít, most már Pesten, egészen 1961-ig, amikor nyugdíjas lesz. Viszonylag nyugodt alkotói korszak következik. Zenei és énekes könyvek felkutatása a 17. és 18. századból, s hasonló régi zsoltáros könyvek. Csík vármegye monográfiája.- Csángó népmesegyűjtemény, stb. Nagyrészt máig kiadatlan művek. Új írás Szépirodalom és helyesírás a címe Farkas László cikkének, bevezetése pedig ez. „Keveset beszélünk, keveset írunk a szépirodalmi stílus, az irói nyelv szakrális és kézműves dolgairól. Még kevesebbet a betűk, az írásmód irodalmi viszontagságairól, a szépírói helyesírásról. A nyelv az írók legbelső magánügyévé vált. Hovatovább jobban ismerjük ruházatukat, otthonukat, szerelmi ügyeiket, mint viszonyukat a nyelvhez, a stílushoz, az írásmód mégiscsak elemi mesterségbeli kérdéseihez.” A lektor viszont jól ismeri azt, amit a nagy közönség nem tud. Munkája közben tapasztalja, mint küzd egymással a helyesírási szabályok állandósága és a nyelvi változtatásra törekvő írói tehetség. Nem probléma a verseknél a nagybetűs vagy kisbetűs sorkezdet, vesszőelhagyás stb., vagy a regénycímek akár teljes nagybetűs írása. De már ütközőpont az egybenírás és különírás esete, vagy a mondatokat tagoló írásjelek használata. Kérdéses a „betűnépiesség”, a tuggya, a nésztem, s a hozzá hasonlók elbírálása. Van aki jó szemmel nézi, s indokoltnak tartja, mások nem. Éppúgy, mint a hangulatteremtés egyéb eszközét, például a miért helyett a mértet. Van írói szabadság és lektori kötöttség, s egymás megértését az szolgálná igazán — írja a szerző befejezésül — ha az írószövetség betöltené „aktív, beleszóló küldöttel az íróknak biztosított helyet a Helyesírási Bizottságban.” V. M. HANGSZÓRÓ Morzsák Különböző szokások, néha szertartások alakultak a rádióhallgatásra. Másként figyelünk a reggeli hírekre és másként telepszünk a hangszóró közelébe, ha rádiószínházi előadást sugároznak. Lüktető életünkhöz alkalmazkodva egyre több olyan műsor készül, amelynek élvezete nem igényel teljes figyelmet: miközben szól a rádió, nyugodtan végezhetjük mindennapi teendőinket, s „fél füllel” hallgatva is valamiféle élmény részesei lehetünk. Háttérrádiózásnak nevezik ezt a hallgatási módot, amelyre — a növekvő közönségigény miatt — mind jobban odafigyelnek a műsorok szerkesztői. Érthető viszont, ha a kritika csak nagyon ritkán szól a háttér-rá- dióhallgatásról, hiszen egy kritikusnak illik odafigyelnie arra, amiről véleményt nyilvánít, s a tudat szélső rétegeire jutó élmények könnyen fals következtetésre ingerelnek. Próbaképpen most visszaidézem néhány óra emlékét, amikor egyéb dolgaimmal szöszmötölve nem kapcsoltam ki a rádiókészülékem. Bizonyára nem véletlen, hogy három felidézett műsorból kettő magazin jellegű volt. A 168 óra, amely húsba vágó bel- és külpolitikai témákat képes frissen, tömören, figyelmet magához vonzó formában előadni, valamint a Szilágyi Jánostól a jelenlegi műsorvezető Fejér Zoltánig sok fiatal rádiósegyéniségnek teret adó Táskarádió. A harmadik — háttérből hallgatott — adás a vasárnap délután sugárzott Jelenidőben című műsor, amelynek készítője Tamói Gizella. Morzsákat csipegetek csupán megmaradó emlékeimből, meg se próbálom őket új cipóvá gyúrni, mert remélem, hogy e pici részecskék is jellemzői az elhangzottaknak. Némi iróniával ismét felfedezhettem, hogy milyen gazdagok vagyunk, ha ennyi mindent megengedhetünk magunknak. A hallottak szerint a Budapesten rendezett öttusa-világbajnokság előkészületei közben például egy szál (75 éves!) segédmunkás ügyködött a lovasversenyek feldúlt színhelyén, ezért a termelési osztályvezetőtől a szakmunkásokig sok jobb sorsa érdemes embernek kellett (volna) lapátot ragadni, mígnem a hadsereg kivezényelt alakulatai mentették meg a helyzetet a teljes botránytól. Ügy látszik, derék katonáink a szervezés további munkái közben nem segítettek, mivel a Nemzetközi öttusa Szövetség elnökét a rendezők be se akarták engedni az uszodába, s végül csak a kakasülőre szorítottak neki helyet... Pedig 3 szakmunkás megfelelő számú segédmunkással csodát végezhet — mondta az építőipar egyik illetékese. Ám csodák nincsenek, nyilatkozatok viszont annál nagyobb számmal. Köztük olyan őszinte elszólások is, mintáz, mely szerint némely építkezésnél „a becsület nem kurrens cikk”. Egy másik illetékes mondta, hogy luxus dolog drága pénzért vakvezető kutyákat kiképezni „csupán” azért, hogy a világtalan emberek az utcán sétálgassanak segítségükkel... Fülönütött egy jópofa megállapítás, mely szerint a megszólaló legszívesebben azt mondaná István királyra, hogy klassz fickó volt. Ám ugyanez a könnyeden megnyilatkozó arról is beszélt, hogy valami az „analogikus helyzetek megoldására alternatívákat kínál”. Ki érti mindezt? Morzsák. Érdes szilánkok, amelyek kipattannak a hömpölygő műsorfolyamból még akkor is, ha csak fél füllel figyelünk a háttérben duruzsoló rádiókészülékre. (Andódy)
