Békés Megyei Népújság, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-29 / 176. szám
o 1979. július 29., vasárnap «HiWKTUci anyám iránt érzett hálából az ő Contat nevét ragasztottam a Molnár névhez. De, hogy fogják ezt a magyarok kiejteni? Ügy döntöttünk, csak a C. betű marad. Bemutatásom jól sikerült. Az akkoriban alakult KÜT — Képzőművészek Űj Társasága — tagjává választottak, amelynek olyan elnökei voltak, mint Rippl-Rónai, Va- szary, Márffy. Velük állhattam ki. — Ekkoriban kezdtem egyházművészettel foglalkozni, biblikus témákat dolgoztam fel, renaissance mesterek ihletése alapján. Ne tűnjön dicsekvésnek, a korszerű magyar egyházművészet úttörőinek egyike lettem. 1927- ben rendezték Budapesten az első egyházművészeti kiállítást, amelyen díjat kapott egyik képem. Ennek köszönhettem, hogy római ösztöndíjat nyertem. Rajtam kívül Szőnyi, Aba-Novák, Patkó, Pátczay. Ezek megint felejthetetlen idők voltak! Nemcsak azért, mert korábbi külföldi tartózkodásaim során igen nyomorúságosán éltem, itt pedig ahhoz képest fényűzően. Életem legszebb évei voltak ezek a Via Giu- lián. Még Rómában megkaptam a Zichy Mihály grafikai díjat és Varsóban a grafikai biennálén a különdíjat. Nagyon termékeny évek voltak a rómaiak. Divatba hoztuk a temperafestészetet, amelyre később Aba-Novák teljesen ráállt. — 1930 őszén tértem haza Rómából. Ekkor döntöttem TÉKA Magyar néprajz úgy, hogy végleg letelepszem. Ezt az is elősegítette — már az elhatározásomat —, hogy megnősültem. Bekerültem* a Szinnyey-társaságba, ami — nem is találok rá hirtelen jelzőt —, milyen megtisztelő volt valamennyi művész számára. Elismerés. Még annyit visszatérve, hogy 1933-ban önálló kiállításon szerepeltem az Emst Múzeum ösz- szes termében, ahol a falakra mintegy 200 képem került. Megnyitó beszédet Szo- mory Dezső mondott. Ügy érzem, ekkor lettem beérkezett művész. 1937-ben a párizsi világkiállítás magyar pavilonjában állították ki egyik pannómat, amit nagydíjjal tüntettek ki. Ekkor kaptam aranyérmet a Cyrano de Bergerac fametszetsorozatomért. Az 1930-as, 40-es években készítettem el a Batthyányi téri templom kupolafreskóit, a Parlamentben pedig újra megfestettem a párizsi pannómat. De jöjjünk még közelebb a mához! Molnár C. Pál nemzedékére — a századfordulón — az impresszionizmus delelőben álló fénye sütött. Rájuk már új utak keresése maradt. A különböző izmusok útvesztőiben könnyen el lehetett volna tévedni. A kortársak legtöbbje Nagybányára, a mester Párizsba zarándokolt. Művészetszemlélete inkább a szürrealizmus felé hívogatta, talán még hamarabb, mint ahogyan ez az izmus elterjedt volna. — Mondanivaló nélkül nem festek. A képzőművészet és az irodalom határait betartom, de ha kételyeim támadnának, akkor is inkább az irodalom mellett döntenék, sem mint a nonfiguratív, elembertelenedett forma mellett, melyben a műnek önmagán kívül nincs mondanivalója. Könnyű híd ez a dilettantizmus felé! Életük tiszavirágélet. Molnár C. Pál intenzíven foglalkozik festészettechnikai problémákkal. Szőnyi- vel együtt, majd önállóan is szakkönyvet szerkesztett. Számos külföldi múzeum és a Nemzeti Galéria őrzi több képét. A 80. születésnapján a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki, s ebből az alkalomból az Ernst Múzeumban retrospektív kiállításon mutatták be művészi munkásságát. Béla Ottó Híre jócskán megelőzte megjelenését, és éppen ezért a várva várt könyvek közé tartozik az idei könyvhét egyik legnagyobb könyve: Balassa Iván és Ortutay Gyula műve, a Magyar néprajz. A „legnagyobb” jelző ezúttal vonatkozik a mérhető nagyságokra: centiméterre, súlyra, oldalszámra; de ami ennél sokkal fontosabb: eltervelt szándékának kimó- dolására. A Békés megyei közművelődési dolgozók és néhány népművész abban a szerencsében részeltetett, hogy e vállalkozásról magától Ortutay Gyulától hallhatott abban az előadásában, mely a megyei művelődési otthonban hangzott el a néprajzi kutatás helyzetéről, terveiről, perspektíváiról. A tudomány jövőjét és az elért eredmények szintézisét szívügyének valló professzor — az itt