Békés Megyei Népújság, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-12 / 161. szám
o 1979. július 12., csütörtök Szép ének a gyulai vitézekről Az évad első premierje a várszínpadon Ha jól belegondolunk, egyszerűen érthetetlen, hogy a várszínház 15 éves fennállása óta csak mostanra jutott eszébe valakinek, hogy drámát írjon az 1566-os, tragikus végű várvédelemről, a gyulai vitézekről, és az ugyanúgy tragikus sorsú főkapitányról, Kerecsényi Lászlóról. Bizonyára az sem véletlen, hogy a dráma megírására éppen az a Nemes- kürty István vállalkozott, aki „török-ügyekben” különösképpen „otthon van”, és sajátos érzékkel képes a történelem kulisszái mögé betekinteni. Ez alkalommal is hasonlót kellett tennie, hiszen Kerecsényi László magatartása, szerepe az 1566-os bukásban évszázadok óta tisztázatlan; történetírásunk sokszor homlokegyenest ellenkező dolgokat állít róla, még halálának körülményei sem bizonyosak. Miksa császár már 1566. szeptember 21-én — a vár feladása után alig -három héttel — sietett mintegy „hivatalosan” is megbélyegezni Kerecsényit, ■levélben állítva róla, hogy „gondatlan és kishitű” volt. Mogyoróssy János „Gyula hajdan és most” című, 1858- ban megjelent könyvében viszont hozzáteszi, hogy a kivonuláskor megmenekült német parancsnok a magyar várvédők ostrom alatti hősiességét elirigyelve (!) vádolta meg Miksánál Kerecsényit és társait gyávasággal és kishitűséggel. Csak látszólag furcsa helyzet: más történelmi események kapcsán is jól ismert a fordulat, amikor a gyávaság másokat vádol gyávasággal... Nos, a gyulai vár végzetét könnyű volt az eltűnt (rabságban sínylődő?) Kerecsényi László nyakába varrni, aki a háromszor ismétlődő iszonyatos ostrom után, s a várvédők között kitört vérhas kivédhetetlennek tűnő szorításában rájöhetett a halálos igazságra, miszerint a Habs- burg-ház kitartásra buzdító üres szavai mögött semmi nincs, gyakorlatilag lemondtak Vég-Gyuláról; Magyarország csak gyepű Bécs előtt. Kerecsényi tetteinek legerősebb indítékai máig sem világosak. Jobban mondva, az nem világos, mennyi volt a gyulai főkapitányban a kishitűség, netán gyávaság, mennyi az élni akarás, menynyi az ésszerű felismerés a fentebb említettekről és a vár tarthatóságának korlátáiról, mennyi a tévedés — és még tucatjával sorolhatnánk tovább a motivációkat. A szerző a Pesti Műsornak adott interjújában utal arra, hogy Kerecsényiben mindezek a belső küzdelmek nyilván lejátszódtak, tehát arról, hogy ő hogyan látja, mire tartja hősét, választ remélhettünk. Hogy nem kapunk egyértelmű választ, az is érthető. Nemeskürty nem vállalkozhatott arra, hogy ítélkezzen, hiszen az eddig elmondottakból is kitűnik: igencsak hézagos a vád, de a védelem is. Ne töprengjünk ezen, inkább figyeljük a drámát, melynek Szép ének a gyulai vitézekről címet adta írója, utalva arra a históriás énekre, melyet ismeretlen szerző szedett versbe 1561—66 között a gyulai vitézekről, akiknek zsoldját Kerecsényi László már fél éve nem fizette. .. Ezzel a jelenettel indul a dráma (azaz, hogy nem egészen, de arról majd később), hogy aztán szabadon szárnyalva, a történelmi hűségnek legfontosabb jegyeit megtartva igazodjon a tragikus vég felé. Látható, hogy a szerző legalább any- nyira fontos szerepet szánt a gyulai vitézeknek, mint a kapitány Kerecsényinek, a főhős azonban — a dramaturgiai törvényszerűségek szerint is — mégis ez utóbbi lehet csak; sorsával, tetteivel, tragédiájával. Kerecsényi és Báthory Kristóf az egyetlen mely tüzű jelenetben: Lukács Sándor és Király Levente Fotó: Demény Gyula Amikor a szünet nélkül zajló előadás végére érünk, vegyes érzelmekkel távozunk az egykori végvárból, a történelmi esemény valóságos színhelyéről. Botladozunk a boltíves kapu alatt, melyet Kerecsényi vágatott, melynek téglái látták a gyulai vitézeket, a