Békés Megyei Népújság, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-15 / 190. szám
o 1979. augusztus 15., szerda JEGYZET Lesz-e orvos vidékre? „A napi gyógyítási gyakorlatban lépten-nyomon meggyőződik róla az ember, mennyire hiányzik vidékről az orvos. Sokszor olyan bajjal hoznak a klinikára gyereket, amit otthon is meggyógyíthattak volna. Ha lett volna hozzá szakorvos”. A kijelentés a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. számú gyermekklinikájának ifjú tanársegédjétől ered. Nyomban hozzáteszi, nem is akad olyan medikus, aki kétségbe vonná ezt. Sőt, mondja is, hogy kell vidékre is az orvos, de — nyomban hozzáteszi — miért éppen én? Az idei pályázatok első tapasztalatai ugyancsak erről a felfogásról árulkodnak. íme, néhány példa: Bács megye meghirdetett 45 állására 1, a borsodi 65-re 5, a zalai 32-re 3, a vasi 27-re összesen 2 jelentkező volt. A többség budapesti állást, lehetőleg úgynevezett nagy szakmában — belgyógyászaton, gyermekgyógyászaton, sebészeten, szülészeten — igyekezett elnyerni. Egy-egy állást — például az épülő dél-pesti kórházban — olykor hetvenen is megpályáztak. Hasonló létszámú jelentkezőre akad példa vidéken is. De egészen más indítékkal. Egy Békés megyei fogorvosi állás tömeges pályázóinak esete már tavaly is élénk sajtóvisszhangot keltett. Hasonló furcsaságban az idén sincs hiány. Előfordult, hogy 40—50-en pályáztak meg egyetlen állást. Félreértés ne essék: az elutasítás biztos tudatában. A felmentés reményében. Közelebbről: a Bács megye Hartán hirdetett állásra 32 fogorvos jelentkezett. Odamenni azonban csak egyetlenegy akart. A többi tehát a kinevezés veszélye nélkül pályázhatott. Hogy mi ebben a „pláne”? Három visszautasított pályázattal a tarsolyában elérheti a friss diplomás, amit akart: felmentést a pályázat alól. És akinek van megfelelő anyagi kitartása, képes kivárni az időt, amikor elnyerheti a kiszemelt állást. Ennek az ügyeskedésnek két tényező kedvez. Az egyik — ez érthető — a jelölt szociális helyzete. Érthető, ha a fővárosban végzett családos medikus viszolyog feladni lakását, és két gyerekkel, esetleg nem orvos házastársával nyakába venni az országot. Nem beszélve arról, hogy a vidéki állások közül csak a körzeti és a fogorvosi beosztás garantál lakást. Ez a szempont, a családos helyzet az idén megfelelő — a tanulmányi eredménnyel azonos — értékű lett a rangsorolásban. A másik tényező — az egyetemi rangsorolás semmibevétele. Mert erre is akad példa, olyasmi, hogy a c egyetem által javasolt első három helyett a 15. vagy a 20. helyre soroltat alkalmazzák. Az igazsághoz tartozik, hogy az idén a rendelet szerint a munkahely köteles elfogadhatóan indokolni, ha nem az első három közül választ. Az utóbbi körülmény — amennyiben következetesen érvényesül is — valamelyest helyreállítja a pályázati rendszer megtépázott tekintélyét. Mert a gyakori kivételek, a protekciógyanús eltérések a szabályoktól könnyen elaltatják a kötelességtudatot azokban is, akik értve, érezve a társadalmi szükségletet vidéken is szívesen gyógyítanak. L. M. izna«jkf‘Tti Valamikor a Vásárhelyi családé volt ez a kastélyépület, amelyben most a lökösházi Haladás Tsz központja van Fotó: Martin Gábor Ötperces interjú Helyzetkép a lökösházi Haladás Tsz-ben ötöd részén sikerült silókuDarázsfészek Karhel István agrármérnök az év januárjában lett a lökösházi Haladás Termelőszövetkezet elnöke. A közelmúltban tőle kértünk rövid tájékoztatót a tagság összetételéről és a szövetkezet vagyonáról. — Hány dolgozójuk van, és milyen a képzettség szerinti megoszlás? — Az I. félévben 239 tagunk volt és a nyugdíjasok száma elérte a 200-at. Négyen rendelkezünk felsőfokú képesítéssel, dolgozóink 20 százaléka szerezte meg a középfokú végzettséget. — Mekkora