fel nem sorolható eredmények, tervek, törekvések között rendszerezve és tallózva, a széles munkatársi gárdát felvonultató új Magyarság Néprajza című, több kötetes szintézisre, a Magyar Néprajzi Lexikon készülő köteteire, a Magyar Néprajzi Atlaszra és e recenzió témájára tért ki részletesebben. Sztereotípiaként hatna, ha azt ismételgetnénk, hogy a néprajztudomány és a népművészet iránti igény reneszánsza is sugallta e mű megjelentetését. Tartalmi ismertetésként inkább azt mondjuk el a könyv majdani olvasójának, hogy megtalálhatja benne a néprajz- tudomány magyarságismeretének legfőbb — permanensen jelenlevő — eredményeit, tényeit, megoldandó feladatait. Az első fejezetekben - megismertet a magyar néprajztudomány történetével, a magyarság régmúlt és jelen etnikai kérdéseivel. A további tartalmi tagolódás a hagyományos felépítésű tárgyalásmódot követi, azzal a megkülönböztethető igénynyel, mely — korunk követelményei szerint — több figyelmet fordít a társas, társadalmi kapcsolatokra, annak megfelelően, amint a történettudományok együttesen próbálnak fényt deríteni a különböző érdekközösségek (települési, foglalkozási, családi) anyagi és szellemi kultúrát meghatározó vagy motiváló szerepére. A tárgyi kultúra bemutatásának, elemzésének fejezeteiben — melynek fő értője a szerzőpárból Balassa Iván — a falusi település és építkezés, a megélhetést nyújtó állattartás és földművelés, s a gazdálkodás adta táplálkozás és külső megjelenés formáival ismerkedhetünk meg. E fejezetek dialektikus szemlélete már érinti a szellemi néprajznak nevezett következő nagyszerkezeti egységet azzal, hogy — a közvetlenebb és érdeklődést keltő tartalmi és előadásmódbeli szándékkal is — felidéz később részletesen feldolgozott momentumokat. A tájékozott és az érdeklődő olvasó számára természetesnek tűnik, hogy az Ortutay Gyula nevével fémjelzett fejezetek között a leg- kínálkozóbbak a népköltészet témaköréből a népdalnak, a népballadának és a népmesének szentelt részek, melyek a Fedics Mihály meséit, az Erdélyi székely népballadákat és számos más művét idézik emlékezetünkbe. Adott terjedelmi kötöttségek között nem lehet más feladata a recenzensnek, mint felhívni a figyelmet a Corvina Kiadó vállalkozáshoz méltó, szép munkájára még, melynek köszönhetően a könyv illusztrációi egyúttal sok szép tárgyat is visznek annak az otthonába, aki szerencsés hozzájutni. „ B. Z. Molnár C. Pál: Becehegy Csodálatos a kilátás. A környéket a budai hegyek övezik. Zöld koszorúba fonva a tájat. Piros cserepes háztetők,^ haragoszöld lombok, kék ég és szürkén kígyózó kacskaringós utak. Ezt látja nap mint nap Molnár C. Pál festőművész budai műtermének ablakából. Szemet, ideget nyugtató a látvány. Majdnem hogy orvosság. S ebben kell lenni valaminek, hiszen a mester átlépett 86. életévébe, s irigykedve sóhajtozok magamban, bár én nézhetnék így ki annak idején, ha egyáltalán megérem ezt a kort. Fiatalosan térül-fordul a tágasnak még jóindulattal sem nevezhető műteremben, ahol a falak mentén képek, festmények garmadája áll, még a parkettára is jut belőlük. — Izgatott vagyok, mint egy gyerek. Lámpalázam van, mint a színésznek fellépés előtt — mondja jókedvűen, és nem is nagyon igyekszik eltitkolni büszkeségét —, két, számomra jelentős kiállításra készülök, azért ez a zsúfoltság. Megtisztelő meghívást kaptam Battonyáról, hogy rendezzek kiállítást őszre a nagyközség felszabadulásának 35. évfordulója tiszteletére. Majdnem ezzel egy időben kerestek fel a gyulaiak, hogy örülnének, ha bemutatnék munkáimból néhányat, ugyancsak még ebben az évben a Dürer kiállítóteremben. Nagy munka, nagy fáradtság ez nekem, szinte egyszerre két kiállításon szerepelni, de egyszerűen képtelen vagyok nemet mondani. Időközben betoppan a lánya, a mindennapos vendég, aki nagy terheket vállal magára az apa gondjaiból. Intézkedik, levelez, időpontokat egyeztet, meg mindent, amit el kell intézni, ami után járni kell, egyszóval minden olyant, ami fáradtsággal jár. Pillanatok alatt gőzölög a fekete, a mester hátradől kényelmes székében, de