Békés Megyei Népújság, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-14 / 163. szám
1979. július 14., szombat Maróti-monodráma a Várszínházban Sinkovits arcai A könyv őrültjei A Gyulai Várszínház évszázados falai régen hallottak ekkora tapsot. Ezzel köszönte meg a hálás közönség Sinkovits Imrének, a Nemzeti Színház Kossuth- díjas színművészének a felejthetetlen élményt, amelyet Maróti Lajos A számkivetett című monodrámájának előadásával nyújtott. Dante Alighieri, a La Di- vina Commedia szerzője, a feudális középkor utolsó, az új polgári kor első nagy költője, Firenze száműzött priorja bolyongásai során egy esős-borús éjszakán az egyik itáliai kolostorba kér és kap bebocsátást. Az időpont is nagyon fontos: 1317. március 10., hétfő. Tizenöt évvel ezelőtt, ezen a napon száműzték az éppen akkor uralomra jutottak, a hatalmi szétforgácsolódásért küzdő „fehér guelfek” Dantét. A kolostorcellában Alighieri önmagával vitatkozva, megfogyatkozott lehetőségeivel számot vetve utaztatja vissza és előre gondolatait. A középkor történelmének minden fordulópontját reálisan tükröző életúttal ismerkedhetünk meg ebben a másfél órás monodrámában. Maróti Lajos szinte az Isteni színjáték dramaturgiája szerint járatja végig a középkori társadalmi létének pokolbugyrait Daniéval. Alighieri önmagában, de a világgal, a lehetőségekkel alkuszik. Cselekvésének és gondolatainak szabadságát akarja, hogy végre befejezhesse a művet, a Comme- dia-t. Ugyanakkor firenzei napjainak és jelenlegi bolyongásainak az alkotásra nem sok lehetőséget nyújtó pillanatait kívánja vissza. De ez nem a költő-politikus, az itáliai egység megvalósításáért küzdő gondolkodó akaratgyengeségéből fakad, hanem mert szereti, kívánja, akarja újra városát, az Ar- no-partit. Marának, művének, az utókornak. A haza- szeretet megnyilatkozásának formáiról, a kilátástalanság lebirkózásának módjairól beszél ebben a darabban Ma- róti Lajos. Ami okszerűen fejeződik be: Dante a megalázó hazatérés helyett mégis a bolyongást, ugyanakkor az életmű befejezésének szabad lehetőségét választja. A színészi életpálya csúcspontjaként szokás említeni, amikor a művész vállalja: egymaga áll szembe a közönséggel. S nemcsak előad, hanem drámát játszik arcának, testének és hangjának minden árnyalatát kinyilatkoztatva. Sinkovits Imre elérkezett erre a magaslatra. Nemcsak vállalta, hanem az írott mű adottságait is sokszor túlszárnyalva oldotta meg a dráma csillogó előadását! Sinkovits arca egyszerre nevet és sír. Fokozni tudja azt is, amelyről azt hisszük, tovább már nem lehet. Aztán visszahull önmagába, hogy újra elrugaszkodjon, hogy újra elessen. Az emlékezés mondataiból gondolatokat szül. Arcának rándulásaiból, mimikus pillanataiból tökéletes egészet alkot. Olyat, amely segíti, alátámasztja, megindokolja a közlésre szánt lényeget. A színjátszás magasiskolájának, igazi és őszinte művészetnek lehettünk tanúi. A Vámos Ilona rendezte monodráma gyulai előadása Sinkovits Imre révén megadta a tiszta, őszinte, felejthetetlennek nevezhető színházi élmény minden kellemét. Évek múltán is emlékezni fogunk rá. A kéthetes országos orosz— szovjet zenei tábor lakói július 12-én, csütörtökön a neves műfordító, Elbert János előadását hallgatták meg a szovjet irodalomról. Az ország több mint húsz városából érkezett hatvan ifjú zenebarát tegnap újabb orosz és szovjet zeneművekkel ismerkedett, délután az orosházi művelődési központ koncerttermében a tábor vezető tanárai azokat a növendékeket válogatták ki a népes mezőnyből, akik a záróhangversenyen a közönség elé állhatnak. Este a táborlakók a gyulai Várszínház előadását nézték meg. A mai nap kiemelkedő programja, az este 7 órakor, a művelődési központban kezdődő koncert lesz, ameMostohább és kiátkozot- tabb irodalmi irányzat aligha volt még Amerikában, mint a beat nemzedéke. Amerika mégis felfedezte __ bennük azt a hangot, amely ' Whitmannak, a nagy amerikai költőnek egyéni költői stílusát, hangvételét felerősítette, és még zaklatottabbá tette a huszadik században. Az „üvöltve lázadók” szellemi atyja Walt Whitman, A túlzás mindenben meg- bosszúlja magát, a legszebb érzést, a legnemesebb elgondolást is visszájára fordíthatja. Így van ez a könyvgyűjtőkkel, bibliofilekkel is. Ha a