területen gazdálkodnak? — A földek itt 20,7 aranykorona értékűek. A tsz-hez összesen 2233 hektár tartozik és ezen a búzán, kukoricán, cukorrépán, repcén, kenderen és napraforgón kívül egyéb takarmánynövényeket termesztünk. Van még egy 20 hektáros kertészetünk koricát termeszteni. — Mekkora az állatállomány? — A szövetkezetnek jelenleg 350 vegyes, azaz különböző korcsoportú szarvas- marhája és mintegy 2800— 3000 sertése van. — Mennyi sóder kerül ki a tsz kavicsbányájából? — Ügy terveztük, hogy az idén 140 ezer köbmétert termelünk ki és ezt értékesítjük. Jelenleg 98 ezer köbméternél tartunk. — Milyen a gépparkjuk? — Ha a markoló- és a rakodógépeket nem számoljuk, akkor gépparkunk ellátottsága kielégítő. — Mennyi volt tavaly az egy tsz-tagra jutó havi átlagkereset, és mi várható erre az évre? — Az elmúlt évben 3316 forintot tett ki ez az összeg. Valószínű, hogy az idei 3-4 százalékkal lesz több. —y—n „Tisztelt Szerkesztőség! Csor- váson a ... utcában lakik egy idős házaspár. A férfi nagyon beteg, sokszor összeesik, az asszony nehezen tud vele bánni. A családja nem segíti. Fel kéne szólítani őket, hogy viseljék gondját, vagy vigyék el otthonba az időseket. De van még egy probléma, Ugyancsak ebben az utcában, az egyik háznál szabad szennyvízgyűjtő van, ami fertőzi a környéket. Sürgős elintézést kérünk. Maradunk tisztelettel: az utca lakói.” Ez röviden annak a névtelen levélnek a tartalma, melyet nemrég kapott szerkesztőségünk. A tartalmától elkomorodok. Falusi embereknél ritka jelenség ez. Találkozunk név nélküli levelekkel, de ezekkel szerkesztőségünk nem szokott foglalkozni — miért nem meri vállalni önmagát a levélíró? Mégis felderítő útra indultam. Ütközben azon törtem a fejem, mit, hogyan fogok megkérdezni, elmondani. Segítettek rajtam. — Minket keres? Névtelen levél? Feljelentettek! Tudom ki volt, majd ezután én is furkósbottal kergetem a kapujáig. Én meg biztos leöntöm sósavval. Utánam ne leselkedjen — perlekedett velem az anya és a lánya. — Odabent tessék mondani, anyuka! — csitítja a menye. — Dehogy hallgatunk. A ... anyját. Mi is elmondhat-* juk a véleményünket — kontráz az éppen józan férj. — Tessék megnézni a szennyvízgödröt. El van re- kesztve. Azt már senki sem tilthatja meg, hogy ne tart-1 f sunk jószágot! Nemrég vitték el a trágyát. Innen — mutatja — kihordtuk az utcára reggel és délután el is vitték. Észre sem vettem, hogy ismét az utcán álltunk és a perlekedésre nyomban okot találó emberek körém gyűltek, és mindegyikük a saját igazát hajtogatta. Nehezen tudtam eldönteni, kihez szóljak. — önt hogy hívják? ön a szomszéd, az állítólagos levélíró? Ön a B.-né lánya? És ön? A névsor megvolt. Nehezen sikerült a veszekedő népséget szétoszlatni. — Tessék elmondani, hogyan is élnek Önök? — kérdem a levélben szereplő idős házaspár egyikét. — Már 10 éve, hogy agyvérzés miatt rokkant az uram. Most már nehezen viszem, kísérem, mert én is beteg vagyok. De azért még magam is elboldogulok a munkával, az öregemmel. Nem akarunk otthonba menni, van sajátunk. A bácsi magatehetetlen, hiszen a bal oldala béna. Mégsem állítanám, hogy szociális otthonba kellene vinni, mert a lányuk — két házzal lakik arrébb az utcában — rendszeresen ápolja őket, a testvérei, a rokonok is eljárnak az öregekhez. Míg beszélgetünk, kintről hangos vitát hallottunk. Az volt az érzésem, hogy más dolguk sem nagyon lehet ezeknek az embereknek. — Hol van az a levél!? — támad rám egy harcias asz- szonyka. Majd én megmutatom maguknak — hagyja maga mögött a veszekedőket. — Ki ön? — szólítom meg. — Én a C-né idősebb lánya vagyok. — Minek az a levél? — kérdem. — Nincs itt? Hogyhogy? Hát mit... Még folytatta volna, de nem hagytam magam kihozni a sodromból. — Mit akar csinálni? — kérdezek