Békés Megyei Népújság, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-27 / 174. szám
1979. július 27., péntek HUdül-fíTd Üdülő pedagógusok Takarékosság a közművelődésben A bőkezű nagyvonalúság és a kétes kimenetelű kísérletezgetések alkonya Nyugalom, csend övezi őket... A nyár folyamán vajon hányszor és hányán sóhajtanak fel emigyen: de irigylem a pedagógusokat! övék az egész nyár! Ha ez így, egészében nem is helytálló — gondoljunk csak a júliusi érettségikre, a nyári napközis felügyeletekre, a táborozások dömping- jére —, mégis igaz: több mint egy hónapos nyári szabadsággal gazdálkodhatnak pedagógusaink. De gazdálkodniuk is kell! Hiszen vasúti menetrend pontosságú, minden energiatartalékot^ felörlő éves munkája utáni'” csak nagyon okos szabad idő gazdálkodással képesek regenerálódni az új tanév kezdésére. A kikapcsolódás legjobb formája pedig — elszakadva beidegzett életritmusoktól — az új arcok, új tájak, új örömök felfedezésében rejlik. Csepp a tengerben De vajon milyen lehetőségeik vannak szakszervezeti üdülésre, a zömmel családos pedagógusoknak ? A válasz még néhány évvel ezelőtt sem kecsegtetett valami jóval. A SZOT-beuta- lóknál pedig a mai napig sem változott alapvetően a helyzet. A megyénkben tevékenykedő, illetve nyugdíjba vonult oktatásügyi dolgozók száma meghaladja a tízezret. S az 1979. évre szóló SZOT-beutalókból — most csak a családosak ' esélyeit nézzük —, összesen 4 nagy- családos és 25 egygyermekes beutaló jutott a megyébe... ládos pedagógusok üdülési lehetőségeinek javítását. így került sor az utóbbi három esztendőben a szakszervezet mátraszentlászlói üdülőjének teljes korszerűsítésére, ahol egy szezon alatt 72 család pihenhet. Közel egymillió forintos költséggel teraszt építettek a kőházak előteréhez; hősugárzó, hideg-meleg víz, kisképemyős televíziók teszik vonzóvá az üdülőt. Másik lehetőség: a megyei pedagógus-szakszervezet a balatonföldvári pedagógus- üdülőben ö szoba bérleti jogát vásárolta meg, ahol egy nyári szezon alatt 38 család üdülhet. Ezek azonban még mindig csak cseppek a tengerben ... A nagyobb távlatokat és gazdaságosabb megoldást nyújtó lehetőségeket sokan a csereüdültetésben keresik. Erre Békéscsaba pedagógusszakszervezete már szép példákat szolgáltatott. Ez a forma különösen a több gyermekes családok üdültetési helyzetén változtathat gyökeresen: hiszen a diákotthonok, kollégiumok, ahol év közben az oktatásügyi dolgozó^ százai végeznek komoly munkát, miért ne válhatnának a nyár idejére a munka színteréből saját pihenésük otthonává? Példa erre a két. éve megvalósított szarvasi, és az idén először kaput nyitó középiskolás kollégiumok sikere. Gyulán, az Erkel Ferenc leánykollégiumban 39 hazai pedagógus és családja mellett 31 lengyel pedagógus is üdül. Cserébe ugyanennyi Békés megyei pihenhet kétszer 10 napos turnusban a lengyel tengerparton. S mindez gyebeliek ezenkívül még 9 helyre juthatnak el az országban. A vendégkönyv mindent elárul A korszerű, minden igényt kielégítő szarvasi középiskolás kollégium tavalyi vendégkönyve tele hálás, köszönő szavakkal. A többnyire hegyvidékről érkezett vendégek nem tudtak betelni az Alföld, Szarvas és környéke szépségével, a figyelmes vendéglátással, s a jól szervezett programokkal. S mit kellett ezért cserébe tenni ? A kollégium igazgatója, Mezei József nem is találja terhesnek ,a szabadsága megkurtításával járó feladatot. Örömmel végzi csak úgy, mint a kollégium egész kollektívája. — Egy nyári szezonban három 10 napos turnust fogadunk. Egyszerre 80—90, nagyobb részt több gyermekes család pihenhet nálunk. Kezdetben kicsit szokatlan