könyvgyűjtésre fordított anyagi áldozat túlzott, ha a könyvekkel való foglalkozás meghalad bizonyos határt, a bibliofilből bibliomán, könyvőrült lesz. A kettő közti határt néha nem könnyű megvonni. Aldus Manutiust, az 1515-ben elhunyt híres nyomdászt például nem lehet bibliománnak nevezni, jóllehet néha annyi könyvet vásárolt, hogy teljesen eladósodott és még háztartása elemi kiadásaira is alig jutott pénz. Viszont Urceus Antonius, a XV. század végén élt bolognai tanár már túllépte ezt a határt. Amikor könyvtára tűzvész áldozata lett, bánatában eszét vesztve, félőrülten bolyongott hetekig az erdőkben. Dühödt könyvfelhalmozók A bibliománokat már 1494- ben szellemesen gúnyolta ki Sebastian Brant. A Bolondok hajója című szatírájában bemutatja az esztelen könyvgyűjtőt, aki latin nyelvű könyveit sohasem olvassa, nem is tudja olvasni, mégis gondosan vigyáz rá, mindennap órák hosszat porolgatja, rendezgeti. Az élet egyes kirívó esetei azonban Brant szatírájában sokkal torzabb képeket mutatnak. Ilyen volt a Richard Heber (1773—1833) nevű angol tőkepénzes. Ez a dühödt könyvvásárló állandóan az árverési csarnokokat, antikváriumokat látogatta és megvásárolt minden ritkaságot, amihez csak hozzáférhetett, így is kevesellte beszerzéseit, s ezért ügynököket alkalmazott, akik külföldi piacokon hajtották fel számára a ritkaságokat. Londonban, Ox- fordban, Amszterdamban, Brüsszelben, Párizsban házakat bérelt, s ezeket könyvekkel töltötte meg. Gyűjteményének még csak megközeli- tő nagyságát sem ismerjük, volt, aki félmillió kötetre becsülte. Heber sohasem olvalyen a zeneszerető orosháziaknak a tábor szovjet vendégművészei mutatkoznak be. Vlagyimir Tonha gordonkaművész, a Gnyeszin Intézet tanszékvezetője, Tatjana Ruzskova hegedűművész és Natalia Vinogradova, a moszkvai Csajkovszkij Konzervatórium tanárai orosz és szovjet szerzők szólóhangszeres műveit szólaltatják meg. A tábor lakói holnap, vasárnap is tanulnak, a hangszeres gyakorláson lesz a hangsúly. Délelőtt a szovjet vendégek a tábor legtehetségesebb növendékeinek műsorát hallgatják meg, majd bemutató jellegű tanítást tartanak. Este házikoncert keretében gyarapítják tovább ismereteiket Orosháza zenebarát vendégei. aki egy amerikai farmercsaládból származó, szabadon gondolkodó és felvilágosult költő volt. Roppant célt tűzött ki maga elé költészetében, amelyben saját kora Amerikájának minden érzését, reményét és vágyait igyekezett megírni. A műsor a beatnikek és „szellemi atyjuk” verseiből készített válogatást a költészet kedvelőinek. sott könyveiből, de még csak nem is rendezte őket, mint a Bolondok hajójának utasa, megelégedett a birtoklás puszta tényével. Heber az ártatlan biblio- mánok közé tartozott. Saját pénzét költötte és halála után könyvei vagy nyilvános könyvtárak tulajdonába kerültek, vagy olyan gyűjtők birtokába jutottak, akik olvasták is őket. Gyilkos könyvőrült A bibliománoknak van egy — szerencsére kicsi — csoportja, amely teljes erkölcsi beszámíthatatlanságban szenved. Don Vincente a tarragoniai Poblet kolostorban élt. Amikor Bourbon Krisztina uralma alatt felprédálták a kolostor könyvtárát, ebből sok kötetet megszerzett magának. Zsákmányából Barcelonában antikváriumot nyitott. A kis értékű könyveket eladogatta, s ebből tengette szegényesen életét. Ritkaságot csak olyankor bocsátott áruba, amikor az éhség kényszerítette erre. Ilyenkor azonban a vevőt utólag megölte és visszaszerezte a könyvet. Kilenc gyilkosságot követett el ilyen módon. 1836-ban árverésen, egy unikumnak tartott, 1492-ben Valenciában megjelent nyomtatványra licitált, de egy idősebb antikvárius többet ígért érte. Don Vincente az árverésen különösen viselkedett, szinte az önkívületig izgatott lett. Két nappal később megfojtotta az öreg könyvkereskedőt és ellopta az unikumot. Ez lett a veszte. Hiába próbált az üzlet fel gyújtásával minden nyomot eltüntetni, egy véletlen révén megtalálták nála az ellopott könyvet, és az igazságszolgáltatás kezébe került. A tárgyaláson bevallotta gyilkosságait, de megbánást nem mutatott. Ügy érezte, joga volt az eladott ritkaságok visszaszerzésére, még bűntett árán is. Az elmeháborodott csak akkor tört meg, amikor megtudta, hogy a valenciai nyomtatvány nem unikum. Nem érdekelte a kiszabott