halottakat, a vérhasban fetrengőket, az 1566. szeptember 3-án hajnalban kivonuló Kerecsé- nyít és katonáit, s a nyomukban beözönlő oszmán hadat! Nem akarunk a premier utáni udvarias taps és egy-két fütty netán félrevezető hangulatából ítélni, azt azonban nem nehéz megállapítani, hogy a Szép ének a gyulai vitézekről nem érett mű, erősen vázlatos, melyet csak tovább gyengít az előadás elsietettsége, melyben még a szövegtudás bizonytalankodásai is tetten érhetők. Nem követelmény, hogy a recenzens tudja, mennyi ideje volt a rendezőnek és a színészeknek arra, hogy a leírt drámából előadást csináljanak, ilyen magyarázat semmiképpen sem fűzhető ahhoz, ami fél 9-től mintegy 10 óráig a várszínház színpadán történik. Szász Péter, az ismert filmrendező vállalkozott ezúttal arra, hogy színházi — szabadtéri-színházi — rendezőként is bemutatkozik. Szintén a Pesti Műsorban nyilatkozott úgy, hogy elsősorban azért vállalta, mert „érdekelte az ügy”, a lehetőségekről pedig azt, hogy „végtelenek” és „nincsenek gátlásai”. Nos, betartotta a szavát. A dráma testén kívül élő, Hacsek és Sajót idéző kommentátorkettős csatasorba állításával nemcsak a nézőket, de négyszáz évvel ezelőtt a várat ostromló Petraff pasát is meghökkentette volna. Kupléik pompás kis zengemények arról, hogy „nincs a harcra most kereslet”, meg, hogy „aki nyugtalan az mindig útban van”, mi több, hogy a nyelv mire jó leginkább; ez az egész valahogy mégsimes a helyén! Ha a rendező a Pesti Műsorban ezt nevezte „őrültségnek”, akkor tökéletes a meghatározás. Nem több annál, mint aminek mondta. Még akkor sem, ha a kuplézen- geményeken — kabaréban — jót vihogna a néző. Itt, a gyulai várban azonban, ahol nyomorultul pusztultak a várvédők 1566-ban; tudja a fene. Szerencse, hogy nem lőttek odakintről a törökök. Illő, hogy a szereplőkről is szó essen végül; legtöbbjük csak birkózott, küzdött, néha a még megragadható, utolsó szalmaszálat is kihasználva. Sajnos, kevés sikerrel. Az előadás egyetlen mély tüzű jelenetében a Kerecsényit alakító Lukács Sándor és a Báthory Kristófot játszó Király Levente felparázsló színházi pillanatait őrizzük, emlékként. Ez a jelenet egymagában bizonyítja, hogy lehetett volna dübörgő taps is a hatszáz éves falak között. Sajnos, nem lett. Sass Ervin Kitüntetés a nemzetiségi i s m e rette r j esztésé rt Július 16-án, hétfőn délután fél 5-kor jelentős esemény színhelye lesz a nagy- bánhegyesi művelődési ház. A TIT főtitkárhelyettese, dr. Jeney Jenő, az Országos Béketanács tagja nyújtja át a TIT helyi csoportjának az Országos Béketanács legmagasabb elismerést jelentő emlékplakettjét. Nagy bánhegyesen igen eredményesen sikerült összehangolni az ismeretterjesztés és a közművelődés munkáját. Földházi Sándorné, művelődési ház igazgató irányításával a Zalka Termelőszövetkezet agrárszakemberei, a helyi pedagógusok, orvosok a TIT-csoport mellett megalakították a TIT és a művelődési ház közös értelmiségi klubját is. Az Országos Béketanács kitüntetését a nemzetiségi ismeretterjesztésért, a szlovák és magyar kultúra népszerűsítéséért érdemelték ki a nagybánhegyesiek. Szokolay Sándor, Kossuth-díjas zeneszerző a táborozok egy csoportjával beszélget. A hangulat vidám, oldott, kötetlen Táborélet, zenével Hatvankét zeneiskolai növendék érkezett Orosházára, hogy részt vegyen az Ifjú Zenebarátok és az MSZBT közös rendezésű zenei táborában július 6-tól 18-ig. Az első napok jó * hangulatát csak fokozta Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerző; több alkalommal is találkozott és beszélgetett a tá- borozókkal, akik szóló-, hangszeres és kamarazenei gyakorlatokat folytatnak tizenkét napon át, majd július 16- án zárókoncerten adnak számot tudásukról. A tábor munkájában hamarosan szovjet vendégművészek is részt vesznek, majd Vlagyimir Tohna