volt, hogy két-három éves gyerekek ellátásáról is gondoskodni kell, de aztán feltaláltuk magunkat. A gazdasági vezetőnk, Kohut Jó- zsefné az étrend összeállításánál is figyelembe veszi a kicsinyeket. Sok gyümölcsöt, főzeléket készítünk, a fűszert pedig tetszés szerint adagolhatják a felnőttek. Huszonhármán veszünk részi a vendégek ellátásában. Eddig még nem volt panasz ránk — mondja az igazgató. — Már az első nap ismertetjük a város és környéke nevezetességeit, elmagyarázzuk, hogyan lehet eljutni oda. Látogatásokat szervezünk a szarvasi Szirén, a Plastolus játékrészlegeibe, még a Békésszentandrási Szőnyegszövő Háziipari Szövetkezetbe is. És el ne felejtsem! Most éppen a Ru- zsicskay alkotóházba szerveztünk egy kirándulást. Ügy érzem, igyekezetünk jutalma, hogy asszonyainknak gyakran kedveskednek vendégeink szép virágokkal — fordul mosolyogva Kohutné felé. Alföld-imádók A napsütötte előtérben felnőttek és gyerekek olvasnak. Csend és nyugalom övezi őket. Tóth Nándor és felesége Veszprémből, a vegyipari szakközépiskolából érkezett. Már első szavaikból kiderül: nagyon elégedettek a vendéglátással. — Alföld-imádó vagyok — mondja Tóth Nándor, miközben komótosan összehajtogatja az újságot. — Itt még a levegő, a poros utcák is másak... — Csodálatos szőnyegeket láttunk Békésszentandráson, az arborétum és a Tessedik Múzeum is nagyon tetszett, veszi át a szót a felesége. — De jártunk Gyulán, a Ko- hán Múzeumban is. Nagyon szép volt. — A 100 éves cukrászdában már jó ismerősök vagyunk — teszik hozzá szinte egyszerre. S mikor a koszt felől érdeklődünk, Tóth Nándor kezeit maga elé tartva tiltakozik: — Ajaj, még túl bőséges is! Tudja, sokat jelent nekünk, hogy itt valóban nyugodtan lehet pihenni, ötven év felé már ezt értékeli inkább az ember. A csereüdültetést jó ötletnek tartom. Ügy tudom, Veszprém megyében is van két ilyen kollégium. Egy biztos: szívesen visszatérnék ide! A gyerekek, Pintér Gábor és F,ata László már jól összebarátkozott Kohut Józsefné fiával. Látszik, valami „jó bulin” törik a fejüket. Hatodikos, nagy legények. Mindkettejük édesanyja óvodai dajka. Gábor komáromi, Laci budapesti. Szarvas nevezetességeit egymás szavába vágva sorolják. Ebből kidérül, a legnagyobb sikere számukra a fantáziájukban vadregényes dzsungellé nőtt arborétumnak van. Lesz mit mesélni otthon a barátoknak! b. Sajti Emese Megtérülő — de csak hosz- szú idő alatt megtérülő beruházás — a sokoldalú általános műveltség elsajátítása, vagy elsajátíttatása. S mint ahogyan a népgazdaság termelő ágazataiban, a közművelődésben is bölcs dolog figyelni arra, hógy hová, mit és mennyit invesztálunk. E bölcsesség pedig kötelességgé válik most, népgazdaságunk egyensúlykeresésének időszakában, amikor a bőkezű nagyvonalúságról a takarékosságra, a kétes kimenetelű kísérletezgetésről az észszerűségre, a mennyiségről egyre inkább a minőségre terelődik a figyelem. Lehetséges-e, hogy mindez csak annyiban vonatkoznék a közművelődésre, amennyiben árgus szemmel ügyelünk: az intézményekben ne az utcát fűtsék, a lámpákat távozás előtt gondosan oltsák el, takarékoskodjanak a golyóstollbetéttel meg a WC-papír- ral, s lehetőleg minél olcsóbb rendezvényeket szervezzenek? Azt hiszem, ez túlságosan vulgáris felfogása volna a közművelődési munka ésszerűbbé és hatékonyabbá tételének. Óriási különbségek vannak ugyanis takarékosság és takarékosság, ésszerűség és ésszerűség, sőt mennyiség és mennyiség, minőség és minőség között. Vannak, akik az újságok drágulása miatt lemondták az előfizetést, kevesebbet járnak színházba, hangversenyre, (viszont megveszik a drága