halálbüntetés, csak azt hajtogatta eszelősen: „Az én példányom nem unikum. Az én példányom nem unikum!” Könyvcsonkítók Veszedelmes a könyvőrülteknek egy különleges csoportja, a könyvcsonkítók. Akadt köztük olyan, aki kézzel festett iniciálékat gyűjtött, természetesen úgy, hogy kivagdosta ezeket az ezreket érő kódexekből. John Bagford (1657—1716) ismert régész, könyvtörténeti szakértő a címlapokat szedte ki a hozzá került könyvekből. Zsákmányát azután korok, stílusok szerint csoportosította és — mint rendes ember — be is köttette. Gyűjteménye, amely később a British Museumba került, száz kötetből áll, kötetenként átlag kétszáz címlappal. Ez azt jelenti, hogy hozzávetőlegesen húszezer könyvet csonkított meg. A hazai könyvtörténet — szerencsére — nem ismer az említettekhez hasonló biblio- mánt. Könyvcsonkítók ugyan szép számmal akadnak, még tudományos könyvtáraink olvasói közt is, de őket nem a „könyvszeretet” vezérli, hanem praktikus cél: szükségük van egy-egy cikkre, statisztikai táblázatra, könyvfejezetre, de lusták lemásolni, inkább kivágják az őket érdeklő részt folyóiratokból, könyvekből. Talán még nagyobb azoknak a könyvbarátoknak nem nevezhető „könyvbarátoknak” a száma, akik gyűjteményeiket kölcsönvett, de soha vissza nem adott művekkel gyarapítják. Vértesy Miklós MOZI Fogjuk meg és vigyétek Nincs szándékomban erősíteni azt a véleményt, hogy a magyar filmek rosszak, hogy igazuk van a nézőknek, amikor egy-egy új bemutató előtt már legyintenek. Mondom, nincs szándékomban kígyót-békát kiáltozni szegény magyar filmgyártásra és filmművészetre, úgyis halommal nyüzsögnek már rajta efféle nem éppen elegáns állatfajok. A hét elején azonban, miután jobb sorsra érdemes időmet Oláh Gábor rendező Fogjuk meg és vigyétek című filmjének nézésével töltöttem, a vetítés végén hajlamosnak mutatkoztam hasonló jókat kívánni én is. Ügy látszik, igaz az a gyerekjáték, hogy kicsi rakás nagyot kíván: nos, a nagyítóval található kivételektől eltekintve évről évre csináljuk a rosszabbnál rosz- szabb, felületes, torzó filmeket. És csodálkozunk közben, hogy miért legyint a közönség előre. Tehet-e mást? Megszokott-e mást? Az eredmény: üres nézőterek. Ha most még azt is hozzáteszem, hogy ennek az új filmnek kritikán aluli, felerészben érthetetlen a hangja, akkor moziörömöm teljességét közöltem a tisztelt olvasóval. Elképesztő, micsoda zörgések, szuszogások, mellékzörejek egész hada zavarja a szereplők rossz akusztikai viszonyok között felvett hangját, bár lehet, hogy dokumentalista irányzataink háza táján ez a modern. Elfogadom, de akkor legalább' olyan történetet várnék, amiért érdemes a nézőtéren ülni másfél-két órát. Sajnos, ezúttal sem volt érdemes: tömény imalom vett körül, hosszú percekig csak azért néztem a filmvászonra, mert körülöttem sötét volt, és ott derengett némi fény. Szóval egyszerűen érthetetlen, miként lehetett filmet csinálni ebből a vérszegény ötletből, ebből a vázlatnak is hézagos forgató- könyvből? Ha még egyet lépünk, akkor az is érthetetlen, hogyan kapott stúdiót ez az egész? Vajon mi lehetett a forgatókönyvet elfogadó indoklásban? Vajon mit magyaráztak bele — a semmibe? Lehet, hogy szakmai körökben áhítattal emlegetik a Fogjuk meg és vigyéteket, és hasonló társait; lehet, hogy akadnak újféle sznobok, akik elalélva szemlélik ezt a művi úton előállított valamit; netán egyes, meglepő következetlenséggel felvillantott szexjeleneteit és látványosságait; hallgatják azt az egy-két odamondást a nagybetűs, mégis kisszerű Bürokráciának; de ebből az egészből még nem lesz film. Jó film pedig semmiképpen. Csak szűnni nem akaró alkalom arra, hogy a „kísérletezés” ürügyén milliók menjenek füstbe, mert kétlem, hogy valaha is behozza a forgalmazás az előállítási költségeket. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a szereplők jobbik fele kínosan vergődik -a kimódoltság útvesztőiben. Olyasmi érződik ezeken az „alakításokon”, mintha halálosan unnák az egészet, megelőzve még a nézőket is. Az egészben csak az a jó és megnyugtató, hogy filmjeinkre nem a rendezők, az írók, a gyártásvezetők fizetnek rá. Az állam állja a költségeket. Sass Ervin Fotó: Orbán Károly Nemesi László Szovjet művészek hangversenye Orosházán Mai tv-ajánlatunk: Szabad út éneke