gordonka- művész, Tatjana Dudonova hegedűművész és Natalia Vinogradova zongoraművész július 14-én hangversenyt ad a művelődési központ koncerttermében. A tábor életének nagy része az orosházi zeneiskolában zajlik. Képeink kedden délelőtt készültek, volt esemény bőven. Az orosházi zeneiskola zongorás-triója már a koncertre készül. Török Ildikó (hegedű), Csizmadia Andrea (zongora), Dinnyés Zsuzsa (cselló) Kerek Ferenc tanárral A zeneiskola folyosóján sokszor megcsodálják az orosz-szovjet építészet legszebb alkotásait bemutató színes fotókiállítást Fotó: Gál Edit HANGSZÓRÓ Kiút kell Mi van, ha 806 végzősre 479 megpályázható állás jut? Nyilván zűrzavar és bizonytalanság. És sürgős jelzés a minisztériumba, aminek eredményeként újabb állásokat hirdetnek meg, s így szaporodik 732-re a lehetőségek száma. Ez persze még mindig nem elég az idén diplomát szerzett középiskolai tanárok korlátok közé szorított elhelyezkedéséhez. Már ha valaki betartja a rendelet előírásait! Ez az alaphelyzet, amiből logikusan következik: hogy is néz ki az alig páréves pályázati rendszer, amelyet éppen a pedagógushiány miatt vezettek be? Más szakmákban hogyan funkcionál, és egyáltalán milyen problémákat szült felsőoktatási, minisztériumi, valamint tanácsi és iskolai szinten? És milyeneket az érintettek, a pályakezdők között? Az eddig fölsorolt kérdések továbbiakat vonnak maguk után, s azokat is föltette szinte hiánytalanul Domány András riporter rövid harmincperces kiváló műsorában, melynek címe Az álláspályázatokról volt. Sokan szót kaptak, s meny- nyiségileg bizonyára jóval többet vettek eredetileg magnószalagra, mint ami elhangzott, viszont a „hely szűke” miatt csak az igazán lényeges mondanivalók kerültek adásba. Először is, hol volt addig és honnan szedték ösz- sze azt a 253 állást, amit csak a vészjelzésre hirdettek meg? Részben az iskolákban, részben az üzemekben. Mindkettő ugyancsak furcsa. Vegyük az utóbbit: a pályázati rendszer pont a pályáról való elvonást akarta megakadályozni, hogy üzemekbe, vállalatokhoz friss tanári diplomával ne mehessenek a fiatalok. Most meg már lehet? Aztán. Azok a később is csak külön felszólításra jelentkező iskolák miért nem hirdették meg az állásokat idejében? Valójában akkor kell, vagy nem kell a létszám? A kérdés közel sem ilyen egyszerű és nemcsak az ösz- sze nem passzoló szakosság bonyolítja. Mint kiderült, sokkal inkább az, hogy egyes helyeken szükség lenne ugyan — mert van üres állás — az új pedagógus beállítására, ez azonban csökkenti a megszokott túlórákat. Pedig országosan a túlóra 40 százaléknál is magasabb! Fölmerült az is, hogy túlképzés van az egyetemeken, nem veszik figyelembe a tantervek módosítását, mely szerint egyes tárgyak óraszáma csökken. Az általános iskolával is probléma van és nem egyedül az, hogy ide nem szívesen mennek az egyetemről kikerülők. Ezekben az években végeznek a képesítés nélküliek, érthető, hogy a munkahely számít rájuk; a jelenlegi képzés viszont ezt nem kalkulálta be. A tervezés tehát több tekintetben nem reális. Ezenkívül számos más kérdés nehezíti a helyzetet, de bárhogy is van, egyet tisztán kellene látni: sok-e vagy kevés a pedagógus, beleértve a tanítókat is? Az előbb úgy tűnt, sok. Ám az az igazság, hogy az idén is üresen maradt sok vidéki állás, mert mint az egyik nyilatkozó mondta, a feltételek nem vonzók, viszont nem kényszerít- hetnek senkit, hogy oda menjen, ahol a legnagyobb szükség van rá. A pedagógusprobléma me1- lett szó volt a jogi, közgazdasági és műszakiról is. azonban a műsor most csak gyorsleltárt készített a gor*- dokból. Tíz nap múlva m^’jd kerekasztal-beszélgetésen bővebben megtárgyalják. Közfigyelmet érdemlő műsort hallhattunk tehát a rádióban. Sokoldalúsága mellett oknyomozó problémafeltárása érdemel elsősorban dicséretet. Vass Márta