rá. — Tudja meg, hogy én 6 éves voltam, amikor ez elkezdődött. Azóta itt ez megy, én pedig már 26 éves vagyok. És ez most megfelelő alkalom, hogy vége legyen az egésznek. — Semmi közöm a levélhez! — kiabál át egy testes asszonyság a másik oldalról. — Már tudja az egész utca. Na, látja, ez az — véleményezik a hallottakat. — Jöjjön be feltétlenül hozzám — súgja a fülembe az egyik. Nem mertem bemenni. A kocsiban ülve vártam, hogy elmondja a véleményét. — Kedves! Én tisztelem, becsülöm őket, de valóban gyakran összeesik az a szegény öregember. Segíteni kellene rajta. De ez az asszony, meg a férje! Az az ember mindig részeg és mindenkire mindent kiabál. Fullad és mentegetődzik, nehezen kapkodja a levegőt, közben az urát hívja. A jól megtermett férj — rendszerint harciasán — védi feleségét, aki kreált és vélt sérelmeivel szaladgál a szomszédokba. — Higgye el, én nem íf- tam a levelet. Apu, gyere már! A fülsiketítő veszekedés elől menekülve megnyomtam Trabantom gázpedálját, és magam mögött hagytam az utcát. A tanácselnök mosolyog rajtam. Ez az az utca, ahol rendszeresen háborgatják az emberek egymást. Van közöttük notórius levélíró, perlekedő és ékes magyar beszédű parasztasszony is. — Ez fantasztikus! — Rendszeresen foglalkozunk ezekkel az emberekkel. Próbáltuk rábeszélni őket, hogy éljenek békességben, vagy költözzenek el. De nem. Maradnak. Sokszor bíróság előtt is meghurcolják egymást, s eddig legtöbbször az lett a vége, hogy — szó szerint — elzavarták őket. Kényszeríteni senkit nem lehet arra, hogy saját maga teremtette otthonát egy nyugalmasabbért felcserélje. Azt még most sem tudom, hogy miért született meg ez a levél névtelenül, tele rágalmakkal, s írója mit is akart vele elérni. Darázsfészek ez. Elrettentő példája annak, hogyan nem szabad élni... Számadó Julianna — Milyen károkat okozott a belvíz? — Háromszázöt hektárnyi őszi búza és 72 hektárnyi repce pusztult ki. Ugyanakkor több mint 218 hektárnyi terület szántatlan-vetetlen maradt a belvíz miatt. Igaz, később ennek mintegy egyAmerigo Tot ajándéka Pécsnek: az íírhajús szobra Értékes szobrot adományozott Pécsnek Amerigo Tot, a Rómában élő világhírű magyar származású szobrász- művész: most érkezett meg Olaszországból a „Komarov emlékére” című nagy méretű fémplasztika, amelyet az űrhajós nevét viselő uránvárosi gimnázium előtt állítanak fel. A mesiert a hős szovjet kozmonauta, Vlagyimir Komarov 1967-ben történt tragikus halála inspirálta a mű megalkotására. A csaknem három méter magas, bronzból és más fémekből készült emlékmű két darabból áll: alsó része egy hordozható rakétát ábrázol, felső része pedig egy vízszintes helyzetben levő űrhajót, amelyből egy kéz nyúlik ki. A beépített elektromos szerkezet révén az űrhajó körülbelül fél óra alatt megfordul a saját tengelye körül, így ugyanabból a nézőpontból is más és más élményt nyújt a szemlélőnek. A Komarov-emlékmű lesz Amerigo Tot első köztéri plasztikája Pécsett. A terv szerint októberben, a múzeumi és műemléki hónap alkalmából avatják fel. Romániai útinapló Utazás a benzinjegy körül 1979. július 29. Gyula Határállomás. Az ég fel- I hőtlen. A vámőrök arca derűs. A mienk szintén, míg I meg nem'kérdezzük, hogy ők mit tudnak a romániai új vámrendelkezésekről és a benzin árának emeléséről. Az áremelésről semmit, a ] benzinről viszont annyit tud- | nak, hogy onnan ide csak I tíz litert lehet áthozni a I tankban. — Mit csinálnak a többi- I vei? — Kiöntik vagy elautózI tátják. A romániai vámrendelke- I zést sem ismerik részletei- I ben, egy jó sztorival viszont szolgálnak. Tegnap jött át egy kamionos, hozott egy üveg konyakot, amire 100 I százalékos vámot kellett I volna odaát fizetnie. Dühé- ! ben egy hajtásra megitta az egészet, s mire a magyar