előbb az ablakon leereszti a redőnyt félig-med- dig, hogy azért egy kis fény jusson a szobába is. A falakon a képekről kíváncsi tekintetek lesik a beszélgetést. — Létünk krónikája nem születésünkkel kezdődik, mint azt közönségesen hisz- szük. Nem azzal, hogy — amint mondani szokták — ekkor és ekkor, itt és itt látta meg a napvilágot. Létezésünk jóval élőbbről kezdődik. Hiszem, hogy számos nemzedék készíti elő több emberöltőn keresztül eljövetelünket. A kezdetek kezdetéig emberileg nem is igen juthatunk el. Ki tudná felderíteni felmenőleg, hányán gyűjtöttek életerős géneket, hogy egy napon világra jöjjön az az egyén, aki az én nevemet viseli, s azonos azzal az emberrel, aki magában egyesit annyi, de any- nyi elődöt, őst és személyiséget, akik együtt számokban fel sem fogható tömeget tesznek ki. Vagyis mindnyájunknak van Őskora, történelem előtti létezése, áthatolhatatlan homályba vesző múltja. Még az sem biztos, hogy saját kontinensünkről valók vagyunk. Vajon nem elsüllyed földrészek lakói voltak-e őseink? Netán Atlantisszal együtt merültek alá a tenger mélyére, s valamely véletlen folytán éppen a parton maradtak hátra, s folytatták leendő énünk előkészítését. Sőt hátha nem is a mi bolygónkon léteztek? Pillanatnyi csend támad, s ebben a meghitt pillanatban nem illik közbevágni, kérdezni, de nem is fontos, a 'mester visszaréved az időtlen időkig, s lassan közelít egyre közelebb. — Kár ebbe nagyon belemélyedni, filozófusoknak való téma... Elég az hozzá, hogy a nagyapám francia volt, bizonyos Jules Contat, nagyanyám fiatalon megözvegyült, s egy kis hadiárvával, a kicsi Jeanennal — anyámmal — próbálta helyét megtalálni a világban. A kis Jean — ki tudja már hogyan, ez az idők homályába vész — levelezni kezdett a Battonya közelében fekvő Kövér Pál-féle major tulajdonosának lányával és engedve a hívó szónak, ideköltözött. Anyámat az uradalmi kertész, bizonyos Molnár József vette el. S ebből a házasságból születtem én. Mint valami mese, úgy fölydogál az élettörténet a battonyai kosztos kisdiákról, majd később az aradi évekről, ahol Molnár C. Pál először ízlelte meg a rajzolás, a festegetés semmi máshoz nem hasonlítható gyönyörét. Mély nyomot hagytak benne az első világháborús érettségi vizsgák, az első találkozása Budapesttel, a félénk kopogtatások párnázott ajtókon az ajánlólevelekkel. Mert nem volt könnyű bekerülni a „Minta rajziskola” komor, de ünnepélyes épületébe, ahova rajztanári szakra jelentkezett. A tanárok sem voltak akárkik. Feren- czy, Edvi-Illés, Bosznay tanár úr. Aztán egy kitérő Svájc felé. — Francia génjeim különben ott is titokzatos vonzással húztak a nagy cél, Párizs felé. A Louvre, Ingres de Lacroix, Corot és Munkácsy, Paál László nagy hazámfiai emléke. Érinteni lábnyomukat. És az első kiállítás még Svájcban, Lausanne-ban. S aztán beteljesedett a nagy álom. Egy gazdag svájci vállalta párizsi tanulmányutam anyagi részét, ha viszonzásul lemásolom a Louvre akármelyik remekművét, legyen az akár a Gioconda vagy egy Tizián. Persze, hogy két kézzel kaptam az ajánlaton. Párizsban valóban az utcán hever a téma, csak észre kell venni. Igen-igen sokat rajzoltam, komponáltam, részben múzeumbeli élményeim alapján, részben pedig a mindennapi párizsi életből. Aztán a hosszú évek elteltével ismét Budapest következett. — Jól emlékszem, az első kolléga, aki meglátott, Aba- Novák Vilmos volt. S hazaérkezésem után nem sokkal később az első hazai kiállítás a Belvederében. S ehhez fűződik a nevemben levő C. története is. Azt mondták a kollégák, Molnár Pál túl banális. Sok művésznek dupla, felvett művészneve volt. Volt akinek nemesi előneve szerepelt, vagy aki szülővárosától kölcsönözte a nevét. Sem nemesi nevem nem volt, azt sem mertem vállalni, hogy Battonyától kölcsönözzek nevet, Végül is Ménesi György Radnóti a sürgős azonnal sürgős csicskás riasztó szelek reng az üvegtábla persze hogy ott leszek búvá SAS-tól fémcédulás csak az árkok földik százados fák állván nyelvemet kiöltik KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Az Ér partjáról indult el