luxuscikkeket.) A másika emberfajta viszont lemond bizonyos dolgokról, de nem mond le sem az újságról, sem a színházról. Az előbb említett embertípus természetesnek vette: a kultúrát ingyen vagy csaknem ingyen kapja; hosszas agitálás után hajlandó volt végre jegyet venni, de csak akkor, ha valamely közösség tagjaként húsz—ötven százalékos kedvezményt kapott (eszembe ötlik itt egy groteszk idea: mit szólna hozzá a közvélemény, ha valaki azt javasolná, hogy kis közösségek, brigádok, stb. számára adják a boltok húsz—ötven százalékkal olcsóbban a húst, kenyeret, sört, cigarettát, azzal a feltétellel, hogy együttesen fogják elfogyasztani. Nem ostoba viccnek fognák fel ezt, hanem a mentőknek telefonálnának). No, de hát valami oka csak van ennek! S úgy gondolom, az ok elsősorban a közönsége ízlésben rejlik. „Nem értjük”, hangzik sokszor színházi előadásról, hangversenyről egyaránt, a képzőművészeti kiállításokról nem is beszélve. Hát — már bocsánatot kérek — miért nem értik? Ki tehet arról, hogy nem értik? Tehet arról a mesterszakács, ha a vendég-ízlelőszervei nem veszik észre a tárkonyt, a szegfűszeget, a bazsalikomot, de még a sóra- borsra sem érzékeny az ínyük? Mit tehet a szakács, s mit a pincér, ha örökké a silány zene paprikáskrumpliját, brettli-színpad tojáshabos és szárazbabból készült gesztenyepüréjét követelik tőlük? Sokan védekeznek azzal, hogy nem ők tehetnek róla, hiszen nem volt módjuk ... Volt módjuk! Nagyon kevés ötven körüli ember mondhatja azt tiszta szívvel manapság, hogy politikai vagy gazdasági okokból nem volt módja érzékennyé válni a szép iránt. Persze van azért némi igazság abban, hogy nem tehetnek róla. El kell ugyanis fogadnunk azt — s ez nem mond ellent sem a józan észnek, sem a marxista művelődés- és társadalomszemléletnek —, hogy voltak, vannak és lesznek emberek, akiknek egy bizonyos bonyolultsági fokon túli, egy bizonyos többletagymunkát kívánó alkotás egyszerűennem kell. Igen jól megvannak nélküle, boldogok nélküle. S azt a munkát, amellyel értéket termelnek, s pénzt keresnek, el tudják végezni nélküle. Mert ha nem társadalomellenes dolog kimondani azt a közismert tényt, hogy még közepes sportolóvá sem válhatik mindenki testi adottságai miatt, akkor nem szégyellhetjük kimondani azt sem, hogy agyi barázdáltság szempontjából is nagy különbségek vannak ember és ember között. S ez a tény — mijit a sportolásra való alkalmatlanság sem — egyáltalában nem érinti az emberi méltóság kérdését. S már készen is van az ellenvetés: igen ám, csakhogy ebbe nem nyugodhatunk bele, hiszen tudjuk, hogy eljövendő társadalmunknak sokoldalúan művelt, s emellett kitűnő szakemberekre lesz szüksége. Ám ezek a gondolatok átvezetnek a takarékosság kérdéséhez. Az elmúlt évszázadban, 1830 körül tervezte Szabó János községi mérnök azt a magtárépületet, amelyben 150 év után, ez év augusztusának közepén megnyitja kapuit a szeghalmi múzeum. A hivatalosan „helytörténeti gyűjteményként” emlegetett múzeum épületét tavaly óta tatarozza, alakítja a nagyközségi tanács költségvetési üzeme. Az átalakításra és a belső berendezésekre mintegy 500 ezer forintot fordít Szeghalom tanácsa. A gyűjtemény vezetője, Miklya Jenő elmondotta, hogy a belső berendezést, a kiállítások összeállítását a Anyagi javaink mellett takarékoskodnunk kell szellemi javainkkal is. Ha a népgazdaság nem engedheti meg magának, hogy egy gyár drága importanyagból eladhatatlan árut gyártson, akkor — mutatis mutandis — áll ez a közművelődésre is. Nincs értelme nagy honoráriumokért „import”-előadókat hozni egy szakkörbe vagy klubba nyolc —tíz ember kedvéért, nem