ha- ! tárállomásra ért, már vidá- j man fogta föl a dolgot. Simán átgurulunk a hatá- , ron, s ettől kezdve csak a I benzinkutakat figyeljük. Meg [ is nyugszunk, mert tumultust sehol sem látunk és I I készséggel szolgálnak ki .mindenkit korlátlan mennyiségben a törvényes román fizetőeszköz fejében. Az ég tehát felhőtlen, mi- 1 meg gondolatban vállon veI regetjük magunkat, hogy nem ültünk fel a hallottak- i nak és bátran nekivágtunk _ a tengerhez vezető útnak. Széles mosollyal kormányoztuk kocsinkat a kolozsvári benzinkúthoz. Szó nélkül telecsurgatják a tartályt, de a végére tartogatva a meglepetést. — Szerencséjük, hogy már hazafelé tartanak, mert holnaptól csak jegyre adhatunk benzint. 1979. július 30. Kolozsvár De, mert mi nem hazafelé tartottunk, kénytelenek voltunk Kolozsvárott éjszakázni. Szó szerint éjszakázni, mert a kempingben összegyűlt külföldiek népes csapata hajnalig csereberélte kézzel-lábbal gesztikulálva a különböző forrásokból származó információkat. Volt, aki azt állította, dollárért annyi benzint vehetünk, amennyit akarunk, mások szerint forintért, koronáért, zlotyiért, márkáért csak tíz litert. Megint mások pedig arra esküdtek, hogy az idegenforgalmi szezon kellős közepén ilyen nem történhet, mert ez minden logikának ellentmond és ezt az egészet csak jövőre vezetik be. Nekik hittünk. Vesztünkre. Reggelre azután megerősödik az a tábor, amely váratlanul azzal áll elő, hogy jegy ellenében adnak benzint már a mai naptól is. A fogmosást is elodázva rohanunk az ONT (román utazási iroda) kolozsvári kirendeltségéhez, ahol megütközve néznek ránk, arra gyanakodva, hogy Diesel-Mercink van, ugyanis ők csak gázolajjegyekről tudnak. Ám a biztonság kedvéért felhívják az egyik benzinkútkezelőt, hogy ő mit tud a dologról. Hosszú párbeszéd következik, melynek végeredményét közük csak velünk: menjünk ahova akarunk, mindenütt kapunk lejért benzint. Mi meg' megyünk. 1979. július 31. Brassó Először úgy volt, hogy ezt az éjszakát a szabad ég alatt töltjük a brassói tv-torony tövében, mert előző nap délután kettőkor a tulajdonképpen az üres kemping recepcióján tört magyarsággal közölték velünk: nincs hely, csoportot várnak. De mivel mi is egy csoport voltunk és a tarifán felül tudtunk még egy ötvenessel szolgálni, kaptunk két szép üres faházat választás szerint. A tenger felé haladva a ploesti benzinkútnál minden további nélkül kapunk benzint, s a szerzés örömétől áthatva autózunk tovább, csöndesen elátkozva minden rémhírterjesztőt. Utóbb őket is elfelejtjük, amikor Cons- tancában szintén simán tankolunk. Az első ezer kilométert tehát előre eltervelt módon vészeltük át, s végképp nem értettük mire volt jó ez a sok hűhó. Legalábbis estig. Mert akkor már derengeni kezdett. Mangáliában ugyanis a szálloda magyarul is jól beszélő alkalmazottja közölte velünk, hogy holnap reggeltől a Hotel Azugában megkezdik a benzinjegyek osztását. 1979. augusztus 1. Mangá- lia Gyönyörű napra ébredtünk. Az ég szikrázó kék, a tenger szintén kék, de hát benzinjegy is „kék”. Elindulunk a Hotel Azugába, ahol perceken belül egy nemzetközi találkozó részeseivé válunk. Csehek, lengyelek, németek, magyarok hírbörzéjén az egyetlen hivatalos információ: nem tudunk semmit, jöjjenek vissza később. De hogy az időt ne töltsük addig se haszontalanul, elfutunk a mangáliai benzinkúthoz. Az overállos fiatalember fütyörészve tölti az üzemanyagot kocsinkba. Lejért. Semmit nem tud arról, hogy mától csak talonra szolgáltathat ki nekünk benzint. Egy csehszlovák autós azonban tud. öt épp most küldték vissza a román—bolgár határról azzal, hogy addig nem engedik át, amíg nem vásárol ötven literről szóló benzinjegyet, hogy a visszautat is megtehesse. A csehszlovák turista szerint kilométer hosszú sor áll a hatá-