érdemes mégoly kitűnő portékát vásárolni, ha nincsen mód továbbadására. Tipikusan falra hányt borsó az ilyesmi, hatékonysága gyakorlatilag nulla. Ugyanezt a pénzt, s ugyanezt a szellemi értéket a társadalom számára hasznosabban is fel lehet használni. Statisztikahaj há- szás helyett valami relatíve jó, közepes megoldást kell találni, olyat, amibe belefér a tisztes nívójú „közönségsiker” is, s a magas nívójú produkció is. De vacakot adni semmiféle tömeg- vagy rétegigénynek engedve nem szabad, s tékozolni sem. Értékeinkkel bölcsen kell gazdálkodni. Meg kell tanulnunk végre — meg kell fizetnünk a szellemi kincsek birtokba vételéért is: agymunkával és pénzzel. Ingyen nem követelhetünk semmit a közművelődéstől, s ingyen nem is kaphatunk semmit. megyei múzeumi szervezet javaslatai alapján készítik el. A műemlékjellegű épület nagytermében régészeti kiállítás nyílik, mely bemutatja Szeghalom környékének régészeti emlékeit egészen a honfoglalás koráig. A kisebb teremben lesz a Szeghalmy Gyula- és Sinka István-em- lékkiállítás, a neves pedagógus és a neves, vésztői születésű költő hagyatékából, melyet hozzátartozóik a szeghalmi múzeumnak ajándékoztak. Az épület két felső traktusán a múzeum még be nem mutatott tárgyait raktározzák el. —sn— Érthető hát, hogy kiemelt éladatként kezelte és keze- i ma is a Pedagógusok Szak- zervezetének Békés megyei bizottsága, különösen a csaugy,ancsak megéri, mert egy személy üdültetése mindösz- sze 1700 forintba kerül! A két kollégium révén a meÚj folyóirat az újságárusoknál: História Szép köntösben, gazdag tartalommal került nemrég az olvaSök kezébe a Magyar Történelmi Társulat 34 oldalas új kiadványa, mely évente négy alkalommal fog ezután megjelenni. Az első szám tartalma igen változatos, mint azt a következő címek is mutatják: Az újkori diplomácia hajnalán, A Párzis környéki békék 1919—1920, Történészszemmel az Októberi vasárnap c. filmről, A Dunakorzó regénye, Egyetemi felvételi történelemből, A Ludovika ostroma, Homérosz és a trójai háború. Ezek csak ízelítők, hiszen túl hosszú lenne mind a 19 írás puszta cím- felsorolása is, de azért egynek — Kosáry Domokos: A Széchenyi-napló — a bevezetőjéből' álljon itt néhány mondat, mégpedig annak indoklására, miért is lett olyan nagy közönségsiker ez a könyv? „A magyarázat nyilvánvaló. Mintha hosszú idő múltán végre megnyitották volna közönségünk előtt történelmünk. egy olyan különösen érdekes részét, amelyet addig szöges deszkapalánk zárt el a kíváncsi szemek elől. S a bedeszkázásról nemcsak az ötvenes évek közismert dogmatizmusa tehetett, bár persze, a hibákhoz az is bőven hozzátette a tőle telhetőt. Az igazi Széchenyi, az egész egyéniség, őszinte szókimondásával, viszályaival, éles bírálatával azoknak sem kellett, akik a múlt század végén annyit ünnepelték. Éppen iratainak egyik kiadója nyilatkozott akkor úgy, hogy a naplót soha közzétenni nem szabad. Pedig bizonyos passzusokat Széchenyi volt titkára már annak idején kitörölt a kéziratból. A megmaradt eredeti szöveg végül a két háború közt szakemberek szűk körének szóló, nehezen kezelhető forráskiadványokban látott napvilágot, mentegető, konzervatív jegyzetek kíséretében. Nem meglepő hát, hogy a mai olvasó, aki a többet, a teljesebbet, a valódit szeretné, szinte új felfedezésként kapta kézbe ezt a szép és izgalmas emberi dokumentumot és — egyben — irodalmi alkotást. Pedig e kötet több mint ezer oldala az egésznek még mindig csak nagyjából egyharmada.” V. M. Kemény Dezső Augusztus közepén nyílik a szeghalmi múzeum Miklya Jenő a Szeghalmy-emlékkiállítás anyagát rendezi Fotó: Gál Edit
